Mariska nem regényhősnőnek született; és nem is igen születnek általán a
regényhősnők. Igen egyszerü, szelíd, jó leány volt, amilyen a neve is.
Ellenben, miután otthon oly sokat pöröltek a papa és mama – és a mama
különösen még éjjel, álmában is tárgyalt Krovácsekkel, a kis vöröskés
végrehajtóval, aki oly szomorú és oly ünnepélyes vala, mint egy
temetésrendező; azonban a bútorokat, a szép ajtós kaszteneket, atyus
pipatóriumát, a zongorát szépen elhordta mégis, hogy már lakni is
kellemetlen volt a régente oly meleg, barátságos fészekben.
A mama és papa pedig, ha tárgyaltak Krovácsek úrról és a véle összefüggő
dolgokról, legvégén a keszeg Váradinéra tértek vissza – és papa ismét
elbujdosott a kertek alá.
Mariska így sokat szomorkodott és rendesen sokat sírt, míg a papa
előkerült. Sőt gyakran elment és fölkereste őtet a patak partján. Miska
úr mélabús mosollyal fogadta Mariskát:
– Tán te is veszekedni jöttél, lyányom? – kérdezte oly búsan, hogy
Mariskának a szíve összefacsarodott.
– Jőjjön haza, papa, már nincsen semmi baj…
Miska úr ingatta a fejét:
– Baj? Azt mondtad: baj? Hiszen baj tulajdonképpen, soha sincs és
sohasem is volt, – mondta Miska úr nagy hangsúllyal. – Én mondom neked,
lyányom, hogy mindig az anyád csinálja a bajt, aki nagy sárkány… –
Elmélázva tette hozzá Miska: Igen nagy sárkány, hétfejü.
Majd elővette frissen faragott sípját Miska és egyszerü nótákat fujt el
Mariskának; közben magyarázta:
– Gyermekkoromban tanultam a tótoktól. A tót mind muzsikális és ha te
ismerted volna az öreg Pehátka Misót, akkor te is azt mondanád; pedig
téged öt esztendeig tanított a komor és mérges mamzell, aki miatt öt
esztendeig veszekedett velem az anyád, aki nagy sárkány…
Miska úr búsan fujta sípját, és mikor Mariska már sokáig könyörgött,
nagy kegyesen kilátásba helyezte, hogy akkor esetleg hazakerül, ha
Mariska előre megy és becsalja az anyját a kamrába, amíg ő az udvaron
keresztül surran.
Mondom, Mariska fölnőtt. És Jobunka Jankó, aki gimnáziumot végzett, az
egyetemre is járt, végül idekerült tanítónak, – szép verseket irogatott
nagy titokban a falucska tündéréhez. Ez a Jobunka bolondos firma volt;
tán hiányzott egy kereke, tán kettő is. De mert néha rendesen is tudta
magát viselni: olykor szabad volt neki eljönni az oszlopos úri házba
(ahol a falucska tündére lakott) és szabad volt kezet csókolni a
tekintetes asszonynak. Egyébként a tornácon üldögélt és szöszke haját
borzolgatta; kék, apró szemeivel pedig csak akkor merészkedett
ábrándosan nézegetni, ha a tekintetes asszony nem volt a látóhatáron.
Mariska nem igen törődött vele. Jobunka János fájlalta is ezt és otthon,
a tanítói lakban az asztalra borulva sokat gondolkozott az ő nagy-nagy
szerencsétlenségén.