utamat írom meg. Ezt az ezerszáz mérföldet behavazott hegyeken és
pusztaságon át negyvennyolc nap alatt tettük meg. Utunkon minden más
emberrel való találkozást kerülni iparkodtunk, csak nagyon rövid
pihenőket tartottunk teljesen elhagyatott helyeken és heteken át csupán
nyers, fagyott húst ettünk, hogy tábortűzzel fel ne keltsük az emberek
figyelmét. Ha egy-egy juh vagy birka vásárlása már nagyon szükséges
volt, két fegyvertelen embert küldtünk el, akik azt mesélték a
bennszülötteknek, hogy orosz telepesek munkásai. Még a lövéstől is
óvakodtunk, pedig például egyszer ötezer főnyi nagy antilopnyájjal
találkoztunk. Balia mögött, Jasszaktu khán láma területén, aki úgy
került a trónra, hogy testvérét az urgai Élő Buddha parancsára
megmérgezték, vándorló orosz tatárokkal találkoztunk, akik nyájaikat az
Altaitól és Abakantól egészen idáig hajtották. Ezek az emberek a
legbarátságosabbak voltak irántunk, ökrökkel és harminchat tégla teával
láttak el bennünket. Azonkívül megóvtak az elkerülhetetlen pusztulástól,
mert fölvilágosítottak bennünket, hogy ebben az évszakban lovakkal nem
lehet a Gobin átmenni, mert ott ilyenkor egyáltalán nincs fű. Tevéket
kell szereznünk lovaink és minden fölösleges készletünk kicserélésével.
Az egyik tatár másnap egy gazdag mongolt hozott a táborukba, akivel
megkötötte az üzletet. A mongol tizenkilenc tevét adott nekünk, de ezért
elvette valamennyi lovunkat, egy fegyvert, egy pisztolyt és a legjobb
kozák nyerget. Azt tanácsolta, hogy Narabancsiban föltétlenül látogassuk
meg a szent kolostort, amely a mongol-tibeti úton a legutolsó
láma-kolostor. Azt mondta, hogy a szent Hutuktu, akiben Buddha újra
született (a legnagyobb papi rang, megtestesült Isten), nagyon
megsértődnék, ha nem keresnők föl a kolostort és az áldások híres
áldozati szekrényét, amelynél minden Tibetbe tartó utas áldozni szokott.
Kalmuk lámánk megerősítette a mongolok szavait. Elhatároztam tehát, hogy
a kalmukkal odamegyek. A tatárok néhány nagy selyem hatykot adtak
ajándékul és négy pompás lovat kölcsönöztek. Ámbár táborhelyünktől
ötvenöt mérföldnyire volt ez a kolostor, aznap este kilenc órakor
beléptem e szent Hutuktu jurtájába.
A Hutuktu középkorú, kicsi, símára beretvált emberke volt. A neve Jelyp
Djamszrap Hutuktu. Barátságosan fogadott, nagyon örült a
hatyk-ajándéknak, valamint a mongol etiketkérdésekben való
jártasságomnak, amire a tatárom oktatott ki régóta nagy kitartással.
Nagyon figyelmesen hallgatta elbeszélésemet és az útirányra vonatkozólag
értékes tanácsot adott. Ajándékunk viszonzásául egy gyűrűt adott, amely
azóta minden láma-kolostor ajtaját megnyitotta előttem. Ennek a
Hutuktunak a nevét nemcsak egész Mongolországban, hanem Tibetben is és
Kína láma-világában nagyon tisztelik. Pompás jurtájában töltöttük az
éjszakát és másnap reggel fölkerestük az áldozati szekrényt, ahol gong,
tamtam és fütyülő zenei kíséretével éppen ünnepi istentisztelet volt. A
lámák mély hangjukon mondták el az imádságokat, az alsóbbrendű papok
pedig mindig ugyanazzal a refrénnel feleltek. Szüntelenül ismételték a
szent mondatot: «Om! Mani padme Hom!» (Üdv, nagy láma a lótuszvirágban).
A Hutuktu szerencsés utat kívánt, nagy sárga hatykot ajándékozott nekünk
és a kolostor kapujáig kísért. Amikor már a nyeregben ültünk, így szólt:
– Ne feledjék, hogy itt mindig szívesen látott vendégek lesznek. Az élet
nagyon kúszált és minden fordulat lehetséges. A jövőben talán még
kénytelenek lesznek a mi félreeső Mongolországunkat fölkeresni. Akkor
azután, kérem, ne mulasszák el Narabancsi Kure fölkeresését.
Ugyanaz éjjel visszatértünk a tatárok táborhelyéhez, hogy másnap reggel
folytassuk utunkat. Mivel fáradt voltam, nagyon kapóra jöttek a teve
lassú és kényelmes mozdulatai. Egész napon át bóbiskoltam és néha-néha
el is aludtam. Ez végzetemmé vált. Mikor egyszer a tevém egy meredek
folyóparton ment fölfelé, álmomban leestem róla és úgy belevágtam a
fejem egy kőbe, hogy elvesztettem az eszméletemet és amikor ismét
magamhoz tértem, véres volt a felöltőm. Barátaim ijedten állottak
körülöttem. Bekötözték a fejemet. Azután tovább mentünk. Jóval később
tudtam meg egy orvostól, aki megvizsgált, hogy a sziesztámat
koponyatöréssel fizettem meg.
Átkeltünk az Altai és a Karlik Tag legkeletibb hegysorain, amelyek a
Tien San hegyrendszernek Gobi irányában előretolt legszélsőbb előörsei.
Azután északról délnek átlovagoltunk az egész Khuhu Gobin. Ez idő alatt
a legkeményebb hideg volt, de a megfagyott homok szerencsénkre gyorsabb
menetelést tett lehetővé. Mielőtt átkeltünk a Khara-hegyláncon,
tevéinket ismét lovakra cseréltük be, amely üzletben a torgutok még a
bőrünket is lehúzták.
E hegyek peremét követve, Kanszu tartományba érkeztünk. Ez nagyon
veszedelmes lépés volt, mert a kínaiak minden menekültet elfogtak, úgy
hogy aggódnom kellett orosz tiszttársaim miatt. Nappal szakadékokban,
erdőkben és bokrok közt bujtunk el, hogy éjjel erőtetett meneteket
végezzünk. Az a néhány kínai paraszt, akivel találkoztunk, békés
embernek látszott és nagyon vendégszerető volt. Határozott rokonérzéssel
érdeklődtek a kalmuk iránt, aki valami keveset tudott kínai nyelven és
orvosságos ládám iránt. Mindenütt találtunk beteg embereket, akiknek
főként szemgyulladás, reuma és bőrbetegség volt a bajuk. Újra és újra a
segítségemet kérték.
Amikor a Nam Sanhoz, az Altyn Tag északkeleti ágához közeledtünk (amely
viszont a Pamir és Karakorum-rendszer keleti előfutárja), egy nagy kínai
kereskedő-karavánt értünk utól, amelyhez csatlakoztunk. Három napon
keresztül végtelen, szorosszerű völgyeken tekergőztünk át. Majd magas
hágókra kapaszkodtunk. Itt megállapítottuk, hogy a kínaiak ezen a
nehezen járható vidéken jól megtudják találni a legkönnyebb
karavánutakat.
Félig ájultan tettem meg ezt az egész nagy utat ama mocsaras tavak nagy
csoportjáig, amelyek a Koko Nort és nagy folyók egész hálózatát
táplálják. Fáradtság és állandó idegfeszültség következtében, amiben
alighanem része volt annak, hogy a fejemre zuhantam, heves lázrohamok
gyötörtek. Egyszer valósággal égtem, utána pedig annyira vacogott a
fogam, hogy a lovam ijedtében elragadott és néhányszor kivetett a
nyeregből. Dühöngtem, kiabáltam, sőt néha sírtam. A családomat
szólítgattam és megmondtam neki, hogyan juthat el hozzám.
Mintha álmodnám, úgy emlékszem rá, hogy egy napon társaim leemeltek a
nyeregből, a földre fektettek és kínai pálinkával erősítgettek és amikor
kissé magamhoz tértem, azt mondták:
– A kínai kereskedők nyugatnak fordulnak, nekünk azonban déli irányban
kell haladnunk.
– Nem! Északi irányban! – feleltem élesen.
– De nem, déliben, – próbáltak meggyőzni a társaim.
Bosszúsan kiáltottam:
– Az ördögbe is! Éppen most úsztunk át a Kis-Jenisszein és Algiak
északra van!
Társaim ellentmondtak:
– Tibetben vagyunk. A Brahmaputrához kell eljutnunk.
Brahmaputra… Brahmaputra. Ez a szó belevájt égő agyamba, rettentő zajt
és borzasztó mozgást idézett elő benne. De hirtelen visszaemlékeztem
mindenre és kinyitottam a szememet. Alig tudtam az ajkamat megmozgatni
és csakhamar ismét elvesztettem öntudatomat. Társaim a
Sharkhe-kolostorba szállítottak, ahol a láma-doktor fatil (a kínaiak és
tibetiek előtt nagy orvosi értékű ritka gyökér) vagy kínai ginszeng
oldatával ismét helyrehozott. Amikor megvitatta velünk úti terveinket,
nagyon kétségeskedett, keresztül tudunk-e jutni Tibeten. De
kétségeskedésének okát nem akarta megmondani.
TIZENHATODIK FEJEZET. A titokzatos Tibetben.
Sharkheból meglehetősen széles út vitt át a hegyeken. A kolostortól déli
irányban menő kétheti út ötödik napján beléptünk abba a nagy
hegykatlanba, amelynek közepén a nagy Koko-Nor-tó terül el. Ha
Finnország megérdemli, hogy a «tízezer tó országá»-nak nevezzék, akkor a
Koko-Nor terület bizonyára éppen olyan jól mondható a millió tó
országának.
E tó nyugati széle és Doulan Kitt közt haladtunk előre, miközben sok
mocsár, tó, meg kicsiny, mély és piszkos folyó közt zegzugos úton
mentünk. Itt nem födte jég a vizet. Csak a hegycsúcsokon éreztük
kellemetlenül a hideg szelet. Benszülöttekkel ritkán találkoztunk.
Kalmukunk csak nagynehezen tudakolhatta meg az utat juhászoktól, akikkel
véletlenül összetalálkoztunk. A Tasszoun-tó keleti partjáról átküzködtük
magunkat egy a másik parton levő klastromba. Ott kis pihenőt tartottunk.
Kívülünk még néhány vendég volt e szent helyen. Tibetiek voltak, akik
rendkívül szemtelenül viselkedtek velünk szemben. Nem akartak velünk
szóbaállni. Mindannyian föl voltak fegyverkezve, többnyire katonai
fegyverrel, mindenikükön két vállszíj volt tele patronnal, övükből pedig
két-három pisztoly és még munició kandikált ki. Nagyon behatóan
foglalkoztak velünk. Világos volt, hogy azt mérlegelték, mekkora erővel
lehetünk. Ugyanaz nap elhagytak bennünket és ekkor megparancsoltam a
kalmuknak, tudja meg a templom főpapjától, miféle emberek voltak ezek. A
szerzetes sokáig kitérő választ adott, de közlékenyebb lett, mihelyt
megmutattam neki Narabancsi Hutuktu gyűrűjét és nagy sárga hatykot
ajándékoztam neki. Ezt mondta:
– Azok gonosz emberek. Óvakodjatok tőlük.
A nevüket azonban nem akarta megmondani. Vonakodását a buddhista
törvényre való hivatkozással okolta meg, amely megtiltja, hogy valaki
apjának, tanítójának vagy vezetőjének nevét kiejtse.
Később kitaláltam, hogy itt Észak-Tibetben ugyanarról a szokásról van
szó, mint Észak-Kínában. Itt is, mint ott, hunghuc-bandák (északkínai
rablók) csavarognak. Ezek időnként megjelennek a nagy kereskedői
társaságok főhadiszállásán és a kolostorokban, ott adót követelnek és
ezt behajtván, a kerület védőivé válnak. Ez a rablóbanda nyilván éppen
ilyen módon e tibeti kolostor védőjévé volt.
Amikor utunkat folytattuk, nagy messzeségben, gyakran a távoli
szemhatáron ismételten láttunk egyes lovasokat, akik mintha a mi
mozdulatainkat figyelték volna. Minden kísérletünk, hogy közelükbe
juthassunk és beszédbe elegyedhessünk velük, kudarcot vallott. Gyors kis
lovaikon úgy eltűntek, mint az árnyék.
Amikor a Ham-San hegység meredek és nehéz szorosát elértük s éppen
éjszakai szállásra készülődtünk, a fejünk fölött egy magas hegykúpon
hirtelen negyven lovas jelent meg hófehér lovakon és minden
figyelmeztetés nélkül egész golyózáporral árasztott el bennünket.
Tisztjeink közül ketten jajgatva összerogytak. Egyikük szörnyet halt, a
másik pedig még csak néhány percig élt.
Nem engedtem meg embereimnek, hogy a tüzelést viszonozzák, hanem fehér
zászlóval a kezemben a kalmuk kíséretében előre mentem, hogy az
ellenséggel tárgyaljak. Kétszer ránk lőttek, de azután abbahagyták a
tüzelést és a kúpról több lovast küldtek le hozzánk.
Tárgyalni kezdtünk. A tibetiek kijelentették, hogy a Ham-San szent hely,
ahol nem szabad az éjjelt eltölteni. Azt tanácsolták, menjünk tovább,
akkor biztosságban leszünk. Megkérdezték, honnan jövünk, hová megyünk és
utunk okát megtudván, azt mondták, hogy ők ismerik a bolsevikokat, akik
Ázsia népeit kiszabadítják a fehér faj jármából. Mivel nem óhajtottam
velük politikai vitába keveredni, visszamentem kísérőimhez. El voltam rá
készülve, hogy visszamenet rögtön golyót kapok a hátamba, de tibeti
hunghucaink nem lőttek.
Két bajtársunk holttestét, mint szomorú útadót, hátrahagyva, tovább
indultunk. Egész éjjel lovagoltunk. Kimerült lovaink minduntalan meg
akartak állni és le akartak heveredni, de mi mindannyiszor továbbmenésre
kényszerítettük őket.
A zeniten állt már a nap, amikor végre megállottunk. Lovainkat anélkül,
hogy lenyergeltük volna őket, kissé pihentettük. Előttünk széles,
mocsaras síkság terült el, ahol nyilván a Ma-Csu folyó forrásai voltak.
Nem messze tőle volt az Aroung-Nor-tó.
Marhaganéjjal tüzet raktunk és vizet készítettünk teához. De itt is
minden figyelmeztetés nélkül minden irányból golyók röpültek ránk.
Sziklák mögött azonnal fedezéket kerestünk, de a tűz egyre hevesebb lett
és közeledett. A támadók közben körülfogtak bennünket és a golyózápor
mindegyre sűrűsödött.
Csapdába kerültünk. Egészen tisztán láttuk, hogy úgy látszik, el kell
pusztulnunk.
Megint megkíséreltem a tárgyalást, de amikor fehér zászlómmal
fölemelkedtem, az egyetlen felelet még erősebb golyózápor lett. Az egyik
golyó, szikláról lepattanva, ballábamon talált és benne maradt.
Ugyanekkor egyik útitársam meghalt.
Nem maradt más hátra a számunkra: harcolnunk kellett. Az ütközet
körülbelül két óra hosszáig tartott. Rajtam kívül még hárman sebesültek
meg könnyebben. Ellenálltunk, ameddig csak tudtunk.
A hunghucok közeledtével kétségbeejtő lett a helyzetünk. Társaim egyike,
egy nagyon tapasztalt ezredes, így szólt:
– Nincs más választásunk, lóra kell ülnünk és lovagolnunk kell az
életünkért… valahová.
Valahová… Rettenetes volt ez a szó. De csak egy pillanatig
tanácskoztunk. Nyilvánvaló volt, hogy minél messzebb hatolunk be Tibetbe
ezzel a gyilkos bandával a nyomunkban, annál kevesebb a kilátás életünk
megmentésére.
Elhatároztuk, hogy visszatérünk Mongolországba. De hogyan?
Ezt nem tudtuk. Megkezdtük visszavonulásunkat. Folytonos lövöldözés
közben lovainkon a leggyorsabban észak felé ügettünk. Ismét elesett
három társam, egyik a másik után. Elesett a tatárom, akinek a nyakát
fúrta keresztül a golyó. Utána halálkiáltással két fiatal, erős tiszt
bukott le a nyeregből, míg lovaik vad félelemben elvágtattak a síkságon
át.
Ezek a veszteségeink felbátorították a tibetieket. Egy golyó jobb
bokavédőm csatjába ütközött és a csatot bőr- és posztódarabkákkal együtt
a bokám fölött belekergette a húsba. Régi kipróbált barátom, az agronom,
fölkiáltott és kezével a vállához kapott. Láttam, hogy amint éppen
lehetett, megtörölte és bekötözte vérző homlokát. Egy pillanattal később
kétszer lőtték keresztül kalmukunknak ugyanazt a kezét, amely teljesen
összeroncsolódott.
Ugyanekkor huszonöt hunghuc rohamra indult ellenünk. Ezredesünk ezt
vezényelte:
– Adjatok rájuk sortüzet!
Hat rabló a földre bukott. Két másik támadó leszédült a nyeregből és
ahogyan csak tudtak, futottak most már visszavonuló társaik után. Néhány
perccel később megszűnt ellenségeink tüzelése és most ők lobogtattak
fehér zászlót.
Két lovas közeledett hozzánk. Tárgyalás közben kiderült, hogy a
vezérüket egy golyó mellen találta. Orvosi segítséget kértek tőlünk a
számára.
Ekkor azonnal reménysugarat láttam. Magamhoz vettem orvosságos ládámat
és megsebesült kalmukommal, aki nyögött és káromkodott, elindultam.
– Adjon annak az ördögnek egy adag ciankálit, – kívánták társaim.
Nekem azonban más volt a tervem.
A megsebesült vezérhez vezettek bennünket. Sziklák közt, nyeregtakarókon
feküdt. Nekünk azt mondták, hogy tibeti ember, de arcvonásaiból mindjárt
észrevettem, hogy szárt vagy turkomán lehet, valószínűleg Turkesztán
déli részéből. Kérő, ijedt szemmel nézett rám. Megvizsgáltam és
megállapítottam, hogy a golyó balról jobbra áthatolt a mellén, hogy sok
vért vesztett és nagyon gyönge.
Gondosan megtettem mindent, amit csak megtehettem. Minden orvosságot,
még a jodoformot is, amelyet fölhasználtam, megérintettem a nyelvemmel,
hogy megmutassam, nincs bennük méreg.
Jóddal megtisztítottam a sebet, jodoformmal megfecskendeztem, majd
bekötöztem. Ezután elrendeltem, hogy a megsebesült embert nem szabad
megérinteni, sem pedig megmozdítani, hanem feküdni kell őt hagyni ott,
ahol most van. Az egyik tibetinek megmutattam, hogyan kell a kötést
kicserélni és vattát, kötőszert, meg kevés jodoformot hagytam neki
hátra. A betegnek, akiben már dolgozott a láz, egy adag aszpirint adtam,
azonkívül még több tabletta kinint hagytam ott.
Mindezek után kalmukom közvetítésével a következő ünnepi beszédet
intéztem a körülállókhoz:
– A seb meglehetősen veszedelmes, de nagyon erős orvosságot adtam a
vezéreteknek. Remélem, hogy fölgyógyul. Azonban csak egy föltétellel:
azok a gonosz szellemek, amelyek büntetésül beléje bújtak, mert
bennünket, ártatlan utasokat jogtalanul megtámadtatok, azonnal megölik
őt, mihelyt még csak egyet is lőttök. Fegyvereitekben nem szabad
egyetlen golyónak sem maradnia.
E szavak után megparancsoltam a kalmuknak, hogy ürítse ki a fegyverét,
ugyanekkor én is kivettem Mauzer pisztolyomból a patronokat.
A tibetiek alázatosan követték a példámat.
– Ne feledjétek el, amit mondtam, tizenegy nap és tizenegy éjjel ne
mozduljatok el erről a helyről és ne töltsétek meg fegyvereiteket.
Máskülönben elviszi vezéreteket a halál démona, benneteket pedig üldözni
fog.
E szavak után, fejük fölé emelve Narabancsi Hutuktu gyűrűjét, ünnepiesen
távoztam.
Visszatértem társaimhoz, akiket iparkodtam megnyugtatni. Azt mondtam
nekik, hogy újabb támadástól nem kell tartanunk és most a szerencsében
bízva kell megkísérelnünk a Mongolországba vivő út megtalálását. De
lovaink nagyon ki voltak merülve és olyan soványak voltak, hogy akár a
bordáikra akaszthattuk volna köpenyeinket.
Még két napig maradtunk megtámadtatásunk helyén. Ezt az időt arra
használtam föl, hogy páciensemet ismételten fölkeressem. Ez a pihenő
lehetővé tette azt is, hogy a mi, szerencsére könnyebb sebeinket
bekötözgessük és kissé magunkhoz térjünk. A golyónak lábikrámból való
kivágására, szerencsétlenségemre, csak zsebkéssel rendelkeztem.
Megtudakolván a rablóktól a karavánutakat, nagyon könnyen rátaláltunk a
főutak egyikére. Ott szerencsénkre találkoztunk Pounzig fiatal mongol
herceg karavánjával, aki szent küldetésben járt, mert az urgai Élő
Buddhától vitt üzenetet a lasszai Dalai Lámának. A herceg segítségünkre
volt a lovak, tehenek és élelmiszer vásárlásában.
Mivel fegyvereinket és készleteinket elcseréltük volt állatokért és
élelmiszerért, teljesen kifosztva tértünk vissza a
Narabancsi-kolostorba, ahol a Hutuktu szívesen fogadott.
– Tudtam, hogy vissza fogtok jönni, – mondta. – Az istenek elárulták
nekem.
Délre való hatolásunk örök útadójaként hat emberünk Tibetben maradt.
Csak tizenketten kerültünk vissza a kolostorba.
Két hétig maradtunk a kolostorban, hogy rendbe szedjük magunkat és
kitaláljuk, hogy a sors hullámzó tengerén milyen irányba terelnek
bennünket az események.
A tisztek beléptek egy különítménybe, amely akkor Mongolországban a
bolsevikok, Oroszország tönkretevői ellen alakult. Eredeti kísérőm
azonban és én, a mongol síkságon át való útra készülődtünk, nem riadva
vissza a kalandoktól és veszedelmektől, amelyekkel menedékhely után
kutatva ott is találkozhatunk.
És most, a tönkretevő, örökké emlékezetemben maradó út e jelenetei után
ezeket a fejezeteket régi kipróbált barátomnak, az agronómnak, orosz
útitársaimnak és különösen ama kísérőim megszentelt emlékezetének
ajánlom, akik ott nyugosznak Tibet hegyeinek lábánál: Osztrovszki
ezredesnek, Zuboff és Turoff kapitányoknak, Pisarjevszky hadnagynak, a
kozák Vernigorának és a tatár Mahomed Szpirinnek. E helyen is kifejezem
nagy köszönetemet a segítségért és a barátságért, amelyben
részesítettek, Szoldjak fejedelmének, a noyonnak és Ta Lámának, valamint
a Narabancsi-kolostor Kampo Gelongjának, a tiszteletreméltó Jelyb
Djamszrap Hutuktunak.
MÁSODIK RÉSZ. A DÉMONOK ORSZÁGA.
TIZENHETEDIK FEJEZET. A titokzatos Mongolország.
Ázsia szívében van a nagy, titokzatos, gazdag Mongolország. A Tien San
havas legelőitől és a nyugati Zungaria forró homoksivatagjaitól
Közép-Ázsia írtózatosan nagy részén terül el, egészen a Szajan-hegység
erdős magaslatáig és Kína nagy faláig.
A népek bölcsője, történelmi korszakoknak eredő helye, legendák veszik
körül. Szülőhelye vérszomjas hódítóknak, akiknek fővárosai ma a Gobi
homokja alatt vannak eltemetve, de akiknek titokzatos vonatkozásai és
régi nomád törvényei máig élve maradtak; országa szerzeteseknek és
rosszakaratú ördögöknek, hazája vándorló törzseknek, amelyeket Dzsingisz
khán és Kublai khán leszármazottjai, a fiatalabb ágak khánjai és
hercegei kormányoznak.
Titokzatos országa a Rama, Sakia-muni, Djonkapa és Paspa kultuszának,
amelyet az Élő Buddha – Bogdo Gheghen Ta Kureban vagy Urgában –
képvisel, aki a lámai vallásnak ujjászületett Buddha harmadik legnagyobb
méltósága; országa titokzatos orvosoknak, prófétáknak, varázslóknak,
jósoknak és boszorkányoknak, országa a Svasztikának, az az ország, amely
még mindig nem felejtette el a régen meghalt, Ázsia és Európa felének
uralkodóivá lett nagy hatalmasságok gondolatait.
Országa csupasz hegyeknek és kopár síkságoknak, amelyeket a nap
elégetett és a hideg megölt, országa beteg barmoknak és beteg
embereknek, a pestis, förtelmes bőrbajok és a himlő fészke. Országa
gőzölgő hőforrásoknak és veszedelmes hegyszorosoknak, amelyeken gonosz
szellemek laknak, országa szent halban gazdag tavaknak, országa
farkasoknak, ritka szarvasfajoknak és hegyi kecskéknek, országa
számtalan mormotának, vad lónak, vad szamárnak és vad tevének, amelyek
sohasem láttak féket, országa dühös kutyáknak és mohó ragadozó
madaraknak, amelyek fölfalják a síkra kitett halottakat.
Az az ország, melynek kihaló, kezdetleges népe nagy atyáknak a síkságok
porában és homokjában fehéredő csontjaira tekint, ahol kipusztul egy
nép, amely azelőtt egyszer meghódította Kínát, Sziámot, Észak-Indiát és
Oroszországot, de melynek harcosait később, akkor az egész keresztény
világot a vad Ázsia betörése ellen védő lengyel lovagok dárdái
tartóztatták föl.
Az az ország, amelynek földje a megrepedésig gazdag kincsekben, de nem
teremt elő semmit, amelynek mindene hiányzik, inségeskedik és amelyre
súlyosan ránehezedik a világ mostani végzete.
A sors úgy akarta, hogy miután teljesülhetetlennek bizonyult az a
tervem, hogy Tibeten át elérjem a Csendes-oceánt, az életemért küzdve és
biztosságra törekedve, fél évet töltöttem el ebben az országban.
Régi hű barátomat és engemet elkapott a rendkívül fontos és veszedelmes
események forgószele, amely 1921-ben végigsöpört Mongolországon.
Mégis ennek a körülménynek köszönhetem, hogy megismerhettem a csöndes,
jószívű és becsületes mongol népet. A lelkében olvashattam, láttam
szenvedéseit és reményeit. Tanuja voltam a szorongás és félelem
rettenetes állapotának, amelyen a misztérium borong ebben az országban,
ahol a misztérium betölti az egész életet. Megfigyeltem, amikor folyamok
tompa dörgéssel széttörték a nagy téli hidegben jégláncaikat, láttam,
amikor tavak emberi csontokat dobtak ki partjaikra, hallottam, amikor
vad hangok szólaltak meg a hegyszakadékokban, sírszerű pusztaságokon
tűzlángokat állapítottam meg, megpillantottam égő tavakat, fölnéztem
hegyekre, amelyeknek csúcsai megmászhatatlanok, tekergőző, gödrökben
áttelelő kígyók nagy rakásaira bukkantam, eljutottam folyamokhoz,
amelyek örökké be vannak fagyva, találtam sziklákat, amelyek mintha
megkövesedett tevék, lovasok és karavánok lettek volna és mindenütt a
csupasz, csupasz hegyeket pillantottam meg, amelyeknek ráncai a sátánnak
a lenyugvó nap sugarában vérbe mártott köpenyéhez hasonlítanak.
– Nézzen oda, – mondta egy öreg pásztor, az elátkozott Zagasztai
lejtőjére mutatva. – Ez nem hegy, ez Ő, aki vörös köpenyben fekszik ott
és várja a napot, amikor ismét fölkel, hogy megint harcra keljen a jó
szellemekkel.
A pásztor szavaira Vroubelnek, az ismert festőnek misztikus képe jutott
az eszembe. Ugyanezeket a csupasz hegyeket mutatja a sátánnak lila- és
bíborszínű ruhájával, akinek arcát egy közeledő szürke felhő félig
elfödi.
Mongolország a misztérium és a démonok rettentő országa. Nem csodálható
tehát, hogy itt a vándorló nomád törzsek ősrégi életrendjének minden
megsértése vörös vérpatakokban és iszonyatban végződik.
Miután a Koko-Nor kerületből visszatértünk Mongolországba és néhány
napig kipihentük magunkat a Narabancsi kolostorban, egy ideig
Uliasszutaiban, Külső Mongolország nyugati részének fővárosában éltünk.
Nyugaton Uliasszutai a legutolsó tisztán mongol város. Mongolországban
csak három tisztán mongol város van: Urga, Uliasszutai és Ulankom. A
negyedik város, Kobdo, határozottan kínai jellegű, mert e kerület Kína
közigazgatásának a középpontja. Ebben a kerületben ide-oda vándorló és
Peking meg Urga uralmát csak névleg elismerő törzsek laknak.
Uliasszutaiban és Ulankomban a jogellenesen jelenlevő kínai biztosokon
és csapatokon kívül mongol kormányzók vagy szaitok voltak, akiket az Élő
Buddha nevezett ki.