Másnap.
Lajcsi korán délután eljött. Igen ünnepélyes volt, és igen-igen vörös
volt az arca, mintha sírt volna, vagy valami egyéb. Jánosunk, a kis,
ravasz paraszt egyszer, búcsun verekedett és részeg volt; Jánosunk
szintoly piros volt akkor, mint Lajcsi.
Ámde Lajcsi igen ünnepélyesnek akart látszani és kezével gesztusokat írt
le. Az udvar kerítése mellett elsuhant és nem mert senkire sem nézni,
csak engem keresett a tekintetével.
Boldogan futottam eléje. Lajcsi rekedtes hangon kiáltott rám:
– Szervusz, pajtás.
Felkapott a levegőbe és megrázott. Ismételte ezt néhányszor és dadogva
ezt mondogatta:
– Ugy-e, erős vagyok, pajtás, mi?
A kertben a fűre levetette magát. A kabátját szétgombolta, a mellényét
is, mert nagyon melege volt. Gyürött, piszkos kendőjével törölgette a
verejtékező homlokát és nagyon fujt.
Majd szivarozni kezdett és csuklott. – Biztatott, hogy másszak a fákra
vagy járjak a kezemen. Ő maga ellenben semmit sem csinált, csak lihegett
és néha erőszakosan lehunyta a szemét. Igy mondta egyszer:
– Pajtás, a fiúból nem lesz semmi… – Hirtelen elhallgatott, mert
csuklani kezdett. – Zsuzsánna tudni sem akar róla.
Aztán újra elhallgatott és lehunyt szemmel feküdt, nehezen sóhajtozva.
Később fölemelkedett és a zsebéből fényes pisztolyt vett elő. Hányi-veti
hangon, kötekedve kérdezte:
– Tudod mi ez, hékás? Láttál már ilyent, he? Ez revolver és embert lehet
vele lelőni…
Dicsekedve forgatta a pisztolyt a kezében, célozgatott vele fákra,
madarakra.
A körtefára, a sövény mellé csevegve libbent le egy szarka. Lajcsi
rögtön célbavette pisztolyával és hencegve mondta:
– Ha akarnám, lelőném… Akarod látni, pajtás?
Célozta sokáig a madarat, aztán meggondolta magát és zsebredugta a
pisztolyt.
– Nem bántom, szegényt. Kár volna érte, – szólt és tapogatta zsebében a
fegyvert; majd magyarázott: – Estve elmentem otthonról, mert Zsuzsánna
nem akarta a fiút. Jó. Elmentem. De éjjel haza akartam menni. Akkor nem
lehetett… Mert be volt zárva minden, bár odabenn a finánc énekelt, amint
világosan hallottam a bezárt ablakok mögül…
Lajcsi vergődött a földön, amint nevetett. A homlokát ütögette és úgy
kacagott, hogy a szája tajtékzott. A sarkával rugdosott a levegőben és
nyögve mondogatta:
– A finánc és én nem tudtam eddig… A finánc… Egy finánc!
Végre lecsendesedett Lajcsi. Akkor mozdulatlanul, hanyatt feküdt a fűvön
és karjait széttárta és úgy beszélgetett valakihez, aki talán fölötte
ült a fa tetején:
– Hát jó. Minden jó. Minden, minden jó. Visszamentem a korcsmába és
reggel vettem a pisztolyt, mert a finánc délután újra ott lesz… Hát jó.
Jó, jó, jó, jó…
Végül üvöltött Lajcsi és az öklét rázogatta rettenetesen, mintha valaki
nem akarta volna elhinni, hogy ezután minden jó lesz. Bár csak én
guggoltam mellette, igen megijedve a rettenetes Lajcsitól, kisfiúi valóm
remegett és főként nem értettem semmit, csak annyit, hogy Lajcsi részeg.
Ami igen mulattatott tulajdonképpen.
Lajcsi magához tért csendesen. Fölnyitotta a szemét és fölült. Rámnézett
szótlanul, ismét szomoru volt csak. Semmi egyéb, csak szomoru nagyon.
Sokáig nézett rám; addig, amíg vérbeborult szeméből vízcseppek
szivárogtak. Igy ült sokáig némán, csendesen, fölállt aztán és a kezemet
megrázta:
– Szervusz, pajtikám, szervusz…
Ismét a régi volt, tán már józan is, mert mielőtt elment volna,
megjegyezte:
– Az x-re vigyázni. A B-re is vigyázni, főként azért, mert két hasa van.
A D-nek csak egy, – így mondta ezt Lajcsi, amint menni kezdett és vállai
meggörbedtek. A fejét lecsüngesztette és a földre nézve ment a fák
alatt, ki a nagy kertből… A bokrok elfödték alakját; még a kertkapu
nyikorgása hallatszott. Elment.