Szép, ábrándos, boldog májusi délutánok! A nagykertben tán millió fa
volt, tán millió virág és millió madár. Az emlékezés rózsás felhői
mögött nagynak és pompásnak látszik a régi udvarház elhagyott, vadon
kertjével, ahol a madarak lakni szerettek a mély csöndességben. És a
tulipán hogyan termett itt meg, – ez a szűzlányhoz hasonló gyönge
virágszál – azt még ma sem tudom. A szegfű illatát érezni a messziségből
– és tán nem is a szegényke, rab kanárim énekel az ablakban, hanem a
fülemile trillázik a galagonyasövényben bujdokolva, ott… ahol Lajcsival
ábrándos és pajkos fiuk voltunk.
Lajcsi úgy örült a májusnak, ahogyan a madarak örültek. Mert már
ilyenkor mindig a kertben lakhattunk és néki sem kellett mindig
hazamenni. (Zsuzsánna ebben az időben valami különös szépségű selymet
fedezett föl, amiben vakító fehérségű nyaka pompázott és telt idomai, ha
mozdultak a ruha alatt, a selyem úgy susogott forróságosan, mint egy
nagyon szerelmes lovag. Ő különben virágokat nevelt cserepekben és
néhány jónevelésü férfiut kitüntetett maganevelte virágszállal. Ujabban
Fáncsy, a pénzügyigazgató, hordta Zsuzsánna virágait az egyenruháján:
vállzsinórjába tüzte őket és sarkantyuit pengette e hiu, öregecske
férfiu; mondom, különösen sarkantyuit pöngette, bár lovagolni nem
szokott. Tán e sarkantyuk okozták, avagy az egyenruha, hogy Fáncsy
gyakran részesült Zsuzsánna virágaiban. Mondatik, hogy évekkel előbb
huszárság feküdt a városban és Zsuzsánna, a férfias, egyedülélő leány
lovagolt a tisztekkel. Bármiképpen volt, Fáncsy a vállzsinórjában
virágot hordott és mindenki tudta, hogy Zsuzsánna szereti a
sarkantyúpöngést hallani.)
Lajcsival azonban boldogan laktunk a kertben. Sokszor órákhosszáig
ültünk egymás mellett a bokor alatt, ha a játékban kifáradtunk. Lajcsi
maga alá szedte a lábát és guggolva megtanulgattam tőle némely bötük
formáját. Lajcsi apró vesszőkből rakta ki a bötüket a fűre és közben
tudósan magyarázott.
– Vigyázat, pajtás, mert a B nem mindennapi. Két hasa is van. A D-nek
ellenben csak egy van. Vigyázat tehát.
Némely bötükre haragudott Lajcsi és közölte velem, hogy az X gonosz
jószág és még máma sem sikerül neki mindig. Néha elgondolkozott és
megjegyezte, hogyha neki fia volna, azt addig nyúzná, amíg megtanulná az
x-et helyesen leírni. Mert a nagy bajok ilyenekből származnak. Különösen
szeretett Lajcsi beszélni arról, hogy mit tenne ő, ha fia volna. Akkor
betegeket is látogatna és pénzt gyűjtene, mert a fiú-nevelés sok pénzbe
kerül. És főként nyúzná a fiát, hogy mindent, mindent megtanuljon. Az
egyszeregyet is.
– De nem adnám doktornak, – fejezte be az ő szomorkás, lágy hangján, –
hanem építőt faragnék belőle. Az építő, pajtás, az az igazi. Nagy
palotákat épít s a házakat olyannak csinálja, amilyennek akarja. Annyi
ablakot vág rajta, hogy gyönyörűség… – szólt Lajcsi és lelkesen gondolt
az építőkre.
Máskor a mérnökséget magasztalta Lajcsi. Én nem igen értettem ezeket a
dolgokat, mert abban az időben futóbetyári pályát óhajtottam.
A bokor alatt üldögélve Lajcsi a fűveket piszkálta és nagyokat
gondolkozott azokon a dolgokon, amik elébe jöttek. A csigákon is
gondolkozott, akik a bokorleveleken laknak és a fényes szemü gyikon,
ahogy a fűben elfutott.
Ábrándos, boldog, májusi délután.