Egy lágy, piros őszi estvén, amint Bobák a tornyában üldögélt, a világba
merengve, egyszer csak azt látta, hogy a homokos, sík úton egy nagy,
fekete ember jön hosszú lépésekkel a malom felé. Bobák álmosan nézte a
nagycsizmás, szoknyás embert, amint széles szőrös kalapját a fejebúbjára
tolva megállott a vasas kapu előtt és szeges botjával zörgetett. Majd a
csizmasarkával is megérintette néhányszor az ajtódeszkát, amire a kapu
kinyilt és a hebegő görbe kis Prokop – aki az udvaron a kutyákat
mosogatta éppen – térdreomlott a küszöbön és két karját boldogan emelte
az ég felé.
– Ó, uram! Nicefor úr! Csakhogy visszajöttél!
A jövevény a szépfürtü Nicefor volt, aki hat esztendők után im előjött
valahonnan.
Nicefor dörmögött és hátbavágta Prokopot a botjával.
– Jó, jó, Prokop fiam, hamar valami vacsorát, mert éhes vagyok.
Prokop boldogan hebegte:
– Szent Prokop! – Nicefor úr, az én jó uram éhes!
Görbe kis lábaival futni kezdett az udvaron, Nicefor, a szépfürtü a
nyomában ballagott. Benyitott egy ajtón és leült a székre, hogy jól
kifujja magát. Prokop, mint egy őrült futkosott körülötte és szürke
szakálla a boldogság könnyeitől lőn nedves.
Bobák, aki hamar megijedt az udvaron történtektől, félénken húzta le
félszeg testét a kanyargós grádicson. Topogott, hogy a vendég észrevegye
jövetelét és zavartan nyitott be az ajtón.
(Nicefor keményen szalonnázott az asztal mellett, úgy vagdosva a
kenyeret, mintha az valami nagy ellensége volna.)
– Jó estét, – mondta Bobák és megállott a küszöbön.
Prokop, aki egészen elmerült Nicefor atya csudálásába, mérgesen nézett a
gazdájára. Nyilván föllázította az ő alázatos szívét is az a vakmerőség,
hogy Bobák ide mer jönni akkor, amidőn Nicefor úr eszik.
A lompos, puffadt képü Nicefor, akinek gubancos, hosszu haja, elvadult
szakálla volt, fölnézett. Majd egy nagy szalonnadarabot tömött szájába
és torkára mutatott, Prokop felé kacsintva.
A jó Prokop pedig elérzékenyülve ugrott föl:
– Nicefor úr szomjas. – Majd hidegen fordult a gazdájához. – Hallja?
Nicefor úr szomjas. Adja ide a verem kulcsát.
Bobák, aki csudálkozva nézegetett csak, megijedt és sebesen nyúlt a
zsebébe a kulcsért. Prokop elvágtatott.
Majd torkát megköszörülve Bobák, szerényen ismételte:
– Jó estét.
Nicefor atya azonban éppen kenyeret dugott nagy fogai közé, hát csak
elfulladva mondta:
– Hm?
Bobák barátságosan mosolygott. Közelebb húzódott és kissé meghajolva,
leült a hosszu pad másik végére.
– Hogy tetszik lenni? – kérdezte elpirosodva, rövid habozás után.
Nicefor atya reágurította nagy harcsaszemeit. Miután ismét nem
szólhatott, hát csak hümmögött.
Csend volt. A csendben az atya fogai hatalmasan dolgoztak.
Prokop nyargalt be szélvészként az ajtón, egy nagy kulacsot emelve
kezével. Nicefor atya szeme fölcsillant és kinyújtotta a karját. Ajkához
emelte a kulacsot és a padon hátravetvén magát, percekig oltotta nagy
szomjúságát.
Bobák, aki a legnagyobb érdeklődéssel függesztette szemét az atyára,
szerényen, de barátságosan jegyezte meg:
– Jól megtetszett kotyogtatni.
Nicefor atya ismét csudálkozva gurította rá nagy harcsaszemeit, majd
rákiáltott Prokopra:
– Hé, Prokop, hol van Hipác, meg Cyrill? Mondd meg nekik, hogy
hazajöttem.
Prokop szomoruan lógatta deres szakállát és énekelve szólt:
– A szent atyák nincsenek – és ekkor fölemelt karjait leejtette. –
Elmentek ők is.
Nicefor atya mérgesen adott kifejezést fölháborodásának.
– Ó, a szamarak; ó, a tulkok; ó, a bolondok! Persze, megházasodni
akartak ők is, és itthagyták a teli kamarát, a hordókat, a pipákat.
(Prokop, a pipámat!) És elmentek. Ó, a szamarak! Én is elmentem, de
visszajöttem, és nem is megyek el innen sohasem többet. Gyákonnak lenni
falun, Prokop, tudod mi az? Te tudod? Pokol, Prokop. Betegség, Prokop.
Szent Nicefor, csakhogy itt vagyok megint!
Bobák ekkor, hatalmas bátorsággal szívében, halkan fölemelkedett és
mondta:
– Nevem Bobák.
Nicefor atya nyugtalankodva nézett rá. Majd Prokopra függesztette a
tekintetét kérdőn. A kis boldog Prokop mérges lett és száját csúnyán
huzogatta és vállát rángatta. Igen megvető fintorításokat csinált,
amiből Nicefor atya nyílván megtudta, hogy e félszeg, vöröskés ember
most a malom gazdája. Igen megijedt és fölfohászkodott keservesen:
– Ó, szent Nicefor! Hát azért hoztál engem ide a pokolból, Máramarosból
ide? Azért, hogy innen is elmenjek?!
Bobák, akinek jó szíve volt, szerény és vigasztaló hangon szólt közbe:
– Ne tessék, ne tessék… Szolgámtól tudom, hogy görög keleti szerzetesek
lakták egykor e házat… Mindent tudok. És mindent, – mondta Bobák
erősítőleg és pápaszeme mögül barátságosan pislogott a gubancos,
ijesztően elhanyagolt külsejü Nicefor úrra.
Nicefor úr nyugtalankodva mondta:
– Nem, nem tetszik… De én itt akarnék ám maradni mindig!
– Csak tessék, csak tessék, – mondta Bobák jószívüleg és ferde vállait
úgy mozgatta, mintha azt mondta volna, hogy ő nem bánja, hogy csöppet
sem bánja.
Nicefor úr erre parolázott vele és ismét megtetszett neki kotyogtatni a
kulacsot.