Jobunka János, a kékszemü tanító, ezen az éjjelen szintén nem aludt.
Ottan leskelődött szíve nehéz terhével az oszloposház körül, amelyikből
holnapra „kirepül a tündér“.
Jánosnak a szíve verése is megállott, amikor éjnek-éjcakáján Mariskát
látta egyedül kilépni a házból. Nyomon követte és meghúzódott a hársak
alatt a kékszemü János, amikor Mariskát a templomocska küszöbére
roskadni látta.
Ottan állt sokáig és szemeit belemeresztette az éjbe. Nagyokat sóhajtott
és szeretett volna sírni, avagy imádkozni. És mert az imádság könnyebb
volt, hát szépen letérdepelt egy fa alatt és nagyot fohászkodott, hogy a
falucska tündére ne repüljön el innen.
Mire fölnézett, abbanhagyva az imádkozást, a templomajtó előtt már nem
volt senki. A hold éppen akkor bujt ki a hegyek közül és megvilágította
a templomot. A reszkető, halovány, szomoru fényben nem látszott Mariska
alakja.
A kékszemü tanítónak verni kezdett a szíve. Mariskának hazafelé erre
kellett volna mennie. Futni kezdett az úton és rémes gondolatok
gyötörték bolondos fejét. Halkan kiáltott is:
– Mariska kisasszony! Mariska kisasszony!
Vajjon hová lehetett az a leány?
– Mariska kisasszony! – kiáltott a kékszemü János.
Megkerülte a templomot. Futott János, mintha rémek üldöznék. A
szeptemberi éjcaka néma volt és langyos. A hold szinte mosolygott a
hegyek felől, mintha idelenn egy békés, boldog, szép világ volna.
János most a homlokára csapott. Hirtelen irányt változtatott és
visszafelé futott, a hársak alatt. Az oszlopos úriház ablakain
kiderengett szomoru, pislogó fényével az a két, asztalra állított
gyertya fénye, amelyik mellett a ház lakói temetik az otthont. A tanító
megkocogtatta az ablakot. Az ablakszárny kinyilt és a tekintetes asszony
dugta ki borzas fejét. János lihegett:
– Itthon van Mariska kisasszony? Mert ha nincs itthon, nagy baj van, –
mondta a kékszemü tanító.
A tekintetes asszony nagyot sikoltott. Aztán keresni kezdte a lányát.
Fölkapta az egyik gyertyatartót és végigfutott vele az üres házon.
A kis tanító gyöngyöző homlokát törölgette és babogott magában
boldogtalanul:
– Ó, istenkém, istenkém, az a Vág miért is folyik itt a falu alatt. Ó,
istenkém, istenkém…
Az ő bolondos, kicsinykés, ostobácska szive, amilyen csak egy kékszemü
tanítónak lehet, megsúgta neki, hogy a kis Mariska innen nagyon messzire
van máris.
A kis, szegény, szomoru Mariska.
Májusi dolgok.
_(Egy kisfiu emlékezése.)_