Mondom, hogy visszaemlékezem bánatos Andrásra; mindig leffentyűs
sapkában látom őt, amint a rettenetesen ingadozó batárból aggodalmasan
tekintgetett ki. Most, hogy jobban gondolkozom, látom bánatos Andrást, a
leffentyűs sapka nélkül. Rendes, mondhatni urias tartással feszengve egy
négylovas hintóban. És egy szép asszonnyal oldalán, a Turinéval.
Ez a Turiné világszép asszony volt a maga idejében. Nyilván sok-sok szép
krónika maradhatott volna föl utána, ha kobzos lantosok járják vala be a
mi vidékünket. Csak a híre nem volt a legjobb. Tulajdonképpen ott
kezdődött a dolga, amikor özvegy lett. Szép szál kürasszirok feküdtek
akkor nálunk. Ezekkel kötözködött Turiné. A kürasszirok aztán másfelé
mentek, de Turiné itten maradt virágkehely finomságú termetével,
hervatag-kánkálinszínü hajával. És miután gazdag sem volt, egyik
rokonától a másikhoz vándorolgatva, itt-ott meghúzódván néhány évekig,
amíg kiűzték a házból. Mert hát, édes istenem, ő nem kereste ugyan a
kalandocskákat, de azok jöttek útjába. Már kissé meglátszottak rajta az
esztendők, amikor régi óhajtása valóra vált. Egy jó, gazdag, öreg urat
keresett ő mindig, aki nem sajnálná tőle sem a nevét, sem az erszényét.
Bánatos Andrásban megtalálta-e? Nem igen tudom, csak sejtem, hogy az
öreg végre valahára megnyerte azt a pörét, ami miatt Vince bácsit, a jó,
pipázó árkiváriust annyit zaklatta. A pört az állam ellen nyerte meg, és
mondják, a kis öreg úr egyszerre annyi nagyhasu bankót számolt meg a
királyi adóhivatalban, hogy hamarosan nem is lehet annyi pénzt együtt
látni. Akkor került elő a Turiné.
És a babszem János sem igen jelentkezett ebben az időben. Nem sokáig
tartott ugyan a dolog, legföljebb egy hónapig. Az öreg úr abból a mult
századból, ahová az öreg baráttal visszajárkált aludni, egyszerre négy
gyönyörü sárkánnyal vágtatott elő. A bakon parádés kocsis feszült és
angolbőr ülésen a kivasalt és megberetválkozott bánatos András mellett
Turiné forgatta vállán a fehér selyemnapernyőjét. És messze elkerülték a
Hét Víg Csízeket, ahol az álmos szolgáló varrogatta a grádicson rongyos
szoknyáját. A nagyfogadóban szálltak meg és délelőtt az öreg úr
karonfogva sétált Turinéval a cukrász előtt. Az emberek csóválgatták a
fejüket. Hanem Turiné erősen fogta az öreg András úr karját és
mosolyogva nézett a világba.
Este pedig az arénába mentek. Az öreg úr páholyt váltott és tubusát hóna
alá szorítva, közönyösen mélázott maga elé a páholy sarkában. Hanem a
szép Turiné egészen kihajolt és ragyogtatta gyémánt diadémját, amitől az
egész aréna csillogott. Közben a nagy dob puffogott és a színészek
jól-rosszul énekeltek. Turiné mosolyogva kacsintgatott a világra.