A Paraszkiva-malomban semmi sem változott külsőleg, csak éppen a kutyák
züllöttek széjjel a Bobák nagy szomoruságára. Prokopnak ugyanis többé
semmi hasznát nem lehetett venni. Nicefor atya körül lebzselt mindig, és
hosszan, éneklőn mondta el napjában sokszor, hogy Cyrill és Hipác urak
milyen szomoruan várták vissza Nicefor urat, amikor egy délutánon
elhagyta a malmot. Este a bor sem izlett úgy, és mindig mondogatták,
hogy azt nem tették föl Nicefor atyáról.
A kis vöröskés Bobák most már nemcsak esténkint üldögélt
vászonköpönyegében a toronyban, hanem néha egész hosszu napon. Attól
félt ugyanis, hogy visszajön a másik két kalugyer is egy szép napon. Mit
csinál ő akkor. A kaput bezárni nem lehet. Prokop tökéletesen
megbolondult máris. És ő pedig csak a csendes szót szereti. Nem igen
szeret gorombáskodni. Üldögélt a toronyban, búsan figyelve az
országútat, amíg Nicefor atya imádkozgatott és aludgatott, így töltvén
napjait. És néha sóhajtozgatván az elveszett két kalugyerek után. Vajjon
hová lehetett Cyrill, az ölestermetü és a nagytalpu Hipác, aki kezét úgy
belecsavargatta mindig szakállába, hogy onnan kibontakozni csak nagy
nehézségekkel tudott? Vajjon hová lehettek? Prokop hetykén járt-kelt az
udvaron és hegyesen fütyölgetett. Közben sokat elmélkedett gonosz
Vazulon és egyebeken. Vasárnaponkint hangosan és gyönyörüen litániázott
az udvaron, amíg Nicefor atya dörmögve önté a szót, előénekelvén.
A kis vörös Bobák, akiről mondom, csak annyit tudok, hogy valami
indzsellér-féle volt, szerette a kóbor kutyákat és némileg bolond vala,
búsan és aggodalmasan gubbasztott a tető felett, elnézvén a szürke
messziségbe, amerről a másik két éhes kalugyernek jönni kellene. Fehér
vászonköpenyege leffentyüit libegtette a síkság felett kóborló nedves
szél.
Mariska, a kis regényhősnő.