barátságos fénybe merült templomcsarnokok lehettek. Vörös és sárga
selyem födte e lakásokat, az oszlopok és a falak mindenütt arany fényben
csillogtak. A nagy vörös oltáron arany kandeláberekben áldozati gyertyák
égtek. A földön puha párnákon pihentek azok a mongolok, akik Kobdo
korábbi megrohanásaiban elestek. Előttük alacsony lakk-asztalok
állottak, tele gőzölgő húsételekkel, borral és teával megtöltött magas
edényekkel, szárított sajttal, datolyával, mazsolával és dióval. Az
elesett katonák arany pipából füstöltek és jókedvűen beszélgettek.
Ez a látomás is eltűnt. A levegőbe bámuló mongolok előtt fölemelt kézzel
már csak a titokzatos kalmuk állott.
– Előre csatára és győzelem nélkül nincs visszatérés! A harcban nálatok
vagyok!
A roham megkezdődött. A mongolok veszett bátorsággal harcoltak, százával
elestek, de elfoglalták Kobdót. Akkor azután megismétlődött a már régóta
nem látott esemény: tatár hordák földúltak egy igazi várost. Hun Baldon
megadta a fosztogatásra a hagyományos jelet: feje fölött piramis alakban
összetéve három, vörös szalagokkal díszített lándzsát vitetett. Ezzel
három napra kiszolgáltatta a várost a katonáknak. Megkezdődött a
gyilkolás és a fosztogatás. Minden kínai meghalt. A várost fölgyújtották
és a vár falait földig lerombolták. Hun Baldon azután Uliasszutaiba
ment, hogy ott is elpusztítsa a kínai várat. Ennek az eseménynek
tanuiként láthatók ma Uliasszutaiban a romok, a szétzúzott falak és
tornyok, a csupaszon a levegőbe nyúló kapuk és az elégett kínai
hivatalok és kaszárnyák maradványai.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET. A vad csaharok.
Uliasszutaiba való visszatérésünk után azt hallottuk, hogy a mongol
kormányzó nyugtalanító híreket kapott Muren Kureból. Levélben közölték
vele, hogy a Koszogol-tó környékén Kazagrandi ezredest vörös csapatok
visszaszorították. A kormányzó attól félt, hogy a vörösök Uliasszutai
ellen vonulnak. Ezért a két amerikai cég feloszlatta az üzletét,
aminthogy többi barátaink is gyors távozásra készülődtek, ámbár haboztak
a város elhagyásával, mert attól féltek, hogy éppen nekimehetnek a
keletről küldött csahar-különítménynek.
Elhatároztuk, hogy megvárjuk e különítmény megérkezését, mert ez az
egész helyzetet megváltoztathatja. Néhány nap mulva meg is érkezett.
Kétszáz harcias csahar rabló egy kínai hunghuc parancsnoksága alatt. Az
utóbbi nagy, csupa csont és bőr ember volt, akinek a keze csaknem a
térdéig ért. Szél és nap megbarnította az arcát. A homlokán és a pofáján
két széles sebhely volt, az egyik ferdén az üres szemüregen át.
A különítmény a szétrombolt várban tanyázott egy kínai épület közelében,
amely a mongolok rohamában elkerülte az általános pusztulást és most a
kínai biztosnak volt a főhadiszállása. A csaharok már megérkezésük
napján kifosztottak egy kínai dugunt, azaz kereskedelmi telepet, amely
alig félmérföldnyire volt a várostól. Megsértették a kínai biztos
feleségét is, akit árulónak mondtak. A csaharok ezzel nem is állítottak
valótlant, mert Wang-Tszao-tszun kínai biztos, amikor Uliasszutaiba
érkezett, a gyarmatokon élő kínaiak szokása szerint mongol ágyastársat
követelt, mire a szolgalelkű új kormányzó megparancsolta, hogy adjanak
neki egy szép mongol leányt.
Napirenden volt a rablótámadás, a veszekedés és a részeg csaharok
orgiája és ezért Wang-Tszao-tszun azon fáradozott, hogy a különítményt a
leggyorsabban tovább vonultassa nyugati irányban Kobdóba és tovább
Urianhaiba.
Egy hideg téli reggelen Uliasszutai lakói különös látványnak voltak a
tanui. A város főútján a csahar csapat haladt végig. A harcosok hármas
sorokban, kicsi sovány ponikon lovagoltak. Testüket meleg kék ruha és
báránybőrfelöltő födte, fejükön a szabályszerű medvebőr-sapka és állig
föl voltak fegyverkezve. Vad lármával és kiáltással lovagoltak, miközben
mohó szemmel vizsgálgatták a kínai üzleteket és az orosz telepesek
házait. Élükön a hunghucfőnök lovagolt, mögötte három fehérfelöltős
lovas, aki lengő zászlókat tartott és kagylókon művelt valamit, amit
bizonyára zenélésnek gondolt.
A csaharok egyike nem tudott ellenállni a kísértésnek. Leugrott a lóról
és berohant az egyik kínai boltba. A házból mindjárt kihallatszott a
kínai kereskedők ijedt kiáltása. Erre a hunghuc megfordította a lovát és
meglátván a csahar lovát a boltajtó előtt, tudta, hogy mi történt.
Szigorú hangon kiparancsolta a csahart és amikor kijött, korbácsával
teljes erővel az arcába vágott. A csahar arcát elöntötte a vér, de már a
következő pillanatban zúgolódás nélkül a nyeregben ült és
visszavágtatott a helyére.
A csaharok ez elvonulásakor mindenki elbújt a házában. Csak az ajtórésen
és az ablaksarkon merték az emberek a távozó harcosokat félve
vizsgálgatni. Kivéve azonban ezt az egy esetet, békességben történt az
elvonulás. Csak akkor tört ki a vad harcosokkal veleszületett
szenvedély, amikor a várostól mintegy hat mérföldnyire egy kínai
borkaravánnal találkoztak. Kifosztották a karavánt és több hordót
kiürítettek. Hargama közelében azután csapdába jutottak, amelyet
Tushegoun láma készített nekik és itt úgy elbántak velük, hogy a
csaharok legelőterületei nem fognak megörülni, ha majd hazatérnek ezek a
harcosok, akiket a Tuba szojot utódainak legyőzésére küldtek.
Azon a napon, amelyen a csapat elhagyta Uliasszutait, sűrűn hullott a hó
és az utak hamarosan járhatatlanokká lettek. Nem lehetett tehát mongolt
találni, hogy akár ökörrel vagy yakkal útra keljen. Ilyen időjárásban
csak a teve vált be, de Uliasszutaiban csak kevés teve volt és ezeknek a
hajcsárjai is azt hitték, hogy nem lehet eljutni a legközelebbi vasúti
állomásig, a körülbelül 1400 mérföldnyire levő Kuku-Hotoig. Úgy látszott
tehát, hogy további várakozára kényszerülünk. De mire várjunk? A halálra
vagy a megmenekülésre? Csak a magunk ereje segíthetett. Ezért barátom és
én elhatároztuk, hogy mégis elindulunk és sátorral, kályhával és
élelemmel láttuk el magunkat.
A Koszogol-tó partját akartuk kikémlelni, ahonnan a mongol kormányzó
vörös csapatok érkezését várta.
HUSZADIK FEJEZET. Jagisztai démona.
Kis oszlopunk, négy hátas és egy málhás teve, északi irányban a Boyagol
folyó völgyében haladt a Tarbagatai hegy felé. Köves volt az út és mély
hó borította. Tevéink nagyon óvatosan lépkedtek és a tevehajcsár
«ok-ok»-kiáltására nagyokat fújva keresték az utat. Miután elhagytuk a
várat és a kínai dugunt, egy domb háta mögött elkanyarodtunk és miután
többször is át kellett kelnünk egy jégmentes folyón, egy hegygerincre
kezdtünk fölkapaszkodni. Itt nagyon nehézzé és veszedelmessé lett az
előrehaladás. Tevéink roppant óvatosak voltak és ahogyan ilyen
helyzetben szokták, állandóan a fülüket mozgatták. Az út zeg-zugban,
hegyszakadékokban vitt fölfelé, hegyhátakon keresztül, azután ismét
völgyekbe szálltunk le, amelyek azonban nem voltak annyira mélyek, úgy
hogy mindig magasabbra jutottunk. Egyik helyen a hegyháton terpeszkedő
szürke felhő alatt fekete foltokat pillantottunk meg magunk fölött a
fehér hóban.
– Ezek obok, e szoros gonosz szellemeinek oltárai, – magyarázta a
vezető. – A szorosnak Jagisztai a neve. Sok nagyon régi történet kering
róla még ma is. Ezek a történetek éppen olyan régiek, mint a hegyek.
Fölszólítottuk, hogy mondjon el egyet-mást. A mongol nyugtalanul
körülnézett és elkezdett beszélni:
– Régen történt, nagyon régen… Dzsingisz Khán unokája ült a kínai trónon
és uralkodott Ázsián. A kínaiak megölték a khánjukat és egész családját
ki akarták irtani. De egy öreg szent láma megmentette a császár
feleségét és kis fiát, akiket gyors tevéken elvitt a nagy falon túlra,
ahonnan idekerültek a mi sivatagjainkra. A kínaiak sokáig keresték a
menekülők nyomát és végül is kitudták, hogy hová mentek. Gyors lovakon
erős kínai csapatot küldtek ki az elfogásukra. A kínaiak már-már
utólérték a menekülő trónörököst, de a láma könyörgésére olyan sűrű
havazás kerekedett, hogy csak tevék tudtak a havon haladni, de lovak
nem. Az a láma egy félreeső kolostorból való volt. Mi magunk is eljutunk
oda. Hogy odaérhessünk, át kell kelnünk a Jagisztaion. Az öreg láma
éppen itt, ezen a helyen, hirtelenül megbetegedett és holtan bukott le a
nyeregből. Ta Szin Lo, a nagy khán özvegye könnyekre fakadt. Látván a
kínai lovasokat ott lenn a völgyben közeledni, mégis folytatni akarta
útját a szoros felé. De a fáradt tevék minden pillanatban megálltak. Az
asszony nem tudta, hogyan kell őket továbbhaladásra bírni. A kínai
lovasok egyre közeledtek. Már örömkiáltásuk is hallható volt, mert azt
hitték, hogy a markukban van a díj, amelyet a mandarinok a trónörökös
elfogására kitűztek. Az anya és fia fejét majd visszaviszik Pekingbe,
hogy ott a nép a Tchien-Menen kigúnyolhassa. A megrémült anya égnek
emelve fiát, így kiáltott föl:
– Mongolország földje és istenei, tekintsetek annak a férfiúnak a
sarjadékára, aki híressé tette a mongol nevet a világ egyik végétől a
másikig! Ne engedjétek meg, hogy Dzsingisz Khan húsa elpusztuljon.
Ebben a pillanatban meglátott egy fehér egeret, amely egyik közeli
sziklán ült. Az egér a térdére ugrott és így szólt:
– Ide küldtek, hogy megmentselek. Menj nyugodtan tovább és ne félj, azok
az emberek, akik téged és fiadat, titeket, akikre dicső élet vár,
üldöznek, elérték életük végét.
Ta Szin Lo nem értette, hogyan tud egy kis egér háromszáz embert
föltartóztatni. Az egér visszaugrott a földre és így folytatta:
– Én Jagisztai vagyok, a Tarbagatai démona, hatalmas vagyok és az
Istenek kedvelnek. De mivel kétségbe vontad a csodát teremtő egér
hatalmát, mától kezdve a Jagisztaion veszedelemben lesznek úgy a jók,
mint a gonoszok.
Az özvegy és fia megmenekült. Jagisztai azonban ma sem ismer kegyelmet.
Résen kell lennie az embernek, ha ezen a szoroson megy keresztül, mert a
hegy démonja mindig készen áll arra, hogy az utast tőrbe csalja.
A Tarbagatai gerincének minden magaslatán sok obo van. Egy helyen
valóságos torony volt kövekből. Úgy látszott, hogy a démon várt
bennünket.
Amikor megkezdtük a kapaszkodást a főgerincre, az arcunkba éles, hideg
szelet fújt, amely ott fütyült és üvöltött körülöttünk, azután a
fölöttünk levő lejtőkről letépett egész hótömegeket dobott reánk. Semmit
sem ismertünk meg körülöttünk, sőt az előttünk levő legközelebbi tevét
sem láthattuk.
Hirtelen lökést éreztem. Körülnéztem. Semmi különöset sem láttam.
Kényelmesen ültem hússal és kenyérrel megtöltött két nyeregtáskám közt,
de… nem láttam tevémnek a fejét. A teve eltűnt. Úgy látszik, megcsúszott
és valami szűk szakadékba zuhant, míg a nagy nyeregtáskák egy sziklán
fönnakadtak. Jagisztai démonja ezúttal csak tréfált, de úgy látszott,
hogy ezzel a tréfával nem éri be, mert csakhamar egyre növekvő haragot
mutatott.
Dühös szélrohamokkal le akart tépni bennünket és podgyászunkat a
tevékről, állatainkat földre akarta teríteni és megfagyott hódarabokkal
el akarta venni a levegőnket és a szemünk világát. A mély hóban órák
hosszat csak nagyon lassan vonszoltuk magunkat előre. Végre kis völgybe
érkeztünk, amelyben a szél ezerhangú erővel fütyült és üvöltött.
Besötétedett. A mongol ide-oda futkosva az utat kereste. Végre
visszatért, a karjaival hadonászott és ezt mondta:
– Eltévedtünk. Itt kell tehát éjjeleznünk. Ez nagy baj, mert itt nincs
fa a kályha számára, a hidegség pedig még nagyobb lesz.
Összefagyott kezeinkkel nagynehezen sátrat vertünk a szélben és
beleállítottuk az itt használhatatlan kályhát. A sátrat hóval födtük be,
az összefútt hótömegekbe hosszú lyukakat ástunk és tevéinket a
letérdelés «dzuk, dzuk» parancsszavával arra kényszerítettük, hogy e
lyukakba feküdjenek. Azután a podgyászunkat bevittük a sátorba.
Társam sehogysem tudott belenyugodni abba, hogy föl nem használt kályha
mellett fagyoskodva töltse el az éjjelt.
– Kimegyek tüzelőfáért, – mondta határozottan.
Fejszét ragadott és kiment. Egy óra mulva nagy darab távirópóznával jött
vissza. Megfagyott ujjait dörzsölgetve így szólt:
– Tudjátok meg ti Dzsingisz Khánok, ha fejszét fogtok és arra kissé
balra fölfelé mentek, kidöntött távírópóznákat találtok. Megismerkedtem
a jó Jagisztaial, aki megmutatta nekem a póznákat.
Nem messzire tőlünk volt az orosz távíróvonal, amely a bolsevikok napjai
előtt Irkutszkot Uliasszutaival kötötte össze, de a mongolok a kínaiak
parancsára kidöntötték és a drótot elrabolták. A póznák tehát most a
szorosan átkelő utasok megmentőivé lettek. Nekik köszönhettük, hogy
meleg sátorban tölthettük az éjjelt és meleg vacsorát, forró húslevest
metélttel, ehettünk a haragos Jagisztai uralmi területének középpontján.
Másnap korán reggel ismét rátaláltunk az útra. Két-háromszáz lépésnyire
lehetett a sátrunktól. Tovább folytattuk az utat a Tarbagatai hegyláncán
át.
Az Adair folyó völgyének kezdetén sok karminpiros csőrű mongol varjút
láttunk a sziklák körül keringeni. Arrafelé mentünk és egy lónak meg
lovasának holttestére bukkantunk. Csak nem régen pusztulhattak el.
Hogyan, nehéz volt kitalálni. Szorosan egymás mellett feküdtek, a
kantárszár a férfi jobbkezére volt csavarva. Szúrt seb vagy lövés helye
nem volt látható. A férfi arcvonásait nem lehetett felismerni. Felöltője
mongolos volt, ellenben nadrágja és kabátja nem volt mongol szabású.
Azon tépelődtünk, mi érhette a lovast és lovát. Mongolunk lehorgasztotta
a fejét és súgva, de határozottan ezt mondta:
– Ez Jagisztai bosszúja. A lovas a déli obon nem mutatott be áldozatot
és ezért őt is, lovát is megfojtotta a démon.
Túl voltunk végre a Tarbagatai hegyláncon. Lábunknál az Adair völgye
terült el. Ez szűk, zeg-zugos sík terület, amely követi a hegyláncokkal
bekeretezett folyót és kövér fű fedi. A szétrombolt távíróvonal két
részre osztotta a völgyet. Az uliasszutai-irkutzki táviróvonal
szétrombolását Kínának Mongolországban követett aggressziv politikája
tette szükségessé.
Nemsokára nagy juhnyájakkal kezdtünk találkozni, amelyek a hó alatt a
nagyon tápláló füvet keresték. Egyes helyeken yakok mutatkoztak és a
hegyek magasabb ereszkedőin ökrök. Pásztort azonban csak egyetlenegyszer
láttunk, mert az ország lakói szemlátomást kerülték az átutazókat. Sőt
még jurtát sem lehetett az úton találni. A nomádok nagyon ügyesen tudják
kiválasztani a téli szállásnak való helyet. Gyakran kerestem föl télen
mongol jurtákat, amelyek olyan védett helyen voltak, hogy én, aki a
szeles lapályról jöttem, úgy éreztem, mintha melegházban lennék.
Amikor útközben egy nagyobb juhnyájhoz közeledtünk, a nyáj nagyobb része
azonnal elvonult. Amikor még közelebb mentünk, a kisebbik részből is
eltávozott harminc vagy negyven állat és fölugrott a hegymeredeken.
Messzelátómmal azután a következő felfedezést tettem: a nyájnak ama
részében, amely még most is ott állott, csupa közönséges juh volt. A
nagyobbik részben, amely a lapályon át vonult el, mongol antilopok
(gazella gutturosa) voltak, míg azok az állatok, amelyek fölmásztak a
hegyre, argálik (ovis Argali) voltak. Az egész társaság, az argálikkal
együtt, az Adair-völgy lapályán legelészett. A völgy nyilván jó legelő
volt még most télen is. A folyó sok helyen nem volt befagyva és itt-ott
nagy gőzfelhőt láttam a nyílt víz fölszínén. Nehány antilop és argáli
felénk nézdegélt.
– Most majd megkísérlik utunk keresztezését, – mondotta a mongol
nevetve. – Az antilopok nagyon mulatságos állatok. Néha mérföldekre
elfutnak, hogy a lovakat megelőzve, előttük az utat keresztezhessék és
ha ez megtörtént, ismét nyugodtan legelnek.
Én már ismertem az antilopok e sztratégiáját és elhatároztam, hogy
vadászat céljára kihasználom. A vadászatot a következő módon szerveztük
meg: egy mongolt a málhás tevével ugyanabban az irányban tovább hagytunk
menni. Mi hárman többiek legyezőalakban szétváltunk és az úttól jobbra a
nyáj felé tartottunk. A nyáj azonnal meglepetve bámult, mert az ő
etikettjük azt kívánta, hogy egyidőben kell keresztezniök az utat mind a
négy lovas előtt. Körülbelül háromezer állat lehetett együtt és ez az
egész hadsereg céltalanul futkosott egyik oldalról a másikra. Tökéletes
volt a kavarodás. Öt állat két sorban ama pont felé rohant, ahol én
voltam. Nagyot kiáltottam és lőttem. Az állatok azonnal megállottak és e
közben, részben egymást átugorva, rakásra buktak. Ijedtségüket drágán
kellett megfizetniök, mert alkalmat adott nekem arra, hogy négyszer
lőhettem és két pompás állatot leteríthettem. A barátom még nálamnál is
szerencsésebb volt, mert csak egyszer lőtt bele a vele párhuzamosan
rohanó nyájba és egy lövéssel két állatot lőtt le.
Az argálik időközben még magasabbra másztak föl a hegyre és ott, mint a
katonák, sorban állottak föl. Élesen figyeltek bennünket. Még e nagy
távolságból is világosan fölismerhettem izmos testüket, hatalmas fejüket
és erős szarvukat.
Zsákmányunk összeszedése után az előre lovagolt mongol után
rugaszkodtunk, hogy folytassuk utunkat. Sok helyen juh-tetemet láttunk,
a nyakuk föl volt tépve és lágyékukról le volt rágva a hús.
– Ez farkasok munkája, – mondta a mongol. – Ezen a vidéken mindig sok a
farkas.
Még több antilopnyájjal találkoztunk és mindannyiszor addig vágtattak
mellettünk, míg előttünk átugorhattak az út másik oldalára. Mihelyt ez
sikerült, szép csöndesen megálltak és békességben tovább legeltek.
Egyszer, hogy az antilopokat elbolondítsam, a tevémet az ellenkező
irányba fordítottam. Az egész nyáj azonnal elfogadta a kihívást, új
útirányommal párhuzamosan kezdett vágtatni, amíg csak előttem
kényelmesen át nem juthatott az út túlsó felére. Azután ismét
visszafordítottam a tevémet, mire az állatok is belefogtak az előbbi
manőverbe és így azután visszakerültek első legelőhelyükre. Másik
alkalommal ugyanegy nyájjal szemben háromszor ismételtettem meg ezt a
fogást és nagyon jól mulattam ezeknek az állatoknak ostoba szokásán.
Nagyon kellemetlen éjjelt kellett ebben a völgyben eltöltenünk.
Megállapodtunk a befagyott folyó partjának olyan helyén, ahol magas,
előreugró szirt megvédett bennünket a szél ellen. Tűz égett a
kályhánkban, az üstben forró víz volt, tehát a sátrunk is meleg volt és
kellemes. Éppen pihenni akartunk és már örültünk a vacsorának, amikor
közvetetlenül a sátor mellett hirtelenül pokoli vonítást és nevetést
hallottunk, amire a völgy másik oldaláról hosszúra elnyújtott, siralmas
üvöltés felelt.
– Farkasok, – mondta a legnagyobb nyugalommal a mongol, mialatt fogta a
revolverét és kiment. Hosszabb ideig nem jött vissza. Végre lövést
hallottunk és kisvártatva belépett a sátorba a mongol.
– Kissé megijesztettem őket. Az Adair partján egy teve hullája közül
gyűltek össze.
– Remélhetőleg nem a mi tevéinket támadták meg?
– Majd tüzet rakunk a sátoron kívül, akkor békében hagynak bennünket.
Vacsora után aludni tértünk. Sokáig ébren feküdtem és hallgattam a
tűzben égő fa ropogását, a tevék mélyen sóhajtó lélekzését és a
farkascsordák távoli üvöltését. Végezetül mégis csak elaludtam. Nem
tudtam, meddig aludtam, amikor egy oldalamat érő erős lökés
fölébresztett. Szorosan a sátor szélénél feküdtem és kívülről a
legcsekélyebb ceremónia nélkül keményen nekiment valami az oldalamnak.
Azt hittem, talán valamelyik teve volt, amely a sátor nemezfalát
rágdosta. Mauzerommal nagyot ütöttem a fal felé. Éles ordítás
hallatszott, amit gyorsan elfutó lábak zaja követett.
Reggel farkasnyomokat találtunk a sátor közvetetlen közelében.
Odamerészkedtek és a sátorfal alatt kapargatni kezdtek. A rablók egyike
bizonyára daganattal a fején volt kénytelen visszavonulni. A mongol
nagykomolyan ezt mondta:
– A farkasok és a sasok Jagisztai szolgái.
Ez azonban nem akadályozza meg a mongolokat abban, hogy farkasra
vadásszanak. Baylei herceg táborában tanuja voltam egykor ilyen
vadászatnak. A mongol lovasok legjobb lovaikon utólérték a síkon a
farkasokat és súlyos bambuszfütykössel, aminek tashur a neve,
agyonverték. Egy orosz állatorvos megtanította a mongolokat arra, hogyan
lehet a farkasokat sztrichninnel megmérgezni, de ezt az eljárást
csakhamar abbahagyták a mongolok, mert féltették a kutyáikat, a nomádok
hű barátját és szövetségesét. A sast és az ölyvet azonban sohasem
bántják a mongolok, sőt még etetik is. Ha állatot ölnek, mint ahogyan mi
a kutyának vetünk oda élelmet, ők a levegőbe dobnak húsdarabokat,
amelyeket a sasok és ölyvek röptükben kapnak el. A sasokat és ölyveket
nagyra becsülik azért, mert elriasztják a varjakat és szarkákat, amelyek
veszedelmesek a marhára és a lóra nézve, mert az állatok hátán levő
sebeket fölkaparják és összevagdossák.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET. A halál helye.
Tevéink lassan és egyenletesen ballagtak északi irányban. Naponta
huszonöt-harminc mérföldet tettünk meg. Egy kis kolostor közelébe
jutottunk, amely az úttól balra volt. A kolostor épületei négyszöget
alkottak és vastag oszlopokból készült vastag kerítés vette körül. A
kerítés mindenik oldalának közepén nyílás volt, amely az épületnégyszög
középpontján levő templom négy ajtajához szolgált. A templom kínai
stílusban épült, vörösre lakkozott oszlopokkal és hajlított tetővel és
jóval túlmagaslott a lámák körülötte levő alacsony lakóházain. Az út
másik oldalán volt valami, ami kínai erődnek látszott, a valóságban
azonban kereskedelmi telep (dugun) volt. A kínaiak ugyanis telepeiket
mindig erődszerűen építik, kettős, egymástól néhány lépésnyire levő
fallal. Minden eshetőségre készen rendesen húsz-harminc teljesen
felfegyverzett emberük van ott benn. Ezeket a dugunokat veszedelem
esetén erődként használják föl és hosszabb megszállást is ki tudnak
benne tartani.
A dugun és a kolostor közt, az úthoz valamivel közelebb, néhány nomádnak
a tábora volt. Lovaikat és marháikat seholsem lehetett látni. Ezek a
mongolok bizonyára már hosszabb idő óta voltak itt és marháikat a
hegyekben hagyták. Több jurtán sokszínű, háromszögletű zászló
lengedezett, annak jeléül, hogy ott betegek vannak. Néhány jurta
közelében magas oszlopok voltak, hegyükön mongol sipkával, ami azt
hirdette, hogy az illető jurták gazdái meghaltak. A lapályon kóborgó
kutyafalkák elárulták, hogy a holttestek a közelben, vagy a
szakadékokban, vagy pedig a folyóparton feküdtek.
Táborukhoz közeledve, veszett dobolást, fuvola melankólikus hangját és
éles, őrült kiáltást hallottunk. Mongolunk, aki előre ment, hogy hírt
szerezzen, azt, jelentette hogy néhány mongol család jött ide a
kolostorba, mert Jahanszti Hutuktutól vár segítséget, akinek az a híre,
hogy csodálatos gyógyító ereje van. Bélpoklosság és fekete himlő támadta
meg ezeket az embereket, akik nagy útról jöttek, de a Hutuktu nem volt a
kolostorban, hanem Urgába ment az Élő Buddhához. Kénytelenek voltak
tehát varázsló orvosok segítségét kérni.
A betegek egymásután meghaltak. A megérkezésünket megelőző napon a
huszonhetedik halottat tették ki a síkságra.
Még beszélgettünk az esetről, amikor a jurták egyikéből egy varázsló
orvos lépett ki. Öreg ember volt, félszemén hályog, arca himlőhelyes.
Rongyokba volt öltözve. Csípőjéről több színes rongy lógott le. Dob és
fuvola volt nála. Kék ajkán habot, szemében őrületet láttunk. Hirtelen
forgolódni és hosszú lábának ezerszeres kificamításával, vállának
ezerszeres rángatásával táncolni kezdett, miközben verte a dobot,
fuvolázott, nagyokat kiáltott, őrjöngött, magát mindig gyorsabb
mozdulatokra erőszakolta, míg végre halványan és véres szemmel a hóra
zuhant, ahol tagjai tovább reszkettek és továbbra is összefüggéstelenül
kiáltozott. Ilyen módon gyógyította a doktor betegeit. Őrültségével meg
akarta ijeszteni a gonosz szellemeket, a betegség okozóit.
Egy másik varázsló orvos piszkos, iszapos vizet adott inni betegeinek.
Ez a víz, mint nekem elmondták, az Élő Buddha fürdővize volt, aki ebben
mosta meg «isteni», a szent lótuszvirágból született testét.
– «Om, om!» – kiabálta szakadatlanul a két varázsló.