A tekintetes úr az utolsó héten – mintha igazán ez lett volna az utolsó
hét ezen a világon – azzal töltötte a napjait, hogy próbalovaglásokat
rendezett a nagy udvaron. János az udvar közepére állt és hosszú kötélre
eresztve a szürkét, pattogtatta az ostort. A szürke egykor cirkuszi ló
volt. Igen tetszett neki tehát a körben való futás, még bókolt is
fejével és pókos lábait gangosan emelgette. A tekintetes úrnak ez igen
tetszett és igyekezett délcegen megülni a vén jószágot. Ami Jánost
végtelen elszomorította. Ő ugyanis azt várta a szürkétől – akit annyi
esztendők óta kezelt – hogy néhányszor földredobja a tekintetes urat,
amit ő megérdemelne, János szerint. A szürke ezt nem tette, hanem
ellenkezőleg olyan gangosan emelgette vén lábait körbefutván, hogy
gyönyörűség volt nézni. A tekintetes úr meg folyvást kiáltozott:
– Hopsza paripám, hopsza, hopsza!
És cukorral traktálta a szürkét.
De egyszerre elkomorodott.
– János, nékem hibádzik valamim! – mondá hirtelen.
János mogorván dünnyögött:
– Mi az ördög hibádznék?
– Nincs sarkantyum. Hogy ülöm én meg a paripámat sarkantyu nélkül?
János zordonan nevetett.
– Hát éppen úgy, mint most.
– Az nem lehet, – mondta a tekintetes úr és elszomorodva szállt le a
lóról. Lehajtotta a fejét és elgondolkozva ment be a házba. Sarkantyu
nélkül nem lehet kirukkolni a báró barátja színe elé. (Már barátjának
tekintette a bárót.) És a hencegő Tardoskeddyek és Tornyosyak?? –
Elfutotta a düh a tekintetes urat.
Akkor eszébe jutott, hogy volt neki egy felesége egyszer. Az a szegény
szomorú asszony még abban az időben került ebbe a házba, amikor a
tekintetes úr eljárkált a szüretekre és mulatságokra. Elszegényedett
mágnásleány volt, aki egyet-kettőt lélegzett csak ebben a vén oszlopos,
dohos házban és elszállt innen a más világokba. Az apja magasrangu
katonatiszt vala egykor e szegény asszonykának. Az nem élt már, amikor a
gazdag rokonság lerázván nyakáról, a kis báróleányt Bikky Pálhoz adta
férjhez. Hanem olajfestmény itt függött a falon az ebédlőben, amelyik a
nagyurat ábrázolta. A tekintetes úr elnézte most sokáig ezt a képet. És
magában azt gondolta, hogy: lám, eljár az idő. És egyebet semmit. Soha
sem gondolt az ő hiú lelke eddig arra, hogy az ő egykori apósa
aranysarkantyúkat hordott a csizmáján.
– Bár az aranysarkantyúid megvolnának, öreg! – sóhajtott a tekintetes
úr, intvén a képnek, amelyik katonai uniformisban, kipödrött, hegyes,
deres bajusszal ábrázolta a nagy urat életnagyságban. Kardját oldalához
szorította félkezével, a balban pedig pergament-tekercset tartott.
Fényes csizmáin pedig szinte ragyogtak mostan az aranysarkantyúk, amint
a tekintetes úr sóvárogva nézte őket. Hej, ha levehetné őket! Azonban
most mást gondolt. Miért ne lehetne neki is aranysarkantyúja? Erre a
gondolatra szinte melege lett. Hogy az emberek esztendőkig emlegetnék –
a legdélcegebb lovas Bikky Pál volt, az aranysarkantyús vitéz! Bikky az
aranysarkantyús! – Igen melege lett és végig lépkedvén a szobán,
hallotta csengeni amaz aranysarkantyúk pengését.
És muszáj-e annak az aranysarkantyúnak színaranyból lenni? Tán elég
volna ezüstből is, bearanyozva, avagy fényes rézből?… Nem, aranyból kell
lenni. Egy Bikky csak aranysarkantyút viselhet saruján. A tekintetes úr
e percben egészen biztosan hitte, hogy nem volt olyan Bikky a
földkerekségén, amelyik csak ezüstsarkantyút viselt volna.