Koválszky urat valóban igen kezdték licitálgatni ebben az időben.
Tulajdonképpen nem is lehet tudni, hogyan ingott meg egyszerre a falusi
oszlopos uriház, ahonnan macska lovacskák – de négyen – szokták
kirepíteni a tekintetes urékat. A tótok levették nagy kalapjaikat, és a
kis falu alázatosan térdepelt Koválszky Miska úr előtt.
Amolyan gavalléros természetü fiatalöreg úr volt Miskánk; megöregedni
sehogy sem akart, bár Mariska egyre nőtt. Már hosszu szoknyákat is
viselt, Miskánk még mindig rendezgette a kádrillt a majálisokon és egyéb
bálokon. Deres haját jóféle pomádékkal kenegette ilyenkor, bajszát
felsütötte és kecsege-orru lakktopánkáiban nagyszerüen táncolt. Ilyenkor
raccsolt is kissé és világos nyakkendői feltüntek, nemkülönben kabátja
is. A bálokon.
Ám otthon ez másként volt. Miskánk otthon nem igen sütötte föl bajszát,
a lábszárai is remegtek, ha nem vigyázott; és pipázott, káromkodott,
ülvén oszlopos uriházának tűzhelyénél. Az irigylésre méltó kabátok és
nyakkendők a szekrényben rejtőztek. Általán ilyenkor igen megöregedett a
tekintetes úr és a nagyszerüen sikerült kotiliont a világért sem merte
volna emlegetni a tekintetes asszony előtt, aki lompos slafrokkjában
boldogtalanul mosolygott csak és kövér tokáját bánattal simogatta.
Közben sóhajtott:
– Miska, Miska, már megint megcsaltál. Mindig megcsaltál, amióta
ismerlek. Bizonyosan az után a keszeg Váradiné után bomlottál ismét.
Pedig, ha közelebbről megnéznéd, láthatnád, hogy olyan vastagon van
orcáján a smink, hogy rossz ránézni. Te meg, Miska, megcsalod érte a te
becsületes, szép hitvesedet. Avagy mered tagadni, hogy érek többet annál
a rút nőszemélynél?
(Miskáné az ilyen rút nőszemélyek miatt húzódott vissza egészen a
társaságtól. Rettenetesen féltékeny volt, a gavalléroskodó Miskán pedig
változtatni mégsem lehetett. Hát inkább otthon ült a derék asszonyság és
Miskát táncoltatta, ha Miska elmaradt a tűzhelytől.)
Miska, aki az ablakban pipázott, fölborzolta deres üstökét és
méltatlankodva, elkeseredve kiáltott:
– Linka, Linka, hát nem imádlak én téged? A tenyeremen hordozlak és úgy
simogatlak, mint egy virágocskát. No jőjj közelebb, tubicám, hadd
leheljek szerelmes csókot homlokodra.
Miska kitárta karjait, ellenben a csibuk szopókáját keményen tartotta
fogai között.
– Nem kell a csókod, – mondta búsan a tekintetes asszony, – én már öreg
vagyok és igazad van, ha más, fiatalabb nők után szaladgálsz.
Miska intett a kezével:
– Esküszöm… De hisz te vagy maga a tavasz, Linkám.
– Az ősz, szegény barátom; mondd inkább: az ősz – mormogta kacéran
lehúnyt szemmel Linka.
– Esküszöm, hogy te vagy a legszebb nő.
– Hadd el, Miska! De mégis, ha mindig csak engem ölelsz, megunsz. A
férfi már ilyen.
– A gonosz férfiak, igenis – tüzeskedett a tekintetes úr.
Linka asszony jóleső szomorusággal ismételte:
– Te is gonosz vagy.
És, ó, mi boldog volt, amikor Miska ünnepélyes állásban szavalta:
– Én? Én? Aki a tenyeremen hordozlak? Aki oly jó vagyok, mint egy falat
kenyerecske! A Miskád? A Misid? A te Misukád gonosz, filemilém?
– De mégis, ha meggondoljuk, – erősködött végtelen boldogsággal a
tekintetes asszony – hogy már negyvenéves vagyok…
– Negyvenkettő, lelkem; de azért…
A tekintetes asszony megremegett egyszerre.
– Mit mondtál? Negyvenkettő? – kiabált hirtelen fölpattanva.
Miska ijedten rebegte:
– Semmit sem mondtam. Semmit, ezen a kerek világon nem mondtam…
De már késő volt minden. A tekintetes asszonyt Miskánk csak félig
csendesítette le, mert a vihar újból kitört:
– Persze, negyvenkettő, tehát már vén vagyok? Vén neked, himpellér, aki
az ötvent taposod, de vén kecske módjára szeretnél nyalakodni. – A
tekintetes asszony kövér csipejére tette a két kezét. Miska szeretett
volna eltünni valamerre, de nem lehetett. – Hát negyvenkettő vagyok, te
gézengúz, – folytatta rikácsolva a tekintetes asszony. – És azért
járkálsz te el a háztól nőszemélyek után, mert én negyvenkettő vagyok.
Ó, mindig ismertelek, te útonálló, mindig tudtam, hogy megcsalsz; persze
mostan is, hiába tagadod, a majálison az után a keszeg, sárgacsőrü
Váradiné után járkáltál… Valld be ember, jobb, ha bevallod… Valld be,
mert agyonütlek!
Miska mit sem szólhatott, mert Linka a tíz körmével nekirohant. A
tekintetes úr futott, mint a nyúl és estig a kertek alatt sétálgatott.
Fiatal fűzfából sípot faragott és azon szomoru nótákat fújt. Nézte a
patakot és folyton arra a régi-régi majálisra gondolt, amelyikre az az
ostoba Berti bá’ csalta el, ahol Linka, mint tündér táncolt…
És amíg a tekintetes úr és tekintetes asszony veszekedtek, Mariska –
észrevétlen felnőtt és a ház körül a dob kezdett szólni. Eleinte csak
úgy csöndesen, később hangosabban. Tulajdonképpen nem is lehet tudni,
miként történt ez a dolog.