kérte, hogy adjon neki teljhatalmat és jelentést tett Michailoffról,
Chultun Beyliről, Poletikáról, Philipoffról és rólam. De ázsiai
ravaszsággal jó viszonyt tartott fönn ugyanakkor mindazokkal, akiknek
halált szánt a szigorú harcos, Ungern báró kezéből, aki ilyenformán
mindarról, ami Uliasszutaiban történt, teljesen egyoldalú jelentéseket
kapott. Egész telepünk nagyon izgatott volt. Nemcsak a tisztek oszlottak
szét különböző pártokra, hanem a katonák is csoportokba álltak és
vezetőiket bírálgatva, meghányták-vetették a napi eseményeket.
Domojiroff néhány emberének a befolyása alatt fegyelemellenes
megjegyzések jártak szájról-szájra. Így például a következő
rosszindulatú tréfát adták tovább egymásnak a közönséges katonák:
– Most hét ezredesünk van, aki mind magának követeli a főparancsnokságot
és civakodik egymással. Valamennyit jól el kellene verni és aki közülök
a legtöbb verést bírja ki, azt válasszuk meg vezérünknek.
Ez a rossz vicc mutatta, hogy milyen állapotban volt az orosz
különítmény.
– Úgy látszik, – mondta egyszer a barátom, – nemsokára abban a
kellemetességben részesülünk, hogy itt Uliasszutaiban is
katonatanácsokat láthatunk. Vigye el az ördög! Egy dolog nagyon
kellemetlen itt: nincsenek mély erdők, amelyekben jó keresztények
elbujhatnak, hogy megszabaduljanak mindezektől az átkozott szovjetektől.
Ez a nyomorult Mongolország csupasz, rettenetesen csupasz és nem ad
nekünk rejtekhelyet.
Katonaszovjet fölállításának veszedelme valóban nagyon közel volt. A
katonák egy alkalommal hatalmukba kerítették az arzenál fegyvereit,
amelyeket a kínaiak adtak át és elhurcolták a táborukba. Terjedt az
iszákosság, a játék és a viszálykodás. Mi külföldiek nagy figyelemmel
kísértük az eseményeket és végre, mivel katasztrófa kitörésétől kellett
tartanunk, elhatároztuk, hogy Uliasszutait, a civakodás és denunciálás e
fészkét elhagyjuk. Hallottuk, hogy Poletika csoportja is készülődik,
hogy nehány nap mulva útnak induljon.
Mi külföldiek két csoportra oszoltunk. Az egyik a régi karavánutat
választotta, amely a Gobin visz keresztül, messzire délre Urgától
Kuku-Hortóba vagy Kveihuacsengbe és Kalganba. A második csoport, én, a
barátom és két lengyel katona, Urgába igyekezett Zain Szabin át, ahol
Kazagrandi ezredes, mint nem régen megírta, találkozni akart velem.
Elhagytuk tehát Uliasszutait, ahol annyi izgatottságban volt részünk.
Az eltávozásunkat követő hatodik napon a burjét Vandaloff és Bezrodnoff
orosz kapitány parancsnoksága alatt mongol-burjét különítmény érkezett
Uliasszutaiba. Ezzel a különítménnyel később Zain Szabiban találkoztam.
Urgából küldte ki Ungern báró, hogy rendet teremtsen Uliasszutaiban,
azután menjen Kobdóba. Zain Szabiból jövet Bezrodnoff találkozott
Poletika és Michailoff csoportjával. Átkutatta őket és podgyászukban
különféle gyanús iratokat talált, azonfölül pedig Michailoffnak és
feleségének podgyászában a kínaiaktól elvett ezüstöt és más jószágot.
Ebből a tizenhat főnyi csoportból Philipoffot elküldte Ungern báróhoz,
három embert szabadon bocsátott és a többi tizenkettőt agyonlövette. Így
ért véget Zain Szabiban az uliasszutaii menekültek egyik pártjának élete
és Poletika tevékenysége. Uliasszutaiba érkezvén Beznodroff, a
kínaiakkal kötött szerződés megsértése miatt agyonlövette Chultun Beylit
és ugyanezt a sorsot juttatta még nehány bolsevista orosz telepesnek.
Domojiroffot elfogta és Urgába szállíttatta. Így csinált rendet. A
Chultun Beyliről szóló jóslat beteljesedett!
Tudtam, mit jelentett rólam Domojiroff. Mégis elhatároztam, hogy nem
kerülöm el Urgát, mint ahogyan Poletika akarta tenni, amikor Bezrodnoff
elfogta. Hozzászoktam ahhoz, hogy szemébe nézzek a veszedelemnek és
eltökéltem, hogy fölkeresem a rettenetes «véres bárót». Senki sem
döntheti el a maga sorsát. Tudtam, hogy igazam volt és a félelem érzése
már régóta idegen nekem. Azt a hírt, hogy Zain Szabiban halál érte
ismerőseinket, útközben egy mongol lovastól kaptuk, aki velem töltötte
az éjjelt egy ourton jurtájában és jelentéséhez fűzve a következő
halotti legendát beszélte el:
– Régen történt, akkor tudniillik, amikor Kínán a mongolok uralkodtak.
Uliasszutai fejedelme, Beltisz Van, őrült volt. Kénye-kedve szerint
mindenkit kivégeztetett és ezért nem merte senki Uliasszutait útjába
ejteni. Valamennyi többi fejedelem és a gazdag mongolok körülzárták a
várost, amelyben Beltisz dühöngött, az összeköttetést mindenfelé
elvágták és senkinek nem engedték meg, hogy ki- vagy bemenjen. A
városban éhinség keletkezett. Az ökröket, juhokat és lovakat már mind
elfogyasztották. Beltisz Van végre elhatározta, hogy katonáival nyugati
irányban kirohan, mert el akar jutni törzsei egyikének, az oroszoknak
földjére. De a harcban embereivel együtt ő is elesett. A fejedelmek
Buyantu Hutuktu tanácsára az uliasszutai hegyek meredekein elásták a
halottakat. Vallásos énekek éneklése közben és a varázslati szokások
követésével ásták el a halottakat, hogy megakadályozzák a halált az
ország újabb fölkeresésében. A sírokat kövekkel födték be és a Hutuktu
kinyilatkoztatta, hogy az erőszakos halál gonosz démona csak akkor
hagyja el ismét a földet, ha emberi vér fogja öntözni a sírköveket. Ez a
legenda most megvalósult. Az oroszok három bolsevikot és a kínaiak két
mongolt lőttek agyon a sírhelyen. Beltisz Van gonosz szelleme kitört a
nehéz sírkő alól és most sarlójával levágja a népet. A nemes Chultun
Beyli életét vesztette, Michailoff orosz noyon elesett és a halál
Uliasszutaiból el fogja árasztani a mi nagy síkságainkat. Ki lenne képes
most még föltartóztatni? Kinek lenne elég ereje, hogy most még
összekötözze vad kezét? Rossz idő jár az istenekre és a jó szellemekre.
A gonosz démonok hadat üzentek a jó szellemeknek. Mit tehet hát az
ember? Csak elpusztulhat, csak elpusztulhat…
HARMADIK RÉSZ. ÁZSIA VONAGLÓ SZÍVE.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET. A nagy hódítók országútján.
Dzsingisz khán, a nagy hódító, a szomorú, komoly, szigorú Mongolország
fia, a régi mongol legenda szerint fölment a Karaszu-Togol hegy csúcsára
és sasszemével nyugatra és keletre tekintett. Nyugaton emberi vérnek
egész tengerét látta és fölötte a szemhatárt elfödő véres köd lebegett.
Ott tehát nem láthatta meg, mi a végzete. És mégis azt parancsolták neki
az istenek, hogy nyugatra menjen és oda vezesse minden harcosát és a
mongol törzseket. Keleten azonban gazdag városokat, fényes templomokat,
szerencsés népnek nagy tömegét, kövér földű kerteket és mezőket látott,
ami igen tetszett a nagy mongolnak. Így szólt fiaihoz:
– Ott nyugaton tűz, kard, szétromboló és bosszuló sors leszek. Keletre
pedig mint kegyes, nagy építő fogok jönni, aki boldogságot hoz a népnek
és az országnak.
Ezt mondja a legenda. Sok igazságot találtam benne. Dzsingisz khán
nyugatra irányuló útjának nagy részét bejártam és mindenütt sírokkal meg
kőemlékekkel láttam megjelölve. Láttam a hős keleti útjának egyik részét
is, azét az útét, amelyen Kínába ment. Ott egészen más kép tárult a
szemem elé.
Amikor társaságunk Uliasszutaiból elindult, az volt az első gondunk,
hogy kényelmesen utazzunk. Naponta csak harmincöt-ötven mérföldet
tettünk meg, míg körülbelül hatvan mérföldnyire voltunk Zain Szabitól.
Itt elváltam a többiektől, hogy elmenjek erre a helyre, hiszen
Kazagrandi ezredessel akartam ott találkozni. A nap éppen fölkelt,
amikor egyetlen mongol vezetőm és én nekiindultunk az alacsony, erdős
hegyhátnak, amelynek tetejéről még egyszer láttam kísérőimet lenn a
völgyben. Sejtelmem sem volt a sok és csaknem végzetes veszedelemről,
amelynek ki voltam téve ezen a kiránduláson, amely sokkal tovább
tartott, mint ahogyan számítottam.
Amikor átmentünk egy homokos partú kis folyón, mongol vezetőm
elbeszélte, hogyan járnak el a mongolok, ha nyáron a lámák tilalma
ellenére aranyat akarnak mosni a folyóból. A munka módja nagyon
kezdetleges, de eredménye mutatja, mennyi arany van itt a homokban. Az
aranyat mosó mongol hasra fekszik, tollal oldalt söpri a homokot és
beléfú az így támadt gödröcskébe. Időről-időre megnedvesíti egyik újját
és ezzel a nedves újjal kis aranyszemet vagy göröngyöcskét emel föl,
amelyet az álla alatt függő zacskóba ejt. Az aranykeresők egy nap alatt
ilyen módon egy uncia aranynak körülbelül egy ötödét szedik össze.
Elhatároztam, hogy az egész utat Zain Szabiba egy nap alatt teszem meg.
Az ourtonokon a lovak befogását és nyergelését, amennyire csak lehetett,
siettettem. Ez állomások egyikén a mongolok vad lovat, nagy erős szürke
csődört adtak nekem. Amikor nyeregbe akartam szállni és a lábam már a
kengyelben volt, a ló megrúgta azt a lábamat, amely a tibeti harcban
megsebesült. Egyszeriben megdagadt és nagyon fájt.
Napnyugtakor láttam meg Zain Szabi első orosz és kínai házait, majd
magát a kolostort is. Leszálltunk egy, a hegy lejtőjén csörgedező kis
folyó völgyébe. E hegy csúcsán a fehér sziklák olyan különleges alakúak,
hogy egy tibeti imádság szavait mutatják. A hegy lábánál lámák temetkező
helye volt, azaz csontrakások voltak ott és egy kutyafalka. Végre
közvetetlenül előttünk volt a kolostor, közönséges négyszög, melyet
fakerítés vett körül. Közepén Mongolország többi templomépületeitől
nagyon elütő nagy templom állott. Nem kínai, hanem tibeti stílusban
épült fehér ház, merőleges falakkal, fekete keretű ablakok szabályos
soraival és fekete cseréppel födött tetővel. Egy másik kisebb
épület-négyszög valamivel odább, keletre volt. Ezek orosz lakóházak
voltak, amelyeket a kolostorral – telefon kötött össze.
– Ez a zaini Élő Isten háza, – mondta a mongol a kisebb négyszögre
mutatva. – Szereti az orosz szokásokat és életmódot.
A kolostor északi részén kúpalakú dombon torony van, amely a babiloniai
Zikkuratra emlékeztet. Ebben a templomban őrzik a régi könyveket és
kéziratokat, a régi templomi dísztárgyakat, a vallásos szertartásoknál
használt tárgyakat és a meghalt Hutuktuk ruháit. E múzeum mögött meredek
szikla nyúlik a magasba, amelyet nem lehet megmászni. A sziklafalba
különösebb rend nélkül lámai istenek képei vannak bevésve. Mindenik kép
vagy félméternyi. A szerzetesek éjjel lámpákat szoktak előttük
meggyújtani, úgy, hogy messziről láthatók az istenek és istennők képei.
Beléptünk a kereskedelmi telepre. Az utcák elhagyottak. Az ablakokon
csak nők és gyermekek tekintettek ki. Egy orosz cégnél szálltam meg,
amelynek fiókjait ismertem az ország más részeiben.
Meglepetésemre, mint ismerőst üdvözöltek Zain Szabiban. Narabancsi
Hutuktuja ugyanis utasított minden kolostort, hogy bárhová jövök,
legyenek a segítségemre, mert megmentettem a Narabancsi-kolostort és
mint világos isteni kinyilatkoztatások mutatták, Buddhának az istenek
által kedvelt inkarnációja vagyok. Az irántam oly kegyes hajlandóságú
Hutuktunak körlevele nagy hasznomra volt. Sőt még jobban kellene
dícsérnem, mert arra volt rendelve, hogy megmentse az életemet.
Az itt élvezett vendégszeretet nagyon jókor jött, mert megsérült lábam
erősen megdagadt és nagy fájdalmat okozott. Amikor a csizmámat lehúztam,
láttam, hogy egész lábam egy vér, mert a régi seb a lórúgás
következtében újra megnyílt. Bekötözték úgy, hogy három nap mulva ismét
járni tudtam.
Kazagrandi ezredest már nem találtam Zain Szabiban. Miután itt
megsemmisítette a kínai irreguláris csapatokat, visszatért Van Kureba. A
parancsnok, akit hátrahagyott, átadta nekem az ezredes levelét, amelyben
meghívott, hogy mihelyt kissé kipihentem magamat Zainban, látogassam
meg. A levélhez mongol okirat volt csatolva, amely följogosított, hogy
egyik nyájtól a másikig az urgával, amit később fogok leírni, lovakat és
szekereket szerezzek. Ez a további kétszáz mérföldnyi út nagyon
kellemetlen föladat volt számomra; de Kazagrandinak, akivel eladdig még
nem találkoztam, alapos okai lehettek, hogy a velem való találkozást
kívánja.
A megérkezésemet követő napon déli egy órakor meglátogatott a helység
«Istene», akinek Gheghen Pandita Hutuktu volt a neve. Egy istennek
eredetibb és különösebb megjelenését sohasem képzelhettem volna el.
Kicsiny, sovány, huszonkét éves fiatal ember volt, gyors, ideges
mozdulatokkal és kifejezésteljes arccal, amely, mint minden mongol
istené, nagy, megrémült szemet uralt. Kék selyem orosz katonakabát volt
rajta, sárga vállrojtokkal, amelyek a Pandita Hutuktu szent jelét
mutatták, kék selyem nadrág és magasszárú csizma, a fejét pedig sárga
hegyben végződő fehér asztrakán sapka födte. Övébe revolver és kard volt
dugva. Nem tudtam, hogy mit gondoljak erről az álruhába öltözött
istenről. Házigazdámtól elfogadott egy csésze teát, azután mongollal
kevert orosz nyelven beszélni kezdett.
– Nem messze Kuretól van a régi Erdeni Dzu kolostor, amely Karakorum,
Dzsingisz khán egykori fővárosa romjainak helyén épült. Később Kublai
khán gyakran odament, hogy az isteneknek áldozzon és fáradalmait mint
Kína, India, Perzsia, Afganisztán, Mongolország és fél Európa császárja
kipihenje. Most már csak romok és sírok mutatják az egykori «szerencsét
hozó napok kertjé»-nek helyét. Baroun Kure jámbor szerzetesei a romok
alapzatában kéziratokat találtak, amelyek sokkal régiebbek, mint maga
Erdeni Dzu. Meetchik-Atak, az én Marambám (a theologia doktora) ott egy
okiratot talált, amely megjósolta, hogy Zain Hutuktuja nemsokára
megkapja a Pandita címet, csak huszonegy éves lesz, Dzsingisz khán
országainak szívéből fog származni és mellén a Szvasztika természetes
jelét fogja viselni. Ez a Hutuktu, akit egy nagy háború és nagy
nyugtalanság napjaiban igen tisztelni fog a nép, megkezdi majd a harcot
a «Vörös Veszedelem» szolgáival szemben. Le fogja őket győzni, rendet
fog teremteni a világon, hogy azután ezt a szerencsés napot a fehér
templomok és a tízezer harang énekének városában megünnepelje. Én
Pandita Hutuktu vagyok. A jelek és szimbólumok rám vallanak. Én fogom
megsemmisíteni a bolsevikokat, a «Vörös Veszedelem» orosz szolgáit és
Moszkvában fogom magam dicsőséges és nagy munkám után kipihenni. Ezért
megkértem Kazagrandi ezredest, vegyen föl engem Ungern báró csapatai
közé és adjon nekem alkalmat a harcra. A lámák meg akarják akadályozni
eltávozásomat. De ki itt az isten?
Erélyesen dobbantott a lábával, míg a lámák és az őt kísérő őrség tagjai
tiszteletteljesen fejet hajtottak.
Amikor eltávozott tőlem, egy hatykkal ajándékozott meg. Nyeregtáskámban
kutatva, egyetlen tárgyat találtam, amely egy Hutuktuhoz méltó
ajándéknak tetszett nekem, tudniillik egy kis üveg osmiridiumot, a
platinának e ritka, természetes kísérő elemét.
– Ez a legszilárdabb és legkeményebb fém, – mondám. – Legyen, Hutuktu,
az ön dicsőségének és erejének jele!
A Pandita megköszönte és fölszólított, hogy látogassam meg.
Miután megsebesülésemet némiképpen kihevertem, európai módon fölszerelt
házához mentem: villamos világítás, villamos csengő és telefon. Bort meg
édességet tett elém és két nagyon érdekes személyiséggel ismertetett
meg. Az egyik egy öreg tibeti orvos volt, himlőhellyel mélyen átszántott
arccal, erős, vastag orral és kancsal szemmel. Különös orvos volt. Az
volt a kötelessége, hogy Hutuktukat kezeljen és meggyógyítson, ha
betegek és hogy… megmérgezze őket, ha nagyon függetlenekké vagy
különködőkké lettek vagy ha politikájuk nem vágott össze az Élő Buddha
lámái tanácsának avagy a Dalai Lámának kívánságaival. Azóta a Pandita
Hutuktu valószínűleg már örök békességben nyugszik valamely szent hegy
csúcsán, ahová bizonyára rendkívüli udvari orvosának gondossága küldte.
A lámák tanácsa ugyanis nem szívesen látta a Pandita Hutuktu harcias
hajlandóságát.
Pandita szerette a bort és a kártyát. Egy napon, amikor oroszok
társaságában időzött és európai ruha volt rajta, lámák jöttek rohanva és
jelentették, hogy az istentisztelet már megkezdődött és az «Élő
Isten»-nek el kell foglalnia helyét a trónuson, hogy imádhassák őt. A
legcsekélyebb zavar nélkül az európai ruhára és hosszú szürke nadrágjára
ráterítette vörös hutuktu-köpenyét és a lámák gyaloghintón úgy vitték el
«Istenüket».
Az orvosi méregkeverőn kívül még egy tizenhárom éves fiút találtam a
Hutuktu lakásán, akinek fiatalsága, vörös ruhája és kurtára nyírott haja
azt gyaníttatta, hogy Bandi vagy pedig a Hutuktu lakásán szolgáló
tanuló. Kiderült azonban, hogy más állása volt. Ez a fiú volt az első
Hubilgan, szintén Buddha egyik inkarnációja, tapasztalt jós és a Pandita
Hutuktu utóda. Állandóan részeg volt, szenvedélyes kártyás és szeretett
rosz élceket faragni, amin a lámák nagyon megütköztek.
Ugyanaz este megismertem a második Hubilgant, aki meglátogatott. Ő volt
igazi gondozója Zain Szabinak, amely az Élő Buddhának közvetetlenül
alárendelt, független terület. Ez a Hubilgan komoly, harminckét éves
aszkéta férfi volt, aki jó nevelésben részesült és nagyon jártas volt a
mongol népélet tudományában. Ismerte az orosz nyelvet, amelyen sokat
olvasott. Különösen érdeklődött más népek élete és története iránt.
Főként az amerikai nép teremtő zsenijét becsülte nagyra. Nekem ezt
mondta:
– Ha Amerikába megy, kérje meg az amerikaiakat, hogy jöjjenek el hozzánk
és vezessenek ki bennünket a minket körülvevő sötétségből. A kínaiak és
az oroszok csak pusztulást hoznak közénk. Csak az amerikaiak menthetnek
meg bennünket.
Miután a lábam kellőképpen helyreállott, a Hutuktu meghívott, utazzam
vele Erdeni Dzuba, amire szívesen ráálltam. Az indulás reggelén könnyű
és kényelmes kocsit hoztak a számomra. Utunk öt napig tartott.
Fölkerestük Erdeni Dzut, Karakorumot, Hoto-Zaidamot és Khara Balgaszunt.
Mindezeken a helyeken romjai láthatók kolostoroknak és városoknak,
amelyeket Dzsingisz khán és utódai, Ugadai és Kublai építettek a
tizenharmadik században. Most már csak falak és tornyok maradványát,
nehány nagy sírt és a romok alatt könyveket lehetett találni régi
legendákkal és történetekkel.
– Nézze ezeket a sírokat, – mondta a Hutuktu. – Itt temették el Uyuk
khán fiát. Ezt a fiatal herceget a kínaiak megvesztegetéssel rávették
arra, hogy ölje meg az apját. De ezt megakadályozta saját nővére, aki
öreg apjáért, a császárért és khánért való aggodalmában őt ölte meg. Ott
van Mangu khán szeretett feleségének, Tszinillanak a sírja. Elhagyta
Kína fővárosát, hogy Khara Bolgaszunba menjen, ahol beleszeretett
Dameharenbe, a bátor juhpásztorba, aki olyan gyorsan tudott lovagolni,
hogy utólérte a szelet és vad yakokkat meg vad lovakat puszta kézzel
fogott el. A dühös khán megfojtatta hűtlen feleségét, de később császári
pompával eltemettette és gyakran jött ide a sírjához, hogy megsirassa
elvesztett szerelmét.
Tudni akartam, hogy mi történt Dameharennel. Maga a Hutuktu nem tudott
fölvilágosítást adni, de öreg szolgája, valóságos irattárosa a
legendáknak, ezt felelte:
– Vad csahar-rablók segítségével sokáig Kína ellen harcolt. Azt azonban
senki sem tudja, hogyan halt meg.
A szerzetesek a romok helyén meghatározott időben imádkoznak, azután
szent könyveket és tárgyakat kutatgatnak, amelyek a romok alatt vannak
elrejtve. Nem régen két kínai fegyvert, két aranygyűrűt találtak itt és
két tekercs régi kéziratot, amelyek bőrzsinórral voltak összekötözve.
Fölvetettem magamban ezt a kérdést:
– Miért vonzotta ez a vidék azokat a hatalmas császárokat és khánokat,
akik a Csöndes-Óceántól az Adriai tengerig uralkodtak? A vonzóerőt
bizonyára nem ezek a fenyővel és nyárfával borított hegyek és völgyek,
nem is a messzi homokterületek, a visszahúzódó tavak és sziklák adták.
Azt hiszem mégis, hogy kérdésemre megtaláltam a feleletet. A nagy
császárok, akik emlékeztek Dzsingisz khán látomására, itt új
megnyilatkozásokat és jövendöléseket kerestek az ő csodálatos, fönséges
sorsára vonatkozólag, amelyet egyforma nagy mértékben isteni tisztelet,
engedelmesség és gyűlölet vett körül. De hol érintkezhettek volna az
istenekkel, a jó és gonosz szellemekkel, ha nem ezen a helyen? Zain
területe régi romjaival kiválóan alkalmas erre.
– Azt a hegyet csak az az ember tudja megmászni, – magyarázta a Pandita,
– aki Dzsingisz khán egyenes leszármazottja. A közönséges ember feleúton
megfullad, ha tovább merészel menni. Mongol vadászok nemrégen
farkascsordát kergettek ezen a hegyen. De amikor a hegy kapaszkodójának
ama bizonyos helyére jutottak, mindannyian életüket vesztették. Ott a
hegy meredekén sasok, nagyszarvú juhok és kabarga-antilopok csontjai
hevernek, amely állatok könnyűek és gyorsak, mint a szél, mégis el
kellett pusztulniok. Ott lakozik a gonosz démon, akinek birtokában van
az emberi sorsok könyve.
– Ez az a felelet, amelyet keresek, – gondoltam.
A Kaukázus nyugati részében Szoukhoum Kale és Tuopszei közt egy hegyet
láttam, amelyen farkasok, sasok és vad kecskék hasonlóképen elpusztulnak
és amelyen emberek is életüket vesztenék, ha nem tennék meg az útnak e
részét mindig lóháton. Ott ugyanis széngáz áramlik ki a földből úgy,
hogy körülbelül fél méternyi magasságig ülepszik le ez a mérges gáz. Aki
lovon ül, e réteg fölött van és ezért nem éri veszedelem. A lovak
fejüket mindig magasra vetik és félve fújtatnak, míg el nem hagyták a
veszedelem zónáját. Itt, e hegy csúcsán, ahol a gonosz démon az emberi
sorsok könyvében lapozgat, ugyanerről a jelenségről van szó. Megértettem
azt a vallásos félelmet, amelyet ez a hely a mongolokban keltett,
valamint a vonzóerőt is, amelyet ez a vidék Dzsingisz khán nagyranőtt,
csaknem gigászi utódaira gyakorolt. Fejük átmagaslott a mérges gáz
rétegén úgy, hogy föl tudtak jutni e titokzatos és félelmetes hegy
csúcsára. Ezt a természeti jelenséget geológiai alapon is meg lehet
magyarázni, mert ez a vidék széntelepeknek déli széle, amelyekből
gyakran szén- és mocsárgáz áramlik ki.
A romoktól nem messze Hun Dopcsin Djamtszo országában kis tó van,
melynek fölülete olykor-olykor vörös lánggal ég és nagy rémülettel tölti
el a mongolokat, meg a méneseket. Természetes, hogy ennek a tónak is
gazdag a legendaköre. Itt valamikor meteor hullott le és mélyen
belefúródott a földbe. Az így keletkezett lyukban keletkezett a tó. A
mongolok fölfogása szerint földalatti barlangok lakói, akik félig
emberek, félig démonok, az «ég kövét» mély ágyából ki akarják húzni. Ha
a követ fölemelték, meggyullad a víz, mire a kő minden fáradozás
ellenére mindannyiszor visszazuhan. Magam nem láttam ezt a tavat, de egy
orosz telepes azt mondta nekem, hogy talán petróleum van a vízen és vagy
a parton rakott tábortűztől vagy a nap perzselő sugaraitól meggyullad.
Mindenesetre nagyon érthető, miért vonzódtak ide a nagy mongol
hatalmasságok. A legnagyobb hatással Karakorum volt reám, az a hely,
ahol a kegyetlen és bölcs Dzsingisz khán lakott és szőtte gigászi
terveit, amelyek az egész Nyugatnak vérrel való meghódítását és Keletnek
még soha nem látott dicsőséggel való megajándékozását célozták.
Dzsingisz khán két Karakorumot épített, az egyiket itt, Tatsza Gol
közelében, a karavánút mellett, a másikat Pamírban, ahol gyászoló
katonái az emberi hódítók legnagyobbját abban a mauzoleumban temették
el, amelyet ötszáz fogoly épített és munkájuk befejeztével valamennyit
föláldozták az elhúnyt szellemének.
A harcias Pandita Hutuktu imádkozott a romoknál, ahol a fél világon
uralkodó e hatalmasság árnyai járnak-kelnek. Itt imádkozott a Hutuktu,
akinek lelke kalandosan elképzelt tetteket és Dzsingisz khán meg
Tamerlan dicsőségét szomjazta.