III.

Bobák nyilván sokat vesződött a patkányokkal, amíg megengedték neki,

hogy fölmászhasson esténkint az emeletre azon a keskeny lépcsőn. A

toronyba is beült ilyenkor és fehér vászonköpenyegében innen nézegette a

világot. Úgy szomorkodott itten, mint a csókák, ha megülnek a tornyon. A

kutyákat az embere fürösztgette ezalatt a Morotva vizében az udvaron. Ez

az embere is épp olyanféle ember volt, aki a Paraszkiva-malmon kívül

sehol sem talált magának való helyet e világon. Prokopnak hívták a görbe

kis oroszt és hebegett. A kalugyerek szedték föl egykor maguk mellé

inasnak, mikor ide költöztek.

Prokop akkoriban nagy kosarakkal járogatott be a városba és hegyesen

fütyölt az utcákon, a szürke szakállát simogatva. Igen büszke volt és a

piarcon a kofáknak és a mészárosnak szép, ájtatos meséket mondott el,

amiket a barátoktól tanult; – gonosz Vazulról tudott különösen sok

történetet, aki sohasem gyujtott gyertyát a Szűz tiszteletére, hanem

káromkodó és pálinkaivó volt. – Gonosz Vazult aztán egyszer

agyonsujtotta egy fenyőfa a hegyben. A kalugyereknek, amidőn nyomuk

veszett, Prokop állomás nélkül maradott és engedett hetykeségéből.

Hegyesen fütyölni hallani nem lehetett őt. És a nagy kosarak – szent

Baziliszk – a nagy elemózsiás kosarak, a szép, fehér, gyengefűzfa májusi

hajtásából összefonott kosarak hová lettek?! A hebegő kis Prokop keserű

könnyeket ejtett szakállába és a templom körül sündörgött-fondorgott,

hol apró segítsége vala a sekrestyésnek. Senki sem tudott oly buzgón és

nagyszerüen imádkozni, mint Prokop és a szentek litániáját sem tudta

senki oly szívrehatóan elsorolni. Tehát jó hasznát lehetett venni a

gyertyagyujtásnál.

Amíg ama vöröses indzsellér-féle Bobák előjött.

Prokop természetesen élete legszebb napjait a Paraszkiva-malomban

töltötte, szolgálván a szentéletü atyákat. Szíve tehát visszavitte őt a

Paraszkiva-malomhoz, amint az gazdát kapott. Prokop hivatalt keresett és

midőn megjelent Bobák előtt, sapkáját majdnem ronggyá tépte két kezében,

amíg nagy sóhajtozások között elsorolta tudományát, a litániázást és

imádkozást. A vöröskés Bobák álmosan nézegetett rá pápaszeme mögül és

nyögve mondta, hogy: jó, jó. – Miután azonban néki a Prokop egyházi

tudományára szüksége nem volt, fölfogadta őt ama koborló-kutyák

felügyelőjének, akiket Prokop gondozott és mosogatott ezentúl. Bár ez a

foglalkozás iszonyu volt. Prokop temérdeket átkozta magát ebben az

időben és rosszul bánt a kutyákkal. A vízbe kellene magát fojtani, ha

eszébe jutott, hogy ő ezen a helyen egykor a szentéletü atyák mindenese

volt és a nagy kapun ama szép terjedelmes kosarakkal karján lépett csak

ki, – most meg a kutyákat őrzi és mosogatja. De az ő szíve ehhez a

malomhoz fűződött, tehát csak maradt és szent Baziliszk és szent Prokop

türelmét bizonyára igen próbára tette folytonos könyörgéseivel,

amelyeket az iránt intézett e kegyes nagy urakhoz, hogy fojtanák bele

egy éjszakán mind a hat kutyát a Morotva setét vizébe.

A víg ember bús meséi: Elbeszélések · 第 36 / 65 题