Lajcsi egyszer – két napig odavolt – mikor megjelent, igen szomorúan
jelent meg.
(Abban az időben történt ez, mikor Zsuzsánnát néha Fáncsyval látták
estve, amint az akácok alatt sétálgattak. Sőt a zongorájához ha ült
Zsuzsánna, Fáncsy mögötte állt és föléje hajolva forgatta a kottát, meg
érzelmes hangokon dudolt. Az ablakok nyitva voltak és bár az ablakhídját
sűrűn belakta a cserepes virág, az emberek Lajcsit sokkal inkább
szidták, mint valaha.)
Igen, azon a májusi délutánon, mikor Lajcsi szomorúan megjelent. A játék
sem ment úgy, mint máskor és a fákat erős szél hajtogatta, – amikor az
égen borongós felhők utazgattak.
Lajcsinak semmi kedve sem volt a bukfencezéshez és hiába másztam föl a
legmagasabb nyárfa csúcsára, Lajcsiban nem ébredt föl a versenyzőkedv,
mert szomorú volt. A szakállát simogatta. A fűben guggolt és maga elé
nézett. Aztán rám is tekintgetett, mintha válogatná a szavakat a
beszédhez. Igen, tudós és érthetetlen óhajtott maradni, de ez nem
sikerült neki. Végre megszólalt az ő rendes, szomorkás gyermekhangján:
– Pajtikám, megérted te azt, hogy nekem van még egy másik kis pajtásom,
akit te nem ismersz, mert az nincs itt?
– Egy másik pajtás, – gondoltam és féltékenykedve néztem körül.
Lajcsi azonban megsimogatott és az ölébe vett, amint folytatta:
– Pajtás, nekem van egy fiacskám, aki éppen olyan, mint te. Éppen ilyen.
A szeme nézése, a hangja és a neve is a tied. Csak tán futni nem tud
úgy…
– Hát fára mászni?
– Fára mászni sem igen tud az én fiacskám – mondta Lajcsi. – Ő most egy
messze városban van, de idehozom és megtanítjuk mindenre. Különösen fára
mászni kell neki tudni jól! – tette hozzá elmerengve Lajcsi.
Később mormogta, mintha csak magának mondaná:
– Zsuzsánnával majd beszélek ebben az ügyben.
Igen féltékeny voltam, ha jól emlékszem és haraggal gondoltam arra a
messzi városban lakó fiúra, aki mostan idejön és nyilván lepottyan a
fáról néhányszor, de a Szerda kutyám neki adom…
Lajcsi aztán egész nap a fiáról beszélt és egyszer sírni is kezdett.
Levette a pápaszemét és a könnyeit úgy törölte le. Úgy látszott, hogy
Zsuzsánna nem tud arról a fiúcskáról, vagy valami ilyen… Különösen
Zsuzsánnától tartott Lajcsi. Végül azonban vidám lőn, mert elgondolta,
hogy a fia minél hamarább itt lesz. Nagyokat ugrott, mint egy bakkecske,
és a kezén úgy járt, hogy irigylésre méltó vala.