tengerén találtuk magunkat. A mongolok az ő országukban folytatott kínai
politikának szenvedélyes izgatottsággal ellenszegültek. A kínaiak
dühöngtek és adófizetést követeltek a mongoloktól az egész időre, amióta
Kínától kicsikarták Mongolország autonómiájának elismerését. Az orosz
telepesek, akik a város közelében, a nagy kolostorok szomszédságában és
az ide-oda vándorló törzsek közt szálltak meg, egymással civakodó
politikai csoportokra szakadtak. Urgából híre jött, hogy
Ungern-Sternberg báró orosz tábornok vezérletével harc folyik Külső
Mongolország függetlenségének fönntartásáért. Az orosz tisztek és
menekültek különítményekbe állottak össze, amelyeket a kínaiak nem
tűrtek meg, a mongolok ellenben szívesen láttak. A bolsevikok, akiknek
gondot okozott, hogy Mongolországban fehér harci csapatok alakulnak, a
mongol határra küldték csapataikat. Irkutszk és Csita, Uliasszutai és
Urga közt hírhordók jártak, akik a bolsevikoktól minden elképzelhető
ajánlatokat hoztak a kínai biztosoknak. A Mongolországban levő kínai
hatóságok fokozatosan növekvő titkos összeköttetésekbe léptek a
bolsevikokkal és Kiachtában és Ulankomban a nemzetközi jog megsértésével
kiadták nekik az orosz menekülteket. Urgában orosz kommunista községet
rendeztek be a bolsevikok. A törvényes orosz konzulok nem tettek semmit.
A Koszogol és a Szelenga-völgy vidékén levő vörös csapatok harcba
keveredtek bolsevikellenes tisztek csoportjaival. A kínai hatóságok a
mongol városokban helyőrségeket létesítettek és büntető expediciókat
küldtek az országba. És hogy a kavarodás még tökéletesebb legyen, a
kínai csapatok házkutatásokat végeztek, amikoris fosztogattak és loptak.
Micsoda atmoszférába jutottunk a Jenisszei mellett, Urianhaion,
Mongolországon, a turgutok földjén, Kanszun és Koko Noron át tett nehéz
és veszedelmes utunk után.
– Higyje el, – mondta öreg barátom, – inkább fojtanék meg elvtársakat és
harcolnék hunghucok ellen, mint hogy itt hírekre és egyre rosszabb
hírekre várjak!
Igaza volt, mert a mi helyzetünkben az volt a legrosszabb, hogy a
tények, a hírek és a fecsegések e zűrzavarában a vörösök ellenállás
nélkül közeledhettek volna Uliasszutaihoz és puszta kézzel megfojthattak
volna mindenkit.
Szívesen elhagytuk volna a bizonytalanságok e városát, de nem tudtuk,
hová mehetnénk. Északon ellenséges párthívek és vörös csapatok voltak.
Délen már elvesztettük néhány társunkat és magunk is megsebesültünk.
Nyugaton a kínai közigazgatási tisztviselők és csapataik dühöngtek és
keleten háború tört ki, amelyről a kínai hatóságoknak mindent eltitkoló
kísérletével szemben is hírek szivárogtak át és nagyon komolynak
tüntették föl a helyzetet Külső Mongolország e részében. Nem maradt
tehát számunkra más, mint hogy Uliasszutaiban maradjunk. Kívülem itt
lakott még több lengyel katona, aki oroszországi hadifogolytáborból
szökött meg, két lengyel család és két amerikai cég. Mindannyian olyan
helyzetben voltak, mint mi. Összetartottunk és megszerveztük saját
hírszolgálatunkat, amelynek az volt a föladata, hogy a leggondosabban
figyelje meg az események kifejlődését. A kínai biztossal és a mongol
kormányzóval sikerült jó viszonyba jutnunk, ami tájékozódásunkra nagyon
is hasznos volt.
Mi volt a magyarázata mindezeknek a mongolországi eseményeknek?
Uliasszutai nagyon intelligens mongol kormányzója a következő
felvilágosítással szolgált:
– A Mongolország, Kína és Oroszország közt 1912 október 21-én, 1913
október 23-án és 1915 június 7-én kötött szerződésnek megfelelően
megadták a függetlenséget Külső-Mongolországnak és vallásunk erkölcsi
vezetőjének ismerték el. A Kahlkhaban és Külső-Mongolországban élő
mongol népeknek Bogdo Djebtszung Damba Hutuktu Khán címmel ő szentsége,
az Élő Buddha lett a szuzerénje. Amíg Oroszország erős volt és Ázsiában
érvényt tudott szerezni a politikájának, a pekingi kormány tiszteletben
tartotta a szerződést. Mikor azonban Oroszország a Németországgal való
háború kezdete után kénytelen volt csapatait Szibériából kivonni, Peking
Mongolországban elvesztett jogainak helyreállítását kezdte követelni. Ez
okból az 1912 és 1913. évi szerződéseket kiegészítették az 1915. évi
konvencióval. De amikor 1916-ban Oroszország minden hadi erejét
lekötötte a sikertelen háború és amikor később, 1917 februárjában kitört
az orosz forradalom, a kínai kormány nyíltan ismét visszavette
Mongolországot. Mindenütt új mongol minisztereket és kormányzókat
nevezett ki, olyan egyéneket, akik barátságos érzelemmel voltak Kína
iránt. A mongol függetlenségi mozgalom sok hívét elfogatta és Pekingben
börtönbe vettette. Urgában és más mongol városokban kínai igazgatást
rendezett be és ő szentségét, a Bogdo khánt megfosztotta az igazgatás
minden jogától, amennyiben kínai dekrétumok puszta aláíró gépjévé tette.
Végül még csapatokat is küldött Mongolországba. E pillanattól kezdve
sűrűn jöttek kínai kereskedők és kulik. A kínaiak adók és illetékek
fizetését követelték 1912-től kezdve. Ennek következtében a mongol
lakosság csakhamar mindenét elvesztette úgy, hogy most városaink és
kolostoraink szomszédságában koldussá lett, földlyukakban lakó mongolok
egész telepei láthatók. A mongol arzenálokat és kincstárakat
lefoglalták, a kolostorokat adófizetésre kényszerítették és minden
mongolt üldöztek, aki síkra szállt hazája szabadságáért. Kínai ezüsttel,
kitüntetésekkel és címekkel vesztegetve, a szegényebb mongol
fejedelmeket maguknak nyerték meg a kínaiak. Így azután könnyen
megérthető, hogy az uralkodó osztály, ő szentsége, a khánok, a hercegek
és az előkelő lámák, de a tönkretett és sanyargatott nép is,
határozottan ellenséges érzelemmel vannak az így föllépő kínai
közigazgatási tisztviselők iránt, mert nem feledték el, hogy egykoron
mongol uralkodók kormányozták Pekinget és Kínát és uralmuk idején
Ázsiában Kínának juttatták az első helyet. Szembeszállnunk azonban nem
lehetett. Nem volt fegyverünk. Vezéreink mind őrizet alatt voltak és a
fegyveres ellenállás minden mozdulatára ugyanazokban a pekingi
börtönökben fejezték volna be életüket, amelyekben éhséggel és
kínszenvedéssel nemeseink, fejedelmeink és lámáink közül már nyolcvanan
pusztultak el. Rendkívül hatalmas lökés kellett, hogy a nép cselekedjék.
Ezt a lökést megadták Cseng Y tábornok és Csu Tekihsziang tábornok kínai
adminisztrátorok. Ezek kihirdették, hogy ő szentsége a Bogdo khán fogoly
a saját palotájában és figyelmeztették őt arra, hogy a pekingi kormány
egyik korábbi határozata értelmében – amelyet azonban a mongolok
jogtalannak tartanak – ő szentsége az utolsó Élő Buddha. Ez már több
volt a soknál. A nép és Élő Istenük közt azonnal titkos összeköttetések
szövődtek és terveket dolgoztak ki ő szentsége megszabadítására, meg a
szabadságharcra. Segítségünkre volt Djam Bolon, a burjétok nagy
fejedelme, aki tárgyalni kezdett a bolsevikok ellen akkor
Transbajkáliában harcoló Ungern tábornokkal és fölszólította, vonuljon
be Mongolországba és segítsen harcunkban a kínaiak ellen. Így kezdődött
a szabadságharcunk.
Így magyarázta meg nekem a helyzetet Uliasszutai kormányzója. Később
azután ez történt. Miután Ungern báró beleegyezett abba, hogy
Mongolország szabadságáért küzdjön, elrendelte az északi kerületekben
lakó mongolok mozgósítását és megígérte, hogy saját kicsiny
különítményével a Kerulen folyó mentén eljön Mongolországba.
Összeköttetésbe lépett a Mongolországban levő másik különítménnyel,
Kazagrandi ezredes csapatával és a mozgósított mongol lovasok
támogatásával megkezdte a támadást Urga ellen. Kétszer vereséget
szenvedett, de 1921 február 3-án sikerült a várost elfoglalnia és az Élő
Buddhát ismét a khánok trónjára ültette.
Március vége felé azonban Uliasszutaiban még ismeretlenek voltak
mindezek az események. Nem tudtunk sem Urga elestéről, sem arról, hogy a
közel 15,000 főnyi kínai sereg a maimaicsengi csatákban, a Tola partján
és az urga-udei úton elpusztult. A kínaiak minden erejükkel a valóság
elleplezésén fáradoztak, amennyiben mindenkit megakadályoztak abban,
hogy Urgatól nyugatra juthasson el. De a hírek ott voltak a levegőben és
mindenkit fölizgattak. Egyre feszültebb lett a helyzet és a viszony a
kínaiak közt az egyik, a mongolok és az oroszok közt a másik részen
naponta élesebb lett.
Uliasszutaiban ebben az időben Wang Tszao-tszun volt a kínai biztos,
tanácsadója Fu Hsziang. Fiatal és tapasztalatlan ember volt mindkettő.
A kínai hatóságok barátomat, Uliasszutai kormányzóját, a kiváló mongol
hazafit, Chultun Beyle herceget elbocsátották és helyét egy kínaibarát
láma-fejedelemmel, Urga volt vicehadügyminiszterével töltötték be.
Az elnyomás még gonoszabb lett. Most itt is megkezdődtek a házkutatások
az orosz tisztek és telepesek lakásain és nyílt összeköttetések
kezdődtek a bolsevikokkal. Napirenden volt a letartóztatás és a
verekedés. Az orosz tisztek hatvan főnyi titkos különítményt alkottak,
úgy, hogy most már védelmezhették magukat. De ebben a különítményben
véleményeltérés támadt M. M. Michailoff alezredes és néhány tisztje
közt. Világos volt, hogy a különítmény a döntő pillanatban széthull.
Mi nem oroszok elhatároztuk, hogy alaposan kikémleljük, nem kell-e vörös
csapatok megérkezésétől tartanunk. Régi barátom és én ajánlkoztunk a
hírszerző szerepére. Chultun Beyle herceg nagyon jó vezetőt adott
nekünk, egy Tzeren nevű öreg mongol embert, aki folyékonyan beszélt és
írt oroszul. Ez a vezető nagyon érdekes személyiség volt, mert már
tolmácsként szerepelt úgy a mongol hatóságoknál, mint alkalomadtán a
kínai biztosnál is. Nem nagyon régen mint külön hírnököt nagyon fontos
táviratokkal Pekingbe küldték. A fölülmúlhatatlan lovas az Uliasszutai
és Peking közt elterülő utat, 1800 mérföldnyi távolságot, bármily
hihetetlenül hangzik is, kilenc nap alatt tette meg. Úgy készült föl az
útra, hogy testét, mellét, lábaszárát, karját erős gyapjúkötéssel
csavarta körül. Ilyen módon védekezett ily hosszú lovaglás fáradalma
ellen. A sapkáján három sastoll volt annak jeléül, hogy a kapott parancs
szerint a madár gyorsaságával repülhet. Tzara nevű különleges okirat
jogot adott neki arra, hogy minden postaállomáson a legjobb lovakat
követelje, egyet hátasnak és egy teljesen fölnyergeltet váltásnak,
valamint, hogy két oulatch vagy őr kísérje őt fedezetül és a lovak
visszavezetése végett. Így fölszerelve az ourtonnak nevezett
postaállomások közt vágtatva tette meg a 15–30 mérföldet és mindenik
állomáson csak éppen annyi időt töltött, amennyi a lovak és az őrök
kicserélésére kellett. Egy őr mindig előre lovagolt, úgy hogy a
legközelebbi állomáson mindig előre tudtak érkezéséről. Minden őr három
lovat vitt magával, ami lehetségessé tette, hogy egyik nyeregből a
másikba pattanjanak és kifáradt lovukat visszatértükig hátrahagyják. A
táviratvivő minden harmadik állomáson megivott egy csésze forró zöld
teát és mindjárt folytatta a rohanást délnek. Napi tizenhét-tizennyolc
órai ilyen lovaglás után az éj hátralevő részét valamelyik állomáson
töltötte el, ahol lefekvés előtt elnyelt egy főtt ürücombot. Így utazott
kilenc napon át.
Ezzel az emberrel a szolgálatomban egy hideg téli reggelen elindultunk
Kobdo irányába. Onnan azt a nyugtalanító hírt kaptuk, hogy vörös
csapatok vonultak be Ulankomba, ahol a kínai hatóságok valamennyi
európait kiszolgáltatták nekik. Utunkba esett a Dzafin folyó, amelyet
jég borított. Rettenetes víz. Ágya futóhomok, mely nyáron sok tevét,
lovat és embert ragad le a mélybe.
Amikor a kobdói út felét megtettük, a kis Baga Nor-tó partján egy
pásztor jurtájához értünk. Az est beköszöntése és sűrű havat hozó
forgószél arra kényszerített bennünket, hogy ott éjjelezzünk. A jurta
mellett pompás fakó állott, ezüsttel és korallokkal gazdagon díszített
nyereggel.
A jurtához való közeledésünkre két mongol sietett ki belőle. Egyikük
gyorsan a nyeregbe ugrott és hamarosan eltűnt a síkság havas dombjai
mögött. Annyit észrevettünk, hogy nagy felöltője alatt sárga ruhát
viselt és hogy nagy, zöld bőrhüvelybe dugott kés volt nála, amelynek
nyele szaruból és elefántcsontból készült. A másik ember, a jurta
tulajdonosa, az ottlakó Novontziran herceg pásztora volt.
Örült, amikor meglátott bennünket és befogadott a jurtájába.
– Ki volt az a lovas azon a fakón? – kérdeztük tőle.
Lesütötte a szemét és hallgatott.
– Mondd meg. Ha nem mondod meg a nevét, ez azt mutatja, hogy rossz
emberekkel barátkozol.
Kezével hadonászva tiltakozott.
– Nem, nem! Jó ember, nagy ember, de a törvény tiltja, hogy a nevét
kiejtsem.
Megértettük, hogy az eltávozott vagy a pásztornak a gazdája, vagy pedig
valami előkelő láma volt. Ezért nem is követelődztünk tovább, hanem
alváshoz készülődtünk. Vendéglátónk három ürücomb főzéséhez fogott hozzá
és nagy késével ügyesen kivágta belőle a csontokat. Beszélgettünk vele
és megtudtuk, hogy itt senkisem látott vörös csapatokat. Ellenben
Kobdoban és Ulankomban kínai katonák sanyargatták a lakosokat és
bambuszbottal halálra verték azokat a férfiakat, akik feleségeiket
védték e szörnyetegekkel szemben. Ezért a mongolok közül néhányan a
hegyekbe menekültek, hogy ott beálljanak Kaigordoffnak, egy Altaiból
való tatár tisztnek a különítményébe, aki fegyvert adott nekik.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET. A titokzatos bosszuló láma.
A két napi út után, amelyen hóban és metsző hidegben 170 mérföldnél
többet tettünk meg, örültünk a pihenésnek a jurtában és szabadon,
gondtalanul beszélgettünk a leveses ürühús-vacsoránál, amikor egyszerre
mély, rekedt hangot hallottunk:
– Szayn! – jó estét!
A szénserpenyőtől az ajtó felé fordultunk, ahol középmagas, nagyon zömök
mongol embert láttunk, aki szarvasbőrköpenyt és oldalhajtókákkal
ellátott sapkát viselt. Övében ugyanaz a zöld hüvelyű nagy kés volt,
amelyet az elsiető lovason láttunk.
– Amourszayn! – feleltük.
Gyorsan fölgombolta az övét és letette a felöltőjét. Sárga selyemből
készült pompás ruhában állt most előttünk, amely fénylett, mint a nap.
Símára beretvált arca, megnyírt haja, balkezén a vörös korallokból való
olvasója és sárga ruhája világosan bizonyították, hogy előkelő lámapap
állt előttünk, – lámapap nagy gyilokkal, amely kék vállszalagja alá volt
dugva. Ránéztem házigazdánkra és mongol vezetőmre, Tzerenre és
mindkettőnek az arcán félelmet és tiszteletet láttam. Az idegen odajött
a szénserpenyőhöz és leült.
Egy darab húst vett a szájába és így szólt:
– Beszéljünk oroszul.
Beszélgetni kezdtünk. Az idegennek némi kifogásolnivalója volt az urgai
Élő Buddha kormányzásán.
– Odaát felszabadítják Mongolországot, meghódítják Urgát, megverik a
kínai hadsereget és itt nyugaton minderről nem hallunk semmit. Itt,
mialatt a kínaiak agyonverik és meglopják népünket, nem történik semmi.
Az én nézetem szerint Bogdo khánnak értesítéseket kellett volna ide
küldenie. Miért tudnak a kínaiak Urgából és Kiachtából Kobdóba
hírvivőket küldeni, akik segítséget kérnek számukra és miért nem tudja
ezt a mongol kormány megtenni? Miért?
– Küldenek-e a kínaiak segítő csapatokat Urgába? – kérdeztem.
Rekedt nevetéssel ezt válaszolta a vendégünk:
– Valamennyi hírvivőt elfogtam, leveleiket elvettem és őket magukat
vissza… a sírba küldtem.
Újra nevetett és különös fényű szemével körülnézett. Csak most vettem
észre, hogy pofacsontjai és szeme olyan vonalakat mutatnak, aminőket
Közép-Ázsia mongoljainál rendszerint nem lehet látni. Inkább tatárnak
vagy kirgiznek tetszett.
Hallgattunk és pipáztunk.
– Mikor indul el a csahar-különítmény Uliasszutaiból? – kérdezte.
Azt feleltük, hogy erről még nem hallottunk semmit, mire vendégünk
kijelentette, hogy a kínai hatóságok Mongolország belsejében
mozgósították a harcias csaharok egy erős különítményét, egy olyan
törzset, amelynek vándorhelye nincs messze a nagy faltól. A különítmény
feje egy ismert hunghuc, akinek a kínai kormány kapitányi rangot adott
azért az ígéretéért, hogy a kínai hatóságoknak meghódítja a kobdói és
urianhai kerületekben levő valamennyi törzset.
Mikor vendégünk megtudta, mi utunknak a célja, azt mondta, hogy a
legpontosabb hírekkel szolgálhat és így fölöslegessé válik
továbbutazásunk. Hozzáfűzte még:
– Különben nagyon veszedelmes is, mert Kobdo népét le fogják gyilkolni
és a várost fölgyujtják. Ezt egészen határozottan tudom.
Nagy figyelemmel és rokonérzéssel fülelt, amikor Tibeten való
átnyomulásunk szerencsétlen kísérletéről hallott.
– Egyedül csak én lehettem volna segítségükre, de sohasem a Narabancsi
Hutuktu. Az én laissez-passer levelemmel Tibetben bárhová elmehettek
volna. Én Tushegoun láma vagyok.
Tushegoun láma. Mennyi rendkívüli elbeszélést hallottam már erről az
emberről. Orosz kalmuk ember, akinek a cár uralkodása idején a
propaganda miatt, amelyet a kalmuk nép függetlensége érdekében
folytatott, sok orosz börtönnel kellett megismerkednie és akit
ugyanebből az okból a bolsevikok üldöztek. Mongolországba menekült és
itt a mongolok közt azonnal nagy befolyásra tett szert. Ez nem is volt
csoda, mert ő a potalai (Lassza) Dalai Láma belső barátja és tanítványa
és a legképzettebb a lámak közt, híres gyógyász és doktor. Az Élő
Buddhához való viszonyában csaknem független állást foglalt el.
Nyugat-Mongolország és Zungaria valamennyi nomád törzsének vezére lett,
sőt egész Turkesztánig terjedt a befolyása. Hatalmának alapja, ahogyan
magát kifejezte, a misztérium dolgaiban való nagy jártassága volt, de
mint nekem elbeszélték, alapja volt nagyrészben az is, hogy pánikszerű
félelemben tudta tartani a mongolokat. Aki nem teljesítette a parancsát,
meghalt. Az engedetlenkedő sohasem tudhatta, mely napon és órában bukkan
föl a büntető láma, a Dalai Láma különös és hatalmas barátja. A
csodatevő nem sokat teketóriázott: egy késszúrás, egy golyó, vagy egy
szorítás a gégén és megvolt a büntetés.
Künn a szél üvöltött és a megfagyott havat odacsapta a jurta kifeszített
nemezfalához. A szél ordításán át több hangnak a lármája, kiabálás,
nevetgélés hallatszott be hozzánk. Éreztem, hogy ebben a környezetben
valami vándorló nomádot könnyen rá lehetne venni arra, hogy csodában
higyjen, hiszen maga a természet is segít ebben. Alighogy ez a
gondolatom támadt, a Tushegoun láma hirtelen fölkapta a fejét, keményen
rám nézett és így szólt:
– Nem egy dolog van a természetben, amit nem ismerünk és az a képesség,
hogy az ismeretlent föl tudjuk használni, teremti meg a csodát. Csakhogy
ezzel a képességgel nagyon kevesen rendelkeznek. Be fogom ezt
bizonyítani, azután majd mondja meg, látta-e már azt, amit én mutatok.
Fölállt, a karján feltűrte sárga ruháját és a juhpásztor felé indult,
akire rászólt:
– Misik, kelj föl!
A pásztor fölkelt, mire a láma gyorsan kigombolta a pásztor ruháját és
meztelenre kitakarta a mellét. Még nem is sejthettem, hogy mit akar,
amikor a Tushegoun minden erejével a pásztor mellébe döfte a kését. A
mongol, akinek egész teste vérrel volt borítva, a földre zuhant. A láma
sárga selyemruháján odacsöppent vért vettem észre. Fölkiáltottam:
– Mit csinált?
– Pszt, csönd, – súgta felém fordítva egészen fehérré vált arcát.
Néhány metszéssel megnyitotta a mongol mellét. Láttam a pásztor lassan
lélekző tüdejét és szívének mozdulatait. A láma újjával megérintette
ezeket a szerveket, de mintha nem folyt volna már több vér és a pásztor
arca is teljesen nyugodt volt. Amikor a láma nekikészülődött a pásztor
testének megnyitásához, a félelemtől és iszonyattól lecsuktam a
szememet. Mikor nemsokára ismét fölpillantottam kissé, még jobban
bámultam, mert láttam, hogy a pásztor még mindig nyitott kabáttal, de
sértetlen mellel feküdt és csendesen aludt, mig a Tushgoun láma a tűz
mellett ült, pipázott és mélyen elgondolkozva a lángokba bámult.
– Ez csodálatos, – mondám. – Ilyet még sohasem láttam.
– Miről beszél? – kérdezte a kalmuk.
– A csodájáról, aminek maga mondja, – feleltem.
– Én sohasem mondtam annak, – rovott meg hideg hangon a kalmuk.
– Maga látta? – kérdeztem kísérőmet.
– Mit? – kérdezte álmosan.
Megértettem, hogy Tushegoun láma hipnotikus erejének lettem áldozatává.
Ez azonban inkább volt kedvemre, mint hogy egy ártatlan mongolt meghalni
lássak. Azt ugyanis nem hittem, hogy Tushegoun láma áldozatainak testét
éppen olyan gyorsan össze tudja foltozni, mint ahogyan bizonyára szét
tudja vágni.
Másnap elbúcsúztunk vendéglátóinktól, mivel küldetésünket befejeztük,
elhatároztuk, hogy visszatérünk.
Tushegoun láma azt mondta nekünk, hogy ő ott van mindenütt. Egész
Mongolországot összevándorolja és egyszer a pásztor és a vadász
magábanálló, egyszerű jurtájában lakik, máskor a hercegek és törzsfők
pompás sátrában.
Ez a kalmuk boszorkánymester ravaszul mosolyogva ezt mondta, amikor
elvált tőlünk:
– A kínai hatóságoknak ne beszéljen rólam semmit.
Azután hozzáfűzte:
– Amit tegnap este átélt, csak futólagos demonstráció volt. Ti európaiak
nem akarjátok beismerni, hogy mi, föl nem világosult nomádok, a titkos
tudomány erejével rendelkezünk. Bizonyára másként gondolkodnék, ha csak
egyszer láthatná a legszentebb Tashi Láma csodáit és hatalmát, akinek
parancsára például Buddha régi szobra előtt meggyulladnak a lámpák és
mécsek. De van még egy hatalmasabb és szentebb ember…
– A Világ Királya Aghartiban? – vetettem közbe.
Nagycsodálkozva rámbámult, homlokát gondolkozva összeráncolta és azt
kérdezte:
– Hallott róla?
Pár pillanat mulva folytatta:
– Csak egy ember ismeri az ő szent nevét, csak egy most élő ember volt
valaha Aghartiban. Az én vagyok. És ez a magyarázata annak, miért
tüntetett ki a legszentebb Dalai Láma és miért fél tőlem az urgai Élő
Buddha. Én azonban sohasem fogok a lasszai legfőbb pap szent trónján
ülni és azt a méltóságot sem fogom elérni, amelyet Dzsingisz khán, a
sárga tan feje hagyott hátra. Én nem vagyok szerzetes, én harcos vagyok
és bosszúálló.
Ügyesen nyeregbe ugrott, végig vágott a lován és elröpült, miután a
szokásos mongol búcsúszavakat mondtan:
– Szayn! Szayn! – bayna!
Visszatérőben Tzeren sok száz legendát beszélt el, amely Tushegoun láma
személyéhez fűződik. Az egyikre különösen emlékszem. A mongolok 1911-ben
vagy 1912-ben fegyveres kézzel próbálták szabadságukat a kínaiaktól
kiküzdeni. Nyugat-Mongolország kínai főhadiszállása Kobdóban volt, ahol
a legjobb kínai tisztek vezérletével körülbelül tízezer kínai katona
állomásozott. Hun Baldon, egy egyszerű pásztor, aki a kínaiakkal vívott
harcokban kitüntette magát és akinek az Élő Buddha a Hun herceg címet
adta, kapott parancsot Kobdo bevételére. Baldon, aki óriási erejű ember
volt, rosszul fölfegyverzett mongoljait vad, rettenthetetlen
elszántsággal vezette többszöri rohamra. Mindannyiszor kénytelen volt
visszavonulni, mert géppuskatűz nagy veszteséget okozott neki.
Váratlanul megjelent Tushegoun láma, aki maga köré gyűjtötte a mongol
katonákat és a következő beszédet intézte hozzájuk:
– Nem kell a haláltól félnetek és nem szabad hátrálnotok.
Mongolországért harcoltok és haltok meg, amelynek az Istenek nagy jövőt
rendeltek. Nézzétek, mi lesz Mongolország sorsa.
Kezével a távolba mutatott. A katonák látták, hogy körülöttük az egész
vidék csupa gazdag jurta és legelő, amelyen sok ló és szarvasmarha
legelt. A síkságon lovasok tűntek föl drága nyergű paripákon. Az
asszonyokon a legpompásabb selyemruhák voltak, füleikben tömör
ezüstkarikák és hajukban drága ékszer. Kínai kereskedők végtelen
karavánt tereltek egy előkelő külsejű mongol kormányzó elé, akit cifrán
öltözött katonák vettek körül és büszkén tárgyalt a kereskedőkkel az árú
megvétele végett.
Röviddel ezután eltűnt a látomás. Tushegoun újra beszélt:
– Ne féljetek a haláltól. Megvált bennünket a földi fáradalmaktól és az
örök boldogsághoz visz. Nézzetek keletre. Látjátok-e előbbi csatákban
elesett testvéreiteket és barátaitokat?
– Igen, látjuk, látjuk, – kiáltották a legnagyobb elragadtatással a
mongol harcosok.