Szidi, az öreges, kemény Szidi a rendet szerette, a rendet, főként a
házban. Mozdítani egy bútort helyéről – arról a helyről, hol még az öreg
excellenciás életében állt – a legfőbb bűnök közé tartozott. Dundi, a
vén huszár, fejét rázogatva hápogott estenden a cselédszobában Katinak:
– Maga, lelkem, tudja, még tapasztalatlan. Már csak az excellenciás
halála után került ide. És az a tábori szék, ott az ablak mellett, vala
legkedvesebb ülőhelye az excellenciásnak. Hozzá ne nyuljon, lelkem.
Igy az élet csendben és rendben igazodott arra felé, amerre Szidi
óhajtotta.
Csak az a levél tett szokatlan hatást, ami december táján érkezett.
Szidi éles szemére pápaszemet csatolt és nyugtalanul olvasta, hogy egy
bizonyos leányka – tizenhatéves, a neve Eszti, a nevelését az angol
kisasszonyoknál nyerte, illedelmes, szerény, csendes – létezik a földön.
„Mert, édes Szidim, te oly magadban vagy. És a tél nálunk oly
rettenetes, meg a falu borzasztóan unalmas…“ És már másnap az esti vonat
meghozta Esztit, a nővére leányát.
– Egypár hétre jöttem csak, Szidi néni, – mondta a kis leány ijedten.
Szidi összevonta a szemöldökét:
– Hát senki sem kisért a temérdek úton?
– Senki – felelt Eszti szorongva. – Mert apát a hivatal köti, mama
beteges. És a nővéreim sem asszonyok még.
Dundi a háttérben billegtette a fejét. Karján egy csomó pokróccal és
egyéb utineművel. Szidi kisasszony rögtön rátámadt:
– Huszár! A holmit rakja le. Aztán elmehet.
Igy Szidi keményen és határozottan. Toronyba formált szürke hajában
reszketett a csótáros tű, szigoru álla előrenyomult. Csontos két kezét
szűk, fekete szoknyája zsebeibe mélyesztette. És e szűk, fekete szoknya
gyorsan lépegetett föl és alá a szobában. A fényezett asztal fölött a
csilláros függőlámpa tartózkodó nesztelenséggel világított. Az óra –
honnan néha színes kakukmadár bátorkodott kikukkantani – félénken
ketyegett. Eszti csudálkozva nézte a szigoru, nehéz bőrszékeket, néhány
szélesrámáju képet a falon, amikből most semmi sem látszott. Szidi
ezalatt dirigált.
– Kalapod helyezd a szekrénybe. Köpenyed akaszd föl. – Hirtelen
fölpillantott Esztire és bátorítólag mondá: Keztyűd is levetheted.
Még néhány lépést tett, – és már hangja nem kopogott úgy többé a szigoru
szobában, mint egy nagysisaku dragonyos lépése.
– Azonkívül szólj, ha megéheztél az úton…
Már egész közel lépett Esztihez. És mintha mosolygott volna is Szidi. De
egyszerre hátratoppant. Vallató, kemény hangon szólt:
– Remélem, jól utaztál? Szemtelen férfiak nem kerülgettek.
Összeszorította zsebében öklét.
– Nem, néni, – mondta Eszti.
– No…
Persze, persze. Igy ismét lecsillapodott. Mert Szidi kisasszony képes
volna utánamenni ama szemtelen férfiak fülének.
Eszti ott állt a szoba közepén. Mosolygott. Kissé elfogódottan ugyan, de
mégis mosolygott. S kerek kék szemében derűsen villant meg ama
tartózkodó lámpa fénye. Arcán hajnalos rózsapír, kicsi ajkát félig
fölnyitja és halkan lélegzett. És karcsu szoknyája alól illedelmesen
tekintenek ki feketeharisnyás bokái. Aranyszőke haját símán fésülte le.