oly lágy volt a hangja és a magatartása oly udvarias. És most annyi
gyűlöletet és elhatározottságot olvastam ki a szeméből, hogy egyszerre
megértettem azt a reszkető félelmet, amely a tiszteket az ő jelenlétében
elfogja. Később Urgában többet tudtam meg Rezukhinról, aki egyformán
volt híres föltétlen vitézségéről és határtalan kegyetlenségéről. Ungern
báró házőrzője volt, mindig kész arra, hogy vezéréért tűzbe menjen vagy
hogy torkon ragadja azt, akire az ura ráuszítja.
Még négy nap sem telt el és «ismerőseimnek hosszú kés adta meg a
halált». Az öreg mongol póstaállomás-vezető jóslatának egyik része már
megvalósult. Most rajtam volt a sor, hogy szemébe nézzek a halálos
veszedelemnek. Nem kellett sokáig várnom. Ungern-Sternberg báró, az
ázsiai lovashadosztály parancsnoka két nap mulva Van Kureba érkezett.
HARMINCHARMADIK FEJEZET. «Fehér ember alakjában a halál fog maga mögött
állni.»
«A rettenetes tábornok, a báró» teljesen észrevétlenül jött át
Kazagrandi ezredes őrszemein. Kazagrandival való beszélgetés után
Philipoff ezredest és engem fölszólított a báró, hogy menjünk el
hozzája. Kazagrandi ezredes adta át nekem ezt az üzenetet. Azonnal menni
akartam, de az ezredes vagy egy fél óráig visszatartott. Azután e
szavakkal bocsátott útnak:
– Most segítse meg önt az Isten! Menjen!
Ez a különös búcsúztató bizony nem volt vígasztaló és rendkívül
titokzatosan hangzott. Magammal vittem revolveremet és zsebembe
rejtettem a ciankálimat.
A báró a katonaorvos jurtájában szállt meg. Amikor az előtérbe léptem,
elém jött Veszelovszky kapitány. Kozákkard volt az oldalára kötve és
övében revolver volt tok nélkül. Bement a jurtába, hogy bejelentse
megérkezésemet. Amikor ismét kijött a sátorból, azt mondta:
– Lépjen közelebb.
A jurta bejáratánál vértócsa ötlött a szemembe, amelyet a föld még nem
tudott beinni – rosszat jelentő üdvözlet valakitől, aki előttem volt
itt. Kopogtam. Magas tenor azt felelte:
– Szabad!
Alig hogy átléptem a küszöböt, mint egy tigris, felém ugrott egy vörös
mongol selyemköpenybe burkolt alak, megrázta a kezemet, azután egész
hosszában végigterült a sátor oldalfalánál levő ágyon. Szemét rám
tapasztva, hisztérikus hangon kiabálta:
– Mondja meg, kicsoda ön? Itt mindenütt sok a kém és az izgató.
Egy pillanat elegendő volt, hogy fölismerjem megjelenését és
pszihológiáját. Kis fej széles vállon; szőke, rendetlen haj; vöröses,
bozontos bajusz és sovány, fáradt arc, hasonló a bizánci ikonok
képeihez. De mindezt elnyomta az acélszem fölött levő nagy kidudorodó
homlok. Ez a szem rám meredt, mint a ketrecbe zárt vadállat szeme.
Megfigyelésem csak egy pillanatig tartott, de mindjárt tisztában voltam
azzal, hogy nagyon veszedelmes ember volt velem szemben, aki mindenkor
képes valami jóvá nem tehető dolgot elkövetni. Ámbár bizonyára nagy
veszedelemben voltam, súlyosan megsértve éreztem magamat.
– Üljön le!
Rám kiáltott sziszegő hangon. Egy székre mutatott és türelmetlenül
rángatta a bajuszát. Éreztem, hogy elönt a harag és állva ezt feleltem
neki:
– Megengedte magának báró, hogy engem megsértsen. Az én nevem annyira
ismert, hogy nem lett volna szabad magát ilyen sértésre elragadtatnia.
Tehet velem, amit akar, mert a hatalom az ön oldalán van. De arra nem
kényszeríthet, hogy szóba álljak valakivel, aki engem megsértett.
Alighogy ezt kimondtam, Ungern báró leugrott az ágyról és szemmellátható
meglepődéssel mustrált engem végig, miközben visszafojtotta a lélekzetét
és még mindig a bajuszát rángatta. Külsőleg megőriztem a nyugalmamat és
közömbösen szétnéztem a jurtában. Csak akkor vettem észre, hogy Rezukhin
tábornok is ott volt. Meghajlással üdvözöltem őt és viszonozta
köszönésemet. Azután ismét a bárót figyeltem, aki lehorgasztott fővel és
csukott szemmel ült, időnként a szemöldökét dörzsölte és magában
mormogott. Hirtelen fölállott és mellettem elnézve, ezt mondta:
– Kimehet! Már nincs arra szükségem…
Hátrafordultam és csak most láttam meg Veszelovszky kapitányt fehér,
hideg arcával. Nem hallottam, mikor bejött. Megfordult és kiment.
«Fehér ember alakjában a halál» állott mögöttem, gondolám. De vajjon
teljesen elkerült-e már?
A báró egy ideig elgondolkozva állott, azután rapszodikus, be nem
fejezett mondatokban beszélni kezdett:
– Bocsánatot kérek… Meg kell értenie a dolgot… annyi az áruló! A
becsületes emberek eltűntek. Senkiben sem bízhatom. Minden név vagy
hamis, vagy álnév. Okiratokat hamisítanak. Csal a szem és a szó. Minden
demoralizálva van és mindent megfertőzött a bolsevizmus. Éppen az imént
adtam ki a parancsot, hogy kaszabolják le Philipoff ezredest, aki az
orosz Fehér Szervezet képviselőjének mondta magát. Ruhájának bélésében
két bolsevista titkos jelírást találtak… Amikor a tisztem lesújtott rá,
még akkor is azt kiáltotta: «miért öl meg, elvtárs?» Senkiben sem
bízhatom.
Azután hallgatott. Én is hallgattam.
– Bocsánatot kérek, – kezdte újra. – Megsértettem önt, de hiszen nemcsak
ember vagyok, hanem nagy seregek vezére is és a fejemben sok a gond és
aggodalom!
Hangjából egyszerre kétségbeesés és őszinteség csendült ki. Barátságosan
kezét nyujtotta. Ismét csönd. Végre így feleltem:
– Mit parancsol most, hogy velem tegyenek? Mert nekem nincsenek se
hamis, se valódi okirataim. De tisztjei közül sokan ismernek és Urgában
akárhányan vannak, akik bizonyíthatják, hogy én nem lennék képes se
agitátor, se…
– Szükségtelen, szükségtelen… – szakított félbe a báró. – Tiszta a
dolog! Behatoltam az ön lelkébe és mindent tudok. Amit a Narabancsi
Hutuktu önről írt, igaz. Mit tehetek önért?
Elmondtam neki, hogy barátom és én miként menekültünk el
Szovjet-Oroszországból, hogy hazánkba térjünk és miként csatlakozott
hozzánk egy csoport lengyel katona, abban a reménységben, hogy megint
elérheti Lengyelországot. Arra kértem, nyujtson segítséget, hogy
eljuthassak a legközelebbi kikötőbe.
– Szívesen, szívesen… Minden tekintetben a segítségére leszek, – felelte
izgatottan. – Automobilomon elviszem önt Urgába. Holnap elindulunk és
majd Urgában meghányjuk-vetjük a továbbiakat.
Elbúcsúztam és távoztam a jurtából. Szállásomra érkezve, Kazagrandi
ezredest nagy aggodalomban találtam. Keresztet vetve ezt mondta:
– Hála Istennek!
Megható volt az öröme; mégis azt gondoltam, hogy az ezredes, ha akart
volna, sokkal többet tehetett volna vendégének a megmentéséért.
Ennek a napnak az izgalma kifárasztott és mintha évekkel megöregedtem
volna. A tükörbe pillantva, úgy rémlett, hogy őszebb lettem. Éjjel nem
tudtam aludni. Egyre Philipoff ezredes fiatal, csinos arcára, a
vértócsára, Veszelovszky kapitány hideg szemére kellett gondolnom és
Ungern bárónak a kétségbeesés és a gond hangján folyó beszédére. Végre
mélyen elaludtam.
Ungern báró keltett föl. Eljött, hogy kimentse magát, mert nem vihet
magával az automobilján, mivel Daicsin Vant kénytelen elvinni. De
megparancsolta, úgymond, hogy fehér tevéjét hátasnak és két kozákot
födözetnek bocsássanak rendelkezésemre. E közlése után olyan gyorsan
távozott a szobából, hogy a köszönetre sem maradt időm.
Most már teljesen elkerült az álom. Fölöltözködtem és egyik pipát a
másik után szívtam el. E közben azt gondoltam:
– Mennyivel könnyebb mégis a bolsevikokat a Szeybi mocsarain legyőzni és
átkelni Ulan Taiga havas csúcsain, ahol a gonosz démonok minden utast
agyonvernek! Ott minden egyszerű volt és érthető. Itt azonban őrült
lidércnyomás, sötét, visszataszító forgatag minden!
Éreztem, hogy valami tragédia, valami irtóztató dolog volt Ungern báró
minden mozdulatában, aki mögött az a csöndes, fehérarcú Veszelovszky és
a halál lépkedett.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET. A háború borzalmai.
Másnap virradatkor elhozták Ungern báró pompás fehér tevéjét.
Elindultunk. A társaságomban két kozák, két mongol katona és egy láma
volt. Két málhás tevével is rendelkeztem. Ezek a sátrat és az
élelmiszerkészletet vitték.
Még mindig féltem, hogy a báró talán ezen az úton akar megöletni, nehogy
Van Kureban, barátaim szemeláttára kelljen velem végeznie. Egy golyó a
hátamba és végem van. Ennek következtében készen voltam arra, hogy
bármely pillanatban előránthassam revolveremet és védhessem magamat.
Ügyeltem arra is, hogy a kozákok mindig előttem vagy mellettem
haladjanak.
Déltájban messziről automobil tülkölését hallottuk és nemsokára Ungern
bárót láttuk teljes gyorsasággal utánunk robogni. Kíséretében két
segédtiszt és Daicsin Van herceg volt. A báró nagyon szeretetreméltóan
üdvözölt és azt kiáltotta:
– Urgában viszontlátom önt!
– Ó, – gondoltam, – tehát mégis azt akarja, hogy eljussak Urgába. Nos,
akkor az úton nem kell aggódnom, Urgában pedig sok barátom lesz.
A báróval való találkozás után a két kozák nagyon figyelmes lett irántam
és azon voltak, hogy elbeszélésekkel szórakoztassanak. Részleteket
mondtak el a Transbajkáliában a bolsevikokkal vívott súlyos harcokról és
a kínaiakkal Urga közelében folytatott csatáról; leírták, hogy több
kínai katonánál miként akadtak kommunista útlevélre; nagyon dícsérték
Ungern bárót a bátorságáért, aki dohányozva és teázva a tűzvonalban a
tábortűznél szokott ülni, anélkül, hogy csak egyszer is megsebesült
volna; példának fölhozták, hogy egyik ütközetben hetvennégy golyó
fúródott a köpenyébe, a nyergébe és a nyeregtáskákba, anélkül, hogy
megsebesült volna és azt mondták, hogy ez egyik oka nagy befolyásának a
mongolokra; elbeszélték továbbá, hogy Ungern báró az urgai csata előtt
lovas-őrjáraton volt és visszajövet bambuszbotjával (taszhur) ölt meg
egy kínai tisztet és két katonát; elismeréssel szóltak arról, hogy a
tábornoknak nincs más fölszerelése, mint két fehérneműkészlete és két
pár csizmája; jellemzésére pedig azt mondták, hogy ütközetben mindig
nyugodt és kedves, a béke ritka napjaiban pedig szigorú és rosszkedvű.
Én viszont Szibériából való elmenekülésemről mondtam el egyetmást a
kozákoknak. Beszélgetés közben nagyon gyorsan telt el a nap. Tevéink
állandóan ügettek úgy, hogy a szokásos napi tizennyolc–húsz mérföld
helyett csaknem ötven mérföldet tettem meg. Az én állatom gyorsabb volt
a többinél. Rendkívül nagy fehér teve volt, pompás vastag sörénnyel.
Belső-Mongolország egyik fejedelme ajándékozta Ungern bárónak.
Az Orkhon folyó tulsó partján láttuk meg az első halott kínai katonát.
Az út közepén feküdt, arccal fölfelé, széttárt karral. Átkelvén a
Burgut-hegyen, a Tola folyó völgyébe jutottunk. E folyó mellett tovább
fölfelé van Urga. Az út most tele volt a menekülő kínaiaktól eldobott
köpennyel, inggel, csizmával és üsttel és sok halott feküdt mindenfelé.
Azután mocsáron keltünk át, amelynek mindkét oldalán valóságos heggyé
tornyosult a sok halott ember, a kimúlt ló és teve, az összetört szekér
és mindenféle katonai fölszerelés romja. Ungern báró tibetijei itt
vágták el a menekülő kínai fölszerelési oszlop útját.
Különös és megrázó volt látni az ellentétet a rakáson fekvő halottak és
a tavasz csírázó, újra ébredő élete közt. Minden pocsolyában különféle
fajtájú vadkacsák úszkáltak. A magas fűben darvak táncolták sajátságos
szerelmi táncukat. A tavakon hattyúk és libák nagy serege mozgott. A
mocsarakat a mindig párosával mutatkozó szurpánok vagy «lámalibák»
élénkítették, a mongolok e szent madarai, amelyek fényesen színes
ruhájukkal mintha elsurranó fényfoltok lettek volna. A magasabb,
szárazabb helyeken vadpulykák ugrándoztak és élelmüket keresve, harcra
keltek egymással. Szalgafoglyok nagy csapatai repültek el előttünk. És a
hegyek lejtőin, nem messze a tavasz visszatértének örülő állatoktól,
ugató és a napfényben nyújtózkodó farkasok feküdtek, amelyek játszó
kutyákhoz hasonlítottak.
A természet csak az életet ismeri. Neki a halál csak epizód, amelynek
nyomát eltörli homokkal, hóval és kövér fű és színesen csillogó bokrok
meg virágok díszével. Mit törődik azzal a természet, ha Csifuban vagy a
Jangtsze partján egy anya egy csésze rízst áldoz vagy tömjént éget el az
áldozati szekrény előtt, hogy imádkozzék fia hazatéréseért, aki örökre
ismeretlenül elesett a pusztában a Tola folyó mellett, ahol csontjait
kiszárítják a természet pazarló tüzének sugarai és a szelek szétszórják
a puszta homokján? Nagyszerű a természetnek közömbössége a halállal
szemben és mohósága az élet után.
Negyedik napon az est beköszöntése után a Tola folyó partjához értünk. A
rendes gázlót nem tudtuk megtalálni. Tevémet tehát belekényszerítettem a
folyóba, hogy a szerencsében bízva átjussak. Épségben át is kerültünk,
mert sekély, bár kissé iszapos helyre akadtunk. És ezért hálás lehettem,
mert ha a tevének mély a víz és a nedves elem a nyakáig ér, akkor nem
úgy úszik, mint a ló, hanem rendszerint az oldalára fekszik, hogy az
árammal vitesse magát, ami lovasára nézve nagyon kellemetlen.
A folyó partján sátort ütöttünk.
Újabb tizenöt mérföld után másnap csatatéren mentünk keresztül, amelyen
a harmadik nagy csatát vívták meg Mongolország függetlenségéért. Ungern
báró csapata itt hatezer kínaival ütközött össze, akik Kiachtából
siettek ide, hogy urgai földieiknek segítségére legyenek. A kínaiakat
tökéletesen megverték, négyezer ember fogságba esett, de azok, akik
megadták magukat, a következő éjjel szökni próbáltak. Ungern báró a
transbajkáli kozákokat és tibetieit küldte ki üldözésükre és az ő
munkájuk eredményét láttuk most a halálnak e mezején. Még körülbelül
ezerötszáz holttest hevert itt temetetlenül. Kozákjaim előadása szerint
még sokkal több halottat már eltemettek. A halottakon kardokozta
irtózatos sebek voltak láthatók. Nagy összevisszaságban mindenfelé
fölszerelési tárgyak hevertek. A mongolok elhagyták az iszonyat e
vidékét. Helyüket farkasok foglalták el; ott feküdtek minden kő mögött
és minden gödörben. Kutyafalkák, elvadult bestiák marakodtak a
farkasokkal a zsákmányért.
Végül mögöttük volt az átkozott hadistennek hozott tömegáldozat helye.
Nemsokára egy sekély, gyorssodrú folyó közelébe érkeztünk. A mongolok
itt leszálltak tevéikről. Sapkáikból itták a folyó vizét. A szent víz
volt ez, amely elfolyik az Élő Buddha lakóhelye mellett.
A kanyargó völgyből hirtelen egy másik mélyedésbe jutottunk, ahol nagy,
sötét, sűrű fenyőerdővel borított hegy emelkedett föl előttünk.
– Szent Bogdo-Ol! – kiáltotta a láma. – Székhelye az isteneknek, akik a
mi Élő Buddhánkat oltalmazzák!
Bogdo-Ol az irtózatos csomó, amely három hegyláncot köt össze egymással.
Délnyugaton a Gegyl, délen a Gangyn és északon a Huntu. A fiatal erdővel
borított hegy az Élő Buddha tulajdona. Az erdőben a Mongolországban
föltalálható valamennyi állatfaj otthonos. A vadászat azonban tilos. A
törvény ellen vétő mongolt halálra ítélik, külföldinek pedig száműzés a
büntetése. Még a Bogdo-Olon való egyszerű átkelés is tilos halálbüntetés
terhe mellett. Ezt a tilalmat csupán egy ember szegte meg, Ungern báró,
aki ötven kozákkal átkelt a hegyen, előrenyomult az Élő Buddha
palotájáig, ahol a kínaiak fogságban tartották Urga főpapját és ellopta
az Élő Buddhát.
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET. Az élő istenek, a harmincezer Buddha és a
hatvanezer szerzetes városában.
Végre tehát előttem volt az Élő Buddha székhelye. A Bogdo-Ol lábánál
fehér tibeti épület emelkedik, amely a napfényben csillámló zöldeskék
cseréppel van födve. Facsoportok közepette pompás látványt nyujt az
áldozati szekrények és kis paloták fantasztikus teteje mellett. A
hegytől elfordult oldalán a Tola folyón átvivő hosszú híd köti össze a
szerzetesek városával, amelyet egész Keleten Ta Kure néven szentnek
ismernek. Itt seregestől laknak másodrangú csodatevők, próféták,
varázslók és gyógyításhoz értő orvosok. Mindezek az emberek isteni
eredetűek és élő istenekként tisztelik őket. Balra, lapos magaslaton,
öreg kolostor van, rengeteg magas, sötétvörös toronnyal. Ez a kolostor
mint «Láma városának temploma» ismert. Benne Buddhának óriási aranyozott
bronzszobra van, amely aranyozott lótuszvirágon ül. Sok kisebb templom,
áldozati szekrény, obo, nyílt oltár, csillagászati célokat szolgáló
torony, a lámáknak szürke, egyenletes házakból és jurtákból álló
városrésze, amelyben mintegy hatvanezer mindenféle korú és rangfokozatú
szerzetes lakik, iskolák, szent irattári épületek és könyvtárak, a
Bandik (buddhista hittaniskolák növendékei) házai és a Kínából,
Tibetből, valamint a burjétok és kalmukok földjéről való tisztelt
vendégeknek szolgáló fogadók alkotják az igazi mongol várost.
A kolostor alatt van a külföldiek telepe, ahol az orosz, a külföldi és a
leggazdagabb kínai kereskedők laknak és ahol a színdús keleti bazár
mutatja lüktető életét. Egy kilométerrel lejjebb a maimaicsengi sánc
elkeríti a többi kínai kereskedelmi telepet és még messzebbre a völgyben
orosz magánházaknak hosszú sora, egy kórház, egy templom és végre az
ügyetlenül épített, négyszögletes vörös téglaépület is látható, amely
azelőtt az orosz konzuli hivatal volt.
Már a kolostor közelében voltunk, amikor egy a közelben levő mély út
bejáratánál több mongol katonát vettem észre. Három holttestet
vonszoltak oda be.
– Mit csinálnak ezek az emberek? – kérdeztem.
A kozákok csak mosolyogtak, de nem feleltek. Hirtelen katonás köszönésre
húzták ki magukat.
A mély útból kis mongol poni jött ki, amelyen tömzsi férfi ült. Amikor
elhaladt mellettünk, vállrojtján az ezredesi rangjelzést vettem észre.
Sűrű szemöldök alatt fekvő hideg, színtelen szemével végigmustrált.
Sapkáját levette a fejéről és csupasz koponyájáról letörölte az
izzadságot. Föltűntek nekem koponyájának különös hullámzó vonalai. Ez
volt a «nyeregfejű ember», akitől a Van Kuret megelőző utolsó
póstaállomáson az öreg jövendőmondó óvott.
– Ki ez a tiszt? – kérdeztem.
Bár már meglehetősen távol volt, a kozákok mégis csak suttogni merték:
– Szepailoff ezredes, Urga parancsnoka.
Szepailoff ezredes a legsötétebb alak a mongol események nagy tömegében.
Valamikor technikus volt, majd csendőr és a cár uralma alatt gyorsan
jutott előre. Mint teljesen rendellenes jelenséget ismerték. A teste
mindig idegesen mozgott és rángatódzott. Ha beszédjének árja elindult,
kevés kellemes hang jött ki a gégéjéből, de az ajka nyállal és habbal
lett tele. Arcát mindig rángatódzás éktelenítette el. Szepailoff őrült
volt. Ungern báró kétszer is megvizsgáltatta orvosi bizottsággal és
megparancsolta neki, hogy pihenjen egy ideig. Remélte, hogy így majd
megszabadulhat tőle, gonosz géniuszától. De hasztalan volt minden.
Szepailoff kétségtelenül szadista volt. Később hallottam, hogy az
elitélteket ő maga végezte ki és hogy e munka közben nevetni és énekelni
szokott. Urgában rettenetes dolgokat beszéltek róla. Valóságos véreb
volt, aki a halál karmaival kapaszkodott bele áldozataiba. Ungern báró
kegyetlenségének híre és dicsősége őt illeti. Ungern báró elmondta
nekem, hogy Szepailoff az útjában van és őt is bármikor megöletheti. A
báró félt Szepailofftól, nem mint embertől, hanem a babona
következtében, mert az őrült ezredes Transbajkáliában egy varázsdoktort
talált, aki azt jósolta, hogy a báró meghal, ha Szepailoffot elbocsátja
szolgálatából. Szepailoff nem adott pardont bolseviknak, vagy olyan
embernek, aki bolsevikkal valamiféle összeköttetésben volt.
Bosszúszomjának az volt az oka, hogy a bolsevikok a börtönben
megkínozták és szökése után egész családját megölték.
Egy orosz cégnél szálltam meg, ahol Uliaszutaiból való útitársaim
azonnal fölkerestek. Nagy örömmel üdvözöltek, mert a Van Kureban és Zain
Szabiban történtek miatt nagyon aggódtak értem.
Miután fürödtem és némileg rendbehoztam magamat, barátaimmal az utcára
mentem. Beléptünk a bazárba. Az egész piacon nagy volt a tolongás. A
vásárló, eladó és árúikat dícsérő emberek csoportjainak ünnepi külsőt
adtak a kínai szövetből való pompás szalagok, a gyöngysorok, fülbevalók
és karkötők, amit mindenütt megvételre kínáltak. Emitt a vásárlók
juhokat tapogattak végig, hogy megtudják, kövérek-e vagy soványak, amott
pedig a mészáros nagy húsdarabokat vágott le a fölaggatott állati
testekről. Bárhová nézett az ember, mindenütt a puszta nevető és
tréfálkozó fiait látta. Mongol asszonyok magasra fésült hajjal és
fejükön fölfordított csészealjhoz hasonlító nehéz ezüst sapkával az
eladásra kirakott selyemszalagokat és hosszú gyöngyláncokat bámulták.
Egy imponálóan nagy mongol férfi pompás lovak kis csoportját
vizsgálgatta és alkuba bocsátkozott a mongol zahachineval, a lovak
tulajdonosával. Egy csontos, fürge, napsütötte tibeti, aki talán azért
jött Urgába, hogy az Élő Buddhát imádja, vagy talán titkos üzenetet
hozott Lasszából, a másik «istentől», egyre fecsegett és alkudozott,
hogy egy achátból kifaragott lótusz Buddha-szoborhoz hozzájuthasson. Más
helyen nagy csapat mongol és burjét egy kínai kereskedőt állott körül,
aki üvegből, kristályból, porcellánból, ametisztből, achátból és
nefritből készült burnótüvegcséket kínált megvételre és a venni
szándékozó mongoloktól tíz fiatal ökröt kért az egyik darabért, amely
barna erezetű, zöldes-habos nefritből volt kimetszve. És mindenütt ott
voltak láthatók a burjétok hosszú, vörös ruhában, meg vörös aranyhimzésű
sapkájukkal és színes ellentétül a tatárok fekete köpenyben, fejükön
kifordított fekete bársonysapkával. Igazi keleti kép volt ez az
összevisszaság.
A lámák adták meg e kép hátterét. Sárga és vörös ruhában sétálgattak
mindenfelé, festőileg a vállukra vetett sapkával. E legkülönbözőbb alakú
sapkák közül az egyik sárga gombához, a másik vörös frigiai sapkához,
vagy régi vörösszínű görög sisakhoz hasonlított. A tömeg közé
keveredtek, ünnepiesen csacsogtak, az olvasót morzsolgatták és aki
kíváncsi volt rá, annak megjósolták a jövendőt, de persze e célra főként
a gazdag mongolokat keresték ki maguknak. Ezen a vásáron nem egy
politikai és vallási kémkedés is folyt. Azt a sok mongolt, aki
Mongolország különböző részéből jött ebben az időben Urgába, állandóan
figyelő lámák hálója vette körül.
Az épületeken orosz, kínai és mongol lobogó lengett. Egyetlen csillagos
lobogót a piac egyik kis bolthelyisége fölött lehetett látni. A közelben
levő sátrak és jurták is gazdag zászlódíszben pompáztak. Voltak ott
négyszögek és körök, amelyek hercegek vagy magánszemélyek lakását
jelezték, de háromszögű zászlók is, amelyek azt hirdették, hogy ott
himlős és bélpoklos emberek szenvedtek és haldokoltak. A napsütésben
mindennek rendkívül színpompás hatása volt. Imitt-amott Ungern báró
katonái feszítettek, az oroszok hosszú, kék ruhában, a mongolok és
tibetiek vörös ruhában és sárga vállrojttal, amelyen Dzsingisz khán
szvasztikája és az Élő Buddha iniciáléja volt látható és a mongol
hadsereg kínai különítményének kínai katonái. A kínai hadsereg
megsemmisülése után ugyanis kétezer kínai harcos azt az előjogot kérte
az Élő Buddhától, hogy az ő légiójába sorozzák őket és hűséget, meg
engedelmességet fogadtak neki. Kívánságuk teljesült. Most két ezredet
alkottak, amelyeknek katonái a sapkán és a vállrojton a régi kínai ezüst
sárkányt viselték.
Az egyik sarkon nagy automobil jött velünk szembe. Ungern báró ült
benne, akin sárga selyem mongol kabát volt kék övvel. Automobilja teljes
gyorsasággal haladt, de a báró mégis megismert. A kocsiját azonnal
megállíttatta, kiszállt belőle és fölszólított, hogy kísérjem el a
jurtájába.
A báró kicsiny, egyszerűen berendezett jurtában lakott, amely egy kínai
hong (kereskedelmi cég) udvarán volt fölállítva. Főhadiszállása két
közeli jurtában volt, míg szolgaszemélyzete egy kínai fang-tzuban volt
elhelyezve. Amikor figyelmeztettem igéretére, hogy segíteni fog egy
tengeri kikötőhöz való eljuthatásomban, a tábornok világos szemével rám
nézett és francia nyelven ezt mondta: