Mondom csak egy hónapig.
Még máma is emlékszem arra a ködös novemberi délutánra, amikor János
olyan sebbel-lobbal jött a vén batárral a Jakab-templom mellett, hogy
széjjelrebbentette a zsemlyéskofákat. A Hét Víg Csízhez fordult be a
batár, amiből az öreg úr ijedt, aggodalmas arccal ugrott ki.
Az álmos szolgáló még mindig ott varrogatott és János sem beszélt
halkabban:
– Most ugorj, Rézi, – kiabált már a bakról, – hamar a négyest, mert nagy
baj van. Megszökött az asszonyunk.
Az öreg úr nem fedte meg Jánost a hangos beszédért, sőt apró, polkázó
lépéseivel maga igyekezett a vendégszoba felé, ahol ledobta sáros
köpönyegét. Aztán megfordult és kilépett a Hét Csízek kapuján. Ott
azonban megállt bánatos András. Lehajtotta leffentyűs sapkába bújtatott
kis deres fejét és a földre bámult, a szürke kockakövekre. Mint egy
beteg, vén madár, szomorú őszi délután. Tépelődve meresztette a szemét
maga elé. Hová menjen? Merre menjen? – Az asszony megszökött és magával
vitte a sok-sok pénzt is. Valami komédiásba gabalyodott belé örökkön
szerelmes szivével.
Ott állt bánatos András sokáig. Az emberek, akik arra jártak,
csodálkozva nézték. A földre nézett és meg se mozdult, a tubus
kicsúszott a hóna alól, észre sem vette.
Végre megindult. Nem a kövezeten, hanem az országút kellős közepén.
János, aki még ki sem fogott, megfordult az öt parasztlovacskával és a
gazdája nyomában hajtott.
Bánatos András pedig lehajtott fejjel ment a sáros, csatakos országúton,
mintha valami keskeny kicsi cipőcskének keresné a nyomát. Ment, ment.
János a batárral lépésben ballagott utána.
Már kiértek a városból és a csárda felé közeledtek, ahol ama nagy
sártenger kezdődik. Itt János retteneteset kiáltott:
– Tekintetes uram, üljön föl!
Bánatos András megfordult és feddőleg nézett Jánosra:
– Jó, jó, – mormogta, – csak ne kiabálj úgy, mintha az egész világ süket
volna.
Beült a kocsiba. János nagy cserdítést vitt véghez a bakon és a vén
kasornya batár robogva indult meg az országúton. Vissza az elmult
századba álmodni.
A Paraszkiva-malom.