Azon a csunya, nedves, szomorú őszön, amikor igen félünk a Tiszától,
erősen készülődött a vármegye. Valami bárót küldött ide a miniszter
főispánnak, holott nálunk sohasem volt még mágnás főispán. Mindig a
vármegye y-os uraiból került ki valaki a gondokkal járó állomásra, akit
aztán a nemes urak módfölött lenéztek és a német kutyájának szidalmaztak
mindaddig, amíg el nem rugta magától a hivatalt.
Az idegen báró jöttének hírére meghökkentünk. Mi ez? A kormány beleköt a
vármegyébe? Rá akar ijeszteni az emberekre, mert nem szavaznak
követválasztáskor a kormány jelöltjére? A parasztok azt dörmögték, hogy
nyilván emelkedik az adó.
Mindazonáltal a vármegye nem hagyta annyiba a dolgot. Ha már jön a báró,
legalább lássa, hogy hová jön. Hogy urak közé jön a báró, tudniillik,
mert a báróról az a hír keringett, hogy szegény az árva, és üveget
hordoz a fél szemén. Meg ilyenek. No, mi sem voltunk már ebben az időben
valami nagyon gazdagok, de csak kikerült négy ló, meg egy _zándlájfer_
még valahonnan. És mentés huszár is, meg tulipános szűr a kocsis alá. (A
színes tulipánok ugyanis, belehímezvén a gácsi fehérbe, lelógnak a kocsi
hátulsó ülése mögött a kasra.)
A Bikky Pál esze tüzet fogott, amikor a hír eljutott az ő falusi
udvarházáig. A vénecske, potrohosodó ember már nem igen járogatott
sehová. Amióta a szegénységök igen nagy itten. Nem is igen szerették,
mert a természete kötekedő és hányavető volt. Afféle vad pusztalakónak
született Bikky Pál, aki a fokosával fenyegetőzik, ha valaki nincsen
magas úri tetszésére. Elmaradt a világtól, bár ő ezt nem tudta és a zöld
cserépkályha mellett hallgatván Belpoták zagyva német szavát, igen nagy
úrnak tartotta magát. És mert a grófék is a kormány jelöltjét
támogatták, ő is oda adta le a vótumát. (Két kis szürkével döcögvén be a
városba, Belpoták sovány, nyurga termetével félénken gibicelt a hátsó
ülésen. Miután előre tudta, hogy megdobálják őket a parasztgyerekek a
szavazatjuk mián. Ami be is következett. A tekintetes úr alig
menekedhetett meg ép bőrrel a két pókos szürkével.)
Bikky Pál úgy látta, hogy itt az alkalom, amikor végre megragadhatja a
szerencse farkát. Tulajdonképpen semmire sem vágyott, csak azt szerette
volna, ha igen nagy tisztelettel és becsüléssel közelednek feléje és
kalapjaikat leveszik a hencegő Tardoskeddyek, Tornyosyak, Vándorfalvyak
ő előtte. A főispán nyilván barátjává fogadta és karonfogva sétál vele
be a nagy terembe, ahol az installáció lészen. És tán valami pompás, úri
hivatal is akad ebben a vármegyében az ő számára is.
A Bikky Pál házában attól a naptól fogva, amikor a tekintetes vármegye
meghívó-írása ideérkezett, mintha megbolondult volna mindenki.
Főként maga a vénecske gazda. Egész nap azon törte a fejét, hogy vajjon
hányadik lészen az ő fogata abban a kocsisorban, ami a vasuti állomástól
a vármegyeházig kíséri a bárót. Balsejtelmei voltak és szorongatta az
öklét, amikor a Tardoskeddyek és Tornyosyak esetleges hencegése jutott
eszébe. Tán legutolsónak teszik őt, mert a hatalom most még az ő
kezükben van. Őt, Bikky Pált, legutolsónak, abban a kocsisorban, amelyik
a bárót a vasúti állomástól a vármegyeházig kísérendi.
Végre, hogy a sértést elkerülje, elhatározta, hogy lóháton fog
megjelenni, és ha sikerül kezei közé kaparítani a lovasbandérium
fővezérségét, akkor… Ah, nem is mert tovább gondolkozni.
A kis potrohos Bikky Pál ettől a naptól fogva a lószerszámokat vette
rendre. A zöld cserépkályha mellett üldögélvén, sokszor elábrándozott
bogláros kantárról, skófiumos nyeregtakaróról és ezüst zabláról… Azonban
mindez nem volt meg. Csak réz volt itt és töredezett bőr. Fényesítette
tehát a rezet, dörzsölgetvén; és jóféle hájakat követelt Julistól, amik
a szíjak megpuhítására valók.
Julis asszony is sokkal többet veszekedett ezekben a napokban, mint
egyébkor. Módfölött fölizgatta őt is gazdája szereplése. Julis hű
gazdasszony volt, de mindig irigyelte Tardi Máriát, aki vénasszony
létére az alispánék házvezetője. Habár ott egy asszonnyal kell küzdeni,
az alispánnéval, itten pedig ő, az özvegy Bikky Pálnál egészen a maga
ura. Mennyivel nagyszerűbb volna azonban, ha Bikky Pál is alispán volna!
Ah! Sóhajtott ilyenkor Julis és a legjobb hájakat hozta elő a kamrából,
amelyekkel a tekintetes úr saját úri kezeivel bekente naponkint a régi
szíjakat.
A szürkét pedig János kefélgette az istállóban.
Ez a János olyan kocsis volt, hogy minden esztendőben otthagyta a
gazdáját. Tudniillik János feleselt és káromkodott, ha a tekintetes úr
beleszólt a kocsisi dolgokba. És János – harcolván Mantuánál és
Solferinonál – mélységesen megvetette az ő urát, aki a kormányra szavaz,
amikor követválasztás vagyon. Azonban János minden esztendőben
visszajött. Miután ő meg a gazdája úgy voltak egymással, hogy egymás
nélkül el nem lehettek. Máshol Jánosnak tilos volt a feleselés, itten
pedig mondhatni szükséges volt. És az engedetlenség is. Ha a tekintetes
úr azt mondta:
– János, balra hajts!
János jobbra hajtott. És mindig így volt jobb.
A tekintetes úr ugyan káromkodott és a fokost emelgette – azt elvette
tőle János – és a végén még a tekintetes úr örült, hogy János meg nem
verte. Mondom, ez a János a szürkét kefélgette. Közben beszélt hozzá:
– Te szegény pára! Hát te cipeled majd azt a rongyos gazdádat?!
A kefe és a vakaró élénkebben működött János kezében:
– Azt a potrohos gazdádat?
– Azt a német kutyáját? Te? Te? Te?
A szürke fölugrott, mert János már a bőrét nyúzta volna le a vakaróval.
Igy készültek a nagy napra.