De im a rend régi házában a megholt excellenciásnak pontatlanságokat
szenvedett. Dundi, a vén, egy reggelen, mikor megjelent, fölszolgálván a
reggelit, csodálatos pomádészagot terjesztett maga körül. Szidi
kisasszony gyanakodva szimatolt. Élesen, – és széles gesztust csapva,
prüsszentett.
– Huszár! Mi történt? – kérdé fenyegetőleg.
Dundi – és feje sem reszketett csudálatosan a vén legénynek –
összepengette a sarkantyúját.
– Alásan jelentem, a bajúszomat pödörtem ki – szólt hivatalosan és
szürke szemével tiszteletteljesen vágott Eszti felé.
Szidi mérges volt, de egyben viharosan kacagott.
– Huszár! Megőrült?
Valóban a kilincsek is fényesebbek lettek, az udvar gonddal söpört és a
cipők és csizmák az egész házban gangosan nyikorogtak. Persze, mindezt
Eszti jelenléte okozta. És a hó is mintha fehérebben és puhábban szállt
volna lefelé a tágas udvarra. A barométerek baklövéseket követtek el.
Koxi, ama nagykalapos barát egész nap faházikója előtt strázsált és
piros papirfejét hosszu zarándokbotjára nyugtatva, bizonyosan verseken
tünődött, amint merengve nézett a szobán átsuhanó Eszti után.
S így derűs, szép téli délutánok következtek el a régi házra. A fényes
ablakokon néha a napsugár is betekintett. És emitt, a Feketeszűz-utca e
lapos homokkövekkel kirakott részében minden szebb lett, mint másfelé.
De Szidi keményen ügyelt. Férfiak tünedeztek föl a látóhatáron, néha
kardcsörgés is vegyült a civilcipők csosszanó neszébe, s Szidi egy estén
ülvén a tűz előtt, patience-kártyáiból igen rosszakat jósolt ki.
Nyugtalanul kelt föl.
– Eszti – szólt halkan.
A tűz duruzsolva felelt. A hó odakívül az ablakokhoz verődött és erősen
neszelt.
– Eszti, Esztike.
Gyertyát gyújtott. Fázni kezdett Szidi. Gyors léptekkel indult a leány
szobája felé.
A kicsi szobában sötét volt. Finom leányillat szállt elő mindenfelől.
Olyan illat, amilyen csak a fiatal, igen tiszta gondolkozásu nők
szobáiban van. Előre világított a gyertyával. Eszti ott feküdt az
ágyban, fehér párnák között. Kis szőke fejét félrefordította és álmában
égő-rózsaszínre pirkadt arca könnyektől vala harmatos. Csendesen
lélegzett és kevéssé mosolygott is. Igen szép volt. Üde, nagyon üde.
Rózsaszirom, amit már bontogatnak a szívbéli nap csókos sugarai.
Szidi összerezzent.
A hó erősen szakadt odakívül. Mintha be akarta volna temetni a régi
házat. S im itt e kicsi bimbó mosolygós, hajnalos álmában szerelmesen
lélegzett, oly lágy sóhajtásokkal, amilyennel rózsafakadás idején telik
meg a májusi lég.