Szegény és szép lányok imádsága jutott ma eszembe, amit régen egy kis
hegyekbe ékelt falucska templomában hallottam. Amint Mariska imádkozott
a Szűz oltára előtt, kezeit összekulcsolva, szívében mély áhitattal és
ajkai önfeledten, hangosan mormogták a szegény és szép lányok imádságát:
– Ó, Boldogságos, könyörülj meg rajtam. Én csak kislyány vagyok, de
éppen annyit szenvedek, mintha valami kemény férfi volnék. Mert lyánynak
születtem Boldogságos. A gazdag lyányok tán boldogabbak; de én szegény
lyány vagyok és mindenáron férjhez kell mennem. És hamar, Boldogságos
Szűzanyám. A papát megint licitálják julius 4-én, a mama folyton sír,
mert én még mindig otthon ülök a nyakukon. – Vagy engedj meghalni,
Boldogságos. Te jó, te fehér, imádott Asszonyunk!
Igy Mariska, és szeme könnyel telt meg. Aztán az arca is. Végre leborult
az oltár lépcsőjére és sokáig maradt mozdulatlanul, miközben melle
hullámzott a zokogástól. A napsugár azonközben bejött az ablakon és
fényességével megragyogta a haját. De a Szűz arca is mosolyra derült.
Én, mondom, kisfiu voltam csak, és Mariska szabadon imádkozhatott
előttem. És ottan térdepeltem én is mellette és imádkozgattam, ahogy
tudtam. Hogy Mariska férjhez menjen.
Mindez egy kis hegyek közé ékelt falucska templomában történt. A
toronyban madarak fészkeltek és néma, ijedt fecskék nyilaztak keresztül
a kis templom hajóján.