a bolsevikok ellen és bevonulok Transbajkáliába. Kérem, hogy addig még
maradjon itt. Sok év óta nem érintkezhettem civilizált emberrel. Mindig
egyedül vagyok a gondolataimmal. Szeretném önnek gondolataimat
elmondani. Szeretnék önnel elbeszélgetni úgy, hogy ne a «véres őrült
bárót», ahogyan barátaim neveznek, ne is a «szigorú nagypapát», így
neveznek tisztjeim és katonáim, lássa bennem, hanem csak egy közönséges
embert, aki sokat kutatott és még többet szenvedett.
A báró néhány percig elgondolkodott. Azután folytatta:
– Megfontoltam a továbbutazását és mindent előkészítek az ön számára. De
arra kérem, hogy kilenc napig maradjon itt.
Mit tehettem? A báró hálásan kezet fogott velem és teát hozatott.
HARMINCHATODIK FEJEZET. A keresztes vitézek és tengeri rablók fia.
– Beszéljen magáról és utazásáról – unszolt a báró.
Elmondtam neki mindent, amiről azt hittem, hogy érdekli. Elbeszélésem
mintha alaposan fölizgatta volna.
– Most én fogok önnek magamról beszélni és el fogom mondani, hogy ki és
mi vagyok! Nevemet annyi gyűlölet és félelem veszi körül, hogy senki sem
tudhatja, mi a valóság és mi a hamisság, mi a megtörtént dolog és mi a
legenda. Ha jegyzeteket csinál mongolországi útjáról és a «véres
tábornok» jurtájában való tartózkodásáról, akkor talán egyszer írni fog
róla.
Ungern báró behúnyta a szemét és dohányzott. Beszéd közben nem fejezte
be mondatait, mintha valaki megakadályozta volna azok helyes
fölépítésében
– Az Ungern-Sternberg család régi család, németeknek magyarokkal és
Attila-korabeli húnokkal való keveréke. Harcias eleim minden európai
háborúban résztvettek. Ott voltak a keresztes-hadjáratokban. Egy
Ungernt, aki Oroszlánszívű Richárd alatt harcolt, Jeruzsálem falainak
tövében öltek meg. Még a tragikus gyermek-kereszteshadjáratban is életét
vesztette egy Ungern, a tizenegy éves Ungern Ralf. Amikor a
tizenkettedik században az ország legvakmerőbb harcosait a szlávok ellen
a német császári birodalom keleti határára küldték, köztük volt elődöm,
Halsa Ungern-Sternberg Artúr báró. Ott a határon a lovagok megalkották a
német lovagrendet, amely tűzzel-vassal terjesztette a keresztény tant a
litvánok, esztek, lettek és szlávok közt. Amikor a grünwaldi csatában
lengyel és litván csapatok megsemmisítették a német rendet, ugyanott két
Ungern-Sternberg bárót is megöltek. Családom mindig harcias volt és
hajlott a miszticizmusra és aszkétaságra.
– A XVI. és XVII. században több Ungern bárónak vára volt Lettországban
és Esztországban. Nem egy legenda és elbeszélés fűződik hozzájuk.
Ungern-Sternberg Henrik, akit a «bárd»-nak neveztek, vándorló lovag
volt. A franciaországi, angolországi, spanyolországi és olaszországi
lovagi tornákon annyira ismerték nevét és dárdáját, hogy ellenfelei
féltek tőle. Spanyolországban, Cadiz mellett esett el egy lovag
kardjától, aki kettéhasította a sisakját és a koponyáját. Ungern Ralf
báró rablólovag volt, aki Riga és Reval közt garázdálkodott. Ungern
Péter bárónak vára volt Dagö szigetén, a Keleti tengeren, ahol abban az
időben, mint rablólovag, a tengeri kereskedelemnek az ura volt.
– A XVIII. század elején élt az ismert Ungern Vilmos báró, aki
alchimista volt és akit a «sátán testvéré»-nek neveztek. Nagyapám az
Indiai Óceánon volt tengeri rabló, aki adót követelt az angol
kereskedőktől és a brit hadihajók éveken át nem tudták elfogni. De végre
mégis csak elfogták, kiszolgáltatták az orosz konzulnak, aki
Oroszországba küldte, ahol Transbajkáliába való száműzésre ítélték. Én
is tengerésztiszt vagyok, de az orosz-japán háború arra kényszerített,
hogy elhagyjam igazi hivatásomat és a zabajkal-kozákok csapatába lépjek.
Egész életemet a háborúnak és a buddhizmus tanulmányozásának szenteltem.
A nagyapám hozta el nekünk magával a buddhizmust Indiából. Atyám és én
ennek következtében e tan követői lettünk. Transbajkáliában
megkíséreltem, hogy a forradalom aljassága ellen való kíméletlen harcra
megalkossam a katonai buddhisták rendjét.
Amikor a báró idáig jutott, elhallgatott és idegesen egyik csésze teát
itta a másik után. Teája olyan erős és fekete volt, mint a kávé.
– A forradalom aljassága!… Gondolkodott-e erről valaha valaki más is,
mint Bergson, a francia filozófus és a tudós tibeti Tashi Láma?
A tengeri rabló fia tovább beszélt, miközben tudományos elméleteket,
műveket, a tudomány és irodalom embereinek neveit, a szentírást és
buddhista könyveket idézte és fölváltva franciául, németül, oroszul és
angolul beszélt.
– A buddhista és a régi keresztény könyvekben arról az időről olvastunk,
amikor ki fog törni a háború a jó és gonosz szellemek közt. Akkor el
kell jönnie az ismeretlen «átok»-nak, amely meghódítja a világot,
elpusztítja a kultúrát, megöli az erkölcsöt és mindenkit megsemmisít.
Fegyvere a forradalom. Minden forradalomban a rombolónak durva erőszaka
fog a tapasztalatban megérett intellektuális teremtő helyére lépni és a
legalacsonyabb ösztönöket és kívánságokat fogja homloktérbe tolni. Az
emberiség még jobban el fog távolodni az istenségtől és lelkivilágtól. A
nagy háború bebizonyította, hogy az emberiségnek fölsőbb ideálokhoz kell
fölemelkednie. De akkor megjelent ez az «átok», amelyet előre látott
Krisztus, János apostol, Buddha, az első keresztény vértanúk, Dante,
Leonardo da Vinci, Goethe és Dosztojevszky. Megjelent, megakasztotta az
emberiség előrehaladását és elzárta utunkat az istenséghez. A forradalom
fertőző betegség. Amikor Európa szerződést kötött Moszkvával, megcsalta
magát és a világ többi részeit is. A nagy szellem életünk küszöbére
Karmát (a buddhista Nemezis megszemélyesítője) állította, aki nem ismer
se haragot, se kegyelmet. Le fog számolni az emberiséggel és ez a
leszámolás az éhséget, a rombolást, a kultúra, a dicsőség, a becsület és
szellem elpusztulását, az államok megsemmisülését és az emberiség
megsemmisülését fogja jelenteni. Már látom e borzalmakat, az emberiség
sötét, őrült pusztulását.
Hirtelen fölpattant a jurta ajtaja. Egy segédtiszt lépett be és feszesen
megállott.
– Miért jön erőszakosan a szobába? – kérdezte haragosan a tábornok.
– Excellenciás uram, a határon levő előörsök elfogtak és elhoztak egy
bolsevista őrjáratot.
A báró fölkelt. A szeme villámlott, arca rángatódzott.
– Hozza ide a jurtám elé!
Minden feledve volt; az ihletett beszédet, a meggyőző hangot, mindent
elnyomott a szigorú vezér parancsa. A báró fejére tette a sapkáját,
fogta a bambusztaszhurt, amit mindig magával vitt és kirohant a
jurtából. Követtem. A jurta előtt kozákok közepette hat vörös katona
állott.
A báró a foglyok elé állott és néhány percig mereven nézte őket. Arca
elárulta, hogy agyát súlyos gondolatok járják át. Azután a foglyoktól
elfordulva, leült az egyik kínai ház küszöbére és gondolataiba
elmélyedve, kis ideig ott maradt. Egyszerre csak fölállott, odament a
foglyokhoz, határozott mozdulattal mindeniket külön-külön vállán
érintette a taszhurjával és ezt mondta:
– Te balra állj, te jobbra állj!
Ilyen módon két részre osztotta az elfogott őrjáratot: jobbra négy és
balra két ember jutott. Ezután ezt a parancsot adta ki:
– Kutassátok ki ezt a kettőt! Ezek alighanem biztosok!
Azután a másik négyhez fordulva ezt kérdezte:
– A bolsevikok által mozgósított parasztok vagytok?
– Igenis, excellenciád, – felelték a megrémült katonák.
– Menjetek a parancsnokhoz és mondjátok meg neki, hogy az én
rendeletemre sorozzon be titeket az én csapatomba.
A balra állóknál útleveleket találtak, amelyekből kiderült, hogy a
kommunista politikai szakosztály biztosai. A tábornok összeráncolta a
homlokát és lassan kimondta az ítéletet:
– Fütykössel verjétek őket agyon!
Megfordult és ismét bement a jurtába. Beszélgetésünket most már
sehogysem tudtuk folytatni. Magára hagytam tehát a bárót.
A nekem szállást adó orosz cégnél eltöltött vacsora után Ungern néhány
tisztje jött oda. Élénken beszélgettünk, amikor egyszerre automobil
tülkölését hallottuk. A tisztek erre rögtön elnémultak. Egyikük
föltűnően megváltozott hangon megjegyezte:
– A tábornok hajtat itt valahol a közelben.
A megszakadt beszélgetést csakhamar folytattuk. De nem sokáig. A cég
segédje berohant a szobába és jelentette:
– A báró!
A báró jött és a küszöbön mozdulatlanul megállott. A lámpák még nem
égtek, ámbár benn a szobában már sötétedni kezdett. A báró mégis azonnal
megismert mindenikünket. Odament a ház asszonyához, kezet csókolt neki,
mindenikünket külön-külön üdvözölt, azután az asztalhoz ült és elfogadta
a neki fölajánlott teát. Nemsokára beszélni kezdett. A ház asszonyának
ezt mondta:
– El akarom lopni a vendégét.
Azután tőlem kérdezte:
– Nem jönne el velem automobilsétára? Megmutatom a várost és környékét.
A köpenyemet magamra vévén, szokásom szerint zsebrevágtam a
revolveremet, mire a báró fölnevetett.
– Hagyja itt azt a jószágot! Ön itt teljes biztosságban van. De különben
is gondoljon Narabancsi Hutuktujának jóslatára, hogy a szerencse mindig
önnel lesz.
– Igaz, – feleltem és szintén nevettem. – Jól emlékszem arra a jóslatra.
De nem tudom, hogy az én esetemben mit ért a Hutuktu szerencse alatt.
Lehet, hogy a szerencsével a halált gondolja.
Kimentünk. A kapunál, messzire világító lámpásával ott állott a nagy
Fiat-kocsi. A soffőri szolgálatot teljesítő tiszt szoborként megmeredve
ült a kormánynál és meg sem mozdult, mialatt mi a kocsiba szálltunk és
leültünk. A báró kiadta a parancsot:
– A dróttalan állomáshoz!
Valósággal röpültünk. A városban még ébren volt a keleti élet. A kép,
amelyet most nyujtott, még különösebb és csodálatosabb volt. A tömegben
mindenütt fürge mongol, burjét és tibeti lovasokat lehetett látni. A
karavánok tevéi ünnepiesen fölemelték a fejüket, amikor elrohantunk
mellettük. A mongol szekerek fakerekei szívettépően nyikorogtak. Pompás
nagy ívlámpák fénye sugárzott be mindent. Az a villamos telep adta nekik
az áramot, amelyet a báró mindjárt Urga elfoglalása után egy
telefonteleppel és dróttalan állomással együtt létesített. Parancsára az
utcákat is megtisztították és dezinficiálták, ami bizonyára nem történt
meg velük Dzsingiszkhán óta. Auto-omnibuszjáratot is rendszeresített a
város egyes részei közt, hidakat épített a Tola és Orkhon folyókon át,
életet adott egy ujságnak, laboratóriumot teremtett állatorvosok
részére, kórházakat és iskolákat nyitott meg és intézkedéseket tett a
kereskedelem védelmére, amennyiben kímélet nélkül fölköttetett minden
orosz és mongol katonát, akit kínai cég kifosztásán kaptak rajta. Így
egyszer elfogtak két kozákot és egy mongol katonát, mert pálinkát loptak
egy kínai boltból. Amikor a bűnösöket a báró elé állították, földobatta
őket az automobiljába és az illető bolthoz hajtatott. Ott visszaadta az
ellopott pálinkát és ráparancsolt az elfogott mongolra, hogy orosz
társainak egyikét kösse föl a ház nagy kapujára. Amikor ez megtörtént,
rászólt:
– Most akaszd föl a másikat is!
Miután ezzel is végzett a mongol, a három katona parancsnokának hagyta
meg, hogy akassza föl a mongolt. Ez bizonyára gyors és igazságos eljárás
volt. De a kínai boltos nagyszorongva a báróhoz sietett:
– Generális báró! Generális báró! Kérem távolíttassa el ezeket a
kapumról, különben senkisem lép a boltomba!
Miután a kereskedelmi negyed elröpült a szemünk előtt, az orosz telepre
érkeztünk. Egy hídnál, amelyen át kellett haladnunk, több orosz katona
és négy rendes külsejű mongol asszony állott. A katonák keményen
tisztelegtek, úgy álltak, mint a cövek és parancsnokuk szigorú arcára
függesztették szemüket. Az asszonyok eleinte el akartak futni, de azután
rájuk is átragadt a fegyelem, kezüket köszöntésül ők is a fejükhöz
rántották föl és éppen olyan mozdulatlanul állottak, mint északról való
udvarlóik. A báró rám nézett és nevetett.
– Lássa ezt a fegyelmet! Még a mongol asszonyok is köszönnek nekem!
Nemsokára a pusztaságon voltunk. Az automobil röpült, mint a nyíl,
fülünk mellett fütyült a szél és köpenyünk ráncait meg sapkánkat
rángatta. De Ungern báró nem volt megelégedve. Csukott szemmel ülve,
egyre ismételgette:
– Gyorsabban! Gyorsabban!
Sokáig hallgattunk. Végre megszólalt:
– Tegnap megcsapattam a segédtisztemet, mert berohant a jurtába és
félbeszakította az elbeszélésemet.
– Legyen szíves és fejezze be most, – feleltem.
– Nem úntatja a történetem? Már nem maradt sok mondanivalóm. Elmondtam
már, hogy Oroszországban katonai buddhisták rendjét akartam
megteremteni. Minek? Az emberiség fokozatos fejlődésének védelmére és
harcra a forradalom ellen. Mert bizonyos vagyok abban, hogy az evolució
az istenséghez, a revolució az állatiassághoz visz. Nekem azonban
Oroszországban kellett dolgoznom! Oroszországban, ahol a paraszt durva,
kiskorú, vad és mindig rosszkedvű, ahol gyűlöl mindenkit és mindent,
anélkül, hogy tudná, miért. A paraszt gyanakvó, anyagiasan gondolkozó és
nincs semmiféle szent ideálja. Az orosz értelmiségbeliek pedig képzeleti
ideáloknak élnek, amelyeknek nincs semmi reális alapjuk. Erősen
hajlandók mindent megbírálni, de teremtő erejük nincs. Akaratuk sincs és
nem tudnak mást, mint beszélni, beszélni, beszélni. Mint a paraszt, ők
sem tudnak senkit és semmit szeretni. Szeretetük és érzelmük csak
képzelt. Gondolatuk és hangulatuk jön és megy, mint a röpke szó és semmi
nyoma sem marad. Ez okozta, hogy társaim csakhamar véteni kezdtek a
rendi határozatok ellen. Erre elrendeltem a cölibátust, a nő, a kényelem
és a fölösleges teljes megtagadását, ahogyan a sárga tan kívánja. És
hogy az orosznak lehetővé tegyem fizikai természetének a legyőzését,
megengedtem az alkohol, a hasis és az ópium korlátlan élvezetét. Most
alkoholélvezetért felköttetem a tisztjeimet és katonáimat. Akkor azonban
ittunk a «fehér láz»-ig, a delirium tremenszig. A rendet nem
szervezhettem meg. De háromszáz rendkívül vakmerő és vad férfit
gyűjtöttem magam köré. A Németország ellen való háborúban és később a
bolsevikok ellen való harcokban is hősökké fejlődtek. Most már csak
kevesen vannak közülük.
– Excellenciás uram, a dróttalan táviróállomás! – jelentette a soffőr.
– Hajtson oda! – parancsolta a tábornok.
Lapos dombon volt a nagy, hatalmas rádió-állomás, amelyet a visszavonuló
kínaiak részben elpusztítottak, de Ungern báró mérnökei ismét rendbe
hoztak. A tábornok gyorsan átolvasta a beérkezett táviratokat és nekem
adta át. Moszkvából, Csitából, Vladivosztokból és Pekingből jöttek.
Külön sárga papiroslapon voltak a jelírásos jelentések. Ezeket a báró a
zsebébe csúsztatta és így szólt hozzám:
– Ezeket a jelentéseket ügynökeim küldik, akik Csitában, Irkutszkban,
Karbinban és Vladivosztokban állomásoznak. Valamennyi ügynök zsidó,
csupa ügyes és vakmerő ember és mindannyi a barátom. Van egy zsidó
tisztem is, Vulfovics, aki jobb szárnyam parancsnoka. Vad, mint az ördög
és a mellett okos és bátor… De most menjünk vissza!
Visszarohantunk a hosszú úton és belemerültünk az éjjel sötétjébe. Vad
hajsza volt. A kocsi kis köveken és gödrökön, sőt kis patakokon is
átugrott. Mialatt a pusztaságon átrepültünk, többször láttam fölvillanó
kis fénypontokat, amelyek azonban csak egy pillanatig voltak láthatók.
– Farkasok szeme, – magyarázta a kísérőm. – Jóllakatjuk őket a húsunkkal
és ellenségeink húsával.
Azután visszatért vallomásához.
– A háború folyamán fölismertük az orosz hadsereg fokozatos romlását és
előre láttuk Oroszországnak szövetségeseivel szemben való árulását,
valamint a forradalom veszedelmét is. Ez utóbbinak megelőzésére tervet
dolgoztunk ki, amely szerint minden mongol népnek, amely még nem
felejtette régi tanait és erkölcseit, egy ázsiai állammá kell
egyesülnie. Ez az állam autonóm törzsegységekből alakult volna és a
legnagyobb és legrégibb kultúra országának, Kínának erkölcsi és
törvényhozói vezetésének vetette volna alá magát. Hozzája tartoztak
volna a kínaiak, a mongolok, a tibetiek, az afgánok, Turkesztán mongol
törzsei, a tatárok, a burjétok, a kirgizek és a kalmukok. Azt akartuk,
hogy az állam fizikailag és erkölcsileg erős legyen és saját lelkének,
saját filozófiájának és saját egyéni politikájának gondos megőrzésével
védelmet nyujtson a forradalom ellen. Ha a megőrült és megromlott
emberiség továbbra is fenyegetni fogja az emberi nemben az isteni
szellemet, továbbra is vért fog ontani és akadályozni fogja az erkölcsi
fejlődést, akkor ez az ázsiai állam határozottan véget vet ennek a
mozgalomnak és tartós, szilárd békét teremt. Propagandánknak a háború
alatt pompás sikere volt a turkománok, kirgizek, burjétok és mongolok
közt… Álljon meg! – kiáltotta hirtelen a báró.
Az automobil erős lökéssel megállott. A tábornok kiugrott a kocsiból és
fölszólított, hogy kövessem. A pusztaságba mentünk. A báró, mintha
valamit keresne, az egész idő alatt lehajtotta a fejét. Végre azt
mormogta:
– Ah, elment innen…
Meglepetve pillantottam rá.
– Azelőtt egy gazdag mongolnak volt itt a jurtája. Noszkoff orosz
kereskedőnek volt a szállítója. Noszkoff vad ember volt, amit a
mongoloktól neki adott «sátán» név bizonyít. Mongol adósait a kínai
hatóságokkal megverette és börtönbe vettette. Ezt a mongolt is
tönkretette. Mindenét elvesztette és innen harminc mérföldnyire levő
helyre menekült. De Noszkoff rátalált, ami marhája és nyája még
megmaradt, elvette és családjával együtt éhhalálnak tette ki. Amikor
Urgát elfoglaltam, megjelent nálam ez a mongol még harminc családdal,
amelyet szintén Noszkoff tett tönkre. A halálát kívánták… Hát
fölakasztattam a «sátán»-t…
Az automobil nagy ívben kanyarodva ismét tovább rohant az éjben és
Ungern báró éles, ideges hangon ismét egész Ázsia körül való
gondolatairól beszélt.
– Oroszország elárulta Franciaországot, Angolországot és Amerikát.
Aláírta a breszt-litovszki szerződést és a kaoszban elmerült. Ekkor
elhatároztuk, hogy Ázsiát mozgósítjuk Németország ellen. Hírvivőink
előrehatoltak Mongolországba, Tibetbe, Turkesztánba és Kínába. De ebben
az időben a bolsevikok megkezdték az orosz tisztek megölését.
Kénytelenek voltunk tehát polgárháborút kezdeni ellenük és le kellett
mondanunk nagyázsiai terveinkről. De reméljük, hogy később még
fölrázhatjuk egész Ázsiát és a segítségével visszahozhatjuk a békét és
az Istent a földre. Úgy érzem, hogy Mongolország fölszabadításával
segítségére voltam ennek az eszmének.
A báró egy pillanatig elgondolkodott. Majd szomorúan folytatta:
– A mozgalomban résztvevő néhány társam azonban nem szeret engem
kegyetlenségem és szigorúságom miatt. Még nem értik meg, hogy nem
politikai pártot, hanem az egész jelenkori kultúra gyilkosainak
szektáját kell legyőznünk. Miért végzik ki az olaszok a «Fekete kéz»
tagjait? Az amerikaiak miért ölik meg villamos úton az anarhista
bombavetőket? És nekem ne legyen megengedve, hogy megmentsem a világot
azoktól, akik a nép lelkét akarják megölni? Nekem, a németnek,
kereszteslovagok és rablólovagok utódjának? Gyilkosoknak csak halált
szánok… Forduljon meg! – parancsolta a soffőrnek.
Másfél óra mulva megpillantottuk Urga villamos lámpáit.
HARMINCHETEDIK FEJEZET. Ungern báró tisztjei közt.
A város bejáratának közelében automobil állott egy kis ház előtt.
– Mit jelent ez? – szólt a báró. – Hajtson oda!
Kocsink a másik automobil mellé állott. A kapu fölpattant. Több tiszt
kirohant és el akart bújni.
– Vigyázz! – vezényelte a tábornok. – Vissza a házba!
A tisztek engedelmeskedtek. A báró taszhurjára támaszkodva utánuk ment.
Mivel a kapu nyitva maradt, mindent láthattam és hallhattam, ami
történt.
– Jaj nekik! – súgta a soffőr. – A tisztek tudták, hogy a báró velem
elhagyta a várost, ami mindig nagy utat jelent. Ezért elhatározták, hogy
vidáman töltik el az estét. Meg fogja parancsolni, hogy halálra botozzák
őket.
Láttam, hogy az asztal egyik vége tele volt üveggel és konzervdobozzal.
Két fiatal asszony ült az asztalnál. A tábornok beléptére fölugrottak.
Hallottam, hogy a báró érdes hangján röviden, élesen, keményen beszélt.
– Elpusztul a hazájuk… gyalázat valamennyi oroszra és ők nem értik meg…
nem érzik… bor és asszony kell nekik… Gazemberek! Elvetemültek!…
Százötven taszhurt kap mindegyiktek!
Azután suttogóra vált a hangja.
– És maguknak hölgyeim, nincs semmi érzékük népük romlása iránt? Nincs?
Maguknak mindegy. És nem gondolnak a fronton levő férjeikre, akiket
talán éppen most ölnek meg? Maguk nem nők!… Ide hallgassanak hölgyeim.
Még egyszer és fölköttetem magukat…
Visszajött a kocsihoz és többször megszólaltatta az automobil-tülköt.
Azonnal mongol lovasok vágtattak oda.
– Vigyétek ezeket az embereket a parancsnokhoz! Majd később kiadom a
parancsot, mi történjék velük.
A báró jurtájáig terjedő úton hallgattunk. Izgatott volt, nehezen
lélekzett, egyik cigarettáról a másikra gyújtott rá és egy-két
szippantás után eldobta.
– Vacsorázzék velem, – mondta.
Meghívta még törzskari főnökét is, egy nagyon tartózkodó, szomorú, de
rendkívül jól nevelt embert. A szolgák forró kínai ételt tálaltak föl,
amit hideg hús és kompót követett. A nélkülözhetetlen tea persze nem
hiányozhatott. Pálcikákkal ettünk. A báró nagyon szórakozott volt.
Óvatosan a magukról megfeledkezett tisztekről kezdtem beszélni és
megpróbáltam, hogy a rendkívül súlyos viszonyokra utalva, amelyek közt
élnek, kimentsem viselkedésüket.
– Testestől-lelkestől rosszak, demoralizáltak és a mélységek mélységére
sülyedtek, – mormogta a báró.
A törzskarnak a főnöke segítségemre volt és a báró végre is arra
utasította, telefonozza meg a parancsnoknak, hogy bocsássa szabadon a
tiszteket.
Másnap a barátaimmal voltam együtt, akikkel az utcákon kóboroltam és
megfigyeltem az élénk életet. A báró nagy energiája nem engedett
pihenést sem magának, sem pedig környezetének. Mindenütt ott volt és
mindent látott, de sohase avatkozott be alantasainak munkájába.
Mindenkinek dolgoznia kellett.
Estére a törzskar főnöke hívott meg a szállására, ahol sok intelligens
tisztet találtam. Megint el kellett mondanom utazásom történetét.
Élénken beszélgettünk, egyszerre csak belépett Szepailoff ezredes.
Magában dúdolgatott. A jelenlevők azonnal elhallgattak és egyik a másik
után valami ürüggyel távozni iparkodott. Szepailoff nehány iratot adott
át a házigazdánknak, azután hozzám fordult.:
– Pompás halpástétomot és forró paradicsomlevest küldök majd önnek
vacsorára.
Távozása után a házigazda kétségbeesve tördelte a kezét és ezt mondta:
– Ez után a forradalom után most ezzel a söpredékkel vagyunk kénytelenek
dolgozni!
Néhány perc mulva egy katona Szepailofftól halpástétomot és leveses
tálban levest hozott. Mikor a katona az asztal fölé hajolt, hogy letegye
az edényt, a törzskar főnöke a szemével intett nekem és ezt mondta:
– Nézze meg ezt az arcot.
Eltávozta után a törzskar főnöke fülelt, míg léptei egészen
elhangzottak.
– Ez Szepailoff hóhérja. Ez akasztja föl és fojtja meg azokat a
szerencsétleneket, akiket elitéltek.
Azután nagy meglepetésemre a levest kiöntötte a szénserpenyő mellé, majd
kiment és a halpástétomot átdobta a kerítésen.
– Szapailoff főztje és bár bizonyára nagyon ízletes, méreg lehet benne.
Szepailoff házában nagyon veszedelmes bármit enni és inni.
Ez események következtében nagyon nyomott kedvben tértem vissza a
házamhoz. Házigazdám még nem aludt, hanem ijedt szemmel az ajtóig elém
jött. A barátaim is ott voltak. Mindnyájan ezt mondták:
– Hála Istennek! Nem érte semmi baj?
– De hát mi történt? – kérdeztem.
– Ide hallgasson, – mondta a házigazdám. – Alighogy ön eltávozott,
Szepailofftól egy katona jött ide azzal, hogy adjuk át a podgyászát,
mert önnek szüksége van rá. De mi tudtuk, hogy mit jelent ez – hogy
először átkutatják, azután…
Mindjárt megértettem a veszedelmet. Szepailoff azt tehette volna be a
podgyászomba, amit akart és azután bevádolhatott volna.
Régi barátom, az agronóm és én rögtön elmentünk Szepailoff szállására.
Barátomat künn hagytam az ajtó előtt.