Szép, csillagsugáros szeptemberi éjjelen a tekintetes úr és tekintetes
asszony nem aludtak. Összepakkoltak mindent, ami szegénységük még
maradt. Reggel jön Bocskár bácsi, a hosszú, vén fuvaros, akinek kenetlen
szekere végigsírja az öt vármegyét és szekérre rakják a holmikat.
Fölülnek maguk is, aztán elmennek innen. Mert ezentúl már semmi sem az
övék itten.
Az asztalon égett két gyertyaszál. A papa és mama nem igen szóltak
egymáshoz. A gondolataik vitték őket messze, messze, miközben csomagokba
kötözték mindazt, amit Krovácsek úr meghagyott. A papa bizonnyal arra
gondolt, hogy most, a városon lakva, több bálokba és mulatságokba mehet
el; a mama pedig arra, hogy majd jobban ellenőrzi a papát ezután, mert
mellette lesz mindig.
Mariska is összepakkolta az ő kis holmiját. Micsoda holmija lehet egy
falusi kislánynak, akinek még csak a szíve sem nyilt ki? Imakönyv,
néhány fonnyadt levél és virág, egy csomó ujságdarab, amikben egykor
szép dolgokat olvasott. És egyéb apró semmiségek. Butyorba kötve alig
volt akkora az egész, mint egy nagyon kis gyermek nagyon kis koporsója.
Aztán egyszerre gondolt valamit Mariska.
Magára kanyarította a kendőjét. És kisurrant a házból. A falu aludt
csöndesen, csak a csillagok nézegettek le a nagy magosságból, ahol a jó
Isten lakik angyalaival. Nagyon messzire innen.
Mariska sietni kezdett a kavicsos úton. Az utat nagy platánok
szegélyezték innen a templomig. A fák is aludtak – és sehol semmi hang.
A templomhoz futott, de az be volt zárva.
Hát letérdepelt kívül a küszöbön, ahogy azt szegény asszonyoktól látta.
A Szűz tán így is meghallja imádságát. Ó, boldogságos Jóasszony,
meghallod-e egy halnivágyó szegény kislány imádságát?…