indultunk ki, hogy kibékülésre szorítsuk a feleket. Három napig tartott
a tanácskozás és végül úgy fejlődött ki, hogy mi külföldiek
indítványokkal állhattunk elő a szabályozásra nézve. Indítványaink
főpontjaival oda lyukadtunk ki, hogy a kínaiak lemondanak az
adminisztrativ hatalomról, visszaadják a mongoloknak fegyvereiket,
lefegyverzik a kétszáz legényt és elhagyják az országot, a mongolok
pedig a maguk részéről a kínai biztosnak és nyolcvan főnyi fegyveres
őrségének az országból való szabad és tisztességes távozást
biztosítanak. Ezt az uliasszutai kínai-mongol szerződést aláírták és
megpecsételték Wang-Tszao-tszun és Fu-Hsziang kínai biztosok, a két
mongol kormányzó, Hun Jap láma és más fejedelmek, továbbá az orosz és
kínai kereskedelmi kamarák elnökei és mi, mint döntőbírák.
A kínai hivatalnokok és kísérőik mindjárt csomagolni kezdtek és az
elvonulásra készülődtek. A kínai kereskedők Uliasszutaiban maradtak,
mert Chultun Beyli kormányzó, aki most teljesen hatalmában tartotta a
várost, jótállt biztosságukért.
Megjött Wang-Tszao-tszun expediciója elutazásának napja. A megterhelt
tevék már ellepték a yamen udvarát és az emberek már csak a lovak
megérkezését várták a pusztáról. Hirtelen az a hír terjedt el, hogy az
illető lovakat az éjjel ellopták és déli irányban elhajtották. A két
katona közül, akit azért küldtek ki, hogy kövesse a lovak nyomát, csak
az egyik jött vissza azzal a jelentéssel, hogy a másikat megölték.
Az egész városban nagy volt a megdöbbenés. A kínaiak közt pánik
keletkezett, amely még csak növekedett, amikor keletről, egy félreeső
ourtonról (mongol postaállomás, ahol lócsere van) néhány mongol jött és
azt jelentette, hogy az Urgába vivő postaút különböző helyén tizenkét
olyan katona holtteste fekszik, akit Wang-Tszao-tszun küldött levéllel
Urgába. A titoknak, amely ezeket az eseményeket körülvette, nemsokára
meglesz a magyarázata.
Az orosz különítmény parancsnoka levelet kapott Domojiroff V. N. kozák
ezredestől, aki megparancsolta, hogy azonnal fegyverezze le a kínai
helyőrséget, fogjon el minden kínai hivatalnokot, küldje őket Ungern
báróhoz Urgába, Uliasszutait foglalja el, ha kell, erőszakkal is és
állítsa helyre az összeköttetést az ő különítményével. Ugyanebben az
időben bevágtatott a városba egy hírhordó Narabancsi Hutuktu levelével,
amely azt jelentette, hogy egy orosz különítmény Hun Boldon és
Domojiroff urgai ezredes vezetésével néhány kínai üzletházat kifosztott
és a kereskedőket megölte, hogy ugyanez a különítmény azután a
kolostorhoz jött és lovakat, élelmiszert és szállást kért. A Hutuktu
segítséget kért, mert az a veszedelem fenyegeti, hogy Hun Boldon, Kobdo
vad meghódítója, kifosztja a félreeső, védetlen kolostort.
Nyomatékosan arra unszoltuk Michailoff alezredest, hogy a megpecsételt
szerződést ne sértse meg, mert ezzel meghazudtolná mindazokat a
külföldieket és oroszokat, akiknek részük volt a szerződés megkötésében.
Ez pedig csak utánzása lenne annak a bolsevik módszernek, amely szerint
állami ügyekben mindenkit meg kell téveszteni.
Komoly figyelmeztetésünk megtette a hatását Michailoffra, mert
Domojiroffnak azt felelte, hogy Uliasszutai harc nélkül már az ő kezében
van, a volt orosz konzulátus épületén az orosz birodalom lobogója leng,
a kínai legényeket lefegyverezték, a többi parancsot azonban nem
teljesítheti, mert megsértené az éppen Uliasszutaiban aláírt
kínai-mongol szerződést.
Narabancsi Hutuktutól naponta több hírvivő ment Uliasszutaiba. A hírek
egyre nyugtalanítóbbak lettek. A Hutuktu jelentette, hogy Hun Boldon
mozgósítja, fölfegyverzi és katonailag kiképezi a mongol koldusokat és
lótolvajokat, hogy a katonák elveszik a kolostor juhait, hogy Domojiroff
«noyon» állandóan részeg és hogy a Hutuktu minden tiltakozására csak
kigúnyolás és szidalom a felelet.
A hírhozók nem tudtak pontos adatokkal szolgálni annak a különítménynek
a nagyságáról. Néhányan azt mondták, hogy körülbelül harminc ember,
mások ismét azt állították, hogy Domojiroff parancsnoksága alatt
nyolcszáz főnyi csapat van. Sehogysem értettük a helyzetet és pedig
annál kevésbbé, mert nemsokára egyáltalán nem jött hírhordó. A kormányzó
valamennyi levele válasz nélkül maradt és az általa kiküldött hírvivők
nem jöttek vissza. Kétségtelennek látszott, hogy ezeket az embereket
vagy megölték, vagy pedig fogságba jutottak.
Chultun Beyli herceg elhatározta, hogy maga megy el oda. Magával vitte
az orosz és kínai kamarák elnökeit, valamint két mongol tisztet. Múltak
a napok, anélkül, hogy bármit is hallottunk volna róla. A mongolok
nyugtalankodni kezdtek.
A kínai biztos és Hun Jap láma külföldi csoportunkat arra kérte,
küldjünk valakit Narabancsiba, hogy megszüntesse az ott kitört viszályt
és vegye rá Domojiroffot a szerződés elismerésére. Csoportunk engem kért
meg, hogy a közjó érdekében vállaljam ezt a küldetést. Tolmácsul egy
nagyon derék orosz telepest adtak mellém, a megölt Bobroff unokaöccsét,
aki kitűnő lovas és hidegvérű, bátor ember volt. Michailoff alezredes
azonfölül még egyik tisztjét is kísérőmül adta.
Expressz-tzarával a póstalovak számára és egy vezetővel ellátva öreg
barátomhoz, Jelib Djamszraphoz Narabancsi Hutuktujához nagy gyorsasággal
tettük meg az általam jól ismert utat. Bár némely helyen nagy volt a hó,
naponta száz-százötven mérföldet tettünk meg.
HUSZONHATODIK FEJEZET. Fehér hunghucok bandája.
Utazásunk harmadik napján késő este érkeztünk meg Narabancsiba. A
kolostorhoz közeledve, több lovast vettünk észre, akik mihelyt megláttak
bennünket, visszavágtattak a kolostorhoz. Sokáig nézdegéltünk az orosz
különítmény tábora után, de nem találtuk meg. Mongolok a kolostorba
kísértek bennünket, ahol a Hutuktu azonnal fogadott. Chultun Beyli a
jurtájában ült. Hatykokat ajándékozott nekem és ezt mondta:
– A jó Isten küldte ide éppen ezekben a súlyos pillanatokban.
Kiderült, hogy Domojiroff mindkét kereskedelmi kamarai elnököt
letartóztatta és Chultun herceget agyonlövéssel fenyegette meg. Mivel
sem Domojiroff, sem Hun Boldon nem rendelkezett olyan okirattal, amely
cselekedeteikre fölhatalmazta volna őket, ezért Chultun Beyli
elhatározta, hogy harcba száll velük.
Kértem, hogy vezessenek Domojiroffhoz. A sötétben négy nagy jurtát
láttam és két mongol őrt, orosz fegyverrel. Beléptünk az orosz «noyon»
sátrába. Itt egészen különös látvány tárult a szemünk elé. A jurta
közepén a serpenyőben tűz égett. Azon a helyen, ahol máskor az oltár
áll, most trónus volt és ezen ült a magas, vékony, őszhajú Domojiroff
ezredes. Csak alsóruha és harisnya volt rajta, kissé be volt csípve és
úgy látszott, hogy történeteket beszélt el. A tűzserpenyő körül
különböző festői helyzetben tizenkét fiatal ember hevert.
Az engemet kísérő tiszt Domojiroffnak jelentést tett az Uliasszutaiban
történtekről. Az ezt követő beszélgetés folyamán megkérdeztem
Domojiroffot, hol van különítményének a tábora. Nevetett, amikor egy
kézmozdulattal ezt felelte:
– Ez itt a különítményem.
Rámutattam arra, hogy Uliasszutaiba küldött parancsainak formájából
következtetve azt hittük, hogy nagy csapat áll a parancsnoksága alatt.
Azután elmondtam neki, hogy Michailoff alezredes összeütközésre
készülődik egy Uliasszutai ellen vonuló vörös sereggel.
– Micsoda? – kérdezte félénken és zavartan. – Jönnek a vörösök?
Az éjjelt a jurtájában töltöttük. Amikor lefeküdni készültem, a tisztem
a fülembe súgta:
– Vigyázzon, tartsa készen a revolverét.
Nevetve feleltem:
– De hiszen fehér különítmény közepette vagyunk és ezért teljes a
biztonságunk.
– Huhu, – válaszolta a tisztem és a félszemével hunyorgatott.
Másnap fölszólítottam Domojiroffot, hogy jöjjön velem sétálni a
pusztaságba. Ezt az alkalmat fölhasználtam, hogy teljesen nyiltan
beszéljek vele az eseményekről. Neki és Hun Boldonnak csak azt
parancsolta meg Ungern báró, hogy lépjenek összeköttetésbe Bakics
tábornokkal. De ehelyett kifosztották az útjukba eső kínai üzletházakat
és ő maga elhatározta, hogy nagy hódító lesz. Útközben több tiszttel
találkozott, aki megszökött Kazagrandi csapatától és most ezek voltak az
ő külön bandája. Rábeszéltem Domojiroffot, hogy rendezze el békésen a
Chultun Beylivel való viszályt és ne vétsen a szerződés ellen.
Domojiroff erre még előttem rögtön a kolostorba sietett. Visszamenet egy
vad arcú nagy mongollal találkoztam, akin kék selyemruha volt – Hun
Boldon. Bemutatkozott és oroszul beszélt.
Amikor a mongol rablóvezérrel való e rövid találkozás után Domojiroff
sátrába érkeztem és csak éppen hogy a köpenyemet letettem, berohant egy
mongol és fölszólított, hogy menjek Hun Boldon jurtájába. A rablóvezér
pompás kék jurtában éppen mellettünk lakott. Ismervén a mongol szokást,
nyeregbe pattantam és lóháton tettem meg sátráig a tíz lépésnyi utat.
Hun Boldon hidegen és büszkén fogadott. Ujjával rám mutatva ezt kérdezte
a tolmácstól:
– Ki ez?
Láttam, hogy meg akar sérteni. Én is így válaszoltam. Rámutattam az
ujjammal és még barátságtalanabb hangon ugyanazt a kérdést intéztem a
tolmácshoz:
– Ki ez? Előkelő fejedelem, harcos, pásztor vagy faragatlan ember?
Boldon megzavarodott. Reszkető hanggal és idegesen rámtámadt, hogy nem
engedi meg az ő ügyeibe való beavatkozásomat és mindenkit agyon fog
lőni, aki parancsaival ellenkezni merészkedik. Öklével az asztalra
csapott. Azután fölkelt és elővette revolverét. De én, aki már sokat
utaztam a nomádok közt, mindannyiukat – a fejedelmeket, lámákat,
pásztorokat és rablókat – alaposan tanulmányoztam. Megfogtam
korbácsomat, minden erőmmel az asztalra ütöttem vele és így szóltam a
tolmácshoz:
– Mondjad meg neki, hogy se mongollal, se orosszal nem beszélt, hanem az
a megtiszteltetés érte, hogy egy külföldi emberrel, egy nagy és szabad
állam polgárával beszélhetett. Mondjad meg, hogy előbb tanuljon meg
férfinak lenni. Majd csak azután látogathat meg és majd csak azután
beszélhetünk egymással.
Megfordultam és kimentem. Tíz perc mulva belépett a jurtámba Hun Boldon
és bocsánatot kért. Rábeszéltem, hogy tárgyaljon Chultun Beylivel és ne
sértse meg magatartásával a szabad mongol népet. Még az éjjel minden
rendbe jött. Hun Boldon elbocsátotta mongoljait és elutazott Kobdóba,
míg Domojiroff a bandájával elindult Jasszaktu khán országába, hogy ott
a mongolokat mozgósítsa. Chultun Beyli beleegyezésével
Wang-Tszao-tszunhoz levelet intézett, amelyben a kínai őrség
lefegyverezését követelte, mert Urgában is így tettek valamennyi kínai
csapattal. Ez a levél azonban már csak akkor jutott el Uliasszutaiba,
amikor Wang, aki az ellopott lovak helyére tevéket vásárolt, már úton
volt a határ felé. Erre Michailoff alezredes ötven embert küldött ki
Sztrigine hadnagy vezetésével, hogy érje úton Wangot és vegye át
őrségének fegyvereit.
HUSZONHETEDIK FEJEZET. Misztérium egy kis templomban.
Chultun Beyli és én készen voltunk Narabancsi Kure elhagyására. Amíg a
Hutuktu az áldások templomában istentiszteletet tartott a kormányzóért,
addig én a különféle lámai fokok, a Gelongok (pap, akinek joga van, hogy
áldozzon), a Getulok (a láma-szerzetesek harmadik foka), a Chaidjek
(nagyrangú pap, de nem inkarnált isten) és a Rabdjampák házainak falai
közt levő szűk utakon vándorolgattam és az iskolák közt, ahol a
Marambá-nak nevezett tudós teológia-doktorok együtt tanítanak az
orvos-doktorokkal, vagy Ta Lámákkal, a tanulók vagy Bandi-k lakóházai, a
raktárhelyiségek, az irattári épületek és a könyvtárak közt sétálgattam.
Amikor visszatértem a Hutuktu jurtájába, ő maga ott volt. Nagy hatykot
nyujtott át nekem és azt ajánlotta, hogy járjunk egyet a kolostor körül.
Nagyon elgondolkodónak látszott, miből azt következtettem, hogy valamit
meg akar nekem magyarázni. Amikor a jurtából kiléptünk, hozzánk
csatlakozott az orosz kereskedelmi kamara immár megszabadult elnöke és
egy orosz tiszt. A Hutuktu egy kis épülethez vezetett bennünket, amely
fénylően sárga kőfal mögött volt.
– Ebben az épületben lakott egyszer a Dalai Láma és Bogdo khán. Azoknak
az épületeknek, amelyekben az a szent személyiség tartózkodott, mindig
sárga színt adunk. Lépjenek be.
Az épület belseje ragyogó volt. Földszint az étterem, amely gazdag
faragású, nehéz kínai fenyőfaasztalokkal és porcellánnal, meg bronzokkal
teli szekrénykékkel volt berendezve. Fölötte két szoba volt. Az egyik
nehéz, sárga selyemfüggönyökkel eltakart hálószoba, amelynek faragott
mennyezetéről bronzláncon értékes színes kövekkel ékesített nagy kínai
lámpa lógott le. Ebben a helyiségben nagy négyszögletes ágy volt, selyem
vánkosokkal, derékaljakkal és kendőkkel. Az ágy állványa szintén kínai
fenyőfából készült és különösen a lábai, amelyeken tetőszerű fölépítmény
nyugodott, gazdag faragásokban mutatták a napot elnyelő sárkány ismert
mintáját. Az ágy mellett szekrény állott, amelyet teljesen befödött a
vallásos képeket ábrázoló faragás. Négy kényelmes karosszék és a
háttérben alacsony keleti trónus egészítette ki a szoba bútorzatát.
– Látja ezt a trónust? – kérdezte a Hutuktu. – Egy téli estén több lovas
érkezett a kolostorba. Azt kívánták, hogy a Gelongok és Getulok a
Hutuktuval és a Kantóval (a kolostor apátja) együtt gyülekezzenek össze
ebben a szobában. Azután az idegenek egyike elfoglalta a trónust és
levette a baslykját, a sapkaszerű fövegét. A lámák mindannyian
térdrehullottak, mert fölismerték a Tashi Lámát és Bogdo khánt, azt az
embert, akit régen leírtak a Dalai Láma szent bullái. Az az ember volt
ez, akié az egész világ és aki behatolt a természet minden
misztériumába. A Tashi Láma rövid tibeti imádságot mondott, megáldotta a
jelenlevőket, aztán a legközelebbi fél évszázadra jósolgatott. Ez
harminc évvel ezelőtt történt. És időközben minden, amit megjósolt,
beteljesedett. Mialatt a következő szobában levő kis imaszekrény előtt
imádkozott, az ajtó magától kinyílt, az oltár előtt maguktól
kigyulladtak a gyertyák és a szent tűzserpenyőkből, bár nem volt bennük
szén, tömjéngőz áramlott ki, amely betöltötte az egész helyiséget. Akkor
azután a Világ Királya a társaival együtt eltűnt körünkből. Semmi nyoma
sem maradt, kivéve a selyem tróntakaró ráncait, amelyek azonban
lassanként ismét kisimultak és a trónus csakhamar ismét olyan volt,
mintha egyáltalán senki sem ült volna rajta.
A Hutuktu odament az imaszekrényhez, letérdelt, szemét elfödte és
imádkozni kezdett. Az arany Buddha nyugodt, közömbös arcára tekintettem,
amelyre ide-oda imbolygó árnyat vetettek a lobogó lámpák, majd a trónus
mellett levő helyre néztem. Csodálatos és alig hihető, de igazán egy
komoly, kifejezésteljes arcú, erős, izmos férfit láttam ott, akinek nagy
reliefet adott szemének fénye. Fehér ruhába öltözött, átlátszó testén
keresztül megláttam a trónus székhátán levő tibeti fölírásokat.
Lecsuktam szememet, majd ismét kinyitottam. Nem volt ott senki; de a
selyem tróntakaró mozogni látszott.
Idegesség, – gondoltam, – a szokatlan környezet és a nagy erőfeszítés
következtében beállott rendellenes, túlzott érzékenység.
A Hutuktu hozzám fordult és ezt mondta:
– Adja ide a hatykját. Az az érzésem, hogy ön aggódik azoknak az
embereknek a sorsán, akiket szeret. Imádkozni akarok értük. És önnek is
imádkoznia kell. Fohászkodjék az Istenhez és lelki szemét függessze a
Világ Királyára, aki itt volt és megszentelte ezt a helyet.
A Hutuktu a hatykot Buddha vállára tette és leborulva az oltár előtt
levő szőnyegre, imát suttogott. Majd fölemelte a kezét és csöndes
mozdulattal intett nekem.
– Tekintsen a Buddha szobra mögött levő sötét térbe. Ott meg fogom
mutatni szeretteit.
Engedelmeskedtem a mély hangon adott parancsnak és a Buddha szobra
mögött levő sötét fülkébe néztem. A sötétségből nemsokára füst és
átlátszó fonalak áramlottak ki. A levegőben lebegtek, egyre sűrűsödtek
és szaporodtak, míg végül több személynek a testét és különböző tárgyak
körvonalait mutatták. Egy előttem ismeretlen szobát láttam, amelyben a
családom ült. Nehány ember volt velük, akiket ismertem és mások, akiket
nem ismertem. Ráismertem még a ruhára is, amely a feleségemen volt.
Kedves arcának minden vonása felismerhető volt. A látomás fokonkint
elhomályosult. Füstté és átlátszó fonalakká bomlott szét és eltűnt. Az
arany Buddha mögött nem volt más mint a sötétség.
A Hutuktu fölemelkedett, hatykomat levette Buddha válláról és e
szavakkal adta vissza:
– A szerencse mindig önnel és családjával lesz. Isten jósága nem fogja
elhagyni.
Kiléptünk az ismeretlen Világ Királya épületéből, amelyben ez az egész
emberiségért imádkozott és megjósolta a népek és államok sorsát. Nagyon
meglepett, hogy kísérőim szintén látták a víziómat. A legaprólékosabban
leírták azoknak a személyeknek az alakját és ruháját, akiket Buddha feje
mögött a sötét fülkében láttam.[1]
A mongol tiszt elbeszélte, hogy Chultun Beyli előző napon arra kérte a
Hutuktut, mondja meg életének e fontos fordulatában és hazájának e
válságában a sorsát. De a Hutuktu a félelem kifejezésével csak a kezével
intett és nem akart beszélni. Amikor én vonakodásának oka után
kérdezősködtem és azt mondtam, hogy a kérés teljesítése megnyugtathatná
Chultun Beylit, mint ahogy engemet megerősített szeretteim látása, a
Hutuktu ráncba szedte homlokát és így felelt:
– Nem! A látomás nem tetszenék neki. Fekete a sorsa. Tegnap háromszor
kutattam a sorsát elégett lapockacsontokon és juhok beleiben, de
mindannyiszor ugyanaz az ijesztő eredmény mutatkozott…
Nem fejezte be beszédét, hanem arcát teli félelemmel elfödte a kezével.
Úgy látszott, meg volt győződve arról, hogy Chultun Beyli sorsa fekete,
mint az éjszaka.
Chultun Beyli és én útra keltünk. Egy óra mulva az alacsony dombok
mögött voltunk, amelyek Narabancsi Kuret elfödték előttünk.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET. Közel a halálhoz.
Azon a napon érkeztünk vissza Uliasszutaiba, amikor visszatért a
Wang-Tszao-tszun őrségének lefegyverzésére kiküldött különítmény. Ez a
különítmény összetalálkozott Domojiroff ezredessel, aki megparancsolta,
hogy ne érjék be a kíséret lefegyverzésével, hanem fosszák is ki.
Sajnos, a különítmény vezetője, Sztrigine hadnagy teljesítette ezt a
jogtalan parancsot. Szégyen volt látni az orosz katonákat és tiszteket,
a kínai ruhákkal, cipőkkel és karkötőórákkal, amit a kínai
hivatalnokoktól és a födözettől vettek el. A zsákmányból valamennyinek
jutott ezüst és arany. Wang-Tszao-tszun mongol felesége és a fivére a
különítménnyel együtt visszajött és panaszt tett, hogy az oroszok
kirabolták őket. A kínai hivatalnokok és kíséretük éhségnek és
hidegségnek kitéve, csak a legnagyobb fáradsággal érték el a kínai
határt, mert kirablásuk után minden készlet nélkül kellett tovább
menniök.
Mi idegenek elálmélkodva láttuk, hogy Michailoff alezredes katonai
tisztelettel fogadta Sztrigine hadnagyot. De hamar megértettük, amikor
megtudtuk, hogy a kínai ezüst egy részét Michailoff, Fu-Sziang szépen
díszített nyergét pedig a felesége kapta meg. Chultun Beyli követelte,
hogy a kínaiaktól elvett minden fegyvert és minden tőlük ellopott
jószágot neki szolgáltassanak ki, mert később majd vissza kell mindent
adnia a kínai hatóságoknak. De Michailoff visszautasította ezt a
kívánságot. Ezért mi idegenek az orosz különítménnyel megszakítottunk
minden érintkezést. Az oroszok és a mongolok közt is nagyon feszült lett
a viszony. Több orosz tiszt tiltakozott Michailoff és Sztrigine
cselekedetei ellen. Így azután mindig gyakoribb és komolyabb lett a
viszálykodás.
Ebben az időben egy reggelen fegyveres lovasok különös csapata érkezett
Uliasszutaiba. A bolsevista Bourdukoff házában szálltak meg, aki mint
hallottuk, nagy tömegű ezüstöt adott át nekik. Ezek az emberek, akik azt
mondták, hogy ők a császári gárda volt tisztjei, a következők voltak:
Poletika, Philipoff N. N. ezredesek és az utóbbinak három testvére.
Kijelentették, hogy össze akarják vonni a Mongolországban és Kínában
levő fehér tiszteket és katonákat, akikkel Urianhaiba mennek, hogy
szembe szálljanak a bolsevikokkal. Szükséges azonban, hogy előbb
megsemmisítsék Ungernt és Mongolországot visszaadják Kínának. Az
oroszországi Fehérek Központi Szervezete képviselőinek mondták magukat.
Az Uliasszutaiban levő orosz tisztek egyesülése az újonnan érkezetteket
gyűlésre hívta meg, megvizsgálta irataikat és kihallgatta őket.
Kiderült, hogy ezeknek a tiszteknek régebbi összeköttetéseikre vonatkozó
állításai teljesen hamisak, hogy Poletika a bolsevikok hadügyi
biztosságában foglalt el fontos állást, hogy az egyik Philipoff segédje
volt Kameneffnek, amikor ez először kísérelte meg, hogy Angolországba
jusson, hogy Oroszországban egyáltalán nem létezett Fehérek Központi
Szervezete, hogy az Urianhaiban megindítandó harc indítványozása csak
csapda volt a fehér tiszteknek és hogy az újonnan érkezettek szoros
politikai összeköttetésben voltak a bolsevik Bourdukoffal.
E világos bizonyítékok ellenére is éles vita támadt a tisztek közt, hogy
mit csináljanak ezekkel az emberekkel. Ez a vita két pártra szakította a
különítményt. Michailoff alezredes több tiszttel belépett Poletika
csoportjába. Éppen ebben az időben érkezett különítményével
Uliasszutaiba Domojiroff ezredes, aki mindkét párttal azonnal
érintkezésbe lépett, tájékozódott a politikai helyzet iránt, aztán
Poletikát Uliasszutai parancsnokává nevezte ki és ezzel egyidőben az
uliasszutai eseményekről részletes jelentést küldött Ungern bárónak. Ez
a jelentés nagyon sokat foglalkozott velem. Azzal vádolt meg, hogy
akadályozom Domojiroff parancsainak teljesítését.
Ettől kezdve állandóan szemmel tartottak az irántam ellenséges indulatú
ezredes tisztjei. Több oldalról figyelmeztettek, hogy legyek résen. Ez a
banda és vezérük nyiltan fölvetette azt a kérdést, mi joga van
tulajdonképpen ennek az idegennek a Mongolország ügyeibe való
beavatkozásra. Sőt Domojiroff egyik tisztje az egyik gyűlésen egyenesen
felelősségre vont. Nagyon nyugodt hangon ezt feleltem:
– És milyen jogon avatkoznak a mongol ügyekbe orosz menekültek, akik sem
hazájukban, sem külföldön semmiféle jogot nem élveznek?
A tiszt nem felelt, de szeméből kiolvashattam a válaszát. Óriási alakú
barátom, aki mellettem ült, szintén észrevette ezt, odament hozzája,
föléje hajolva kinyújtotta kezét és karját, mintha éppen álomból ébredt
volna föl és ezt mondta:
– Szeretnék már egy kicsit boxolni.
Egy alkalommal hajszálon mult, hogy Domojiroff embereinek kezébe nem
kerültem. Külföldi csoportunk ébersége mentett meg. A várba mentem, hogy
a külföldiek elutazása dolgában a mongol kormányzóval tárgyaljak.
Chultun Beyli jó ideig ott tartott, úgy, hogy csak este kilenc órakor
tudtam ismét visszatérni. Lovam lépést ment. Fél mérfölddel a város
előtt egy gödörből három férfi ugrott ki és felém futott. Korbácsommal
nekiszalajtottam a lovamat, de ebben a pillanatban észrevettem, hogy egy
másik gödörből még több ember ugrott elő és ezek látszólag el akarták
vágni az utamat. De csalódtam, mert ez a második csoport megrohanta és
elfogta az előbbi három embert. Egyik külföldi ember hangját hallottam,
aki oda szólított.
Az illető helyen lengyel katonák és más külföldiek kezében Domojiroff
három tisztjét találtam. Derék barátom volt a vezetőjük, aki éppen a
tisztek kezét kötözgette össze úgy, hogy a csontjuk ropogott. E munkáját
bevégezvén, komoly arccal, örök pipájával a szájában ezt mondta a
barátom:
– Azt hiszem, a legjobb lesz, ha a folyóba dobjuk őket.
Az ő komolyságán és Domojiroff tisztjeinek félelmén nevetve,
megkérdeztem a támadókat, miért törtek reám. Lesütötték a szemüket és
hallgattak. Hallgatásuk hangosan beszélt. Nagyon is jól tudtuk, mi volt
a szándékuk: revolver volt náluk.
– Rendben van, – mondtam. – Világos minden, mint a nap. Szabadon
bocsátom magukat. De jelentsék annak az embernek, aki magukat kiküldte,
hogy a legközelebbi alkalommal nem fog örülni a maguk visszatérésének.
Fegyvereiket Uliasszutai parancsnokának fogom átadni.
Barátom föloldotta kötelékeiket. Ekkor is ugyanazzal a félelmetes
gondossággal járt el és egyre ismételte:
– Én bizony a folyóban a halakat tápláltam volna veletek!
Azután visszatértünk a városba és magukra hagytuk a gonosztevőket.