Mit tehet az ember ködös, hosszu novemberi napon, amikor aludni nem tud;
fázik, nyughatatlankodik és a jó Isten sem tudná mivel megtalálni a
kedvét? Különösen a délután hosszu. Hová lehet ilyenkor menni
vénkutyakedvemmel? Leülök a kályha elé és nézegetve a tüzet, tanácsot
tartottam a kedvemmel. Megigérem neki, hogy estére elviszem egy olyan
vendégfogadóba, ahol cigánymuzsikusok magyar nótákat játszanak. Avagy
kimegyünk holnap reggel a városerdőbe, ahhoz a sírkőhöz, amelyikre csak
annyi vagyon írva, hogy: Fuit, ahol már sokat, sokat álldogáltunk, én
meg a kedvem, és megnyugodva jöttünk haza. Holnap korán reggel, mikor
köd csavarog a fák között és deres, sárga levelek lepik el az
elhagyatott utakat! Mindez azonban nem használt semmit, semmit. A kedvem
változni nem akart. A tűzbe bámultam és olyan szomoru voltam, mint még
soha. – De igen, már voltam így. A mult esztendőben, meg az azelőttiben,
minden novemberben. Mikor a bánatos András bekocogtat az ajtón és a
felhők és szelek a nyilas jegyében járnak, – akkor olyan leszek, mint a
leégett ember a mesében, aki mindig, mindétig azon sopánkodik, hogy két
jó bocskora veszett oda házégésnél. Én meg azon szomorkodom, hogy a
szomszédban tegnap a Tarara bumdié-t zongorázta valaki, amiért én
rettenetesen megharagudtam. Pedig nem is volt ilyen vénkutyakedvem
tegnap. Mért nem zongorázzák mostan a Tarara bumdié-t, vagy akár a
Fischerin du kleiné-t, amikor legalább volna okom arra, hogy zordon
legyek?!
Aztán a bánatos Andrásról gondolkozgattam, aki im bekocogtatott az
ajtón. Ej, lám, én ezt a bánatos Andrást ismertem. Honnan is ismertem?
Most már egész világosan tudom, hogy ismertem; kis, deres, öreg férfiú
volt, aki leffentyűs sapkát hordott és a szürke szakállát úgy nyírta,
mint száz esztendő előtt volt divat. Csak az arcán, a két álla körül
hagyott meg akkorát, mint egy piskótadarab és mindig rövidre nyírta. És
a nagy tyúkültető batárra is emlékezem, amelyiken bánatos András
járkált. Hogy honnan jött elő azzal a nagy sárga batárral, amelyiknek
négyfelé járt a négy kereke és öt parasztlovacska húzta a
kenderistrángokat, azt most nem igen tudom. Később tán eszembe jut. De
bánatos Andrásra – bizonyára egész másként hívták, de honnan tudhatnám
én azt most? – egészen jól emlékszem, amint a csodálatosan nagy batáron
bedöcögött a Jakab-templom mellett a Hét Víg Csízek mindig kitárt
kapuján. A Hét Víg Csízek volt a legrégibb vendégfogadó nálunk. Az ördög
se kereste föl, csak falusi szegény emberek apró kocsijai tanyáztak a
nagy sáros udvaron, amelyeknek végén egy nagy üres szín tátongott kifelé
az utcán arramenőkre. A Hét Víg Csízek fényes multja nyilvánvaló messzi
vidéken. Nagy makao-bankok tartódtak a 4-es számu szobában és az urak
itten gyülekeztek nagyvásárkor. – Igen, hát bánatos András volt az
egyetlen úrféle, aki ebben a fogadóban mindig megszállott, ha a
tyúkültetőt bevonszolta az öt parasztlovacska valami messzi vidékről
ide. Mert a batár tetejéig sáros volt mindig. Meglehet különben, hogy
azért, mert sohasem tisztították. És a bánatos András kocsisa is
figyelmet érdemelt. Sohasem láttam olyan kocsist azóta se. Vörös
zsinóros, rongyos dolmány lógott rajta, de a süvegén bokrétányi darutoll
lengett és ócska, nagy, fehér téli keztyűkben tartotta a madzaggyeplőt
télen-nyáron. Begyesen ült a tyúkültető bakján és a rosszul kövezett
utcákon olyan nagy ostorpattogtatást vitt véghez, hogy az emberek az
ablakhoz mentek. Hajszolta rettenetesen az öt parasztlovacskát, a kocsi
majd szét esett ezenközben mögötte, bánatos András szomorkás, fonnyadt,
vén arca pedig aggodalmasan jelent meg minden második percben a
bőrfüggönyök mögött, amint a rossz ülés rugói földobták kis, görbe,
magyarruhás testét a rettenetes vágtatásban. A vén, haramiaképü kocsis
bizonnyal azt akarta elhitetni az emberekkel, hajszolván a lovacskákat a
városi utcákon, hogy ők folyton ilyen sebességgel járnak. Nyilvánvaló
volt azonban, hogy a cserjésnél akkora sártenger kezdődik a csárda
mellett, hogy onnan kilubickolni a jó lovaknak is nagy mesterség. De a
batár mindig robogva érkezett meg a templom mellett a kis piacra, ahol
majd feldöntötte a bánatos András Jánosa az ő gazdáját, merész fordulót
akarván produkálni a rossz lovacskákkal. A tekintetes úr bizonnyal
nagyon örült, amikor beérkezett a Hét Víg Csízek döngő kapualjába, ahol
egy álmos szolgáló varrogatta emberemlékezet óta rongyos szoknyáját a
grádicson. A hét kopott csízek, akik aranyalmafán tanyáztak pléhre
föstötten a kapu fölött, bizonyára vígabban énekeltek az úrfajta vendég
megérkezésekor. A kapualjában aztán a peckes öreg betyár fürgén leugrott
a kasornyáról. Az ember szinte megijedt, mert a begyes vén kocsis
egyszerre összeroskadt. De úgy is maradt. Semmi baja sem történt ugyan,
hanem a két lába olyan volt, mintha egy X betűt középen kétfelé törünk,
aztán fordított végükkel illesztjük a darabokat össze. Akkora lett, mint
egy tíz éves gyerek, hanem azért tartotta magát és odakacsázván a
batárhoz, teli tüdővel kiáltotta:
– Tekintetes úr, helyben vagyunk.
A tekintetes úr ugyanis süket volt, mint az éjszaka és egy nagy tubust
tartott mindig kezével a füle mellett. A János nagy kiáltására
összerezzent és mérgesen dörmögte:
– Jó, jó, hisz értem én, ha nem is ordítasz úgy. Még azt hiszik, hogy
süket vagyok, pedig csak nagyot hallok egy kicsinykét.
A törpe János nem vitázott a gazdájával, hanem segített neki kiszállni a
hintóból. Egyben rákiabált a nyugodtan varrogató álmos szolgálóra:
– Rézi, a négyes szobát! Hol a gazdád?
A szolgáló álmosan kelt föl a grádicsról és haragosan nézett végig a
vendégeken.
– Mi baja magának az én gazdámmal? – dünnyögte lustán.
János rettenetesen kiabált, amint a gazdája mellett megszokta:
– Haragszol, úgy-e, mert takarítani kell?
A fakóarcu, lompos, öregedő cseléd mérgesen kiöltötte nyelvét:
– Maga babszem Jankó! – mondta és elfutott.
János rettenetes dühbe jött, utána akart iramodni, de a tekintetes úr
megfogta a karját és mondta szemrehányólag:
– Látod János, miért kiabálsz úgy, mintha az egész világ süket volna. –
Majd szokott érdeklődéssel tette hozzá: – Mit mondott a leány? Mit
mondott, amiért megharagudtál?
– Hogy menjünk a pokolba és az ördög hozott ide bennünket, – szólt János
a tubusba keményen.
Az öreg tekintetes úr csóválta a fejét.
– Ej, ej, az a lusta leányzó. Mind ilyen az asszonyfajta. Égeti a gyönge
tenyerét a munka, a takarítás.
János elkeseredve kiabált:
– Mind ilyen, tekintetes uram, mind tűzre való.
Nyilván neki sem volt több szerencséje a nők körül, mint gazdájának.
A négyes szobát aztán elfoglalta a bánatos András, János pedig
bepattogott a kocsiszínbe, mert az neki dukál. A többi parasztszekerek
hadd ázzanak az udvaron az esőben. Aztán bánatos András el is ment. A
Hét Víg Csízek a vármegyeházával szemben énekeltek. A tekintetes úr
odatartott. A hajdu, aki a vármegyeházat támogatta, már ismerte és
biccentett feléje. A tekintetes úr fölcammogott a grádicson és ment
egyenesen a vasajtós levéltár felé. Itten kutatott, keresgélt ő már évek
óta. Régi írásokat másolgatott le és még régibb írások után hajszolta
Vince bácsit, az öreg, potrohos arkiváriust, aki pedig csak pipázni
szeretett és elmélkedni a világi dolgokon.
Igy aztán eltelt a délelőtt. A bánatos András összeszedve egy csomó
írást, ferde kis termetével sebesen ment haza a csízekhez. János, amint
messziről meglátta, álldogálván a fogadó kapujában, a piaci eseményeket
figyelve, nagy sebbel-lobbal fogott, – majd rettenetes vágtatással
robogtak ki a fogadóból, a rosszul kövezett utcákon végig. És a
csárdáig, ahol, mondom, kezdődik a sártenger, János nagyon pattogtatta
az ostort.
A nagy, bőrfüggönyös batár elment vissza, valahová a mult századba,
aludni és álmodni tovább bánatos András gazdájával és Jánosával.