menekülővel útnak indultunk Uliasszutai irányába. Útunkon a barátságos
vendéglátóinkra, Teternikoffékra való kellemes visszaemlékezés kísért.
Tevéinkért 33 liang veretlen ezüst nagyon drága bérösszeget kellett
fizetnünk, amit egy Uliasszutaiban levő amerikai cég adott nekünk. Ez az
összeg körülbelül 2·7 font fehér fémmel ér föl.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET. Rettenetes bűntett.
Nemsokára eljutottunk arra az útra, amelyen északi irányban utaztunk és
ismét láttuk a kidöntött távíróoszlopok sorát, amelyek egyszer már oly
barátságosan melegítő védelmet adtak nekünk. A Tiszingol völgyének
északi részében levő erdős dombokhoz érkeztünk, amikor sötétedni
kezdett. Ezért elhatároztuk, hogy Bobroff házában töltjük az éjjelt, míg
kísérőink azt tervezték, hogy a távíróállomáson Kanine vendégszeretetét
kérik.
Az állomás kapujánál fegyveres katonát találtunk, aki alaposan
kikérdezett bennünket és miután feleleteink kielégítették, fütyült, mire
egy fiatal tiszt jött ki a házból.
– Ivanoff hadnagy, – mutatkozott be a tiszt. – Fehér párthívekből való
szakaszommal szálltam itt meg.
Tíz főnyi kíséretével Irkutszk vidékéről jött és összeköttetésbe lépett
az Uliasszutaiban levő Michailoff alezredessel, aki megparancsolta, hogy
szállja meg ezt a gerendavárat.
– Jöjjenek kérem közelebb – mondta udvariasan.
Megmondtam, hogy Bobrofféknál akarok lakni, mire kezével a kétségbeesés
mozdulatát téve, így szólt:
– Ne fáradjon, Bobroffékat agyonverték és házukat fölgyújtották.
Az iszonyat kiáltását nem tudtam elnyomni. A hadnagy folytatta:
– Kanine és Pouzikoffék megölték őket, birtokukat kifosztották, azután a
házat a benne levő holttestekkel fölgyújtották. Meg akar róla győződni?
Barátom és én a hadnaggyal odamentünk és megnéztük az iszonyat helyét.
Elégett gerendák és deszkák alatt megfeketedett oszlopok állottak, az
asztali fölszerelés és a vasfazekak szanaszét hevertek. Kissé oldalt,
egy nemezdarab alatt pihent az, ami a szerencsétlenekből megmaradt.
Elsőnek a tiszt szólalt meg.
– Az esetről jelentést küldtem Uliasszutaiba és onnan azt az értesítést
kaptam, hogy a meghaltak rokonai két tiszttel ide fognak jönni, hogy
megvizsgálják az ügyet. Ezért nem temethetem el a halottakat.
A szomorú látványtól lesújtva kérdeztük:
– Hogyan történt ez?
– A következőképpen. Tíz katonámmal éjjel érkeztem ide. Mivel attól
tartottam, hogy itt vörösök lehetnek, lopózkodva jöttünk ide az
állomáshoz és előbb az ablakon pillantottunk be. Láttuk, hogy Pouzikoff,
Kanine és a rövidhajú leány ruhát és más tárgyakat osztogat szét és
ezüstdarabokat mér le. Nem értettem meg mindjárt ennek a jelentőségét,
de éreztem, hogy jó lesz, ha továbbra is résen leszünk. Ezért az egyik
katonámnak megparancsoltam, hogy másszon át a kerítésen és nyissa ki a
kaput. Berohantunk az udvarba. Az első személy, aki a ház előtt nekünk
futott, Kanine felesége volt. Kezét tördelte és borzasztó félelemmel
kiáltotta: «Tudtam, hogy szerencsétlenséget fog hozni!» Azután elájult.
A férfiak egyike egy mellékajtón egy fafészerhez rohant és ott a
kerítésen át próbált menekülni. Magam nem vettem észre. De katonáim
egyike elfogta. Az ajtónál Kanine lépett elénk, aki sápadt volt és
reszketett. Ekkor már láttam, hogy valami fontos dolognak kellett
történnie és valamennyiüknek megmondtam, hogy letartóztatom őket. A
férfiakat megkötöztük és a legszigorúbb őrizet alá helyeztük.
Kérdéseinkre eleinte nem feleltek, kivéve Kanine feleségét, aki azt
kiáltozta: «Szánjátok meg a gyermekeket, azok ártatlanok!» Térdre
hullott és könyörögve tördelte a kezét. A rövidhajú leány ezalatt
szemtelenül nevetett és teli szájjal arcomba fújta a füstöt. Kénytelen
voltam megfenyegetni és így szóltam:
– Tudom, hogy valami bűntettet követtetek el, de még nem akarjátok
beismerni. Ha nem fogtok vallani, a férfiakat agyonlövetem, a nőket
pedig Uliasszutaiba vitetem a bírósághoz.
Határozottan beszéltem, mert nagyon dühös voltam. Elsőnek, nagy
meglepetésemre, a rövidhajú leány szólalt meg.
– Mindent elmondok önnek.
Tentát, tollat, papírost hozattam. Katonáim voltak a tanuk. Azután
jegyzőkönyvbe foglaltam Pouzikoff asszonyának a vallomását. Véres
elbeszélése így hangzott:
– Férjem és én bolsevik biztosok vagyunk. Azért küldtek ki bennünket,
hogy megtudjuk, hány fehér tiszt bújt el Mongolországban. De Bobroff, a
vén fickó ismert bennünket. Tulajdonképpen tovább akartunk utazni,
Kanine azonban visszatartott bennünket azzal, hogy Bobroff gazdag és ő,
Kanine, már régen megölését és birtokának kifosztását tervezi. A fiatal
Bobroffot kártyázásra csábítottuk. Amikor a fiatal Bobroff hazament, az
uram utána lopódzott és lelőtte. Ezután mindannyian Bobroff házához
mentünk. Fölmásztam a kerítésre és a kutyáknak megmérgezett húst
vetettem, úgy hogy pár perc mulva megdöglöttek. Erre mindnyájan
átmásztunk a kerítésen. Az első személy, aki a házból kilépett, Bobroff
felesége volt. Pouzikoff, aki elbújt az ajtó mögött, fejszével
agyonütötte. Az öreg fickót álmában vertük agyon fejszével. A kis leány
a lármára befutott a szobába. Kanine golyót röpített a fejébe. Azután
kifosztottuk a házat, fölgyujtottuk és ekkor veszni hagytuk a lovakat és
a marhákat is. Később minden tökéletesen elégett volna úgy, hogy semmi
nyom sem maradt volna. De ekkor maguk hirtelen megérkeztek és ezek az
ostoba fickók mindjárt elárultak bennünket.
– Gazemberség volt, – mondta a hadnagy, amikor visszamentünk az
állomáshoz. – Égnek állott a hajam, amikor ennek a fiatal asszonynak,
tulajdonképpen még gyermeknek, nyugodt elbeszélését hallottam. Csak
ekkor értettem meg, hogy a bolsevizmus a hit, istenfélelem és
lelkiismeret megsemmisítésével mily mélyre taszította le az embereket.
Csak ekkor ébredtem annak tudatára, hogy az emberiség e
legveszedelmesebb ellenségeivel szemben minden becsületes embernek
kíméletlen harcot kell folytatnia.
Az állomásra visszamenet az út oldalán fekete foltot vettem észre, amely
magára vonta figyelmemet. A foltra mutatva megkérdeztem, hogy mi az?
– Ez a gyilkos Pouzikoff, akit agyonlőttem, – felelte a hadnagy. –
Kaninet és Pouzikoff feleségét is agyonlőttem volna, de sajnáltam Kanine
feleségét és gyermekeit. Még nem tanultam meg, hogyan kell nőket
agyonlőni. Ezeket az embereket most magukkal együtt katonáim őrizete
alatt Uliasszutaiba fogom küldeni. Így is meg fogják találni a halált,
mert a mongolok, akiknek bírósága elé kerülnek, gyilkosság miatt
bizonyosan kivégzik őket.
Ez történt Tiszingolnál, amelynek partjain lidércek járnak hangtalanul a
mocsarak fölött.
Utunk Tiszingolból Uliasszutaig ezeknek a gonosztevőknek a kíséretében
nagyon kellemetlen volt. Barátom és én teljesen elvesztettük szokott
lelkierőnket. Kanine állandóan dacos gondolatokba mélyedt, a szemtelen
nő ellenben nevetett, dohányzott és a katonákkal, meg több kísérőnkkel
durva tréfát űzött. Végül átkeltünk a Jagisztaion és néhány óra mulva
megláttuk előbb a várat, majd a síkon szétszórt házakat, amelyekről
tudtuk, hogy az már Uliasszutai.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. Nyugtalan napok.
Megint az események forgószelébe jutottunk. Azalatt a két hét alatt,
amíg távol voltunk Uliasszutaitól, sok minden történt. Wang-Tszao-tszun
mindössze kilenc kísérőt küldött Urgába, de egyetlen egy sem tért
vissza. A helyzet Mongolországban egyáltalán nem volt tisztázva. Az
Uliasszutaiban alakult orosz különítmény a telepesek megjöttével
megerősödött és bár a kínaiak kiterjedt kémrendszerükkel tudomást
szereztek róla, jogtalanul, de tovább is fönnállott. A városban orosz
ember és egyáltalán külföldi ember nem mert a házából távozni.
Fölfegyverkezve mindenki otthon maradt. Éjjel minden telepesházban őrök
vigyáztak. Ezekre az óvatossági intézkedésekre a kínaiak adtak okot. A
kínai kereskedők a rendelkezésükre álló fegyverkészlettel biztosaik
parancsára fölfegyverezték alkalmazottaikat és a megmaradt fegyvereket a
hivatalnokoknak adták át, akik kétszáz kulit szereltek föl velük. A
kínaiak a mongol arzenált is elfoglalták és az ott talált fegyvereket a
kínai zöldségtenyésztők közt osztották szét a Nagan Huszhunban, a kínai
telepesek bekerített telepítvényén, ahol a legalsóbb munkásosztályból
való kínai nép lakott. Kínának e söpredéke most hatalmasnak érezte
magát. Ezek a fickók most izgatott gyűléseket tartottak és nyilván
összeütközésre készültek föl. Éjjente a kulik sok patronos ládát vittek
a kínai boltokból a Nagan Huszhunba. A kínai csőcselék tűrhetetlenül
arcátlan módon viselkedett. Ezek a kulik szemtelenül megállították és
kikutatták az utcán a járókelőket. Mindenképpen azon voltak, hogy
összeütközést idézzenek elő, amely alkalmat adna nekik a zsákmányolásra
és meggazdagodásra. Bizonyos kínai körökből kapott titkos hírek révén
megtudtuk, hogy a kínaiak pogromra készülődnek az Uliasszutaiban lakó
oroszok és mongolok ellen. Tudtuk, hogy csak egyetlenegy házat kell
meggyujtani a város megfelelő helyén és egy lángtenger lesz a faházakból
épült egész telep. Az oroszok és a mongolok megtették a védelemre
szükséges intézkedéseket. Megerősítették az őröket, a város kerületei
részére vezetőket neveztek ki, külön tűzoltóságot szerveztek és hirtelen
menekülés esetére lovakat, kocsikat és élelmiszert tartottak készen. Még
rosszabbra fordult a helyzet, amikor Kobdóból az a hír érkezett, hogy
ott a kínaiak pogromot rendeztek, több lakost megöltek és fosztogatás
vad orgiája után az egész várost fölgyujtották. Sokan a hegyi erdőkben
kerestek menedéket, de mert meleg ruhával és élelmiszerrel nem voltak
kellőképpen ellátva, a Kobdo környékén levő hegyek már a legközelebbi
napokban a menekültek jajveszékelésétől viszhangzottak. A mongol tél
szabad ege alatt a kemény hideg és az éhség elpusztította a nőket és a
gyermekeket. A kínaiak Uliasszutaiban csakhamar megtudták mindezeket a
híreket. Gúnyosan nevettek és Nagan Huszhunban nagy gyűlést szerveztek,
amelyen arról tanácskoztak, hogy a csőcseléket nekieresztik a városnak.
Ezeket a terveket egy fiatal kínaitól tudtuk meg, aki az egyik telepes
szakácsának volt a fia. Elhatároztuk, hogy azonnal utána járunk a
dolognak. Egy orosz tiszt, a barátom és én összeállottunk, hogy a fiatal
kínai vezetésével a város peremére menjünk. Úgy tettünk, mintha csak
sétára indulnánk. A város végén azonban megállított bennünket egy kínai
őr, aki szemtelenül kijelentette, hogy a várost senkinek sem szabad
elhagynia. Mialatt a kulival beszéltem, megállapítottam, hogy a város és
a Nagan Huszhun közt az út egész mentén kínai őrök állottak és hogy ebbe
az irányba csak úgy özönlött a kínaiak tömege. Beláttuk tehát, hogy
innen teljességgel lehetetlen a gyűlés helyét elérnünk. Hát más utat
választottunk.
Keleti irányban hagytuk el a várost és a kínai kizsákmányolás
következtében koldussá lett mongolok tábora mentén haladtunk. Úgy
látszott, hogy a mongol táborban is aggódva várták a bekövetkezendőket,
mert noha jó későre járt már az idő, senki sem feküdt le aludni. Azután
a folyó jegén át, kerülő utakon lopódzkodtunk a Nagan Huszhunhoz. A
városon kívül, födözéket keresve ahol csak lehetett, a földön másztunk.
Revolverekkel és kézigránátokkal voltunk fölfegyverezve. A városban
barátaink egy kis csapata készenlétben volt, hogy szükség esetén
segítségünkre jöjjön. Négyünk közül a fiatal kínai mászott elől. Őt,
mintha csak az árnyéka lett volna, a barátom követte, aki egyre
figyelmeztette a kínait, hogy megfojtja, mint egy patkányt, ha a
legcsekélyebb mozdulatot teszi, amely elárulhatna bennünket. Attól
tartok, hogy a fiatal vezető nem találta nagyon kellemesnek ezt a sétát.
Végre megláttuk a Nagan Huszhun kerítését. Most már csak nyílt terület
volt köztünk és az összeesküvők közt úgy, hogy könnyen fölfödözhették
volna csoportunkat. Elhatároztuk tehát, hogy egyenkint mászunk át a
szabad téren, de azzal a kivétellel, hogy a kínai a barátom társaságában
maradt. Szerencsénkre sok megfagyott szemétdomb volt a síkon és ezek
födözéket adtak nekünk.
A kerítés árnyékában csúsztunk az udvar felé, ahonnan izgatott tömeg
hangjai csalogattak bennünket. Mivel a sötétségben jó megfigyelő helyet
választottunk, közvetetlen szomszédságunkban rendkívüli dologról
győződhettünk meg.
Egy másik láthatatlan vendég volt jelen a kínaiak gyülekezetén. A földön
feküdt fejével egy lyukban, amelyet kutyák ástak ki a kerítés alatt. Meg
sem moccant és nyilván nem hallotta meg a mi odaérkezésünket. A közelben
egy földmélyedésben egy fehér ló feküdt, amelynek orrlyuka be volt
kötve. Kevéssel odább a kerítéshez kötve egy másik fölnyergelt ló
állott.
Az udvaron nagy volt a lárma. Körülbelül kétezer ember kiabált ott
össze-vissza. Vitatkoztak és vadul hadonásztak a karjaikkal. Csaknem
mindannyian el voltak látva puskával, revolverrel, karddal és baltával.
Fiatal legények szaladgáltak a tömegben, akik állandóan biztatgatták az
embereket, iratokat osztogattak és mindenféle nyilatkozatot tettek.
Végre egy nagy, szélesvállú kínai a kút kávájára állott. Megforgatta
fegyverét a feje fölött és hangosan, élesen beszélni kezdett.
– Azt mondja az embereknek, – magyarázta meg a tolmácsunk, – hogy azt
kell tenniök, amit Kobdóban már megtettek a kínaiak. A biztostól
határozott igéretet kell szerezniök arra, hogy meg fogja parancsolni az
őrségnek, ne álljon terveik megvalósításának útjába. A biztosnak
azonfelül el kell vennie az oroszoktól minden fegyvert. Akkor azután
megbosszuljuk az oroszokon Blagovescsenszkben elkövetett bűntettüket,
amellyel 1900-ban háromezer kínait a vízbe fojtottak. Ti most itt
maradtok, én pedig a biztoshoz megyek, hogy beszéljek vele.
A szónok leugrott a kútról és a város felé szolgáló kapuhoz sietett.
Ekkor észrevettem, hogy a fejével a kerítés alatt fekvő férfi kimászott
a lyukából, fölrántotta a fehér lovat a mélyedésből, odafutott, ahol a
másik ló megkötve állott és ezt a lovat a mi oldalunkra vezette, amely a
várostól jobbra oldalt esett. A második lovat otthagyta, maga pedig
elbújt a kerítés sarkánál. A kínaiak szónoka kilépett a kapun. Amikor
lovát a kerítés másik oldalán látta, a hátára vetette fegyverét és
odament az állathoz. Körülbelül az út felét tette meg, amikor az idegen
hirtelen elővágtatott a kerítés sarkánál levő búvóhelyéből és ezt az
embert a földről villámgyorsan fölrántotta a nyergébe, ahol a már félig
megfojtott kínainak bekötötte a száját. Az idegen azután a várostól
nyugati irányba száguldott el.
– Mit gondol, ki volt ez? – kérdeztem a barátomat, aki azonnal azt
felelte:
– Bizonyára Tushegoun láma.
Az egész látomány engemet is nagyon emlékeztetett a titokzatos bosszuló
lámára.
Késő éjjel megtudtuk, hogy kevéssel a kínaiak szónokának eltávozása
után, aki a biztos segítségét akarta megszerezni a tervezett
vállalkozásnak, a várakozó gyűlés kellő közepébe hajították be a fejét
és hogy hasonló módon nyolc fiatal legény tűnt el nyomtalanul a
Huszhuntól a városba vivő úton. Ez annyira terrorizálta a kínaiakat,
hogy fölhevült lelküket hideg zuhany érte.
Másnap váratlan segítséget kaptunk. Urgából egy fiatal mongol vágtatott
be a városba. Felöltője össze volt tépve, haja teljesen összekócolva,
övéből revolver nyúlt ki. A piacra robogva, ahol a mongolok össze
szoktak gyülekezni, a nyeregből ezt kiáltotta:
– Urgát a mi mongoljaink és Ungern báró dchiang dchün (tábornok kínai
címe) meghódították! Bogdo Hutuktu ismét a khánunk! Mongolok, üssétek
agyon a kínaiakat és fosszátok ki boltjaikat! Vége a türelmünknek!
A tömeg nagyon izgatott lett. A lovast körülfogták az emberek, akik
kérdésekkel ostromolták. A kínaiak által elbocsátott öreg mongol
kormányzót, Chultun Beylit azonnal értesítették a helyzetről. A hírhozót
magához rendelte. Miután kikérdezte, a tömeg föllázítása miatt
elfogatta, de nem akarta őt kiadni a kínai hatóságoknak. Amikor ez
történt, magam is a kormányzónál voltam és tanuja voltam
állásfoglalásának. Amikor Wang-Tszao-tszun, a kínai biztos azzal
fenyegette meg a kormányzót, hogy engedetlenség miatt felelősségre
vonja, az öreg ember csak az olvasójához nyúlt és így szólt:
– Azt hiszem, hogy ennek a mongolnak minden szava igazat mond és attól
tartok, hogy mostani viszonyunk hamarosan az ellenkezőjére fordul.
Az volt az érzésem, hogy Wang-Tszao-tszun is belátta a mongol
jelentésének helyességét, mert nem ragaszkodott a követeléséhez.
E pillanattól kezdve eltűntek a kínaiak Uliasszutai utcáiról. Helyüket
orosz tisztek őrjáratai és a mi külföldi telepünk emberei foglalták el.
A kínaiak körében keletkezett pánikot még csak növelte egy levél, amely
azt a hírt hozta, hogy a mongolok és az altai-tatárok Kaigorodoff tatár
tiszt vezetésével megkezdték azoknak a kobdói kínaiaknak az üldözését,
akik a város kifosztásakor szerzett zsákmánnyal szökni iparkodtak, hogy
az üldözők utólérték és Szinkiang határán megsemmisítették a
fosztogatókat. A levél szerint továbbá Bakics tábornokot és azt a
hatezer embert, akit a kínai hatóságok vele együtt az Amyl folyónál
internáltak, fölfegyverezték és ezek most a Kuldjában internálva volt
Annenkoff atamánnal fognak egyesülni, hogy azután Ungern báróval
próbáljanak egyesülni. A levél e második része helytelennek bizonyult,
mert se Bakics, se Annenkoff nem foglalkozott hasonló tervvel. Sőt
Annenkoffot a kínaiak mélyen Turkesztán belsejébe száműzték. E hírek
azonban mindenesetre a legnagyobb megdöbbenést okozták a kínaiak közt.
Éppen ebben az időben a bolsevikok három ügynöke érkezett Irkutszkból
Bourdokoff orosz bolsevik telepes házába. Szaltikoff, Freimann és Novak
volt a nevük. A három ügynök mindjárt azon kezdett dolgozni, hogy a
kínai hatóságokat az orosz tisztek lefegyverzésére és a vörösöknek való
kiszolgáltatására bírja. Rábeszélték az ügynökök a kínai kereskedelmi
kamarát, hogy az irkutszki szovjettől kérje egy vörös különítménynek
Uliasszutaiba való küldését, amely megvédje a kínaiakat a fehér
különítményekkel szemben. Freimann mongol nyelven írt kommunista
röpiratokat hozott és azonkívül utasítást az Irkutszkba szolgáló távíró
vonal ujjáépítésére.
Ennek a kvartettnek a politikája nagy sikerrel járt. Wang-Tszao-tszun
nemsokára együtt dolgozott az ügynökökkel. Így azután hamar visszatértek
azok a napok, amikor pogromot várhattunk Uliasszutaiban. Az orosz
tisztek attól féltek, hogy lefogják őket. Az amerikai cégek egyikének
képviselője velem a kínai biztoshoz ment, hogy tárgyalást kezdjen.
Megmagyaráztuk neki, hogy cselekedetei törvénytelenek, mert kormánya nem
hatalmazta föl, hogy összeköttetésbe lépjen a bolsevikokkal és Peking
még nem is ismerte el a szovjetkormányt. Wang-Tszao-tszun és
tanácsadója, Fu-Sziang nagy zavarba jöttek, amikor ilyen módon
megtudták, hogy mi ismertük a bolsevik ügynökökkel való titkos
összejöveteleiket. A kommiszárius arról biztosított bennünket, hogy
őrcsapata elég erős a pogrom megakadályozására.
Ez valóban nagyon derék csapat volt, csupa jól begyakorolt és
fegyelmezett katona, akinek vezetője egy komoly és jól nevelt tiszt
volt. De mit tehetett nyolcvan katona háromezer kuli, ezer
fölfegyverzett kereskedő és kétszáz fiatal legény csőcselékseregével
szemben?
Nagyon erősen hangoztattuk az aggodalmunkat és rámutatva arra, hogy a
külföldi és az orosz lakosság el van határozva a végsőkig való
védekezésre, lelkére beszéltünk a biztosnak, hogy akadályozzon meg
minden vérontást.
Wang azonnal elrendelte, hogy erős őrjáratok járják be a várost. Ennek
nemsokára az a rendkívül különös látvány lett a következménye, hogy a
város minden részében ugyanegy időben orosz, külföldi és kínai őrjáratok
vonultak végig. Akkor még nem tudtuk, hogy további háromszáz ember
állott őrségen, tudniillik Tushegoun láma emberei, akik a hegyek közt
húzták meg magukat.
Nemsokára új, alapos és hirtelen fordulat állott be. A mongol kormányzó
a legközelebbi kolostor lámái révén azt a hírt kapta, hogy Kazagrandi
ezredes irreguláris kínai bandákkal való ütközet után elfoglalta Van
Kuret, ott három orosz-mongol lovasdandárt alkotott és egyáltalán
mozgósította a mongolokat az Élő Buddha, az oroszokat pedig Ungern báró
parancsára. Néhány óra mulva ismeretessé vált, hogy kínai katonák a
dzaini nagy kolostorban meggyilkolták Barszky orosz kapitányt és hogy
ezért Kazagrandi csapatainak egy része megtámadta és elkergette az
odavaló kínaiakat.
Van Kure bevételekor az oroszok foglyul ejtettek egy koreai kommunistát,
aki arannyal és propagandairatokkal ellátva, Moszkvából úton volt Korea
és Amerika megdolgozására. Kazagrandi ezredes ezt a koreait aranyával
együtt tovább küldte Ungern báróhoz.
Miután e hírek Uliasszutaiba érkeztek, városunk orosz különítményének
vezetője letartóztatott minden bolsevista ügynököt és valamennyit,
Bobroff gyilkosaival együtt, haditörvényszék elé állította. Kaninet,
Pouzikoffnét és Freimannt agyonlőtték. Szaltikoff és Novak dolgában némi
kétség támadt. Szaltikoffnak különben is sikerült megszöknie, míg
Novakot Michailoff alezredes parancsára eltoloncolták nyugat felé.
Uliasszutai orosz különítményének vezetője az orosz telepeseket
mozgósította és nyiltan a maga védelmébe vette a várost, amibe a mongol
hatóságok hallgatólagosan beleegyeztek.
Chultun Beyli mongol kormányzó a szomszédos mongol fejedelmeket
tanácskozásra hívta össze, amelynek lelke Hun Jap láma, az ismert mongol
hazafi lett. A fejedelmek azonnal összeállították a kínaiakhoz intézendő
követelményeket, amelyek abban csúcsosodtak ki, hogy teljesen ki kell
üríteniök a Chultun Beyli alá tartozó területet. Ebből a követelésből a
különféle kínai és mongol elemek közt tárgyalások, fenyegetődzések és
súrlódások keletkeztek. Wang-Tszao-tszun a rendezésre nézve külön
tervvel állott elő, amelyet néhány mongol fejedelem elfogadott. Jap láma
azonban a döntő pillanatban a földre dobta a kínai okiratot, kihúzta a
kését és megesküdött, hogy inkább öngyilkos lesz, semhogy pecsétjét
ráüsse ilyen áruló megegyezésre. Ennek következtében visszautasították a
kínai ajánlatokat és az ellenfelek most harcra készülődtek. Jasszaktu
khán, Szain-Noion khán és Jahantszi láma területeiről minden fegyveres
mongolt behívtak. A kínai hatóságok elhelyezték négy géppuskájukat és a
vár védelmére fegyverkeztek.
Úgy a kínaiak, mint a mongolok is állandóan tanácskoztak. Végül eljött
hozzám, mint közvetetlenül nem érdekelt idegenhez, régi barátunk, Tzeren
és átadta nekem Wang-Tszao-tszun és Chultun Beyli egyidejű kérését, hogy
kíséreljem meg, nem lehetne-e a két elem közt békét teremteni és illő
megegyezést létesíteni. Hasonló kérelmet adtak át egy amerikai cég
képviselőjének is.
A döntőbírák és a kínai meg mongol képviselők a következő este tartották
meg első gyűlésüket. Ez annyira szenvedélyes és viharos volt, hogy mi
külföldiek kétségbe vontuk küldetésünk sikerét. Amikor éjfél felé a
szónokok kifáradtak, mi két pontra nézve mégis megegyezést tudtunk
teremteni: a mongolok kijelentették, hogy nem óhajtanak háborúskodni és
hogy az egész ügyet oly módon akarják szabályozni, amely továbbra is
megtartaná számukra a nagy kínai nép barátságát, viszont a kínai biztos
beismerte, hogy Kína vétett ama szerződések ellen, amelyek törvényes
módon teljes függetlenséget biztosítottak Mongolországnak.