Ilyenkor, májusi időben, mikor a napsugarak szerteszéjjel bogarásznak
itten körülöttem az írószobámban, sokszor elgondolkozgatok az asztalnál
szomorkodva, olyan dolgok felől, amik máskor nem igen jutnak eszembe. A
fejemet a két tenyerembe fektetem és míg a napocska fényes leányzói
bejárnak körülöttem minden zeget-zúgot, mintha pókhálós, magános
kamarácskákat is megvilágítanának a szívem fenekén; így például:
_Szerdára_ emlékszem, a tarka kutyámra, – meg hogy Lajcsi meghalt:
eleinte sírtunk, később elfelejtettük; valamint Szerdát is
elfelejtettük, az én lompos, tarka kis kutyámat, akit a kertben
hantoltunk el a vadalma-fa alatt…
Ó, szerelmes, mámoros május, te.
Szép vagy te mostan is, ámde akkor szebb voltál. Minden is szebb volt: a
virágzó fák bókoltak felém a tavaszi szélben és a füvek, bokrok hozzám
beszélgettek; és beszédjüket megértettem. Igen jól emlékszem a
vadrózsabokorra, akire a violák és szegfük panaszkodtak nekem. A kihívó
és kokett rózsabokor elhódított tőlük, az ártatlanoktól és tisztáktól
mindenkit, aztán tövisével megszurkálta az áldozatokat, mint azok a
nagyon szépen fésült, nagyon rossz asszonyok megsebezik az áldozatok
szívét, kiket a csendes és tiszta lányok elől meghódítanak. A violák és
szegfük ábrándosan suttogtak a májusi alkonyatban, míg a nagy és kemény
rózsabokor szirmait a lefelé csusszanó napocska felé tárta, kéjelegve.
Én meg a nagykertben – hol felnőttem – a fűben álmodoztam – és ezekben a
lilaszínü, himporos órákban teltek meg azok a pókhálós, magános
kamrácskák a szívem fenekén, amiket im a májusi napsugár mostan
megvilágít.
Zsuzsánna urára mosolyogva emlékezem. A „gyermek“-re.