Belpoták még ebben az órában útra kelt a város felé, befogván a két
szürkét az ernyős kocsiba. A tekintetes úr kiadta neki a rendeletet:
– Mindent zálogba lehet tenni, amennyit csak ád Klein Májer még, Herr
Belpoták. Ferstét? Allesz! Ferstét? Itt a meghatalmazás. Én mindent
aláírtam már. Csak pénzt hozzon. Az aranymíves pedig csinálja a
sarkantyúkat. Ferstét? Azonnal, Herr Belpoták. A szürkére pedig
vigyázni, ferstét? Hogy kondiciója jó legyen a nagy napra. Ami után jön
a díszes, nagy hivatal báró barátom kezéből.
Az ernyős szekér kifordult a kapun. A tekintetes úr azonban még utána
iramodott a szekérnek.
– És egy pár lakkcsizma is kellene, Herr Belpoták! Nem? Lakkcsizma az
aranysarkantyúhoz. Ferstét?
A sovány Belpoták táncoltatta a bajuszát és alig hallhatólag, igen nagy
tisztelettel rebegte:
– Lakkcsizma, ja.
– Aranypaszománttal, – tódította kitüzesedett arccal a tekintetes úr. –
Aminek majd alispán koromban is hasznát vehetem.
Belpoták felnyögött:
– Paszománttal, ja.
A tekintetes úr belekapaszkodott a kocsi sárhányójába.
– És mente, nem? – kérdezte, habozva tekintve Belpoták ijedt arcába. –
Tán mente is illenék?…
– Mente?
– No igen, – tüzeskedett a tekintetes úr, – mente.
– Mente? – sóhajtott halaványan Belpoták.
A tekintetes úr fölkiáltott:
– Persze, – mente. Paszománttal.
(A János, aki a bakon ült, veszettül káromkodott.)
– Ja, mente, – mormogta Belpoták halkan.
– Valami jó magyarszabónál, – tette hozzá a tekintetes úr. – És ha, – ha
– dünnyögte elfulladva – már aranysarkantyúk lesznek a csizmámon, tán
kellene egy új kalap is?… A régi kalapom már zsíros…
Belpoták rémülten nézett a tekintetes úrra.
János kocsis erre leugrott a bakról és iszonyu káromkodások között fogta
ki a lovakat. Egy szót sem szólt, csak kioldozta az istrángot és
behajtotta a lovakat az istálló felé.
A tekintetes úr fogcsikorgatva kiáltott rá:
– János, te kötnivaló gazember, mit csinálsz?
János leszedte a lovakról a szerszámot és egy hangos szót sem ejtett,
csak magában káromkodott.
– Hol a puskám? A puskám? – kiabált iszonyu dühösen a tekintetes úr. –
Hadd lőjjem le ezt a betyárt. Hogy mertél kifogni, te ördög?
A kiáltozásra Julis asszony sikoltozva futott ki a házból. A vén, deres
János erre megszólalt, Julis felé fordulva és nagyujjával a vállain
keresztül a tekintetes úr felé bökdösve:
– Hát azt akarja, hogy menjünk a városba és vegyünk aranysarkantyút, meg
lakkcsizmát, meg paszomántos mentét, meg még – az Isten akárhová tegye,
– még kalapot is akar!?
Julis asszony szótlanul meredt a tekintetes úrra. A tekintetes úr
szitkozódva rángatta a kocsi bőrfüggönyeit, amelyik alól a másik oldalon
Belpoták remegve osont ki.
Julis asszony szólt.
– Belpoták! – Mintha az égből csapott volna le ez a rikoltó asszonyi
szó. A nyurga, sovány Belpoták lesütötte a szemét. – Belpoták, kapott
pénzt a vásárláshoz?
Belpoták a válla közé kapta a fejét és kifordította a tenyerét.
– Hát? – pattogott Julis asszony.
– Adósságra akarja, – dörmögte közbe János kocsis. – Mindent elzálogosít
a zsidónál. Zsidó lesz a gazdánk, Julis asszony, – tette hozzá a vén
kocsis elkeseredve.
– Adósságra? – sikoltott Julis, – hát nincs már elég adósság? Nekünk
három év óta hűséges szolgálatunkért nem fizet senki bért – és még
adósságot csinál? Adósságot? Hogy kilökjenek bennünket ebből az oduból?
– Lakkcsizma, aranysarkantyú?… Kalap?
Julis asszony sírt, mint a záporeső. Belpoták elosont valamerre az udvar
zugába, János kocsis pipára gyujtott s hátát a falnak vetette.
A tekintetes úr bizonytalan hangon kiáltotta:
– Ha a puskám itt volna, mind lelődöznélek benneteket.
– Le bizony, – zokogott Julis asszony, – hát akkor ki főzne a tekintetes
úrra; ki mosna; ki vasalna; és ki ültetne kacsát, libát? Az Isten áldja
meg a tekintetes urat, jőjjön be az udvarról, mert megeredt az eső. Jó
ebédet főztem.
A bánatos októberi égből hosszú fonatokban eredt meg a suhogó őszi eső.
János kocsis megfogta a kocsi rudját és húzta befelé a szín alá az eső
elől.
– Hanem ezt a vén betyárt lelövöm, – kiáltotta a tekintetes úr.
János csendesen mondta:
– Jó, jó. Ne veszekedjen az emberrel örökké, – tette hozzá zsörtölődve.
A tekintetes úr erre bement az ambitusra. Ott Julis asszony elkapta a
kezét és behúzta maga után a szobába.
Az eső – ami ezen a nedves, csunya őszön nem szünt meg – suhogva esett a
mohos, düledező udvarház fölött.
Délután a zöld cserépkályhában vígan lobogott a tűz, a tekintetes úr
mérgesen szívta pipáját és az üvegajtón át elnézte a ködbevesző
messzeséget. Mérges volt és nagy tervvel foglalkozott. Azzal ugyanis,
hogy a legközelebbi főispáni installációnál jóval előbb gondoskodik az
aranysarkantyúról és hozzávalókról. Most az egyszer elmarad a báró
barátja fogadtatásáról. „Mert még megvertek volna a cselédeim“, tette
hozzá gondolatban. Majd arra gondolt, hogy vajjon mivel kedveskedik
Julis vacsorára? Amikor Belpotákot is megrovandja majd gyáva
magaviseleteért.
Az eső eközben csendesen suhogott a régi udvarház körül – és a dombok a
messziségben belévesztek a leereszkedő őszi ködbe az álmos délutánon.
Azon a csúnya, nedves, kedvetlen őszön, amikor a bárót installálták
nálunk.
Nyári nap.