Bobák nyilván sokat vesződött a patkányokkal, amíg megengedték neki,
hogy fölmászhasson esténkint az emeletre azon a keskeny lépcsőn. A
toronyba is beült ilyenkor és fehér vászonköpenyegében innen nézegette a
világot. Úgy szomorkodott itten, mint a csókák, ha megülnek a tornyon. A
kutyákat az embere fürösztgette ezalatt a Morotva vizében az udvaron. Ez
az embere is épp olyanféle ember volt, aki a Paraszkiva-malmon kívül
sehol sem talált magának való helyet e világon. Prokopnak hívták a görbe
kis oroszt és hebegett. A kalugyerek szedték föl egykor maguk mellé
inasnak, mikor ide költöztek.
Prokop akkoriban nagy kosarakkal járogatott be a városba és hegyesen
fütyölt az utcákon, a szürke szakállát simogatva. Igen büszke volt és a
piarcon a kofáknak és a mészárosnak szép, ájtatos meséket mondott el,
amiket a barátoktól tanult; – gonosz Vazulról tudott különösen sok
történetet, aki sohasem gyujtott gyertyát a Szűz tiszteletére, hanem
káromkodó és pálinkaivó volt. – Gonosz Vazult aztán egyszer
agyonsujtotta egy fenyőfa a hegyben. A kalugyereknek, amidőn nyomuk
veszett, Prokop állomás nélkül maradott és engedett hetykeségéből.
Hegyesen fütyölni hallani nem lehetett őt. És a nagy kosarak – szent
Baziliszk – a nagy elemózsiás kosarak, a szép, fehér, gyengefűzfa májusi
hajtásából összefonott kosarak hová lettek?! A hebegő kis Prokop keserű
könnyeket ejtett szakállába és a templom körül sündörgött-fondorgott,
hol apró segítsége vala a sekrestyésnek. Senki sem tudott oly buzgón és
nagyszerüen imádkozni, mint Prokop és a szentek litániáját sem tudta
senki oly szívrehatóan elsorolni. Tehát jó hasznát lehetett venni a
gyertyagyujtásnál.
Amíg ama vöröses indzsellér-féle Bobák előjött.
Prokop természetesen élete legszebb napjait a Paraszkiva-malomban
töltötte, szolgálván a szentéletü atyákat. Szíve tehát visszavitte őt a
Paraszkiva-malomhoz, amint az gazdát kapott. Prokop hivatalt keresett és
midőn megjelent Bobák előtt, sapkáját majdnem ronggyá tépte két kezében,
amíg nagy sóhajtozások között elsorolta tudományát, a litániázást és
imádkozást. A vöröskés Bobák álmosan nézegetett rá pápaszeme mögül és
nyögve mondta, hogy: jó, jó. – Miután azonban néki a Prokop egyházi
tudományára szüksége nem volt, fölfogadta őt ama koborló-kutyák
felügyelőjének, akiket Prokop gondozott és mosogatott ezentúl. Bár ez a
foglalkozás iszonyu volt. Prokop temérdeket átkozta magát ebben az
időben és rosszul bánt a kutyákkal. A vízbe kellene magát fojtani, ha
eszébe jutott, hogy ő ezen a helyen egykor a szentéletü atyák mindenese
volt és a nagy kapun ama szép terjedelmes kosarakkal karján lépett csak
ki, – most meg a kutyákat őrzi és mosogatja. De az ő szíve ehhez a
malomhoz fűződött, tehát csak maradt és szent Baziliszk és szent Prokop
türelmét bizonyára igen próbára tette folytonos könyörgéseivel,
amelyeket az iránt intézett e kegyes nagy urakhoz, hogy fojtanák bele
egy éjszakán mind a hat kutyát a Morotva setét vizébe.