Szepailoff azonnal fogadott. Tiltakozásomra azt felelte, hogy tévedés
történt és arra kért, hogy várjak egy pillanatig. Kiment. Vártam öt,
tíz, tizenöt percig. Nem jött senki. Az ajtón kopogtam, de nem kaptam
feleletet. Ekkor elhatároztam, hogy fölkeresem Ungern bárót. De amikor a
kijárathoz mentem, zárva találtam az ajtót. Megpróbálkoztam a másik
ajtónál; az is zárva volt. Kelepcébe estem! Már fütyülni akartam a
barátomnak, amikor a falon telefont pillantottam meg. Fölszólítottam
Ungern bárót. Néhány perc mulva megjelent Szepailoffal együtt.
– Mit jelent ez?
Ezt kérdezte Szepailofftól szigorú, fenyegetődző hangon és feleletet sem
várva, taszhurjával akkorát ütött rá, hogy Szepailoff a földre zuhant.
Kimentünk. A tábornok kihozatta podgyászomat. Azután a maga jurtájába
vitt el.
– Itt fog lakni! Nagyon örülök, hogy ez megtörtént, – tette hozzá
mosolyogva, – mert most mindent elmondhatok önnek, amit elmondani
szeretnék.
Erre megkérdeztem:
– És le is szabad írnom mindazt, amit itt hallottam és láttam?
Egy pillanatig gondolkozott, azután ezt felelte:
– Adja ide a jegyzőkönyvét.
Odaadtam az albumot, amelyben útivázlataim voltak. Ezt írta bele:
– A halálom után. Ungern báró.
Ezt az ellenvetést kockáztattam meg:
– De hiszen én öregebb vagyok, mint ön és hamarább fogok meghalni.
Szemét lezárta, fejét lehorgasztotta és ezt suttogta:
– Ó nem. Még százharminc nap, azután vége lesz; azután… Nirvána!
Mennyire belefáradtam gondjaimba, aggodalmaimba és gyűlöletembe.
Sokáig hallgattunk. Éreztem, hogy most Szepailoff halálos ellenségemmé
lett és Urgát a lehető leggyorsabban el kell hagynom. Éjfél után kettőre
járt az idő. Ungern báró hirtelen fölállott.
– Menjünk a nagy és jó Buddhához.
Elgondolkozva és ragyogó szemmel mondta ezt, míg egész arcán egyetlen
szomorú, keserű mosoly vonult át.
Előparancsolta az automobilt.
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET. Buddha előtt.
A kolostorhoz érve, elhagytuk az automobilt és szűk utcák labirintusában
merültünk el, míg végre Urga legnagyobb temploma előtt álltunk, amelynek
tibeti fala és ablaka, de hivalkodó kínai teteje volt. Egyetlen lámpás
égett a bejáratnál. A bronz- és vasveretű nehéz kapu zárva volt. Amikor
a tábornok ráütött a nagy sárgaréz gongra, amely a kapu mellett függött,
minden irányból megijedt szerzetesek futottak felénk. Meglátván a
«tábornok bárót», a földre borultak, mert tiszteletből nem akartak a
nagy emberre nézni.
– Keljetek föl, – mondta a báró – és bocsássatok be a templomba.
A belseje olyan volt, mint a legtöbb láma-templomé, ugyanazok a sokszínű
zászlók, imákkal, szimbolikus jelekkel és szentek képeivel, ugyanazok a
boltozatról lelógó nagy selyemszalagok és isteneknek meg istennőknek
ugyanama képei. Az oltár mindkét oldalán alacsony vörös padok voltak a
lámák és a kórus számára. Kis lámpások vetették fényüket az oltáron álló
arany és ezüst edényekre és gyertyatartókra. Az oltár mögött nehéz,
sárga selyemfüggöny csüngött tibeti fölírásokkal.
A lámák félrevonták a függönyt. A mögötte levő térben, a lobogó lámpások
félhomályában az arany lótuszvirágon ülő Buddha aranyozott szobra lett
látható. Az arca közömbös volt és nyugodt. Gyönge fénysugár adott neki
némi életet. A szobor mindkét oldalán sok ezer kisebb Buddha, jámbor
templomlátogatók áldozati ajándéka állott. A báró a gongra ütött, hogy a
nagy Buddha figyelmét a maga imádságára terelje és egy marék pénzt
dobott egy nagy bronz-csészébe. Azután a keresztes vitézek e sarjadéka,
aki a Nyugat minden filozófusát olvasta, lecsukta a szemét, kezével
eltakarta az arcát és imádkozott. Bal csuklóján fekete olvasót vettem
észre. Körülbelül tíz percig imádkozott. Azután a kolostor második
végéhez vezetett. Odamenet ezt mondta:
– Ezt a templomot nem szeretem. Új és akkor építették, amikor az Élő
Buddha megvakult. Az arany Buddha arcán nem látok se könnyüt, se
reményt, se gondot, se a nép háláját. Még nem mult el elegendő idő, hogy
ilyen nyomokat hagyott volna az isten arcán. Most a jóslások régi
szobájához fogunk menni.
Ez kicsiny, a kortól megfeketedett épület volt, hasonló egy lapos, kerek
tetejű toronyhoz. Az ajtók ki voltak tárva. Az ajtótól kétoldalt
forgatható imakerekek voltak elhelyezve, Az ajtó fölött vörösrézlap volt
látható az állatöv jegyeivel. A szobában két szerzetes volt, aki
szutrákat énekelt. Nem tekintettek föl, amikor beléptünk. A tábornok
odalépett hozzájuk és így szólt:
– Vessetek kockát, hogy meglássam napjaim számát.
A szerzetesek két csészét hoztak, amelyekben sok kocka volt. A kockákat
egy alacsony asztalra vetették ki. A báró végignézte ezt a műveletüket
és velük együtt számította ki az eredményt, azután ezt mondta:
– Százharminc! Megint százharminc!
Az oltárhoz lépve, amelyen Buddhának Indiából idehozott régi kőszobra
állott, újra imádkozni kezdett.
Virradatkor még más templomokat és imahelyeket is fölkerestünk,
meglátogattuk az orvosi iskola múzeumát, a csillagászati célokat
szolgáló tornyot és az udvart is, ahol a bandik és a fiatal lámák napi
reggeli birkózó gyakorlataikat végezték. Más helyen a lámák nyilazásban
gyakorolták magukat. Néhány előkelőbb láma meleg ürühúst, teát és vad
hagymát szolgált föl nekünk.
A jurtába visszatérvén, hasztalan próbáltam aludni. Sok mindenféle
kérdés járta át a fejemet.
– Hol vagyok? Mely korszakban élek?
Tudtam, hogy homályosan érzem valami nagy eszme, valami óriási terv,
valami leírhatatlan emberi fájdalom láthatatlan érintését.
Ebéd után a tábornok azt mondta, hogy be fog mutatni az Élő Buddhának.
Mivel az Élő Buddhától nagyon nehezen lehet kihallgatást kapni, nagyon
megörültem ennek a kínálkozó alkalomnak. Automobilunk nemsokára
megállott az isten palotáját körülvevő vörös-fehér csíkos fal kapuja
előtt. Kétszáz láma rohant elő sárga és vörös ruhában, hogy a Dchiang
Dchünt, a tábornokot üdvözölje ezzel az elfojtott tiszteletteljes
suttogással: «Khán! Hadisten!» Tágas csarnokon vezettek keresztül
bennünket, amelynek kemény vonalait a félhomály enyhítette. Nehéz
faragott ajtók szolgáltak a palota belső részébe. A csarnok mélyében
daisz állott, sárga selyem vánkossal befödött trónussal. A trónus
támlája vörös volt, arany szegéllyel. Két oldalán sárga selyemből
készült faliernyők voltak, kínai fenyőből készült cifra keretben. A
trónus mellett üvegszekrények állottak, tele Kínából, Japánból, Indiából
és Oroszországból származó műtárgyakkal. A trónus előtt levő hosszú,
alacsony asztal mellett nyolc mongol nemes ült. Elnökük nagyon
tiszteletreméltó, okos, energikus arcú és nagy, átható szemű öreg ember
volt. Megjelenése buddhista szenteknek drágakő-szemmel ellátott ama
faszobraira emlékeztetett, amelyeket a tokiói múzeum buddhizmusnak
szentelt részében láttam, ahol a japánok Amida, Daunichi-Buddha, Kvanon
istennő és a jókedvű öreg Hotei régi szobrait mutogatják.
Ez az ember Jahantszi Hutuktu volt, a mongol minisztertanács elnöke,
akit messzi Mongolország határán túl is tiszteltek. A többi jelenlevők
miniszterek, khánok és Khalkha legfőbb fejedelmei voltak. Jahantszi
Hutuktu fölszólította Ungern bárót, hogy az ő oldalán foglaljon helyet.
Számomra európai széket hoztak. Ungern báró tolmács segítségével tudtára
adta a minisztertanácsnak, hogy nehány nap mulva eltávozik
Mongolországból és figyelmeztette a minisztereket, védjék meg a
Dzsingisz khán utódai számára kivívott szabadságot, mert a nagy császár
lelke még él és azt követeli a mongoloktól, hogy újra hatalmas nép
legyenek és hogy mindazokat az ázsiai királyságokat, amelyeken egykor ő
uralkodott, egyetlen nagy középázsiai állammá egyesítsék.
A tábornok fölemelkedett. A többiek mind követték példáját. Mindeniktől
külön-külön komolyan elbúcsúzott. Jahantszi láma előtt mélyen meghajolt.
Jahantszi Hutuktu kezét a báró fejére tette és megáldotta őt.
A tanácskozó teremből mindjárt ahhoz az orosz stílusban épült házhoz
mentünk, amely az Élő Buddha személyes lakóhelye. A házat vörös és sárga
lámák, szolgák, a Bogdo tanácsosai, hivatalnokok, jövendőmondók,
doktorok és kegyeltek serege teljesen körülvette. E ház kapujától a
palota külső faláig hosszú, vörös kötél húzódott, amelynek vége künn a
falon át lelógott. A zarándokok letérdelve egy ott álló szerzetesnek
selyem hatykot vagy egy darab ezüstöt szoktak adni. Ha valaki megérinti
a kötél végét, amelynek belső vége a Bogdo kezében van, akkor
közvetetlen összeköttetésbe jut a szent, ujjászületett Élő Istennel. Azt
hiszik, hogy a teveszőrből és lószőrből készült kötélen át áldás áramlik
ki az imádkozókhoz. Minden mongol aki megérintette a misztikus kötelet,
zarándokútjának jeléül vörös szalagot visel a nyaka körül.
Nagyon sokat hallottam a Bogdo khánról, mielőtt alkalmam nyílt, hogy
megláthattam. Hallottam, hogy nagyon hajlik az alkoholélvezetre és ebbe
is vakult bele, hallottam, hogy külsőleg mennyire szereti a nyugati
kultúrát és hogy feleségével együtt, aki az ő nevében sok küldöttséget
és hírhozót fogad, mélyen a kancsó fenekére szokott nézni.
Abban a szobában, amelyet a Bogdo magán-dolgozószobául használt, két
láma-titkár volt. Ezeknek éjjel-nappal őrizniök kellett az ott levő
ládát, amelyekbe nagy pecsétjei voltak rejtve. Az egész terem a lehető
legegyszerűbb volt. Egy alacsony kínai lakkasztalkán a Bogdo
írószerszáma feküdt és egy sárga selyembe burkolt skatulya kis
pecsétekkel, amelyeket a kínai kormány és a Dalai Láma adott neki.
Mellette alacsony karosszék volt és egy bronz szénserpenyő vas
kályhacsővel. A falakon a Szvasztika jelei és tibeti meg mongol
föliratok voltak láthatók. A karosszék mögött kis oltár állott arany
Buddha-szoborral, amely előtt két faggyúgyertya égett. A padlót vastag,
sárga szőnyeg födte.
Amikor beléptünk, az Élő Buddha a szomszédos szobában levő kis
magán-imaszekrénynél volt. Ebbe a szobába senkinek sem szabad belépnie,
kivéve magát a Bogdo khánt és a Kanpo-Gelongot (a gelongok legfőbb
rangja), akinek az a föladata, hogy a templomi szertartásokat rendezze
és az Élő Buddhának magányos imáiban segédkezzék. Az egyik titkár azt
mondta, hogy a Bogdo ma reggel nagyon izgatott volt. Délben ment az
imaszekrényhez.
A sárga tan komolyan imádkozó főnökének hangját sokáig hallottuk. Azután
egy másik ismeretlen hang szólalt meg. A szekrénynél a föld Buddhája az
ég Buddhájával beszélgetett – legalább ezt mondták a lámák.
– Várjunk kissé, – indítványozta a báró. – Talán nemsokára kijön.
Várakozás közben a tábornok Jahantszi lámáról beszélt. Elmondta, hogy ha
Jahantszi nyugodt, éppen olyan, mint más ember, ellenben ha meg van
hatva és mélyen elgondolkozik, akkor dicsfény látható a feje körül.
Félóra mulva a láma-titkárok egyszerre csak nagy félelmet mutattak. A
szekrényhez való bejárat mellett hallgatództak. Azután arccal a földre
borultak. Az ajtó lassan kinyílt és belépett Mongolország császárja, az
Élő Buddha, ő szentsége Bogdo Djebtszung Damba Hutuktu, külső
Mongolország khánja. Kövér, öreg ember volt. Komoly, símára beretvált
arca a katolikus egyház bíborosaira emlékeztetett. Sárga selyemből
készült, fekete szegélyű mongol kabát volt rajta. A vak ember szeme
tágra meredt. Nehézkesen a karosszékbe roskadt és ezt susogta:
– Írjátok!
Az egyik titkár mindjárt papirost és kínai íróecsetet vett elő. A Bogdo
lediktálta iménti látomását és amit mondott, meglehetősen zavart volt és
éppenséggel nem hangzott érthetően. A következő szavakkal végződött:
– Ezt láttam én, a Bogdo Hutuktu Khán, amikor a nagy, bölcs Buddhával
beszéltem, akit a jó és a gonosz szellemek vettek körül. Bölcs lámák,
Hutuktuk, Kanpok, Marambak és szent Gheghenek adjatok feleletet
látomásomra!
Befejezvén diktátumát, letörölte homlokáról az izzadságot és
megkérdezte, ki van jelen. A titkárok egyike letérdelve ezt felelte:
– Ungern báró khán Dchiang Dchün és egy idegen.
A tábornok bemutatott a Bogdónak, aki üdvözlete jeléül fejet hajtott. A
tábornok és a Bogdo halkan beszélgetett egymással. A nyitott ajtón át
megláttam az imaszoba egy részét. Láttam egy nagy asztalt több könyvvel,
amelyek közül nehány nyitva volt, nehány pedig a földön feküdt, egy
szénserpenyőt vörösen izzó faszénnel és egy kosarat, amelyben egy juhnak
a jóslásra szolgáló lapockacsontja és bele volt. A báró nemsokára
fölkelt és meghajolt a Bogdo előtt. A tibeti a báró fejére tette a kezét
és e közben imát mormolt. Azután a maga nyakáról levett egy ikont és a
báró nyakába akasztotta.
– Ön nem fog meghalni, hanem az élő lények legfőbb alakjában újra fog
születni. Gondoljon erre ujjászületett hadisten, a hálás Mongolország
khánja.
Nyilvánvaló volt, hogy az Élő Buddha megáldotta a «véres tábornokot» a
halála előtt.
A következő két napon háromszor nyílt alkalmam arra, hogy az Élő Buddhát
a Bogdo egyik barátjával, Djam Bolon burjét fejedelemmel
meglátogathattam. Ezeket a látogatásokat könyvem negyedik részében fogom
leírni.
Ungern báró számomra és kíséretem számára megszervezte a továbbutazást a
Csöndes-Óceánhoz. Úgy volt, hogy Mandzsuország északi részéig teveháton
utazunk. Mivel Uliasszutaiból levelet küldtem a pekingi francia
követségnek és nálam volt Uliasszutai kínai kereskedelmi kamarájának
levele, amely megköszöni, hogy a várost megóvtam a pogromtól, ezért azt
terveztem, hogy előrehatolok a keletkínai vasút legközelebbi állomásáig
és onnan Pekingbe megyek. Útitársamul szegődött Olufszen E. V. dán
kereskedő és egy tudós turgut láma, aki szintén Pekingbe igyekezett.
Sohasem fogom elfelejteni az 1921 május 19-től 20-ra forduló éjszakát.
Vacsora után Ungern báró azt indítványozta, hogy menjünk el Djam Bolon
jurtájába, akivel az Urgába való megérkezésemet követő első napon
ismerkedtem meg. Djam Bolon jurtája fából készült, magas, lapos síkon
volt fölállítva az orosz telepítvény mögött. A bejáratnál két burjét
tiszt fogadott és kísért be a jurtába. Djam Bolon középkorú, magas,
vékony ember volt és az arca szokatlanul hosszú. A világháború előtt
egyszerű juhpásztor volt és Ungern báróval együtt harcolt előbb a német
fronton, majd a bolsevikok ellen. A burjétok nagyfejedelme volt, utódja
egykori burjét királyoknak, akiket az orosz kormány megfosztott
trónjuktól, mert megkísérelték a burjét nép függetlenségének
megteremtését.
A szolgák dióval, mazsolával, fügével és sajttal teli tálakat hoztak és
teát szolgáltak föl.
– Ez az utolsó éjjel, Djam Bolon! Ön megigérte…
– Nem feledtem el, – válaszolta a burjét. – Minden készen van.
Amikor az óra éjfélt mutatott, Djam Bolon fölkelt és kiment a jurtából.
Ungern báró, mintha igazolni akarná magát előttem, így szólt hozzám:
– Azt akarom, hogy még egyszer jósolják meg a sorsomat. Ügyünk érdekében
még nagyon korán lenne meghalnom…
Djam Bolon egy kicsi, középkorú asszony kíséretében jött vissza, aki
keleti módra lekuporodott a szénserpenyő mellé, mélyen meghajolt és
rámeresztette a szemét Ungern báróra. Arca fehérebb, keskenyebb és
soványabb volt, mint aminő a mongol asszonyoké szokott lenni. Szeme
fekete volt és éles. Ruhája a cigányasszonyok öltözetéhez hasonlított.
Később megtudtam, hogy a burjét népnek egyik híres jövendőmondója és
jósnője, cigánynő és burjét férfi leánya volt.
Övéből lassan kis zacskót húzott ki és néhány kis madárcsontot meg egy
maroknyi szárított füvet vett ki belőle. Azután szaggatott, érthetetlen
szavakat kezdett suttogni és időről-időre füvet dobott a tűzbe. A sátrat
lassanként jó illat járta át. Éreztem szívem dobogását és ködös lett a
fejem. Miután minden füvét elégette, a madárcsontokat a szénserpenyőre
rakta és kis bronzfogóval újra meg újra megforgatta. Amikor a csontok
megfeketedtek, megvizsgálta és ekkor félelem és fájdalom kezdett kiülni
az arcára. Idegesen letépte fejkendőjét, rángatózni kezdett és rövid,
éles mondatokat kiáltott.
– Látok… Látom a hadistent… Élete vége felé jár… rettenetes… utána
árnyék… fekete, mint az éjszaka… árnyék… Még százharminc lépés marad…
azon túl sötétség… semmi… semmit sem látok… A hadisten eltűnt…
Ungern báró lehorgasztotta a fejét. Az asszony kitárt karral a hátára
zuhant. Elájult, de mintha csukott szempillája alatt fénylő pupillát
láttam volna. Két burjét kivitte az élettelen alakot. Erre sokáig mély
csönd lett a burjét fejedelem jurtájában. Végre Ungern báró fölkelt és
magában beszélgetve, körüljárogatta a szénserpenyőt. Majd megállt és
nagyon gyorsan ezt mondta:
– Meg fogok halni! Meg fogok halni!… De ez nem tesz semmit, nem tesz
semmit. Az ügy már mozgásban van és nem fog meghalni… Ismerem az utat,
amelyen ez az ügy haladni fog. Dzsingisz khán utódainak törzsei
fölébredtek. A mongolok szívében senki sem fogja a tüzet eloltani.
Ázsiában a Csöndes- és az Indiai-Óceántól egészen a Volga partjáig egy
nagy állam lesz. Buddha bölcs vallása el fog terjedni északra és
nyugatra. Ez a szellem győzelme lesz. Támad majd hódító és vezér,
erősebb és vakmerőbb, mint Dzsingisz khán és Ugadai. Okosabb lesz és
kegyesebb lesz, mint Baber szultán és kezében tartja majd a hatalmat
addig a szerencsés napig, amelyen a Világ Királya földalatti fővárosából
a napvilágra lép. Miért, miért nem leszek én a buddhizmus harcosainak
legelső sorában? Karma miért rendelte ezt így? De így kell lennie!
Oroszországnak előbb meg kell tisztulnia a forradalom gyalázatától,
vérrel és elpusztulással kell megtisztulnia és mindenkinek, aki a
kommunizmus híve, családjával együtt kell tönkremennie, hogy utódjai
kiirtassanak.
A báró feje fölé emelte a kezét és úgy mozgatta, mintha valami
ismeretlen személynek parancsokat és rendeleteket adott volna.
Virradni kezdett.
– Megjött az én időm! – mondta a tábornok. – Rövidesen elmegyek Urgából.
Gyorsan és keményen kezet fogott velünk:
– Isten önnel mindörökre. Rettenetes halállal fogok meghalni. De a világ
még sohasem látott olyan terrort és olyan vértengert, aminőt most fog
látni…
A jurta ajtaja becsapódott. Eltűnt. Sohasem láttam őt többé.
– Nekem is távoznom kell, mert én is ma utazom el Urgából.
– Tudom, – felelte a fejedelem. – A báró bizonyos okból hagyta önt itt.
Negyedik kísérőül maga mellé adom a mongol hadügyminisztert. Ez önre
nézve szükséges…
Ezt az utolsó mondatot minden egyes szót megnyomva mondta Djam Bolon.
Nem kérdeztem az okát, mert megszoktam a misztériumok ez országának
misztériumát és a jó és rossz szellemeket.
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET. A nyeregfejű ember.
Miután Djam Bolon jurtájában teát ittam, gyorsan visszalovagoltam
szállásomhoz, hogy kevés cókmókomat összecsomagoljam. A turgut-láma már
ott volt.
– A hadügyminiszter velünk fog utazni. Ez szükséges.
– Jól van, – feleltem.
Ezzel Olufszen házához lovagoltam, ezért az én dán útitársamért. De
Olufszen váratlanul kijelentette, hogy kénytelen még néhány napot
Urgában eltölteni. Ez végzetes elhatározás volt a részéről, mert egy
hónap mulva azt jelentették róla, hogy megölte Szepailoff aki Ungern
báró eltávozása után mint városparancsnok Urgában maradt.
A hadügyminiszter, tömzsi, fiatal mongol, csatlakozott karavánunkhoz.
Körülbelül hat mérföldet lovagolhattunk, amikor automobilt láttunk
mögöttünk közeledni. A láma félősen beburkolódzott a köpenyébe. Éreztem,
– ez az érzésem sohasem csalt meg – hogy veszedelem közeleg. Kinyitottam
tehát revolverem tokját és elfordítottam a revolver zárócsapját.
Nemsokára megállott mellettünk az automobil. Szepailoff ült benne
mosolygó arccal és mellette két hóhérja, Chesztiakoff és Idanoff.
Szepailoff rendkívül barátságosan köszöntött bennünket és ezt kérdezte:
– Önök Khazahudukban váltanak lovat? Azon a szoroson át, amelyik ott
elől van, visz oda az út? Nem ismerem az utat és utól kell érnem egy
hírvivőt, aki oda ment.
A hadügyminiszter azt felelte, hogy aznap este Khazahudukban leszünk és
megmagyarázta Szepailoffnak az utat. Az automobil tovarohant. Amikor
eltűnt a szoros túlsó felén, a hadügyminiszter megparancsolta egy
mongolnak, hogy vágtasson előre és nézze meg, nem állott-e meg az
automobil valahol a szoros túlsó felén. A mongol nekiindította a lovát
és elrúgtatott. Lassan követtük.
– Mi a baj? – kérdeztem. – Kérem, adjon felvilágosítást.
A miniszter elbeszélése szerint Djam Bolon tegnap megtudta, hogy
Szepailoff útközben utól akar érni, hogy megöljön, mert azzal gyanusít,
hogy a bárót fölingereltem ellene. Djam Bolon ezt bejelentette a
bárónak, aki azután az én biztosságomra rendelte el ezeket az
intézkedéseket.
Az előre lovagolt mongol visszajött és jelentette, hogy az automobilt
nem látni sehol.
– Mi most más útra térünk, – mondta a miniszter, – úgy, hogy az ezredes
hiába fog bennünket várni Khazahudukban.
Undur Doboban északnak fordultunk és este egy fejedelem táborához
érkeztünk. Itt elbúcsúztunk a minisztertől, pompás friss lovakat kaptunk
és a legnagyobb gyorsasággal folytattuk utunkat kelet felé és így messzi
magunk mögött hagytuk a nyeregfejű embert, akitől Van Kure közelében
annyira óvott az öreg jövendőmondó.
Tizenkét nap mulva, amely idő alatt nem volt több kalandom, elérkeztünk
a keletkínai vasút első állomásához. Onnan, nekem hihetetlennek tetsző
kényelemben, Pekingbe utaztam.
*
A pompás szállóbeli élet kényelmének közepette sem tudtam szabadulni
attól a hatástól, amelyet az Urgában eltöltött kilenc nap gyakorolt rám,
amikor naponta láttam Ungern bárót, az «újraszületett hadistent». Az
újságok jelentéseket közöltek a bárónak Transbajkálián át való véres
előnyomulásáról. Ezek a jelentések fölélesítették emlékeimet. Sőt most,
több mint hét hónap elteltével sem tudom elfeledni az őrület, az
ihlettség és a gyűlölet amaz éjszakáit.
A jóslat teljesült. Körülbelül százharminc nappal azok után az események
után, Ungern báró, tisztjeinek árulása következtében a bolsevikok kezébe
került, akik, mint jelentették, szeptember vége felé kivégezték.
Ungern-Sternberg báró… Mint a bosszúálló Karma véres viharja száguldott
végig Közép-Ázsián. Mit hagyott hátra? A katonáinak szóló, Szent János
kinyilatkoztatásával végződő szigorú parancsot:
– Ne álljon senki az orosz nép lelkét megrontók és megölők
megbosszulásának útjába. A forradalmat ki kell irtani a világból. Tőle
óvott bennünket Szent János látomása: «És az asszony fel volt öltözve
bíborba és bársonyba és fölékesítve arannyal és drágakővel és
gyöngyökkel, kezében tartva egy arany poharat, telve undoksággal és az ő
paráznaságának tisztátalanságával. És homlokára e név vala írva: Titok.
A nagy Babilon, a paráznaságok és föld undokságainak anyja. És láttam ez
asszonyt megrészegedve a szentek vérétől és Jézus vértanuinak vérétől.»
Emberi dokumentum ez, dokumentuma az orosz tragédiának, talán
dokumentuma a világ tragédiájának.
De a mongol jurtákban és a burjétok, mongolok, kirgizek, kalmukok és
tibetiek tábortüzeinél a juhpásztorok tovább fogják mesélni a
keresztesvitézek és tengeri rablók e fiának legendáját.
– Egy fehér harcos jött északról. Fölszólította a mongolokat, hogy
tépjék szét rabláncaikat, amelyek le is hullottak a fölszabadított
földre. Ez a fehér harcos az újraszületett Dzsingisz khán volt.
Megjósolta valamennyi mongol legnagyobbikának eljövetelét, aki el fogja
terjeszteni Buddha nemes tanát és Dzsingisz khán, Ugadai és Kublai khán
utódainak hatalmát. Így lesz!
Ázsia fölébredt és fiai most merészen beszélnek.
A világ békéjére jó lesz, ha mint a bölcs építők, Ugadai és Baber
szultán tanítványai, nem pedig mint «a pusztító Tamerlan gonosz
démonjainak» képviselői fognak föllépni.
NEGYEDIK RÉSZ. AZ ÉLŐ BUDDHA.
NEGYVENEDIK FEJEZET. Az ezer örömök szerencsét adó kertjében.