És a havas fergeteg estére sem csitult el. Úgy szakadt a hó, mintha
örökös viharos idők következnének már. Süvítéssel és csattogással volt
tele a lég. Néha csörömpölve vágódott be egy ablaktábla a házban. Zzz,
zzz, zzz, vuuu, vuuu, zz… Mintha az ég komondorai vonítanának a fekete
téli éjjelben. A kályhák füstöltek minden szobában.
Szidinek sehogy sem ment ma este a patience. Százszor összekeverte a
kártyát és százszor adta föl mérgesen a pártit. És hogy fázott. A tűz
alig hogy pislogott. De nem mintha félénkségből történt volna ez, de
szomorúságból. S az óra, ama kakuklak, bágyadt kedvetlenséggel számolta
a perceket. A szél pedig hogy sírt, hogy vinnyogott futva a havas utca
fölött. Temetési ének ez?
Szidi végre elunta az egyedülvalóságot. „Ugyan hová lett az a leány?“
mormogta. „Ugyan hová lett?“
– Eszti, Eszti…
Igy kiáltott.
Már gyertyát is gyújtott és az ajtó felé fordult, indulván Esztit
keresni, mert nem vette észre, hogy a kaján Koxi nyugtalanul mered felé
házikójából, hová a kegyetlen idő kergette. Koxi be volt zárva ezen az
estén. A húr – rablánca – odabilincselte őt börtönéhez, és a
zarándokbotnak sem vehette semmi hasznát, utána mehetvén Esztinek, midőn
a régi házból, ama délutáni férfi karján, kendőkbe bugyolálva elsuhant
az ablakok alatt. Hogy fázott a kis Eszti, hogy remegett vékony, leányos
ajka, az éles szél szőke haját is megbontotta. De azért ment, futott;
mert csak gyerek volt, rózsaszirom májusi hajnalon.
A kaján Koxi is szomoru volt ezen az estén és félretette eddigi
ravaszkodásait.
Regény a bánatos Andrásról.