megőrzője, ami titokzatos és ismeretlen, az Élő Buddha, ő szentsége
Djebtszung Damba Hutuktu Khán vagy Bogdo Gheghen, Ta Kure főpapja. A
soha meg nem haló Buddha inkarnációja ő, képviselője a szellemi
császárok szakadatlan, titokzatosan folytatódó ágának, akik 1670 óta
uralkodnak és Buddha-Amitabha nemesítő szellemét egyesítik magukban
Chan-ra-zival vagy a «hegyek szánalmas szellemével». Minden benne
gyökerezik, a napmitosz, a Himalája titokteljes hegycsúcsainak varázsa,
az indiai pagodáról szóló elbeszélések, a mongol császároknak – egész
Ázsia császárjainak – fanyar fensége, a kínai bölcsek régi, ködös
legendái, a brahminok gondolataiba való behatolás, az «erényes rend»
szerzeteseinek szigorú életszabályai, az örökké vándorló harcosok, az
oletok khánjaikkal, Batur Hun Taigi és Guszhi bosszúja, Dzsingisz khán
és Kublai khán büszke hagyománya, a lámák klerikális-reakciós
pszihológiája és a tibeti királyok misztériuma, akiknek sorát
Szrong-Tszang-Gampa nyitotta meg és Paszpa sárga szektájának
kegyelmetlensége. Ázsiának, Mongolországnak, Pamirnak, a Himalájának,
Mezopotámiának, Perzsiának és Kínának egész összefolyó története
körülveszi az urgai Élő Istent. Nem csoda, hogy a Volga mellett,
Szibériában, Arábiában, az Eufrát és a Tigris közt, Indokínában és a
Jegestenger partján tisztelik a nevét.
Urgában való időzésem alatt többször fölkerestem az Élő Buddha
lakóhelyét, beszéltem vele és megfigyeltem életmódját. A tudós Marambák
közt levő kegyeltjei sokat beszéltek nekem róla. Láttam, amikor
horoszkópokat olvas le, hallottam jóslásait, alkalmam nyílt, hogy
könyveinek és kéziratainak régi archivumába tekinthettem, amelyek
valamennyi Bogdo khán életének leírását és jóslását tartalmazzák. A
lámák nagyon nyíltszívüek voltak velem szemben, mert Narabancsi
Hutuktujának levele megnyerte számomra a bizalmukat.
Az Élő Buddhának, mint a lámaizmusban mindennek, kettős személyisége
van. Okos, éleselméjű és energikus, de egyszersmind iszákos, ami
megvakulását okozta. Amikor megvakult, a lámák kétségbeestek.
Néhányuknak az volt a véleménye, hogy a Bogdo khánt meg kell mérgezni és
Buddha egy másik inkarnációjának kell a helyét elfoglalni. Mások
ellenben rámutattak azokra a nagy érdemekre, amelyeket a főpap a
mongolok és a sárga tan követői szerint szerzett. Elhatározták tehát,
hogy az isteneket óriási Buddha-szoborral ellátott nagy templommal
fogják kiengesztelni. Ez azonban nem segített a Bogdo szemevilágán. De
az eset alkalmat adott neki arra, hogy azoknak a lámáknak, akik a
probléma megoldására nézve a nagyon radikális módszert pártolták,
segítségére legyen, hogy hamarább léphessenek át a fölsőbb életbe.
A Bogdo khán állandóan az egyház és Mongolország sorsán töpreng. De
ugyanekkor haszontalan játékokat űz. Nagyon tetszik neki a tüzérség. Egy
volt orosz tiszt két öreg ágyút ajándékozott neki, amiért a Tumbaiir Hun
címet kapta, ami azt jelenti, hogy «szívemhez közelálló fejedelem». Ezt
a két ágyút ünnepnapokon a vak ember nagy gyönyörűségére elsütik.
Automobil, gramofon, telefon, kristály, porcellán, kép, illatszer,
hangszer, ritka állat és ritka madár, elefánt, a Himalájából való medve,
majom, indiai kígyó és papagály, mindezt ott lehet találni az «Isten»
palotájában, de mindenről hamar megfeledkeztek.
Urgába az egész lámai és buddhista világból jönnek zarándokok és
ajándékok. A palota kincstárosa, a tiszteletreméltó Balma Dorji, egyszer
elvitt magával abba a nagy csarnokba, amelyben az ajándékokat őrzik.
Drága tárgyak páratlan múzeuma ez. Vannak ott olyan ritka dolgok,
amelyeket Európa múzeumaiban nem is ismernek. A kincstáros, amikor egy
ezüst lakattal elzárt szekrényt nyitott ki, így szólt:
– Itt a Bei Kem folyóból való tiszta aranyrögök, Kemchickből származó
fekete cobolyprémek és csodatévő szarvasagancsok vannak. Ebben a
skatulyában, amelyet az orochonok küldtek, drága ginszeng-gyökér és
jószagú mósusz van. Ez itt a «befagyott tenger» partjáról való
borostyán, amelynek súlya százhuszonnégy liang (körülbelül tíz font).
Itt indiai drágaköveket, szagos zebetet és Kínából való faragott
elefántcsontot lát.
Sokáig beszélt a kiállított tárgyakról és valóban csodálatos volt, amit
láttam. A szemem előtt hevertek: ritka prémek csomagjai; fehér bíber,
fekete coboly, fehér, kék és fekete róka és fekete párduc;
teknősbékacsontból való kicsiny, szépen faragott skatulyák, amelyekben
tíz-tizenöt méter hosszú, indiai selyemből szőtt, pókháló finomságú
hatykok voltak; kicsiny, arany fonalakból készült táskák, tele
gyöngyökkel, indiai ráják ajándékával; drága gyűrűk zafirokkal és
rubinokkal Kínából és Indiából; nagy, csiszolatlan gyémántdarabok;
rozmárfogak, amelyeket a Behring-szoros partjának primitív művészei
faragtak ki; és még sok minden, amit nem is tudok leírni. Egy másik
szobában szekrények voltak csupa Buddha-szoborral, amelyek aranyból,
ezüstből, bronzból, elefántcsontból, korallból, gyöngyházból és jószagú,
ritka színű fából készültek.
– Bizonyára tudja, hogy ha hódítók törnek be olyan országba, amely
tiszteli az isteneket, akkor a hódítók széttörik és ledöntik a
szobrokat. Így történt több mint háromszáz esztendeje, amikor a kalmukok
rohanták meg Tibetet és megismétlődött ez Pekingben, amikor 1900-ban
európai csapatok kifosztották a palotát. Vegye csak elő valamelyik
szobrot és nézze meg jól.
Fölemeltem a hozzám legközelebb levő fa-Buddhát és megvizsgáltam. Valami
mozgott és zörgött a belsejében.
– Hallja? – kérdezte a láma. – Ez csupa drágakő és aranydarab, az isten
belső része. Ezért törik szét a hódítók az istenek szobrát. Indiában,
Babilonban és Kínában már sok híres drágakő került ki az istenek
belsejéből.
A palota több szobáját a könyvtár foglalja le, amelyeknek polcait
különböző koroknak különböző nyelvű és a legkülönbözőbb tárgyról szóló
kéziratai és könyvei töltik be. E régi okiratok közül néhány idővel
eltaplósodik és elporlad. Most azonban a lámák valami oldattal kenik be,
amely bizonyos fokig ismét megszilárdítja őket, hogy így megvédjék a
levegő behatása ellen. Agyagtáblák is vannak itt ékírással, amelyek
nyilván Babilonból származnak. Kínai, indiai és tibeti könyvek állanak
Mongolország könyvei mellett. A régi, tiszta buddhizmus művei, a «vörös
kámzsák», a megrontott buddhizmus könyvei, a «sárga» vagy lámai
buddhizmus könyvei, a hagyományok, legendák és parabolák könyvei, mindez
együtt van itt. Egész sereg láma dolgozik mindig ezeken a műveken,
tanulmányozzák és leírják, hogy elődeik régi bölcseségét ilyen módon
megtartsák az utókornak és segítsék elterjedését.
Külön osztályban vannak a varázslatról szóló titokzatos könyvek, a
harmincegy Élő Buddha történeti életéről és munkájáról való följegyzések
és a Dalai Lámának, Tashi Lumpo főpapjának, a kínai Utai Hutuktujának, a
belső Mongolországban levő Dolonor Pandita Gheghenjének és a száz kínai
bölcsnek bullái. Csak a Bogdo Hutuktu és a Maramba Ta-Rimpo-Cha léphet
be ebbe a titokzatos helyiségbe. Kulcsa az Élő Buddha pecsétjeivel és
Dzsingisz khánnak a Szvasztika jelével ékesített rubingyűrűjével abban a
ládában pihen, amely a Bogdo magándolgozószobájában van.
Ő szentsége személyét ötezer láma veszi körül. Ezeket négy rangosztályba
sorozzák, az egyszerű szolgáktól egészen «Isten tanácsosai»-ig, akik a
tulajdonképpen való kormányt alkotják. A tanácsosok közé tartozik
Mongolországnak mind a négy khánja és az öt legelőkelőbb fejedelem.
A lámaosztályok közt három, különös figyelmet érdemlő rangfok van.
Ezekről maga az Élő Buddha mondott el egyetmást, amikor Djam Bolonnal
fölkerestem.
Az «Istent» nagyon elszomorítja a lámák demoralizált és dőzsölő élete,
mert ennek következtében gyorsan megcsökken a jósok és a jövőbe látó
papok száma.
– Ha Jahantszi és Narabancsi kolostorai nem éltek volna a szigorú
szabályok szerint, akkor Ta Kure nemsokára próféta és jós nélkül lenne.
Barun Abaga Nar, Dorchiul-Jurdok és a többi szent láma, akiknek meg volt
az a hatalmuk, hogy láthatták mindazt, ami a közönséges nép előtt el van
rejtve, az istenek áldásával távoztak tőlünk.
A jövendőmondók osztálya nagyon fontos, mert ha valami jelentékeny
személyiség keresi föl Urga kolostorait, akkor előbb, anélkül, hogy a
látogató tudná, bemutatják Tzuren lámának. A Tzuren (méregdoktor)
kikutatja az illető sorsát, az eredményt közlik a Bogdo Hutuktuval úgy,
hogy ez most már tudja, hogyan kell a vendégével bánnia és milyen
politikát kell vele szemben követnie. A Tzurenek többnyire öreg emberek,
szikár, kimerült és szigorú aszkéták. De láttam nehányat, aki fiatal,
csaknem gyerek volt. Ezek Hubilgánok, «újraszületett istenek» voltak, a
különböző mongol kolostorok jövendőbeli Hutuktujai és Gheghenjei.
A második rangfok a doktorok vagy «Ta Láma» osztálya. Föladatuk az, hogy
megfigyeljék a növények és bizonyos állati termékek befolyását az
emberre, megőrizzék a tibeti orvosságokat és gyógyító eljárásokat és
anatómiát tanuljanak, anélkül azonban, hogy fölhasználják az
élveboncolást. Ezek ügyesen helyre tudják rántani a kificamodott
tagokat, jó masszőrök és alapos ismerői a hipnotizmusnak és állati
magnetizmusnak.
A harmadik osztály a doktorok legfőbb rangja. Ezek méregkeverők, akik
többnyire tibeti és kalmuk származásúak: «A politikai gyógyászat
orvosainak» lehet őket mondani. Társaiktól elkülönítve élnek és az Élő
Buddha kezében ők a hallgatag fegyver. Láttam egy ilyen doktort,
ugyanazt az embert, aki megölte a kínai orvost, amelyik Pekingből jött
Kína császárjának parancsára, hogy «likvidálja» az Élő Buddhát. Kicsiny,
fehér, öreg fickó volt, csupa ránc arccal, kis, fehér kecskeszakállal és
élénk, mindig kutatgatva körültekintő szemmel. Ha valamelyik kolostorban
fölbukkan, akkor az odavaló «Isten» e mongol méregkeverőtől való
félelmében abbahagyja az evést és az ivást. De még ez sem mentheti meg
az elítéltet, mert egy megmérgezett sapka, megmérgezett ing,
megmérgezett csizma, megmérgezett olvasó, megmérgezett kantár,
megmérgezett könyv vagy megmérgezett vallási tárgy bizonyára eléri azt,
amit a Bogdo khán akar.
A vak főpapot legmélyebb tisztelet és legmélyebb vallásos hit övezi.
Előtte mindenki térdre rogy. Még Khánok és Hutuktuk is csak térdelve
közelednek hozzája. Körülötte sötét minden, tele keleti régiséggel. De a
részeg öreg ember, aki a gramofon banális áriáit hallgatja és szolgáit
dinamo segítségével villamozza, az álnok öreg fiú, aki megmérgezi
politikai ellenfeleit, a láma, aki lelki sötétségben tartja népét és
jóslással meg jövendőmondással megcsalja, ez a férfi mégsem egészen
közönséges ember.
Egy napon a Bogdo szobájában ültünk. Djam Bolon lefordította neki a nagy
háborúról szóló történetemet. Az öreg ember nagyon figyelmesen
hallgatta. Hirtelen tágra meresztette a szemét és kívülről a szobába
ható hangokra figyelt. Arca áhítatos, könyörgő és ijedt lett. Ezt
susogta:
– Az istenek szólítanak.
És lassan magánszobája felé ment. Mozdulatlanul térdelve, mint egy
szobor, körülbelül két óra hosszáig imádkozott ott. Imádsága a
láthatatlan istenekkel való társalgás volt, akinek kérdéseire felelt.
Sápadtan és kimerülve, de megelégedetten és boldogan jött vissza a
szobából. Ez az ő személyes imádkozása volt.
A közönséges templomi szolgálat alatt nem vesz részt az imában, mert
ekkor «Isten». Trónusán ülve az oltárra helyezik és ott a lámák meg a
nép imádja. Ő csak fogadja a nép imáját, reményét, könyét, fájdalmát és
kétségbeesését, miközben éles és fénylő, de vak szeme állandóan a
levegőbe mered. Az alkalom szerint különféleképpen öltöztetik őt a
lámák, sárga és vörös színekkel változó ruhát adnak rá és a sapkáját is
változtatják. A templomi szolgálat mindig abban a pillanatban ér véget,
amikor az Élő Buddha, fején a tiarával, főpapi áldását osztja a népnek
úgy, hogy arcát mind a négy égtáj felé fordítja, azután karját kinyujtja
északnyugat felé, azaz Európa irányába, ahová a sárga tan nézete szerint
a bölcs Buddha hitének el kell terjednie.
Komoly imádkozás és hosszú templomi szolgálat után mindig nagyon
megrendítő benyomást tesz a főpap. Ilyenkor titkárait szólítja és
lediktálja nekik látomásait és jóslásait, amelyek mindig nagyon
zavarosak és magyarázattal sohasem egészíti ki őket.
Olykor-olykor e szavakkal: «lelkeik megnyilvánulnak», fehér ruháját ölti
magára és a szobájába megy imádkozni. Ilyenkor a palota valamennyi
kapuját bezárják. Valamennyi lámát ünnepiesen misztikus félelem fogja
el. Valamennyi imádkozik, olvasóját morzsolgatja, a szent «Om! Mani
padme Hom!» mondást ismételgeti és imádság meg varázslat közben az
imakereket forgatja. A jósok a horoszkópokat vizsgálják, a jövőbe látó
papok leírják látomásaikat és a Marambák régi könyvekben az Élő Buddha
szavainak magyarázatát keresik.
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET. Évszázadok pora.
Láttak-e már Olaszország, Franciaország vagy Angolország valamelyik régi
kastélyának pincéjében poros pókhálókat és törmelékeket? Ez az
évszázadok pora. Valamikor talán egy római Augusztusznak, Szent
Lajosnak, az inkvizitornak vagy Richárd királynak arcát, sisakját és
kardját érintette. Önkéntelenül összeszorul az ember szíve és mély
tiszteletet érez a régen elmult idők e tanuinak láttára. Ugyanezt
éreztem én Ta Kureban, de talán még mélyebben és igazabban. Itt csaknem
éppen olyan az élet ma, mint nyolc évszázadon keresztül volt. Itt csak a
multban él az ember. Ami a mai korhoz tartozik, csak komplikálja és
akadályozza a normális életet.
– Ma nagy nap van, – mondta egyszer az Élő Buddha. – A buddhizmus
győzelmének napja minden más valláson. Régen történt, hogy ezen a napon
Kublai khán valamennyi vallás lámáit magához rendelte és megparancsolta
nekik, hogy magyarázzák meg, miben hisznek és min alapszik a hitük. Ezen
az összejövetelen a különféle vallások lámái a maguk isteneit és a maguk
Hutuktuit dícsérték; magyarázkodások és vitatkozások kezdődtek; csak egy
láma hallgatott. Végre gúnyosan mosolygott és így szólt:
– Nagy császár, parancsold meg a jelenlevők mindenikének, hogy
isteneinek hatalmát valami csoda bemutatásával bizonyítsa be. Azokból
ítélj és válassz.
Kublai khán így tett és megparancsolta a lámáknak, hogy tegyenek csodát.
De valamennyien hallgattak, olyan zavartak és tehetetlenek voltak.
– Nos, – mondta a császár annak a lámának, aki az indítványt tette, –
most neked kell bebizonyítanod a te isteneid hatalmát!
A láma sokáig szótlanul a császárra nézett, azután megfordult és hasonló
módon nézett a gyülekezetre. Azután csöndesen a jelenlevők felé
nyujtotta ki a kezét. Ebben a pillanatban a császár aranyserlege, a
nélkül, hogy látható kéz hozzányúlt volna, fölemelkedett az asztalról és
megérintette a khán ajkát. A császár érezte, hogy pompás bor
nedvesítette meg a száját. Mindenki a legnagyobb mértékben meg volt
lepve. A császár szólt:
– A te isteneidhez fogok imádkozni és a te isteneidhez kell imádkozniok
mindazoknak a népeknek, amelyek alattvalóim. Mi a vallásodnak a neve? Ki
vagy te és honnan jösz?
– A bölcs Buddha vallása az én tanom. Én Turjo Gamba Pandita láma vagyok
a félreeső és híres tibeti Szakkia kolostorból, ahol Buddha lelke,
bölcsesége és hatalma egy emberi testben inkarnálva él. Tudd meg, ó
császár, hogy azok a népek, amelyeknek ez a hitük, birtokukban tartják
az egész nyugati világot és nyolcszáztizenegy éven belül Buddha tanát el
fogják terjeszteni az egész világon.
Ez a mai napon történt sok száz évvel ezelőtt. Turjo Gamba láma nem ment
vissza Tibetbe, hanem ettől kezdve Ta Kureban lakott, ahol akkor csak
egy kis templom volt. Innen a császárhoz utazott Karakorumba és később
vele Kína fővárosába is, hogy a hitben megerősítse, jövőjét megjósolja
és az istenek akarata szerint kellőképpen fölvilágosítsa.
Az Élő Buddha kis ideig hallgatott, majd egy ima elsuttogása után
folytatta:
– Urga, a buddhizmus régi fészke… Dzsingisz khánnal az európai
hódítóútra elmentek az oletok és a kalmukok. Csaknem négy évszázadig
maradtak idegenben, ahol Oroszország pusztaságain éltek. Azután
visszatértek Mongolországba, mert a sárga lámák a népet elnyomó tibeti
királyok és a vörös kámzsa lámái ellen harcra szólították őket. A
kalmukok nagy szolgálatot tettek a sárga tannak. Fölismerték azt, hogy
Lassza a világ többi részéhez viszonyítva nagyon kiesik az útból, tehát
onnan nem lehet vallásunkat az egész földön elterjeszteni. Ennek
következtében a kalmuk Guszhi khán Tibetből egy szent lámát, Undur
Gheghent hozta el magával, aki meglátogatta volt a Világ Királyát. E
naptól fogva a Bogdo Gheghen szakadatlanul Urgában élt, mint
Mongolország szabadságának és a mongol eredetű kínai császároknak az
oltalmazója. A mongolok országában Undur Gheghen volt az első Élő
Buddha. Ránk, utódaira hagyta Dzsingisz khán gyűrűjét, amelyet a Turjo
Gamba Láma által mutatott csoda elismeréseül Kublai khán a Dalai Lámának
küldött. Ránk hagyta továbbá egy fekete, titokzatos indiai csodatevőnek
a koponyáját, amelyből Sztrongtszan, Tibet egyik királya ezerhatszáz
évvel ezelőtt a templomi szertartások alkalmával ivott, valamint
Buddhának egy régi kőszobrát, amelyet Paszpa, a sárga tan megalapítója
hozott magával Delhiből.
A Bogdo tapsolt, mire titkárainak egyike egy vörös kendőből nagy ezüst
kulcsot vett elő. Ezzel az Élő Buddha kinyitotta a pecsétes ládát.
Benyúlt a ládába és kis, faragott elefántcsont skatulyát húzott ki
belőle, amelyből pompás, a Szvasztika jelét viselő rubinnal ékesített
nagy aranygyűrűt vett elő.
– Ezt a gyűrűt – mondta a Bogdo, – Dzsingisz khán és Kublai khán viselte
mindig a jobbkezén.
Miután a titkár a ládát ismét elzárta, a Bogdo elhivatta kedvelt
Marambáját, akivel egy régi, az asztalon fekvő könyvből fölolvastatott
néhány oldalt. A láma monoton hangon olvasta:
– Amikor Guszhi khán, minden olet feje, befejezte a háborút a vörös
kámzsásokkal, magával hozta a csodatevő «fekete követ», amelyet a Dalai
Láma a Világ Királyának küldött volt. Guszhi khán Mongolország nyugati
részében akarta megteremteni a sárga tan fővárosát. De az oletok akkor a
kínai császári trón miatt háborút viseltek a Mandzsu-császárokkal és
vereség vereségre érte őket. Amurszana, az oletok utolsó khánja
Oroszországba menekült, de menekülése előtt ide, Urgába küldte a «fekete
követ». Ameddig ez a kő Urgában maradt és az Élő Buddha megáldhatta vele
a népet, addig a mongolokat és marháikat elkerülte a betegség és
szerencsétlenség. De száz évvel ezelőtt ellopták a fekete követ. Azóta a
buddhisták hasztalan keresték az egész világon. Eltűnte óta fokozatosan
pusztul a mongol nép.
– Elég, – mondta a Bogdo Gheghen. – Szomszédaink megvetnek bennünket.
Feledik, hogy egykor az uraik voltunk. De mi megőrizzük szent
hagyományainkat és tudjuk, hogy eljön a mongol törzsek és a sárga tan
diadalának a napja. Hitünk védelmezői a burjétok. Dzsingisz khán
hagyományának ők a leghűbb őrzői.
Ezt mondta az Élő Buddha és így mondták a régi könyvek!
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET. A csodák könyve.
Djam Bolon fejedelem megkért egy Marambát, hogy mutassa meg nekünk az
Élő Buddha könyvtárát. Ez a könyvtár nagy helyiség, amelyben a sok írnok
földolgozza a régi műveket és följegyzi az Élő Buddha csodatételeit.
Undur Gheghennel kezdik és a különböző jelenkori mongol kolostorok
Gheghenjeivel és Hutuktujaival végzik. Ezeket a könyveket azután
szétosztják a lámakolostorok és templomok, valamint a Bandik iskolái
közt. A följegyzésekből a Maramba fölolvasta nekünk a következő két
részt:
– A boldogult Bogdo Gheghen rálehelt egy tükörre, mire ködszerűen egy
völgy képe tűnt föl, amelyben sok ezer harcos küzdött egymással…
– A bölcs és az istenek által kegyelt Élő Buddha tömjént égetett el és
az istenekhez imádkozott, hogy megmutassák neki a fejedelmek sorsát. A
kék füstben mindenki sötét tömlöcöt látott és a halott fejedelmek
halvány, megkínzott testeit…
Külön könyv foglalkozik a mostani Élő Buddha csodáival. Ebből a könyvből
már sok ezer példány készült. Djam Bolon fejedelem elmondott egyet-mást
e könyv tartalmából.
– Van egy régi Buddha-szobor fából. A szeme nyitva van. Indiából hozták
ide. A Bogdo Gheghen az oltárra állította és imádkozni kezdett. Mikor a
Bogdo kijött az imaszekrényből, a Buddha-szobrot is kihozatta. Mindenki
nagyon meglepődött, mert az isten szeme le volt csukva és köny hullott
belőle. Fa-testén zöld rügyek látszottak. A Bogdo így szólt: Fájdalom és
öröm vár reám. Én meg fogok vakulni, de Mongolország szabad lesz.
Ez a jóslat beteljesedett. Máskor az Élő Buddha, amikor egy napon nagyon
izgatott volt, vízzel telt medencét hozatott és az oltár elé tette. Maga
köré gyűjtötte a lámákat és imádkozni kezdett. Egyszerre csak az oltár
gyertyái és lámpái maguktól meggyulladtak és a medencében levő víz a
szivárvány színeiben csillámlott.
Elmondta a fejedelem azt is, hogyan olvassa ki a Bogdo khán friss vérből
a jövőt, mert a vér fölszínén csak neki láthatóan szavak és képek
jelennek meg, vagy juhok és kecskék beleiből, amelyeknek minőségéből
fölismeri a fejedelmek sorsát és eltalálja gondolataikat, vagy kövekből
és csontokból, amelyek a legnagyobb pontossággal megmutatják az Élő
Buddhának minden ember sorsát és a csillagokból, amelyek egymáshoz való
állásának figyelembevételével készíti a Bogdo a golyók és betegségek
ellen megvédő amuletteket.
– Régebbi Bogdo khánok csak a «fekete kő» segítségével jósolták meg a
jövőt, – mondta a Maramba. – A kő külsején ugyanis tibeti fölírások
jelentek meg, amelyekből a Bogdók egész nemzetek sorsát megtudták.
Amikor a Maramba a fekete kőről beszélt, amelyen állítólag tibeti
legendák jelentek meg, arra gondoltam, hogy volt valami ebben az
elbeszélésben, amire természetes magyarázatot lehet találni. Urianhai
délkeleti részében, Ulan Taigában jártam olyan helyen, ahol oszlásnak
induló pala volt. E pala egyes darabjait különös fehér fonadék födte,
amely rendkívül komplikált mintázatú volt és velencei csipkemintára vagy
titokzatos rúnákra emlékeztetett. Ha a pala nedves volt, e jelek
eltűntek, de ismét láthatókká lettek, mihelyt a pala megszáradt.
Senkinek sincs joga ahhoz, hogy az Élő Buddhát jósolásra kérje. A Bogdo
csak akkor jósol, amikor erre megihlettnek érzi magát vagy ha megfelelő
kéréssel a Dalai Láma vagy Tashi Láma külön küldöttje jön hozzá. Amikor
I. Sándor cár Krüdener bárónénak és túlzó miszticizmusának befolyása alá
került, külön követet küldött az Élő Buddhához, hogy sorsát megtudja. Az
akkori Bogdo khán, aki egészen fiatal ember volt, a fekete kőről jósolt
és megjövendölte, hogy a fehér cár gondterhesen vándorolva, mindenkinek
ismeretlenül és mindenütt üldözve fogja életét befejezni. Oroszországban
még ma is azt hiszi a nép, hogy I. Sándor életének utolsó napjait
európai Oroszországban és Szibériában Kuzmics Feodor álnéven vándorolva
töltötte el, miközben foglyokat, koldusokat és más szenvedő embereket
megsegített és vígasztalt, de maga üldöztetve börtönbe vettetett és
végül a szibériai Tomszkban halt meg, ahol még ma is mutogatják a
lakóházát és a sírját, zarándoklások és csodák helyét, szentnek tartják.
A Romanov-dinasztia nagyon érdeklődött Kuzmics Feodor életrajza iránt,
ami megerősíti azt a véleményt, hogy Kuzmics valóban I. Sándor volt, aki
ezt a nehéz vezeklést magára vette.
NEGYVENHARMADIK FEJEZET. Az Élő Buddha születése.
Az Élő Buddha nem hal meg. Lelke néha olyan gyermek testébe megy át, aki
az ő halála napján születik, néha pedig, még a Buddha életében, valami
más lény testébe. Buddha megszentelt lelkének ezt az új halandó
lakóhelyét csaknem mindig valami szegény tibeti vagy mongol család
jurtájában találják meg. Ezt politikai okok ajánlják. Ha a Buddha
valamely gazdag fejedelem családjában lépne föl, akkor az esetleg olyan
családot tenne naggyá, amely nem lenne hajlandó a klérusnak
engedelmeskedni. (Erre a multban valóban volt is eset.) Ha ellenben
szegény, ismeretlen család jut Dzsingisz khán trónjára és ilyen módon
meggazdagszik, akkor nagy általánosságban kész lesz arra, hogy alávesse
magát a lámák akaratának. Eddig csak három vagy négy Élő Buddha volt
tisztán mongol eredetű. A többi mind tibeti volt.
Jasszaktu láma-khán, az Élő Buddha egyik tanácsosa, beszélte el nekem a
következőket: