voltak hagyatva. Nagy lázban feküdtek báránybőrbundák és köpenyek egész
halmaza alatt, félrebeszéltek, dühöngtek és ide-oda hánykolódtak. A
szénserpenyő mellett még egészséges felnőttek és gyermekek egykedvűen
beszélgettek, teáztak és pipáztak. A szenvedők és halottak közt annyi
ijesztő nyomort láttam ezekben a jurtákban, hogy nem tudom leírni.
Erre gondoltam: Ó, nagy Dzsingisz khán, aki olyan jól megértetted Ázsia
és Európa sorsát, aki életedet a mongol név dicsőségének szentelted,
miért nem világosítottad föl saját népedet, amely még mindig megőrizte
régi erkölcsét, becsületességét és békés szokásait, hogy védve legyen
ilyen halál ellen? A karakorumi mauzoleumban évszázadok folyamán
szétporladt csontjaidnak szembe kellene szállaniok egykoron nagy, a fél
civilizált világtól rettegett néped gyors kihalásával!
Ez járt a fejemben, amikor a biztos halált várók táborát láttam és
hallottam a haldokló férfiak, nők és gyermekek nyögését, kiáltozását és
dühöngését. Valahol messze éhes kutyák vonítottak és egyhangúan szólt a
kifáradt varázsló dobja.
Előre! Nem tudtam tovább nézni az iszonyat e képét. Amikor megint úton
voltunk, az az érzés nehezedett reánk, mintha a borzasztó helyről valami
ijesztő, láthatatlan szellem követne bennünket. A betegségek ördögei?
Vagy csak az iszonyat képei? Vagy éppen azoknak a lelke, akiket ott a
mongol sötétség oltárán áldoznak föl? Megmagyarázhatatlan félelem fogott
el bennünket. Csak miután letértünk az útról és egy erdős hegyháton át
egy katlanba léptünk, ahonnan nem volt látható sem a Jahantszi Kure
kolostor, sem a dugun, sem a haldokló mongolok sírja, csak akkor
lélekzettünk ismét szabadabban.
Nagy tóhoz érkeztünk. A Tiszingol volt. Partján nagy orosz ház állott, a
távíróállomás Koszogol és Uliasszutai közt.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET. Gyilkosok közt.
Amikor a távíróállomáshoz közeledtünk, egy szőke fiatal ember, az
állomás Kanine nevű hivatalnoka jött elénk. Némi zavarral éjszakai
szállást ajánlott föl a házában. Belépésünkkor egy magas, szikár férfi
állt föl az asztal mellől és határozatlan magatartással felénk tartott,
de amellett nagyon is figyelmesen vizsgálgatott bennünket.
– Vendégek, – mondta nekik Kanin, – Khathylba utaznak, magánszemélyek,
idegenek, külföldiek…
– Aha, – mondta a másik nyugodtan, mintha megértette volna.
Amikor övünket megoldottuk és nagykeservesen kibújtunk a nehéz mongol
köpenyből, a magas férfi nagyon buzgón sugdolódzott a gazdánkkal.
Hallottam, hogy amikor az asztalhoz közeledtünk, ezt mondta neki:
– Tehát kénytelenek vagyunk elhalasztani.
Kanine csak biccentett egyet a fejével.
Az asztalnál még mások is ültek, köztük Kanine segédje, fehér arcú,
magas szőke ember, aki mindenféléről fecsegett. Félig bolond volt. Ott
volt Kanine felesége is, sápadt, fiatal, kimerültnek látszó, ijedtszemű
teremtés, akinek arca elárulta, hogy félelem kínozza. Mellette egy
körülbelül tizenöt éves, fiatal, rövidhajú leány ült, aki férfi módjára
volt öltözve. Még Kanine két kis fia is ott volt a szobában.
Valamennyivel megismerkedtünk. A nagy idegen Gorokoff néven mutatkozott
be és Szamgaltaiból való telepesnek mondta magát. A rövidhajú leányt
testvéreként mutatta be.
Kanine felesége észrevehető félelemmel nézett bennünket és nem szólt
semmit. Nyilvánvaló volt, hogy kínos neki a jelenlétünk. Mi azonban,
akik nem válogathattunk szállásban, teázni kezdtünk és kenyeret meg
hideg húst ettünk.
Kanine elmondta, hogy családja a táviróvonal szétrombolása óta
nyomorgott. A bolsevikok Irkutszkból nem küldtek neki fizetést, úgy
kellett tehát megélnie, ahogy éppen lehetett. Családjával együtt szénát
csinált, amit eladtak az orosz telepeseknek, Khatylból Uliasszutaiba és
Szamgaltaiba magánközleményeket és árúkat továbbítottak, szarvasmarhával
kereskedtek, vadásztak és ilyen módon tengették életüket.
Gorokoff kijelentette, hogy kereskedelmi ügyei következtében Khathylba
kénytelen utazni. Ő és testvére nagyon örülnének tehát, ha a mi
karavánunkhoz csatlakozhatnának. Színtelen szeme, amely mindig kerülte
másnak a tekintetét, éppenséggel nem tette vonzóvá az arcát.
Beszélgetés közben azt kérdeztük Kaninetól, hogy vannak-e a közelben
orosz telepesek. Ráncbaszedett homlokkal és haragosan nézve ezt felelte:
– Körülbelül egy versztnyire az állomástól még egy Bobroff nevű gazdag
öreg ember lakik. De nem ajánlom, hogy fölkeresse, mert haszontalan, nem
vendégszerető, vén fickó.
Kanine felesége férjének e szavaira lesütötte a szemét és a vállát
összehúzta, mintha borzongás járná át. Gorokoff és testvére tovább is
egykedvűen pöfékelt. Mindez, Kanine beszédének ellenséges hangja,
feleségének zavarodottsága és Gorokoffék mesterkélt közönbössége,
föltűnt nekem. Ezért elhatároztam, hogy megnézem azt az öreg telepest,
akiről Kanine oly kedvezőtlen leírást adott. Uliasszutaiban két Bobroff
nevű embert ismertem. Kaninenak azt mondtam, hogy fölkérésre személyesen
kell Bobroffnak egy levelet átadnom, magamra vettem felöltőmet és
távoztam.
Bobroff háza mélyedésben épült és magas kerítés vette körül, amelyen
átkukucskáltak a házak alacsony födelei. Az egyik ablakból világosság
szűrődött ki. A kapun kopogtam. Dühös kutyaugatás volt a felelet. A
kerítés hasadékain át négy óriási fekete mongol kutyát pillantottam meg,
amelyek fogaikat csattogtatva és különösen vonítva, a kapunak rontottak.
Az udvaron kinyílt a ház ajtaja és valaki ezt kérdezte:
– Ki az?
Azt feleltem, hogy utas vagyok Uliasszutaiból. Mindenekelőtt megkötözték
a kutyákat. Azután bebocsátott egy ember, aki tetőtől talpig
vizsgálgatott engem. Zsebéből revolvernek az agya látszott. Miután az,
amit látott, valamint elbeszélésem, hogy ismertem a rokonait,
megnyugtatta, melegen üdvözölt, meghívott a házába és bemutatott a
feleségének, egy tiszteletreméltó öreg hölgynek és gyönyörű ötéves kis
fogadott leányának. Ezt a leánykát a pusztában találta az anyja
holtteste mellett, aki a bolsevikok elől menekülve, kimerültség
következtében vesztette az életét.
Bobroff elmondta, hogy Kazagrandi orosz különítménye Koszogolból elűzte
a vörös csapatokat. Khathylba tehát veszedelem nélkül folytathattuk az
utunkat. Az öreg ember ezt kérdezte:
– Miért nem inkább nálam tölti az éjszakát, mint odaát azoknál a
rablóknál?
Bővebb fölvilágosítást kértem és nagyon fontos dolgokat tudtam meg. Úgy
látszott, hogy Kanine bolsevik, az irkutszki szovjet ügynöke és azért
küldték ide, hogy mindent megfigyeljen. De most ártalmatlanná lett,
vélte Bobroff, mert az állomása és Irkutszk között megszakadt az
összeköttetés. Ellenben Biiszkből, az Altai-területről éppen most egy
nagyon hatalmas biztos érkezett.
– Gorokoff?
– Ő így nevezi magát, de én is Biiszkből jövök, ahol mindenkit ismerek.
Pouzikoff az igazi neve és a kíséretében levő rövidhajú leány a
szeretője. Ő a Cseka megbízottja, a leány pedig ennek a hatóságnak az
ügynöke. Ezek ketten a mult augusztusban a Kolcsak-féle hadsereg hetven
megkötözött tisztjét lőtték agyon revolverrel. Gaz, gyáva gyilkosok!
Most idejönnek, hogy az országot kikémleljék. Az én házamban akartak
éjjelre megszállni, de én nagyon jól ismerem őket és megtagadtam a
vendégszeretetet.
Visszaemlékezve az állomáson az asztalnál hallott többféle gyanús szóra
és a gyanús pillantásokra, ezt kérdeztem:
– És nem fél tőlük?
– Nem, – felelte az öreg ember. – Magamat és családomat meg tudom
védeni. És védelmezőm is van, – a fiam. Egész Mongolországban nem talál
még egy olyan lövőt, lovast és harcost, mint ő. Sajnálom, hogy nem
ismerkedhetik meg vele. Elment, hogy a nyájak után nézzen és csak holnap
tér vissza.
Barátságosan elbúcsúztunk. Meg kellett ígérnem, hogy visszatérőben nála
fogunk lakni. Kanine és Gorokoff ezzel a kérdéssel fogadott:
– Nos, mit fecsegett rólunk Bobroff?
– Magukról semmit, – feleltem. – Amikor megtudta, hogy itt lakom,
egyáltalán nem akart velem beszélni. Hát mi történt köztetek? –
kérdeztem nagy meglepetést színlelve.
– Régi viszály, – mormogta Gorokoff.
– Gonoszlelkü vén bűnös, – mondta Kanine.
Eközben azonban Kanine feleségének ijedt szeme valódi rémületet árult
el, mintha arra lett volna elkészülve, hogy a következő pillanatban
halálos csapás éri.
Gorokoff összecsomagolta a holmiját, hogy másnap reggel készen legyen az
útra. Mi egyszerű ágyainkat a mellékhelyiségben állítottuk föl és
lefekvéshez készülődtünk. Előbb azonban odasúgtam a barátomnak, hogy a
revolverét minden eshetőségre tartsa készen. Barátom mosolygott, mialatt
revolverét elővette és fejszéjét a vánkosa alá tette. Súgva mondta:
– Ezek az emberek kezdettől fogva gyanúsak voltak nekem. Valami rosszban
törik a fejüket. Holnap Gorokoff mögött lovagolok és egy csinos kis
dumdum-golyót tartok készen a számára.
A mongolok az éjjelt a maguk sátrában, a nyílt udvaron a tevék mellett
töltötték; az állatok közelében akartak lenni, hogy takarmányozhassák
őket.
Reggel hét óra felé útnak indultunk. Barátom, mint karavánunk utóvédje
foglalt helyet és ilyen módon mindig Gorokoff mögött maradt, aki, mint
testvére is, – mindkettő tetőtől-talpig föl volt fegyverkezve, – pompás
lovon ült. Megkérdeztem:
– Hogyan tudták a lovaikat ilyen jó állapotban tartani, amikor pedig már
megtették a nagy utat Szamgaltaitól idáig?
Amikor Gorokoff azt felelte, hogy a lovak Kanine tulajdona, világosan
láttam, hogy ez nem lehet olyan szegény, mint aminőnek magát
föltüntette. Mert e pompás lovak egyikéért is minden gazdag mongol annyi
juhot adott volna neki, hogy egész háztartása egy évig el lett volna
látva juhhússal.
Nemsokára nagy mocsárhoz érkeztünk, amelyet sűrű bokrok vettek körül.
Rendkívül meglepett, hogy ott sok száz fehér kuropatkát vagy foglyot
láttam. Közeledtünkre kacsák szálltak föl a vízről. Télen, a legélesebb
szélben és hóban vadkacsa! A mongol ezt így magyarázta meg:
– Ez a mocsár mindig meleg marad és sohasem fagy be. Itt egész éven át
élnek vadkacsák, úgyszintén kuropatkák is, amelyek a puha, meleg földben
elegendő táplálékot találnak.
Míg a mongollal beszéltem, a mocsár fölött vörösessárga lángot láttam.
Ide-oda lobogott, de azonnal eltűnt. Ám a túlsó szélen nemsokára két
újabb lángnyelv tűnt föl. Megértettem, hogy itt igazi lidércekről van
szó, lidércekről, amelyeket mindenütt a legendák ezrei vesznek körül, de
a vegyi tudomány teljesen természetesen úgy magyaráz meg, hogy
meggyullad az a mocsárgáz, amely a növényanyagoknak a meleg, nedves
földben való elrothadása folytán képződött. A mongol ezt mondta:
– Adair démonjai laknak itt, akik állandó harcban vannak Muren
szellemeivel.
– Valóban, – gondolám, – ha még a prózai Európában is és ma is azt
hiszik a falusiak, hogy a lángnyelvek gonosz varázslat szülöttei, akkor
a misztérium országában legalább is két szomszédos folyó démonjainak
háborús jelenségei kell, hogy legyenek.
Mögöttünk hagyván a mocsárt, messzi előttünk nagy kolostort láttunk. Bár
fél mérföldnyire oldalt esett az úttól, Gorokoffék mégis azt mondták,
hogy oda kell lovagolniok, mert a kínai üzletekben egyet-mást be akarnak
vásárolni. Gyorsan ellovagoltak és megígérték, hogy nemsokára utólérnek.
De jó sokáig nem láttuk őket ismét. Később teljesen váratlan körülmények
közt, amelyek rájuk nézve nagyon tragikus jelentőségűek voltak,
találkoztunk velük. Ami bennünket illet, mi egészen meg voltunk
elégedve, hogy ilyen hamar megszabadultunk tőlük. Most azután
részletesen elmondhattam a barátomnak mindent, amit Bobroff beszélt
róluk.
HUSZONHARMADIK FEJEZET. Vulkánon.
Másnap este Khathylba érkeztünk. Ez kis orosz telep tíz szétszórt
épülettel, az Egingol vagy Jaga völgyében, amely fél mérföldnyire a falu
fölött lép ki a Koszogolból. A Koszogol óriási alpesi tó. Mély, hideg,
hossza nyolcvanöt, szélessége tíz-harminc mérföld. Nyugati partján a
darkhat-szojotok laknak, akik Hubszugulnak nevezik. Koszogol a mongol
neve.
A szojotok is, a mongolok is rettenetes, szent víznek tekintik. Ez az
előítélet könnyen megérthető, mert a tó még most is vulkánikus
működésben levő területen van. Nyáron, teljesen csöndes napokon néha
magas hullámok csapdossák fölületét, amelyek veszedelmesek nemcsak a
bennszülöttek halászcsónakjainak, hanem a tavon közlekedő nagy orosz
személyszállító gőzösöknek is. Télen pedig egészen váratlanul darabokra
töri jégtakaróját és a törések helyén gőzfelhők szállnak a magasba. A tó
fenekén nyilván szórványosan forró források kezdenek működni, vagy talán
lávaömlésről van szó. Hogy ezek a természeti jelenségek valamiféle
földalatti konvulzióra vezetendők vissza, bizonyítja a nagytömegű
döglött hal, amely a sekélyebb helyeken olykor elzárja a kifolyást.
A tó rendkívül gazdag halban. Főként pisztráng- és lazacfajtában.
Híressé tették csodálatos «fehér halai», amelyeket azelőtt egész
Szibériában, sőt Mongolországban egész Mukdenig szétküldözgettek. A
«fehér hal» kövér, nagyon finom és jó kaviárt ad. A tónak egy másik
halfaja a fehér khayrusz vagy pisztráng, amely a vándorlás idején, a
legtöbb hal szokásával ellentétben, vízmentében vonul a Jagaba ahol az
egymás mellett hemzsegő halak olykor-olykor egyik parttól a másikig az
egész folyót elborítják. Ezt a halfajtát azonban nem halásszák, mert
tele van féreggel és táplálékul nem alkalmas. Sőt még a macska és a
kutya sem nyúl hozzá a khayruszhoz. Nagyon érdekes jelenség ez, amelyet
Dorogosztaiszky irkutszki egyetemi tanár vizsgálgatott, míg a bolsevikok
meg nem zavarták munkájában.
Khathylban pánik volt. Kazagrandi ezredes orosz különítménye hirtelen
harcképtelenné lett és miután a bolsevikokat kétszer megverte és
Irkutszk ellen jól haladt előre, tisztjei viszálykodása következtében
széthullott. A bolsevikok kihasználták ezt a helyzetet, ezer főre
erősítették meg csapataikat és előre indultak, hogy az elvesztett
területet visszaszerezzék, míg a Kazagrandi-felé különítmény maradványa
Khathylba vonult vissza, ahol egy utolsó kísérletet akart tenni az
ellenállásra a vörösökkel szemben.
Khathyl lakói minden ingó jószágukat kocsira rakva elmenekültek a
városból. Marháikat és lovaikat ott hagyták. Az egyik részük azt
tervezte, hogy a nem messzi fenyőerdőkben és hegyzugokban bújik el, míg
másik részük déli irányba indult Muren Kure és Uliasszutai felé.
A megérkezésünket követő napon a mongol községi hivatalnok azt a hírt
kapta, hogy a vörös csapatok megkerülték Kazagrandi ezredes embereit és
most valóban Khathyl ellen közelednek. A mongol hivatalos képviselő erre
okiratait és szolgáit azonnal tizenegy tevére rakatta és otthagyta a
yament. Vele együtt szó nélkül eltűntek a mi mongol vezetőink és
magukkal vitték a tevéinket.
A helyzetünk kétségbeejtőnek látszott. A még el nem menekült
telepesekhez siettünk, hogy tevéket próbáljunk tőlük vásárolni. Ezek
azonban, az eseményeket várva, állataikat Mongolország félreeső helyeire
küldték és ezért nem tehettek szolgálatunkra. Erre elmentünk Gay V. G.
doktorhoz, egy a városban élő állatorvoshoz, akit a marhapestis ellen
folytatott harca egész Mongolországban híressé tett. Családjával együtt
lakott itt és miután kényszerítve látta magát az állami szolgálat
elhagyására, marhakereskedő lett belőle. Rendkívül érdekes, ügyes és
erélyes személyiség volt. A cári uralom alatt az volt a megbizatása,
hogy a német fronton levő orosz hadsereg számára Mongolországból az
egész hússzállítást végezze. Ilyen módon rengeteg vállalatnak lett a
megszervezője. Amikor a bolsevikok 1917-ben hatalomra jutottak, nekik is
rendelkezésükre állott. Később, amikor Kolcsak csapatai elkergették a
bolsevikokat Szibériából, elfogták és bíróság elé állították. De
szabadon engedték, mert belátták, hogy ő az egyetlen ember, aki ezt a
nagy mongol vállalkozást intézheti. Így azután Kolcsak admirálisnak a
hússzállítója lett. A legutóbbi időben Gay Kazagrandi csapatainak fő
szervezője és szállítója volt.
Nekünk mindjárt azt mondta, hogy nem tehetünk mást, mint hogy beérjük
néhány nyomorult, letört lóval, amely elvihetne bennünket hatvan
mérföldnyire Muren Kureba, ahol majd találunk tevét az Uliasszutaiba
való visszatérésre. De még ezek a lovak is bizonyos távolságra vannak a
várostól, úgy, hogy az éjjelt itt kell töltenünk, azt az éjjelt, amelyen
a vörös csapatokat várják.
Csodálkozva láttuk, hogy családjával együtt Gay is maradni akar a
vörösök megérkezéseig. Különben csak néhány kozák maradt vissza a
városban azzal a megbizatással, hogy figyeljék meg a vörös csapatok
mozdulatait.
Leszállt az éj. Barátom és én készek voltunk harcolni vagy, a legvégső
esetben, öngyilkosságot elkövetni. A Jaga közelében, egy kis házban
tartózkodtunk, amelyben néhány munkás lakott és nem tartotta
szükségesnek a távozást. A munkások fölmentek egy dombra, ahol egészen
addig a hegyláncig, amely mögül a vörös különítménynek föl kellett
bukkannia, át lehetett tekinteni az egész vidéket. Az erdőben levő e
figyelőhelyről hirtelen kiáltozva futott vissza az egyik munkás.
– Jaj, jaj, jönnek a vörösök. Egy lovas, ahogy csak tud, vágtat az erdei
úton. Rákiáltottam, de nem felelt. Sötét volt, de fölismertem, hogy a ló
idegen állat.
– Ne fecsegj ostobaságot, – mondta egy másik munkás. – Valószínűleg
valami mongol lovagolt el arra, akit te vörösnek néztél.
– Nem, nem volt mongol, – válaszolta az első munkás. – A ló meg volt
patkolva. Egészen tisztán hallottam a patkócsattogást. Jaj nekünk!
– Szép dolog, – mondta a barátom. – Úgy látszik, ez a végünk. Ostoba
dolog, hogy így kelljen elpusztulnunk.
Igaza volt.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. A mongol volt, aki elhozta nekünk
a három lovat a menekülésre. Azonnal nyergeltünk és a harmadik lóra
fölraktuk sátrunkat és az élelmiszert. Mindjárt el is lovagoltunk, hogy
még Gaytól elbúcsúzzunk.
Gay házában egész haditanácsot találtunk. A hegyekről két-három telepes
és néhány kozák vágtatott le és azt jelentette, hogy a vörös különítmény
közeledik Khathylhoz, de az éjjel az erdőben marad, ahol már tábortüzet
rak. A ház ablakán át valóban tűzfényt lehetett látni. Igazán nagyon
különös volt, hogy az ellenség ott az erdőben akarta megvárni a reggelt,
amikor pedig zavartalanul lovagolhatott volna a faluig, amelyet el akart
foglalni.
Egy fölfegyverkezett kozák lépett be és jelentette, hogy a különítmény
két fegyveres embere a házhoz közeledik. A szobában levők mindannyian
füleltek. Kívülről több ló patkócsattogását és emberek hangját
hallottuk. Azután kopogtak.
– Szabad, – mondta Gay.
Két fiatal ember lépett be. Szakálluk egészen fehér volt és arcuk a nagy
hidegtől lángolóan vörös. Közönséges szibériai felöltő volt rajtuk és a
fejükön nagy asztrakán sapka. De fegyver nem volt náluk.
Azonnal kikérdeztük őket. Kiderült, hogy a szóban forgó különítmény az
irkutszki és a yakutszki kerületekből való fehér parasztok csapata volt,
amely a bolsevikok ellen harcolt. Irkutszk közelében vereség érte őket
és most Kazagrandival próbáltak összeköttetést teremteni. E csapat
vezére egy szocialista volt, Wasszilieff kapitány, akinek szocialista
hajlandóságai miatt a cár alatt sokat kellett szenvednie.
Veszedelmen kívül voltunk tehát. Mégis, mivel mindent megtudtunk, ami
kívánatos és sürgős volt, hogy jelentést tegyünk, elhatároztuk, hogy
azonnal elindulunk Muren Kureba.
Az úton utólértünk három kozákot, aki vissza akarta hozni a délnek
menekülő telepeseket. Hozzájuk csatlakoztunk. Gyalogosan átvezettük a
lovakat a folyó jegén. A Jaga meg volt veszve. A föld alatti erők a jég
alatt fölfelé törekvő nagy hullámokat teremtettek, amelyek hangos
ordítással nagy jégdarabokat téptek le, kis darabokra törték össze és a
víz mentében levő, még el nem tört jégmező alá szívták. Kígyókhoz
hasonló repedések terjedtek különböző irányban a jég fölületén. Az egyik
kozák belebukott a repedések egyikébe. Csak éppen hogy még kihúzhattuk.
A jéghideg fürdő miatt vissza kellett térnie Khathylba. Lovaink
ismételten megcsúsztak és elestek. Ember és állat a halál jelenlétét
érezte.
Végre elértük a túlsó partot és déli irányban folytathattuk utunkat. Tíz
mérföld után találkoztunk az első menekülő csoporttal. A menekülők nagy
sátort ütöttek, tüzet raktak benne és megtöltötték meleggel, de füsttel
is. Táboruk egy kínai kereskedelmi telep mellett volt, amelynek
tulajdonosai azonban nem engedték meg a telepeseknek, hogy tágas
házaikba léphessenek be, jóllehet gyermekek, nők és betegek is voltak a
menekülők közt. Csak félórát töltöttünk itt el.
Amikor utazásunkat folytattuk, kivéve azokat a helyeket, ahol vastagon
feküdt a hó, jó volt az út.
Átkeltünk az Egingol és Muren folyók meglehetősen magas vízválasztóján.
A szoros közelében teljesen váratlan dolog történt velünk. Éppen egy
meglehetősen széles völgyön haladtunk át, amelynek felső részét sűrű
erdő borította. Az erdő közelében két lovast vettünk észre, aki nyilván
figyelt bennünket. Az a mód, ahogy a nyeregben ültek és lovaiknak a
fajtája azt mutatta, hogy nem lehetnek mongolok. Odakiáltottunk nekik és
integettünk. De nem feleltek. Az erdőből kijött egy harmadik lovas, aki
szintén megállott, hogy szemügyre vegyen bennünket. Elhatároztuk, hogy
kikérdezzük őket. Feléjük vágtattunk. Amikor mintegy ezer méternyire
voltunk tőlük, leszálltak a lóról és tartós tüzet indítottak ellenünk.
Szerencsére nyitott sorban lovagoltunk, tehát rossz célpont voltunk. Mi
is leugrottunk, lehasaltunk a földre és elkészültünk a harcra. De nem
lőttünk, mert azt hittük, hogy talán tévedésből vörösöknek néztek
bennünket. Röviddel azután eltűntek. Európai fegyverrel lőttek, ami
újabb bizonyítékául szolgált annak, hogy nem voltak mongolok. Vártunk,
amíg semmit sem láthattunk már az erdőben, akkor előre mentünk, hogy
megvizsgáljuk a nyomukat, amely, mint megállapítottuk, patkolt lovaktól
származott, ami világosan igazolta, hogy nem mongolokkal volt dolgunk.
Vajjon kik lehettek ezek az emberek? Sohasem tudtuk megállapítani.
A szoroson való átkelés után Teternikoff D. A. murenkurei orosz
telepessel találkoztunk, aki meghívott, hogy Muren Kureban lakjunk az ő
házában és megígérte, hogy ott a lámáktól tevéket szerez nekünk.
Nagyon metsző hideg volt és az éles szél még érezhetőbbé tette. Nappal
csontig fagytunk, hogy éjjel sátorkályhánk mellett kellemesen
fölmelegedjünk.
Két nap mulva elértük a Muren völgyét és messziről megláttuk Kure
négyszögét, kínai tetőivel és nagy vörös templomaival. A közelben egy
másik négyszög volt: a kínai és orosz telepítvény. További két óra alatt
eljutottunk vendégszerető kísérőnk és szeretetreméltó fiatal felesége
házához. Az újonnan szerzett barátok pompás löncsöt adtak nekünk, nagyon
ízletes fogásokkal.
Öt napot töltöttünk Kureban, a bérbeveendő tevéket várva. Ez idő alatt
sok menekült érkezett Khathylból, mert Kazagrandi ezredes lassanként a
Koszogol déli partjára vonult vissza. A megérkezettek közt két ezredes
is volt, Plavako és Maklakoff, ugyanazok, akik Kazagrandi csapatainak
föloszlását okozták. Alig jelentek meg a menekülők Muren Kureban, a
mongol hivatalnokok közölték, hogy a kínai hatóságok parancsára minden
orosz menekültet el kell távolítaniok. Az inséges menekülők ezt
kérdezték:
– Hová menjünk mi hajléktalanok most télen, az asszonyokkal és
gyermekekkel?
– Ahhoz semmi közünk, – felelték a mongol hivatalnokok. – A kínai
hatóságok haragszanak és megparancsolták nekünk, hogy kergessünk el
titeket. Nem segíthetünk rajtatok.
A menekülőknek el kellett hagyniok Muren Kuret és nem messzire a
várostól, a szabad ég alatt ütötték föl sátraikat. Plavako és Maklakoff
lovat szerzett és elindult Van Kure felé. Később megtudtam, hogy kínaiak
útközben agyonverték őket.