mongol, aki fejedelmi személyek fogadására alkalmas, drága szőnyegekkel
és selyemdrapériákkal díszített jurtákkal rendelkezett. A Hutuktu
elfogadta a meghívást. A jurtában leheveredtünk a puha vánkosokra,
mialatt a Hutuktu a mongolt megáldotta úgy, hogy szent kezével
megérintette a fejét és átvette a hatykokat. A házigazda azután egy
egész juhot hozatott be, amelyet rengeteg nagy edényben megfőztek. A
hutuktu levágta a juh egyik hátsó lábát és átnyujtotta nekem, míg a
másik hátsó lábát magának foglalta le. Azután nagy darab húst adott a
házigazda legkisebb fiának, ami annak volt a jele, hogy a Pandita
Hutuktu a lakoma megkezdésére szólította föl a jelenvoltakat. A juh egy
pillanat alatt szétvágva és széttépve a banketten résztvevők kezében
volt. Amikor a Hutuktu a juhláb fehér csontját, amelyen már egy parányi
hús sem volt, odadobta a tűzserpenyő mellé, a házigazda letérdelve, egy
darab juhbőrt húzott ki a tűzből és mindkét kezével szertartásosan
fölkínálta a Hutuktunak. A Pandita késével lekaparta róla a gyapjút és a
hamut, keskeny szalagokra vágta szét és mindjárt nekilátott ehhez a
valóban nagyon ízletes fogáshoz. Az illető bőrdarab annak a bőrnek egy
része, amely a mellcsont fölött van. Mongolországban tarach vagy «nyil»
a neve. Ha a juhot lenyúzzák, ezt a kis bőrrészt kivágják, forró szénre
teszik, ahol lassan megsül. Így elkészítve, a legpompásabb ínyesfalat és
mindig a legelőkelőbb vendégnek nyujtják át. A szokás és hagyomány
szerint sohasem szabad szétosztani.
Evés után azt indítványozta a házigazdánk, hogy menjünk vastagszarvúakra
vadászni, amely állatoknak nagy nyája, mint tudva volt, alig
félmérföldnyire a jurtáktól a hegyekben legelészett. Gazdagon díszített
nyergekkel és kantárokkal díszített lovakat vezettek elő. A Hutuktu
lovának kantárzatát vörös és sárga rongyok ékesítették, hogy megmutassák
a lovas rangját. Mögöttünk körülbelül ötven mongol lovas vágtatott.
Amikor célhoz érve, leszálltunk a nyeregből, sziklák mögött állítottak
föl bennünket, amelyek mintegy háromszáz lépésnyire lehettek egymástól.
A mongol hajtók megkezdték a hegy körül a bekerítő mozdulatot.
Körülbelül félóra mulva észrevettem, hogy fönn a sziklák közt valami
elsurrant és nemsokára megállapítottam, hogy ott egy szép vastagszarvú
ugrott óriási léptekkel szikláról-sziklára, mögötte pedig villámgyorsan
több, mint húsz darabból álló nyáj rohant. Nagyon bosszankodtam, amikor
úgy láttam, hogy a mongolok elrontották a hajtóvadászatot, mert a teljes
bekerítés megtörténte előtt oldalt kiengedték a nyájat. Szerencsére
tévedtem. Éppen a nyáj előtt levő szikla mögül ugyanis fölugrott egy, a
karjával hadonászó mongol. Csak a nagy vezérállat nem hagyta magát
elijeszteni, hanem elrohant a fegyvertelen mongol mellett. A nyáj
azonban hirtelen elkanyarodott és a lejtőn lefelé éppen felém rohant.
Lőttem és két állatot leterítettem. A Hutuktu is lelőtt egy
vastagszarvút és egy mósusz-antilopot, amely váratlanul bújt elő az
egyik szikla mögül. Az elejtett állatok legnagyobb szarvainak párja
körülbelül harminc fontot nyomott. De ez fiatal állaté volt.
A Zain Szabiba való visszatérésünket követő napon, mivel teljesen
meggyógyultnak éreztem magamat, elhatároztam, hogy most már útnak
indulok Van Kureba. A Hutuktu, amikor elbúcsúztam tőle, nagy hatykot
adott nekem, egyszersmind a legmelegebben megköszönte azt az ajándékot,
amelyet ismeretségünk első napján adtam neki.
– Gyönyörű ajándék, mondá. Kirándulásunk után teljesen kimerültnek
éreztem magamat. Bevettem az ön orvosságát és tökéletesen visszaadta
ifjúi erőmet. Köszönöm, nagyon köszönöm!
A szerencsétlen flótás lenyelte az osmiridiumot. Bizonyára nem árthatott
neki. De különös, hogy hasznára volt. Nyugat orvosai talán ezek után
szintén alkalmazni óhajtják ezt az új, ártatlan és nagyon olcsó szert,
amelyből az egész világon csak nyolc font van. Arra kérem azonban őket,
hogy cserébe Mongolország, Barga, Szinkiang, Kokonor és Közép-Ázsia
minden más országa részére hagyják meg nekem a szabadalmi jogot.
Egy öreg orosz telepes kísért, mint vezető. Nagy, de könnyű és kényelmes
kocsit kaptam, amelyet egészen különös módon húztak tovább. Négy méter
hosszú, egyenes rudat keresztben a kocsira erősítettek. Ezt a rudat két
lovas a nyeregkápára vette és így vágtattak velem a síkságon át.
Mögöttünk négy másik lovas vágtatott négy külön lóval.
HARMINCADIK FEJEZET. Elfogva!
Zaintól körülbelül tizenkét mérföldnyire egy hegyhátról lovasoknak
kígyószerű vonalát láttuk a völgyben haladni. Félórával később mély,
mocsaras folyó partján találkoztunk ezzel a különítménnyel. Mongolok,
burjétok és tibetiek voltak, valamennyien orosz fegyverrel. Az oszlop
élén két férfi lovagolt. Egyikük, akin óriási fekete asztrakán sapka
volt, vörös, kaukázusi, a vállra lelógó kámzsával, elállta az utamat és
durva, rekedt hangon kérdezte:
– Kicsoda maga? Honnan jön és hová megy?
A feleletem éppen ilyen lakonikus volt. Erre a vezér azt mondta, hogy a
különítménye Ungern báró csapatainak Vandaloff kapitány parancsnoksága
alatt álló egyik szakasza.
– Én Bezrodnoff kapitány vagyok, a hadbíró.
Hirtelen hangosan nevetett. Szemtelen, ostoba arca nem tetszett nekem.
Meghajolva a többi tiszt előtt, megparancsoltam lovasaimnak a
továbblovaglást.
– Ezt már nem! – kiáltotta Bezrodnoff kapitány, aki megint elállta az
utamat. – Nem engedhetem meg a továbbutazást. Hosszan és komolyan kell
önnel beszélnem és azért vissza kell velem jönnie Zainba.
Tiltakoztam és Kazagrandi ezredes levelére hivatkoztam. De Bezrodnoff
fagyosan ezt felelte:
– Ez a levél Kazagrandi ezredes dolga. Az én dolgom az, hogy
visszaszállítsam Zainba és beszéljek önnel. Adja ide a fegyverét.
Ezt a követelést nem akartam teljesíteni még akkor sem, ha halál
fenyegetett volna. Ezt feleltem:
– Hallja, mondja meg őszintén, igazán a bolsevikok ellen harcol ez a
különítmény vagy talán vörös csapat?
– Nem, biztosítom, hogy nem vörös csapat – vetette közbe a felém
közeledő Vandaloff burjét tiszt. – Már három év óta harcolunk a
bolsevikokkal.
– Akkor nem adhatom át a fegyveremet, – feleltem nyugodtan. –
Szovjetszibériából hoztam magammal. Sok harcot vívtam e hű fegyverrel és
most fehér tisztek fegyverezzenek le? Ezt a szégyent nem viselhetem el.
E szavakkal a folyóba dobtam puskámat és revolveremet. A tisztek zavarba
jöttek. Bezrodnoff dühében elvörösödött. Így szóltam hozzá:
– Megaláztatástól kíméltem meg önt és magamat.
Bezrodnoff szótlanul megfordította a lovát. Háromszáz főnyi egész
különítménye azonnal elém állott. Csak a két utolsó lovas maradt állva
és megparancsolta a mongolnak, hogy fordítsa meg a kocsimat. Azután kis
csoportom mögé álltak. Fogoly voltam! A mögöttem levő lovasok egyike
orosz ember volt, aki elmondta, hogy Bezrodnoff sok halálítéletet visz
magával. Bizonyosra vettem, hogy köztük lesz az enyém is.
Ostoba, nagyon ostoba dolog! Mi célja volt annak, hogy vörös
különítményeken vágtam magamat keresztül, hogy fagy és éhség kínjait
állottam ki és hogy Tibetben csaknem elpusztultam, ha most Bezrodnoff
egyik mongoljának golyójától kell meghalnom? Ez az élvezet nem érte meg
azt a sokáig tartó és oly hosszú utazást! Ilyen véget a legnagyobb
örömmel megadott volna nekem minden szibériai Cseka.
Zain Szabiba érkezvén, átvizsgálták a podgyászomat. Bezrodnoff a
legaprólékosabban kikérdezett az uliasszutai eseményekről. Körülbelül
három óra hosszáig beszéltünk egymással. Megpróbáltam az uliasszutai
tisztek védelmezését hangoztatva, hogy az embernek nem szabad magát
csupán Domojiroff jelentésére rábíznia. Beszélgetésünk végeztével a
kapitány fölállott és bocsánatot kért, amiért föltartóztatott. Azután
egy szép, fogóján ezüst veretű revolvert ajándékozott nekem és ezt
mondta:
– Büszkesége rendkívül tetszett nekem. Kérem, fogadja el tőlem emlékül
ezt a fegyvert.
Másnap reggel ismét útra keltem Zain Szabiból. Most azonban a zsebemben
volt Bezrodnoff mentslevele.
HARMINCEGYEDIK FEJEZET. Az urga.
Megint elhaladtunk a nekem már ismerős helyek mellett, a hegyen, ahonnan
Bezrodnoff különítményét megláttam és a folyó mellett, amelybe
beledobtam a fegyveremet. Csakhamar elhagytunk mindent. Az első
ourtonon, kellemetlen meglepetésünkre, nem találtunk lovat. A jurtákban
csak egy mongol volt két fiával. A mongol, amikor megmutattam neki az
okiratomat, ezt mondta:
– A noyonnak joga van urgára. Nemsokára itt lesznek a lovak.
Lóra pattant és magával vitte két mongolomat. Ezeket és magát is négy-öt
méter hosszú, vékony rúddal látta el, amelyeknek a végén kötélhurok
volt. Mindhárman elvágtattak. Kocsim utánuk indult. Elhagytuk az utat és
egy óra hosszáig haladtunk keresztül-kasul a pusztaságon, míg végre nagy
legelésző méneshez érkeztünk. A mongol a rúdjával befogta a nekünk
szükséges lovakat, amikor a hegyből hirtelen odavágtattak a ménes
tulajdonosai. Mihelyt az öreg mongol megmutatta nekik irataimat,
mindjárt alázatosan belenyugodtak a dologba és az engem idáig kísért
mongolok fölváltására négy embert bocsátottak rendelkezésünkre. Az urgát
használó mongolok ilyen módon nem az ourton – vagy állomásúton utaznak,
hanem közvetetlenül egyik ménestől a másikig. Minden mongol, aki urgára
kötelezett, amily gyorsan csak lehet, végezni akar a föladatával. Mint
az őrültek vágtatnak toronyiránt a legközelebbi ménesig, hogy ott a
szomszédnak adják tovább föladatukat. Minden utas, akinek urgára joga
van, maga foghatja el a szükséges lovakat és ha nincs ott a tulajdonos,
akkor az előbbi tulajdonosokat kényszerítheti, hogy tovább lovagoljanak
vele és a lovakat visszahagyják a legközelebbi ménesnél, ahol új lovakat
szereznek. De erre csak ritkán van eset, mert a mongol nem szereti a
maga lovait másnak a méneséből kikeresni, mivel ez civódásra ad
alkalmat.
Az utazás e módjáról adták az idegenek – így szól egy magyarázat, – Urga
városnak a nevét. A mongolok mindig Ta Kure, a nagy kolostor néven
nevezik. A burjétok és az oroszok, akik elsőknek utazták be ezeket a
vidékeket, azért adták a városnak az Urga nevet, mert főcélja volt
mindama kereskedelmi expedicióknak, amelyek az utazás e régi módján
szelték keresztül a pusztaságot. Egy másik magyarázat szerint a város
hurokban épült, amelyeknek oldalait három hegygerinc alkotja és egyikük
mentén folyik a Tola folyó, éppen mint az urga rúdja.
Ennek a maga nemében páratlan urga-menetjegynek a segítségével
körülbelül kétszáz mérföldet jártam be Mongolországnak eddig még
ismeretlen vidékein. E közben kedvező alkalmam nyílt ez országrész
állatvilágának megfigyelésére. Sok nagy, öt-hatezer darabból álló mongol
antilopnyájat láttam és vastagszarvúak, vapitik és kabarga-antilopok sok
csoportja került a szemem elé. Olykor gyorsan, mint valami látomás, vad
lovak és szamarak kis csapata suhant el a szemhatáron.
Az egyik helyen marmoták nagy telepét figyelhettem meg. Több
négyszögmérföldnyi területen szétszórva láthatók voltak a dombjaik,
amelyeknek bejáró nyílásai az állatok folyosóihoz és lakásaihoz visznek.
E dombok közt ide-oda futkostak a különböző nagyságú szürkesárgás és
barna állatok. A legnagyobb akkora volt, mint egy középnagyságú kutya.
Mozdulataik nehézkesek voltak. Kövér testükön mozgott a bőr, mintha bő
lenne. A marmoták kitűnően ásnak. Amikor mély gödreiket kiássák, a
köveket mindig földobják a föld színére. Sok helyen láttam
marmota-dombokat rézércdarabokból. Tovább északra gyakran akadtam
dombokra ásványanyagokkal, amelyek vanadiumot tartalmaztak. Ha a marmota
lyukának bejáratánál tartózkodik, fölegyenesedve ül a hátsó lábán és
olyan, mint valami fadarab vagy kőtömeg. Mihelyt lovast pillant meg a
távolban, nagy kíváncsisággal figyelgeti és élesen fütyül. A marmota e
kíváncsiságát hasznukra fordítják a vadászok, akik rúdra erősített,
ide-oda lebegő posztórongyokkal közelednek a lyukakhoz. Ilyenkor a kis
állat minden figyelme ezekre a rongyokra irányul és csak az életét
kioltó golyó magyarázza meg a neki eddig ismeretlen tárgy jelentőségét.
Nagyon izgató látványnak voltam a tanuja, amikor az Orkhon folyó
közelében haladtam át ilyen marmota-telepen. Sok ezer lyuk volt ott,
úgy, hogy mongoljaimnak nagyon óvatosaknak kellett lenniök, hogy a lovak
ki ne törjék a lábukat. Fölöttünk sas keringett. Hirtelen, mint egy
darab kő, lezuhant az egyik dombra, ahol sziklaként megmeredve,
mozdulatlanul ülve maradt. Nehány perc mulva a marmota, amelynek ebben a
dombban volt a lakása, kibújt a lyukon, hogy egyik szomszédjához menjen.
A sas erre leugrott a domb tetejéről és fél szárnyával eltakarta a
bejáratot. A marmota meghallván az így keletkezett zajt, megfordult és
azonnal támadni kezdett, hogy lakásába visszajuthasson, mert alighanem
családja volt benne. Megkezdődött a harc. A sas a szabad szárnyával, fél
lábával és a csőrével küzdött, de a bejáratot nem tette szabaddá. A
marmota nagy vakmerőséggel támadta meg a ragadozó madarat, de egy ütés,
amelyet a fejére kapott, leterítette. A sas csak most bocsátotta le
szárnyát a domb bejáratáról és miután megölte a marmotát, karmaival
belékapaszkodva, nagynehezen elszállt vele a hegyekbe.
Kopárabb helyeken, ahol csak elvétve lát az ember fűszálat, egy másik
rágcsáló lakik: az imouran. Akkora körülbelül, mint a mókus. Bundájának
színe a sivatagéhoz hasonlít. Kígyószerűen ide-odatekeregve mozog.
Összegyüjti a széltől hordott magvakat és parányi lakásába viszi. Az
imouran hű barátja a pusztai pacsirta, amelynek a háta és a feje barna.
A madár, ha az imourant futni látja, ráül a hátára, szárnycsapásokkal
egyensúlyozza magát és így sétalovaglást rendez, míg az imouran hosszú,
bozontos farkát jókedvűen ide-oda csóválja. A pacsirta lovaglás közben
nagyon ügyesen és meglepően gyorsan összefogdossa az élősdieket, amelyek
barátjának a hátán élnek és e munkában való örömét rövid, víg énekkel
árulja el. A mongolok ezért «a vidám pacsirta lová»-nak nevezik az
imourant. A pacsirta figyelmezteti az imourant, ha sas vagy héja
közeledik. Mihelyt a levegő rablóit meglátja, háromszor éleset füttyent.
Azután maga is menedéket keres valami kő mögött vagy valami kis lyukban.
Az imouran, ha ezt a jelet meghallotta, nem mutatkozik többé, míg a
veszedelem el nem mult. A vidám pacsirta és lova így élnek
szeretetreméltó szomszédokként.
Mongolország más részeiben, ahol sok a fű, még egy másik fajtájú
rágcsálóra is bukkantam, amellyel egyszer már Urianhaiban találkoztam,
nevezetesen egy óriási, fekete rövidfarkú patkányra, amely társaságban,
néha kétszáz állatra terjedő telepeken él. Érdekes állat és egyedüli a
maga nemében, mert téli takarmányának elkészítése tekintetében a
legügyesebb mezőgazda az állatok közt. Azokban a hetekben, amelyekben a
fű nedvben a legdúsabb, fejének gyors rántásával lekaszálja úgy, hogy
éles, hosszú előfogával egyetlen ütéssel húsz-harminc fűszálat vág le. A
füvet azután megszárítja és az így készített szénát később valóban
tudományos módon rétegenkint halomra gyűjti. Először is körülbelül
lábnyi magas dombot készít. Ezen keresztül négy rézsutos pálcát ver be a
földbe. A pálcák a domb közepe alatt összefutnak. Felső végüket a széna
felületén hosszú fűszálakkal köti meg, amelyeknek vége kellőképpen
kinyúlik. Ekkor újabb lábnyi magas réteget terít rája és ennek fölületét
az előbbi módon ismét megerősíti. Ezzel az eljárással megvédi a
szénarakást attól, hogy a szél elfújhassa. A szénarakást mindig
közvetetlenül lakásának az ajtaja előtt készíti el, tehát télen nem kell
sokat mászkálnia a takarmányért. A lovak és a tevék nagyon szeretik e
kis mezőgazda szénáját, mert a legtáplálóbb fűből készül. De a
szénadombok olyan erősen össze vannak kötözve, hogy csak nagy
fáradsággal lehet széttaposni.
Mongolországban párjával, vagy nagyobb csapatban mindenütt ráakadtam a
szürkesárga pusztai tyúkra, amelyet szalgának vagy fecskefogolynak
neveznek és pedig azért, mert mint a fecskének, hosszú és hegyes a farka
és röpülése is nagyon hasonlít a fecskééhez. Ez a madár szelíd és nem
bizalmatlan. Tíz-tizenöt lépésnyire magához ereszti az embert. De ha
fölijed, nagyon magasra röpül és messze utat megtesz, miközben az egész
idő alatt éppen úgy csicsereg, mint a fecske. Általában szürke és sárga
színezetűek, de a hím madárnak a hátán és a szárnyán szép csokoládészínű
foltja van, a lábaszárán és a lábán pedig sűrű tollruhát hord.
Ezekre a megfigyelésekre akkor nyílt alkalmam, amikor az urgával kevéssé
látogatott vidékeken utaztam. De az utazás e módjának megvolt a
kellemetlensége is. A mongolok mindig toronyiránt és nagyon gyorsan
szállítottak rendeltetésem helyére és nagy megelégedéssel fogadták a
kínai dollárokat, amelyekkel őket megjutalmaztam. Mivel azonban ez előtt
az utazás előtt már ötezer mérföldet tettem meg kozák nyergemben, amely
most porral belepve, használatlanul feküdt mögöttem a kocsiban, magamban
föllázadtam az ellen, hogy most a kíméletlenül futó szekér, amelyet vad
lovak és éppen olyan vad lovasok kövön, dombon és lyukakon húztak
keresztül, kerékbetörjön és darabokra tépjen. Minden csontom fájni
kezdett. Már nyögtem minden lélekzésnél. Megsebesült lábamat heves
köszvényroham kínozta. Következő éjjel nem tudtam aludni, sem feküdni,
sőt az ülés is nehezemre esett. Egész éjjel föl s alá sétáltam és
hallgattam a jurtalakók hangos hortyogását. Közben védekeznem kellett
két nekemtámadó nagy fekete kutya ellen. Másnap a folytonos rázást csak
délig bírtam ki. Kénytelen voltam megállani és lefeküdni. Fájdalmam
elviselhetetlen volt. Nem tudtam megmozdítani se a lábamat, se a
hátamat. Végül nagy láz fogott el. Elfogyasztottam egész aszpirin- és
kinin-készletemet, de nem éreztem megkönnyebbülést. Újabb álmatlan éjjel
várt tehát reám. Ezt szörnyű volt még elgondolni is. Szállásunk egy
kolostor mellett levő vendég-jurtában volt. Mongoljaim elhivatták a
lámadoktort, aki két nagyon keserű port adott be nekem és biztosított,
hogy másnap reggel már folytathatom az utamat. Nemsokára a szívműködés
élénkülését éreztem, de utána a fájdalom csak növekedett. Még egy éjjelt
töltöttem el álmatlanul. De napkeltével megszűnt a fájdalom. Egy óra
mulva lovat nyergeltettem magamnak. A szekérre nem akartam többé
fölülni.
Mialatt a mongolok összefogdosták a lovakat, a sátramhoz jött Philipoff
ezredes. Elbeszélte, hogy mindazokat a vádakat, amelyek szerint ő, a
testvére és Poletika bolsevikok, tagadta és Bezrodnoff megengedte neki a
Van Kureba való utazást, hogy ott Ungern báróval találkozzék, akit Van
Kureba vártak. De Philipoff nem tudta, hogy mongol vezetője bombával
fölszerelve és egy másik mongol Ungern bárónak szóló levéllel már úton
volt. Azt sem tudta, hogy testvéreit és Poletikát Zain Szabiban
agyonlőtték.
Philipoff sietett; még aznap el akart jutni Van Kureba. Én egy órával
később indultam el.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET. Egy öreg jövendőmondó.
Most ismét az ourtonúton mentünk tovább. Azokon a vidékeken, amelyeken
keresztülhaladtunk, a mongoloknak nagyon gyönge és kimerült lovaik
voltak, mert a jurtalakóknak Daicsin Van és Kazagrandi sok hírvivője
számára állandóan lovakat kellett kiállítaniok. Az éjjelt a Van Kuret
megelőző utolsó ourtonon kellett eltöltenünk, ahol egy kövér öreg mongol
és a fia volt a póstaállomás vezetője. Az öreg mongol vacsora után
kezébe vette egy juh lapockacsontját, gondosan eltávolított róla minden
húsmaradékot és rám pillantva, a tűzbe tette. Valami varázsige mormolása
után így szólt hozzám:
– Megmondom magának a jövőt. Az én jóslataim mind beteljesednek.
Amikor a csont egészen megfeketedett, kivette a tűzből, lefújta róla a
hamut, nagyon pontosan megvizsgálta a külsejét és a csonton át a parázst
nézegette. Egy ideig folytatta ezt a vizsgálódást, azután arcán félelem
kifejezésével visszatette a csontot a szénre.
– Mit látott? – kérdeztem nevetve.
– Hallgasson! – susogta. – Ijesztő jeleket találtam.
Megint kivette a csontot a tűzből, újra megvizsgálta minden oldalról,
miközben imákat mormolt és különös mozdulatokat végzett. Azután
ünnepies, nyugodt hangon ezt jósolta:
– Magas, vöröshajú fehér ember alakjában a halál fog maga mögött állni
és közvetetlen közelből figyelni fogja. De a halál elkerüli… Egy másik
fehér ember a barátja lesz… A negyedik nap letelte előtt elveszti
ismerőseit. Hosszú kés adja meg nekik a halált. Már látom, miként falják
föl őket a kutyák. Óvakodjék a nyeregfejű embertől. Az életére fog
törni.
E jóslás után dohányozva és teázva még egy ideig együtt ültünk. De az
öreg ember mindig a félelem kifejezésével tekintett reám. Nem tudtam
szabadulni attól a gondolattól, hogy csak fogolytársak nézhetnek így
arra, akit halálra ítéltek.
Másnap még napkelte előtt elhagytuk a jövendőmondót. Körülbelül tizenöt
mérföldnyi út után föltűnt Van Kure.
Kazagrandi ezredest a főhadiszállásán találtam. Jó családból származott,
tapasztalt mérnök és derék tiszt, aki a háborúban a keletitengeri Moon
sziget védelmében és később a Volga mellett a bolsevikok ellen harcolva
kitűnt. Kazagrandi ezredes fürdőt ajánlott föl nekem, igazi fürdőkádban,
amely a kereskedelmi kamara elnökének a házában volt. Amíg ebben a
házban időztem, belépett egy magas, fiatal kapitány. Hosszú, fürtös,
vörös haja volt és az arca szokatlanul fehér. Szeme nagy és hideg, mint
az acél, ajka szép, vékony, csaknem leányos. De szemében annyi kemény
kegyetlenség volt, hogy kellemetlenné vált e különben szép arcnak a
látása. Amikor eltávozott, házigazdámtól megtudtam, hogy ez a tiszt
Veszelovszky kapitány volt, segédtisztje Rezukhin tábornoknak, aki
Mongolország északi részében küzdött a bolsevikok ellen. A tábornok
segédtisztjével együtt éppen ma érkezett meg Van Kureba, hogy Ungern
báróval tanácskozzék.
Ebéd után Kazagrandi ezredes fölszólított, hogy menjek a jurtájába. Ott
elmagyarázta a nyugatmongolországi helyzetet, amely nagyon feszültté
vált.
– Ismeri Gay doktort? – kérdezte. – Ön tudja, hogy különítményem
megszervezésében a segítségemre volt, de Urga azzal vádolja, hogy a
szovjet ügynöke.
Amennyire csak lehetett, védelmeztem Gayt, hiszen a segítségemre volt,
de különben is Kolcsak fölmentette minden vád alól.
– Igen, igen, Gay igazolására én is előállottam ezzel, – mondta az
ezredes, – de Rezukhin leveleket fogott el, amelyeket Gay a
bolsevikoknak írt. Ungern báró parancsára Gayt ma a családjával együtt
Rezukhin főhadiszállására küldték és attól félek, hogy nem érkeznek meg
oda.
– Miért?
– Útközben ki fogják őket végezni, – felelte az ezredes.
– Mit tegyek, hogy ezt megakadályozzam? Gay nem lehet bolsevik. Sokkal
jobban nevelt és sokkal okosabb ember.
– Nem tudom, nem tudom, – mormogta elcsüggedésre valló mozdulattal
Kazagrandi ezredes. – Próbáljon meg Rezukhinnel beszélni.
Elhatároztam, hogy azonnal fölkeresem Rezukhint. Éppen ebben a
pillanatban belépett Philipoff ezredes, aki a katonák kiképzése körül
elkövetett hibákról kezdett beszélni. Már amikor rajtam volt a köpenyem,
még egy tiszt jött a jurtába. Kis ember volt, régi zöld ellenzős kozák
sapkával és összeszakadt szürke mongol köpennyel. Jobb karja föl volt
kötve. Ez volt Rezukhin tábornok, akinek rögtön bemutattak. Beszélgetés
közben a tábornok nagyon udvariasan és nagyon ügyesen megtudakolta, hogy
Philipoff és én milyen életet éltünk a legutolsó három évben. Közben
tréfálkozott és diszkréten, szerényen nevetett. Elbúcsúzását
fölhasználva, vele együtt kimentem. Ellenvetéseimet nagyon figyelmesen
és udvariasan meghallgatta, azután nyugodt hangján ezt mondta:
– Gay dr. a szovjet ügynöke, aki csak azért mondja magát fehérnek, mert
ilyen módon mindent jobban akar látni, hallani és tapasztalni. Bennünket
mindenütt ellenség vesz körül. Az orosz nép demoralizálva van. Az orosz
pénzért minden árulásra kész. Ilyen ember Gay. De különben sincs már
semmi célja, hogy az ügyét megvitassuk. Ő és családja már nem él.
Embereim ma innen öt kilométernyire fölkoncolták őket.