Mondom, mindig őtet látom, a kis feketeszemü leányt, aki a rossz Miskát
megjavította. Éppen akkora volt, hogy annak a rossz fiúnak a szívéig
fölért. De ez éppen elég volt. Az ér alatt laktak egy kis bogárhátu
házikóban, – mert egybekeltek. – A polgárok fejüket csóválták és
nevettek. A jó gyermekek néma borzalommal tekintgettek Miskára, aki
ilyen csudás dolgot mívelt.
Akkor történt, hogy egy hives estvén valaki kopogtatott az ablakon,
amelyik mögött Lidike és Miska boldogan éltek. A halál jött fekete
paripáján és Lidikét hívta. Aki gyönge volt még a szerelemre. Szerelmes
ifjú urának forró öleléséből kiszakította őt, elvitte innen messzire;
Miskánk hiába tépte föl az ablakot, hiába kiáltozott az éjbe Lidike
után: a halál elvágtatott véle. A fák között hideg szél süvöltözött és
az eső kopogott a feketeségben.
A kis Lidi elment.
Két hónapig mosolygott, két hónapig hallatszott zengő hangja, aztán
elröpült.
A temetést Márta rendezte. E kemény hölgy is megtörött a súlyos csapás
terhe alatt. Katonásan járni nem tudott… A hangja pedig alig
hallatszott. Elvitték Lidikét fehér ruhájában, virágbokrétával két
összekulcsolt keze között.
Miska ordított, mint egy vadállat; Lidikét elvitték. Aztán egyedül
maradt.
A nagy némaságban, magánosságban, ahogy itten minden maradott.
Eleinte a szobákat járta. Az első estve is egyedül volt, mert hozzá nem
jött senki; a polgárok most már azért haragudtak rája, mert Lidike
meghalt. Minden úgy volt, mintha még mindig itt volna az, aki innen
elment. A székek helyükön állnak, az egyik ágy megvetve. Vajjon mért nem
vetik meg a másikat is? Miska megvetette a másik ágyat is. Aztán leült a
szoba közepére, aztán várta haza az ő kis madarát. Közben beszélgetett
is:
– Kis lányom, gyere haza! Már nagyon várlak. Nélküled meglenni nem
tudok. Gyere már haza kis lányom.
Majd a magános, üres szobákban hangosan ejté ki az elment nevét:
– Lidike, Lidike…
Senki sem felelt, mert egyedül volt a rossz fiú. Mindenki elhagyta, még
Lidi is.
A rossz fiú aztán járkált a szobában.
– Itten szeretett ülni – mondta hangosan, megállva egy sarok előtt.
Kinyújtotta a kezét a szék felé, hogy tán eléri Lidit, aki mostan is ott
ül, csak ő nem látja.
Ez nagyon szomoru estve volt. A nyár is elmult már akkor, hideg őszbe
fordult az idő. A szél járkált a kis ér alatti ház körül, az eső verte
az ablakot.
Miska egyszerre a kalapját vette és fejébe nyomta. Még egyszer
körüljárkálta a szobákat a rossz fiú.
– Lidike, Lidike – kiáltotta.
Senki sem felelt, hát a rossz fiú szorongó szívvel várta, hogy tán mégis
szólni fog valaki, ha csak egy idegen hang is.
– Már látom, hogy nincs itthon – rebegte búsan. – Elmegyek és megkeresem
őt.
A rossz fiú csendesen kiment a házból. A fekete éjben, a kapu körül
mintha árnyékot látott volna leselkedni. Tán az apja kopott
katonaköpönyege volt?… Tovább ment a házak alatt; fejét lehajtotta és
botorkázott a sáros gyalogösvényen. Kutató szemével a rossz fiú
mindenütt kereste Lidikét, de nem tudta meglátni sehol.
– Megyek, míg meg nem találom – mormogta magában.
És elment a rossz fiú, Lidikét keresni.
Egy régi udvarház utolsó gazdája.
Tulajdonképpen még ma sem vagyok tisztában ezzel a dologgal. Sokat
gondolkoztam rajta és még máma is megzavarja álmatlan éjcakám sivár
látományait ez a rejtély. Mintha a Kornevillei harangok Gáspár apója
elnyújtott, szomorú, vontatott énekét hallanám: „Csalavér… csalavér…
csalavér…“ Meg egy öreg hölgy hangját is, aki nekem kísérteties
történeteket beszélt el egykor a tűz előtt. Úgy emlékszem, hogy egészen
apró fiú voltam és az öreg hölgy a fejem az ölébe vette. Én a szőnyegen
feküdtem és ő mellettem guggolt. A szobában sötétség volt, csak a nagy,
fehér porcellánkályhában pattogtak a lángok és a kéményben valami manó
mormogott, aki, amint én ezt igen jól tudtam, a köddel jött meg az
erdőről. Az üvegajtó mögött – ahol nagy sötétség volt – a túlsó szobában
olykor keservesen roppant valami bútordarab. És a hosszú novemberi
estéken, amint a tűz előtt hevertem, hallani véltem a nagy eperfák
sóhajtásait, amint az udvaron terjesztették széles gallyaikat. De
meggyujtották a lámpát és elmult minden. Andersen meséskönyvét kerestem
elő és a szelid lámpafény derülten világította meg a könyv lapjait,
ahonnan sokszor-sokszor boldogan olvastam el a kisszekeres és a
nagyszekeres történetét. Erre az egy mesére emlékszem csak. És azt
hiszem, hogy ez a legszebb mese a világon.
*
Az a ház, amelyik kísérteties hírben állott, a szomszéd telken
emelkedett valamikor. Mert én csak a romjait láttam, régi emberek
ellenben – akik közé az a mellettem guggoló öreg hölgy is tartozott –
tudták, hogy itt valamikor oszlopos nagy udvarház volt és kőkerítés
övezte a telket. Olyan nagy ház volt, amilyent a régi időkben építettek,
toronnyal és vasrostélyu ablakokkal. Mindez azonban nem igen fontos. A
fontos az, hogy a rombadőlt ház még ma is ott állott és a ház mögött
óriási kert terült el. Milyen kert! Csak a mesékben lehetnek ilyen
kertek. Kertész ollója nem járt ott már évtizedek óta. Hosszú jegenyék
integettek ki az ágtengerből, amely alatt süppedékessé tette a talajt az
összefutott esővíz és az esztendők óta lehullt levéltenger. Itt
kóborolni, itt játszani: ez volt az életem. Bemásztam az öles
kőkerítésen és odabenn voltam a csöndességben. Rendesen megijedtem az
első pillanatban; alig mertem lélegzeni, amikor körültekintettem. Semmi;
csend. Minden úgy volt, amint a legutolsó látogatásomkor. Ember nem járt
itt rajtam kívül. Ha ugyan emberszámba megy egy nyolcesztendős méla
fiúcska, aki már bölcsős korában inkább szomoru volt, mint pajkos.
Bizonyos tisztelettel gondolok azonban most arra a nyolcesztendős méla
fiúcskára, aki aztán megindult a bokrok között és lassu lépésekben
barangolt a végtelen csöndességben. Mert az a fiúcska nem félt. Ma
talán, bevallom, megsínylenék az idegeim azokat a ködös, szürke párákkal
teli novemberi délutánokat, amiket ebben a vén kertben töltenék. De
akkor még nem voltak idegeim. És így mentem, mentem a süppedékes
talajon, gondolat nélkül. Véghetetlenül jól éreztem magam; véghetetlenül
jól ebben a szomoru világban. A nagy fákon a levelek már lilaszínűvé
váltak a dértől, és a mély utak fölött lebegett a köd. Egy-egy
ingó-ringó jegenyecsúcs látszott fölöttem, amin komolykodva üldögélt
egy-egy vén varju. Az őszi varju mind vén és mind szomoru. Mondhatni
hangtalanok. Némán bámulnak bele a ködös levegőbe és egész délutánokat
elüldögélnek a jegenyecsúcson.
Az alkonyatot, amire az éjjel emlékeztem álmatlanságomban, most _érzem_.
Ahogy az Andersen-meséket és a fehér kályhában pattogó tüzet érzem, úgy
érzem azt a novemberi alkonyatot. Valami vízmosás-féle volt a nagy
kertben. Fehér, sárga romokat nőtt be itt a dudva és a cserje. És a fák
között szakadék látszott, amerre egyszer valamikor út vezetett
bizonyosan. A szakadékon át látni lehetett a messzi halmokat és fákat.
Ezen a novemberi délutánon nagyon korán alkonyodott. Azt hiszem
hamarább, mint máskor, – mert a fák között egyszerre megjelent a teli
hold a messzi szürke halmok fölött ragyogva. A köd egyszerre vastagon
szállt föl a fák közül és a hold fénye libegve világított keresztül a
sűrűségen. A fák koronája elveszett a ködben, és egy nagy fekete madár
széles szárnyainak árnyékát láttam, amint a hold felé repült. Mintha a
hold madara lett volna, ami most széles szárnyait kiterjesztve repül
fölkelő égi gazdája elé. Mozdulatlanul ültem a vízmosás szélén egy fehér
kövön. Olyan nagy volt a csöndesség, hogy visszafojtottam a lélegzésem.
Akkor egyszerre nesz hallatszott mellettem, a cserjék alatt, a fehér
kövek között és a bokrok közül egy nagy lompos, sovány kutya mászott
elő. Valósággal mászott. Alighogy lépett és gubancos nagy fejét a földre
szegezte. Kiballagott a vízmosáshoz, – akkor észrevette a holdat.
Hirtelen fölkapta a fejét és a holdra szegezte. Tompa vonítás
hallatszott, mintha a föld alól jött volna a hang. Olyan keserves,
elnyújtott, hörgő vonítás, amiről ma a Gáspár apó szomorú nótája jutott
eszembe.
Aztán megfordult a lompos állat és megszimatolt engem. Megijedt az első
pillanatban és sárga fogait mutatta. Zöldes, beesett szemeit könyörögve
szegezte rám, én előrehajolva bámultam. Meddig tartott ez, nem tudom.
Egy pillanatig, vagy tizenöt percig? – Egyszerre lassu, cammogó
lépésekkel közeledett hozzám.
Én fölemeltem csöndesen a kezemet és megsimogattam az eb gubancos fejét.
Ez láthatólag jól esett neki. Ismét egymásra bámultunk, de többé már nem
oly ijedten, rémülettel. Az eb egy lépést tett előre, ismét
megsimogattam. És most már le sem vettem a kezem fejéről. Simogattam a
rettenetes állatot, ahogy csak a gyermek tud simogatni. Akkor az eb
lefeküdt elém, de szemét reám szögezte kérdőleg. Ugyancsak kérdőleg
nézhettem én is rá. Ha kérdezhettem volna? Ha ő felelhetett volna!
Nyilván az volt mindkettőnk tekintetében:
– „Hogy mersz te idejönni?“
Az eb egyszerre fölrezzent és fölugrott. Vad ugrásokat tett, hogy szinte
megijedtem. De ő csak a holdat nézte és vonított ismét keservesen. Előre
futott, mindig a hold felé tekintve, végre eltűnt a bokrok között.
*
Otthon természetesen nem mertem beszélni az én új ismerősömről. Bár Bobó
úr, aki az én nevelőm volt és sárga szakállát az ujjaira szokta
tekergetni, megfenyegetett, hogy becsukatnak a vármegye pincéjébe, ha
valami turpisság sül ki a dologból, azért tehát jobb lesz, ha töredelmes
vallomást teszek: merre csavarogtam ily késő estig? – Persze én rögtön
azt mondtam, hogy a nagymamámnál voltam. De a nagymamám ekkor kilépett a
szomszéd szobából és Bobó úr megsemmisítőleg nézett rám. Általában úgy
emlékszem, hogy ezen az estén mindenki bizonyos szemrehányással és
fájdalmasan nézett rám, mintha valami óriási csínyt követtem volna el.
Mamának többször láttam a zsebkendőjét, apám szigoruan jegyezte meg,
hogy vannak némely fiúk, akik csak hazudnak gyerekkorukban, de
öregségükre a börtön szalmáján mulnak ki! A börtön szalmáján mulnak ki!
– úgy mondta ezt apám, hogy a hideg futott keresztül a hátamon. Bobó úr,
aki különben kis köpcös férfiú volt, szertartásosan ült helyén és csak
olykor hunyta le erősen szempilláit és húzta föl ugyanekkor vállait,
mintha borzongott volna arra, hogy az ő tanítványa hazudik. (Amint
később kitűnt, délután a nagy álló tükröt beverte valaki. A gyanu
természetesen engem érintett. Pedig én új ismerősömmel barátkoztam
akkor.)
Alig vártam, hogy ismét a tűz előtt heverhessek az én kis szobámban és
mellém guggoljon az az öreg hölgy, akiről e történet elején már szó
volt. Mondhatatlan érdeklődés fűzött most a szomszéd régi házhoz és a
mögötte elterülő vén kerthez. Mindent szerettem volna tudni, és az öreg
hölgy, amint eddig tapasztaltam, mindent, de mindent tudott ezen a kerek
világon. Ügyesen kérdezősködtem és ő elmondta a következő történetet:
Annak a romokban heverő háznak nagy multja van, de annál ijesztőbb a
jelenje, mert kísértet járkál benne holdas éjjeleken. A ház régi gazdája
járkál vissza egy nagy kutya alakjában, aki keserves vonítással szokott
futkosni a romokon. A ház régi gazdája mintegy tíz esztendő előtt azt
tette, hogy megölte a feleségét. Megölte éjjel, mert bizonyosan oka volt
rá. Mikor elvégezte a rettenetes bűnt, kijött a házból és a ház négy
sarkát fölgyújtotta. – Azonban jöttek a zsandárok és elvitték a
gyilkost. Nem tudni, mi lett vele, hová lett, merre ment? – Csak annyi
bizonyos, hogy egy nagy fekete, lompos kutya kisért a holdas éjszakákon
a romok között. Éppen olyan kutya, amilyen kutyája volt hajdanában a
gazdának.
Nyilvánvaló azonban, hogy ez a kutya nem lehet az a régi kutya, – mert
hisz az valószínűleg rég elpusztult volna innen a gazdátlan, magányos
falak közül.
Az öreg hölgy természetesen kiszínezte ezt a történetet és óva intett
attól, hogy megközelítsem a bagolyfészket. És ezt meg is fogadtam neki,
miután különösen kért rá; másnap azonban (éjjel természetesen mindig a
nagy kutyával álmodtam), alig vártam, hogy Bobó úr elálmosodván a
délutáni csöndességben, engem bezárjon szobámba és elszeleljen
valamerre, nyilván oda, ahol nem kellett figyelmetlen kis fiúkat arra
oktatni, hogy akszán nélkül nem ér semmit a francia tudomány. Bobó úr
mindig olyan ügyesen tűnt el a házból, hogy távolmaradását senki sem
vette észre. Nem kevésbé ügyesen tűntem el én is. És míg apám nyugodtan
tervezgette az eljövendő kort, amikor fia teljesen tisztában lesz az
akszánok minéműsége felől, én és Bobó úr, mint két csillag, távolodtunk
el egymástól. A gramér hűségesen megmaradt ellenben az asztalon és én
sietve ültem le mellé mindig, mielőtt Bobó úr nem kevésbé ügyesen
visszaszelelt ismét a tanítószobába.
Siettem a kertbe. Ott gyorsan átvetettem magamat a magas kőfalon és
leugrottam a süppedékes talajra. Hallgatózva álltam meg. Nem követett
Bobó úr. Csönd volt és én egyedül voltam. De mégsem egyedül.
Nyugtalanított a nagy lompos kutya, akinek létezéséről én semmit sem
tudtam eddig, aki pedig, ime, régibb lakója ennek a területnek.
Bennszülöttnek tekinthető, akár igaz az öreg hölgy meséje, akár nem.
Óvatosan haladtam előre a bokrok között. Olyan csöndes, szép, derült
délután volt, hogy szinte tavaszt éreztem. Csak a nagy, szomorú,
kopaszodó fák hirdették, hogy estére köd támad a földből s árnyak, rezgő
ködalakok bujdosnak a gallyak között. De még most a fényes, szép nap
ragyogott a lilaszínü leveleken és az ég látszott fölöttem.
A vízmosást kerestem és új ismerősömet. Csak hosszas keresés után
bukkantam rá a fehér kövekre, ahol valamikor bizonnyal pavillon állott,
mikor már minden reményem elveszett ahhoz, hogy föltaláljam új
ismerősömet. Annál nagyobb volt tehát az örömöm. Dobogott a szívem,
amikor megálltam a vízmosásnál. Halkan füttyentettem, mintha valami régi
barátomnak vagy szövetségesemnek adnék jelt. És ki írhatná le
meglepetésemet, amikor a bokrok szétnyíltak és a lompos, vén, csunya
kutya megjelent. Most még rettenetesebb volt a világosságnál. Olyan
sovány volt, hogy csontváza látszott fakó bundáján keresztül. A szemét
álmosan mozgatta és rám figyelt. Csettintettem feléje az ujjammal.
Közeledett. Amire én kinyújtottam a kezem és megsimogattam. Szólongattam
barátságosan.
– Te vén kutya! Te jó öreg kutya! Hogy vagy?
A kutya is barátságosan nézett rám; nyilván birtokának társát látta
bennem, akivel jólábon akar maradni.
Majd visszahúzódott a bokrok közé, én pedig követtem. A cserjék itt
magasra nőttek, úgy hogy egészen eltakartak. A gallyaktól különben is
nem igen lehetett menni. Négykézláb kúsztam a kutya után, aki
barátságosan tekintgetett rám vissza. Végre a fehér kövekhez értünk,
amiket eddig csak messziről láttam fehérleni. Ott a vén eb lefeküdt egy
földalatti lyuk elé és nem engedett tovább. Nyilván ez volt az odva.
Összerágott csontok, hulladékok látszottak itt. Nagyon szerettem volna
tudni, hogy honnan szerzi az élelmét a vén eb. Persze ezt hiába
kérdeztem volna tőle. Abban állapodtam meg, hogy bizonyára éjjelenkint
kóborol a vidéken és összelopkodja az ennivalót.
Leültem mellé, simogattam. Lihegve feküdt és szomorú szemeivel úgy
nézett rám, hogy összefacsarodott a szívem. Majd hívtam és ismét
kibujtunk a sűrü bokrok alatt. Elindultunk együtt a fák között, – ő
mögöttem bandukolt sovány testével és ha visszanéztem rá, mindjárt
megérezte és fölemelte a fejét, a szeme pedig mintha kérdezte volna:
– Parancsolsz valamit, kisgazdám?
Bekóboroltuk a nagy kertet. A barátom jobban ismerte az utakat, mint én.
Rátalált az egykori utak helyére, ahol még nem volt úgy benőve a föld,
mint egyebütt és így könnyebben haladhattunk előre. Végre, mikor
alkonyodott, elbúcsúztunk. Én átvetettem magamat a falon és mint egy
sikságlakó indián osontam el az ablakok és ajtók előtt a szobámig, ahol
a gramér türelmesen feküdt az asztalon.
Másnap élelmiszerekkel megrakodva mentem barátomhoz. Harmadnapra kis
sípot szereztem, amit nyomban ajkaim közé vettem, amint a fal túlsó
oldalán voltam; barátom csörtetve jött elő a bokrok közül és nagyokat
ugrott.
*
Tulajdonképpen itt kezdődik az a rejtély, amin álmatlan éjcakáimon máma
is gondolkozom néha.
November végén – már erős derek lepték el a szomorú földet és én néha
keményen dideregtem, amikor barátom társaságában kószáltam a régi
kertben – egy kedvetlen, álmos délután – amikor Bobó úr halálosan
megkínzott a tizedes törtekkel és végre azzal az igérettel távozott,
hogy bejelenti a felsőbb hatóságnak a dolgot, ha a tizedes törtek iránt
oly kevés érdeklődést mutatok ezután is, mint eddig – én gyorsan
átugrottam a falon és erősen füttyentettem.
Semmi. A síp éles hangja elfutott a tar fák alatt, de a barátom nem jött
elő. Ujra füttyentettem. Nyugtalankodtam, mert ilyesmi még sohasem
történt. Előre elhatároztam, hogy barátomat megfeddem figyelmetlensége
miatt.
Elindultam a fák alatt. Mentem, mentem. A vízmosásnál ismét
füttyentettem. Senki sem mozdult. A bokrok közé hatoltam. Barátom oduja
üres volt.
Nem tudtam mit gondolni. Ebben a nagy, régi kertben először éreztem
ekkor a magánosság szomorúságát és félelmét. Azt hiszem, remegtem és
véghetetlenül fájt a szívem. Keserű gondolatok gyötörtek. Az jutott
eszembe, hogy a barátom bizonnyal valami új gazdát szerzett éjjeli
kóborlásai alatt és elszegődött valahová házőrző ebnek. A kutya mégis
csak kutya marad, gondoltam, nem való neki a szabad, nomád élet, lánchoz
van kedve és korbácshoz.
Az a bús óra, ami mindenkinek keresztül borong a gyermekéveiből, ez volt
nálam, mikor itt ültem magánosan, lehajtott fővel a vízmosás szélén. A
gyermek szomorúsága érthetetlenül mélyebb, mint a felnőtt emberé. Azt
hiszem, meg tudtam volna halni akkor, és keserűséget éreztem az egész
világ iránt.
A gyorsan jövő téli alkonyat ott talált a vízmosás szélén, ahol
tenyerembe hajtva fejem, búsan üldögéltem. Előbb köd támadt a fák
között, majd néhány csöpp hideg eső esett, erre elkezdett havazni. Olyan
fehéren omlott a hó itt a nagy fák alatt a borongós homályban, mint még
sohasem láttam. A hold félszarva a sűrü hóesésen át gyöngén világított a
dombok felől. Fölálltam és megindultam. Alig láttam az utat, fáztam és
könnyek lepték el az arcomat e szomorú órákban.
Akkor egyszerre kutyacsaholás hallatszott mellettem. A barátom hangja.
És mellettem termett. Rámugrott és visszafutott. Nem tudom merre.
Kiabáltam rá. Ismét hozzám futott, nevetett a két szeme, ugrált,
kilógatta a nyelvét, mintha megbolondult volna. Majd lefeküdt a földre
és furcsán forgolódott, kergetvén a farkát, amit eddig még sohasem
láttam tőle.
A hóesésből ekkor egyszerre lépések hallatszottak. Valaki jött felém,
egy szálas, vállas férfialak. A barátom fölugrott és halkan csaholva,
örvendezve fogadta az érkezőt. Aki elém jött, egy őszes szakállu,
feketeruhás vén ember volt. A kalapját mélyen a szemére húzta.
Bizonytalan volt a lépése és botra támaszkodott. Meglepetten nézett
engem és a kutyát. Végre ijedten kérdezte:
– Ki maga? Hogy került ide, kis barátom?
Én rettenetesen meg voltam ijedve, nem tudom már, mit feleltem, csak
annak a deres, meghajlott hátu embernek a szomorú, beesett tekintetére
emlékszem. Éppen olyan tekintete volt, mint a barátomnak, a kutyának.
A kutya pedig ezenközben hol rám, hol az öreg férfira ugrott, és vihogva
nézegetett ránk. Majd ismét azt a furcsa játékot produkálta, ami abból
állott, hogy a farkát kergette.
A férfi végre szólt:
– Este van. Menjen haza, kis barátom… Majd halkan tette hozzá: És ne is
jőjjön többet ide, mert a kutyámat elviszem – és ez a hely is gazdát
kap…
Lehajtotta a fejét és úgy bandukolt mellettem a hóesésben. A gallyak
ropogtak fölöttünk. Már a falnál voltunk. Ő ekkor még azt mondta:
– Ne haragudjon rám, kis barátom, hogy a kutyámat, a maga játékos
pajtását, elviszem; de én bizonyára jobban szeretem őtet, mint maga…
Nagyon féltem ugyan, de mégis nemet intettem.
Aztán fölmásztam a falra. A fal tetején ülve visszanéztem; az öreg úr és
a barátom ottan álltak és utánam néztek. Majd megindultak és elvesztek a
hóesésben, a bokrok között. A hálátlan barát még csak vissza sem nézett.
És hogy fájt ez nekem!
*
Egyszer, – később hallottam, hogy a szomszédház egykori gazdája
visszatért és eladta a telkét. Aztán újra eltünt, ahonnan jött, a
semmiségbe, de magával vitte az itten maradott, őt visszaváró barátját
is.
A kaján Koxi a házban van.