Volt idő, amikor mindnyájan jó és engedelmes gyermekek voltunk és nagyon
szerettük az édesanyánkat. Otthon ültünk és tanulgattunk és igen
csúfaknak és rosszaknak láttuk azokat a fiúkat, akik engedetlenek az
édesanyjukhoz. Amely időből és Miskára emlékezem, a szomszéd fiára.
Jövel meleg, szerelmes nyári nap! Lágy, édes sugaraid bejönnek az
ablakomon és ezek a sugarak bekóborolják körülöttem a szobát. Az akác
virágot bont és a félig fölnyitott zsalugátereken át a délutáni szél a
szobámba sodorja az akácvirág illatát. Minden úgy van, mint egykor volt.
A régi május ez: kis gyermek vagyok-e újra és az édesanyám ölébe hajtom
a fejem, a szomszédban pedig Miska nótázik a nagy hársfa alatt?… Az
óraütés is úgy hangzik a toronyból, mint akkor hangzott és a délutáni
utcán a szél jár, ami a fehér lombokat lengeti az akácon.
Miska igen hamar nagy fiú lett. Még alig, hogy serkedt a bajsza, már
lányok után járkált és a kabátján virágot hordozott. Az öreg Tószögi
bácsi – a mi jó, pápaszemes doktor bácsink – nem igen bírt Miskával és
Miska a kis tiszta, nyárfás házból elszökdösött, ha a doktor bácsi rá is
zárta az ajtót, tanulás céljából. Szeretett a ligetben csavarogni,
mindig magánosan és apró fiúkkal nem barátkozott. Serkedő bajszát kis
tükrében nézegette és kalapjához tollakat tűzött. Közben persze nem igen
tanult és a doktor bácsinak szomorúságot szerzett. Az édesanyácskám
mondta is mindig: „Látod, ilyenek azok a fiúk, akiknek nincsen
édesanyjuk, aki szeresse, kérlelje őket. Mert vajjon ha Tószögi Miskának
azt mondaná az édesmamája, amint én neked mondom: kisfiam, tanuld meg
Horatiusból a föladott ódákat. – Miska nem tanulná-e meg? – Hát csak
menj, kisfiam és tanulj.“ Igy az anyácskám. És én valóban jó gyermek
voltam.
Miska ezalatt legényesen felnőtt. Nagy, erős, barna fiú volt; egyszer az
iskolából is kicsapták aztán, mert korcsmázott. A doktor bácsi fehér
fogantyús botjával topogott a betegeihez és mindenütt Miskára
panaszkodott, akiből immár nem lesz semmi sem. A nyárfás, tiszta udvaron
a fehér agarával játszott Miska és nem igen törődött azzal, hogy mi jó
gyermekek borzalommal tekintünk rá. Sőt néha goromba is volt és néhány
diákot megvert az utcasarkon. Estvénkint a lányokat kísérgette. Amennyi
varrókisasszony csak volt az utcában, azoknak Miska nagyokat szokott
köszönni és fütyörészve leste meg őket a toronynál, amikor alkonyattal
az üzletekből hazafelé tartottak.
Mennyi idő mult el, nem tudni. Mintha örökké csak az a mosolygó, meleg,
szép nyári nap járt volna az égen és az akác virágait bontaná. A doktor
bácsi kis házának tiszta udvarán pedig a vén nyárfák zizegnének
nyughatatlanul, beszédesen mindig.
Miska akkor már nem lakott a nyárfák alatt. A tekergő élet sehogy sem
tetszett az apjának és mindig is pörölt Miskával emiatt. „Te lump, te
csavargó, te betyár!“ Igy a jó doktor bácsi mindig, akitől pedig kemény
szót nem igen hallott még eddig senki. Kék szeme mosolygott a szemüveg
alatt és zsebében cukrot hordozott, mert az iskolás, apró fiúk, ha az
utcán előkapták, megrohanták, körülfogták. Az öreg úr ekkor katonás
rendbe állította a fiúkat és botjával dirigált, kemény kommandókat
mondogatva; mert a doktor bácsi addig katonaorvos volt és mikor
megöregedett már nagyon, csak akkor tette le az uniformist.
No igen, hát Miska elköltözött otthonról. (A jó gyermekek hogy
szörnyűködtek ekkor. Sőt az asszonyok is mind és mindenki előre tudta,
hogy Miskának, ennek a tekergőnek nem jó vége lesz.) Miska legénylakást
fogadott a külső soron s vígan élt. A cigányokkal csókolódzott és a
varrókisasszonyok az utcánkban annyi szerenádot még sohasem kaptak, mint
abban az időben. A jó gyermekek akkor az érettségi vizsgálatra készültek
és hajnalonkint, amikor könyveikkel a liget felé mentek tanulni, néha
látták Miskát, kibomlott nyakkendővel és homlokára hulló hajjal, amint a
cigányokkal ballagott a házak mellett. Némely kis ablak előtt megállott
a banda és nótára gyújtottak.
Miska szomoruan támaszkodott az akácfa derekának és a földre bámult.