Ej. Koxi ebben az időben erősen lesekedett.
Esztire, értem, a szőke Esztikére. Mert napfényes délutánkor Eszti az
ablakhoz lépett. Sőt ki is tekintett a derüs fehér utcára. Koxi iszonyu
ravaszsággal támasztotta állát zarándokbotjára.
Im egyszer – délutáni melegség terjedt el a föld fölött – Eszti
kinyitotta az ablakot. Ugyanekkor valaki felköszönt.
– Ah, végre… Édes Eszti, kicsi Eszti!
Lágy, sóvárgó hang volt ez. Az ablak alatt egy sugár, barna férfi állt.
Már nem fiatal, de öreg sem. Negyvenes, halántékán kedvesen csillog
néhány őszies fényü hajszál. Sápatag arca nemes: kissé szenvedő barna
szemének nyugodt csillogása. Ah, ez ő. Ő. A francia regényekből.
Eszti kinyujtotta remegő kis kezét. A férfi szenvedélyesen szorította az
ajkához.
– Istenem, hogy került ide? – mormogta a leány elfehéredve.
– Maga után jöttem.
– Nem írtam…
– De tudom, hogy az álmai hozzám szálltak. Minden sóhajtása hozzám. S
megéreztem. Eszti, édes Eszti…
– És a felesége, Bogdán-Kovács. A felesége, Károly?…
Koxi faházikója előtt olyan kaján arcfintorításokat művelt, hogy csudás.
De senki sem méltatta figyelemre.
A férfi összeharapta az ajkát. Mintha melle fenekéről szakadt volna föl
a hangja, tompán, keményen.
– Tudja, hogy a feleségem nem szeretem… Magát szeretem, Eszti. Magáért
jöttem. Velem kell, hogy jőjjön.
A leány ijedten rebbent vissza.
– Károly…
Esdekelve nyújtotta előre a kezét.
A férfi elkapta és az ajkához szorította.
– Károly…
– Eszti, hallgasson. Mindennek vége. Vége. Otthagytam a feleségem. Nem
akar elszakadni tőlem. Kapaszkodik belém, húz le. Rossz és nem is
szeret. Elvettem… No hát elvettem: ennyi az egész. Undor, undor… Előbb
főbe akartam magam lőni. (Az a szegény leány olyan sápadt lett!) Aztán
maga jutott eszembe. Maga, akit elküldtek a szülei, féltették tőlem. Itt
vagyok most.
A férfi fojtottan beszélt. Valaki jött arra az utcán. Elhaladt és
hátrafordult, mert a Feketeszűz-utcában az idegen ritkaság. S azt
gondolhatta: „Csinos férfi és lám, a kis Terézi Eszternek teszi a
szépet, a komor Pataki Szidi csinos hugának…“
– Szerencsétlenné tesz… Engem is, magát is… – mormogta halkan a leány.
És sírt már. Könnyei benedvesítették arcát és fátyolos szeme fáradtan
csukódott le.
– Boldoggá teszem – suttogta szenvedélyesen a férfi. – Velem jön.
Elmegyünk messze. Messze. Nagyon messze…
Csönd.
A leány egyszerre fölsírt:
– De az anyám… És a néni.
A férfi csillogó barna szemeit meleg szerelemmel függesztette a leány
arcára. A keze után nyúlt.
– Szeretni fogja őket ezután is. De engem is szeret egyben.
A másik szobában nyílott az ajtó.
– Este… – susogta a leány.
– Este.
Gyorsan becsukta az ablakot. A férfi sebes léptekkel ment tova.
A néni lépett be. Szigoruan, komolyan. De amint meglátta Esztit, szerető
mosolygás repült át száraz arcán és csontos kemény kezével megsimogatta
a leány aranyszőke haját.
Eszti alig tudta könnyeit visszatartani. Kicsi leányszíve ugy vonaglott,
hogy szinte összerogyott. Már szólni akart, már odaroskadni a néni lábai
elé és dúsan patakzó könnyek között bevallani mindent… De az utcán
kemény lépések hangzottak föl. Eszti nem mert fölpillantani. De
bizonyosan érezte, hogy Bogdán-Kovács haladt erre.
És Koxi is, a kaján, a kárörvendő kókleridőjós árulkodón tekintett le a
nénire. Piros papirarca oly sok mondanivalót fejezett ki. Titkokat,
sok-sok titkokat tudott a kémkedő Koxi, de az utcán most szél süvített
végig. Porzott a hó. És a szél sebesen futott át háztetőkön, fákon. És
hideg is lőn. Fütyülve, mérgesen verte a váratlan északi szél a havat.
Percek alatt zivataros fergeteg támadt. Szinte sötét lőn odakívül. Koxi,
a kaján, ijedten menekült házikójába; bármiként szeretett volna is
árulkodni a néninek, a lábaihoz kötött húr érzékenyen rándult össze a
hirtelen jövő hidegre. Igy a nagykalapos barát kénytelen-kelletlen
bevonult a fészkébe. Mondom, oly ijedten, jó szerencse, hogy
zarándokbotját nem feledte magával vinni.