rajta.
Megkértem a fejedelemnét, mutassa meg a szemét. Tipikus gyulladása volt,
amit a jurtában levő állandó füst és az általános tisztátalanság
okozott. A tatár előhozta orvosságos ládámat. Bórvízzel megmostam a
szemét, kevés kokaint és cinkszulfát gyönge oldatát csöpögtettem beléje.
– Kérem, gyógyítson meg, – könyörgött a fejedelemné. – Ne menjen el
innen addig, míg meg nem gyógyított. Magának és társainak juhokat, tejet
és lisztet adunk. Gyakran sírok most, mert azelőtt nagyon csinos szemem
volt és férjem azt szokta volt mondani, hogy mint a csillag, úgy ragyog.
Most azonban egészen vörös. Ezt nem tudom elviselni! Ezt nem tudom
elviselni!
Szeszélyesen dobbantott a lábával és kacéran rám mosolyogva ezt
kérdezte:
– Meg akar engem gyógyítani? Meg akar?
A bájos nők jelleme és magaviselete mindenütt egyforma: a fényes
Broadway-n, a hatalmas Temze mellett, a vidám Páris élénk bulvárjain és
a szojot fejedelem selyemmel díszített jurtájában, a vörösfenyővel
födött Tannu-Ola hegység mögött.
– Mindenesetre megkísérlem – felelte az új szemorvos.
Tíz napot töltöttünk itt és ez idő alatt mindig élveztük az egész
fejedelmi család jóságát és barátságát. A fejedelemné szeme, amely nyolc
évvel ezelőtt csábította el a már öreg fejedelem-lámát, ismét rendbe
jött. Alig tudott hová lenni örömében és ritkán távozott a tükörtől.
A fejedelem öt, meglehetősen jó lovat adott nekem, tíz juhot és négy
zsák lisztet, amelyet mindjárt kenyérré változtattunk. Barátom Romanov
ötszáz-rubeles bankjegyet ajándékozott neki Nagy Péter arcképével. Én
egy darab aranyat adtam neki, amelyet egy folyóágyban találtam. Az egyik
szojotnak megparancsolta a fejedelem, hogy vezessen bennünket a
Koszogolhoz. A fejedelem egész családja elkísért bennünket a kolostorig,
amely tíz kilométernyire volt a «fővárostól». A kolostort magát nem
látogattuk meg, ellenben megálltunk a «dugun»-nál, az ott lévő kínai
kereskedelmi telepnél. A kínai kereskedők ellenséges pillantásokat
vetettek reánk, bárha ezzel együtt mindenféle portékát kínálgattak.
Különösen azon iparkodtak, hogy néhány kerek üveg maygolot vagy ánizsból
készült édes pálinkát sózzanak ránk. Mivel nem volt sem veretlen
ezüstünk, sem kínai dollárunk, csak vágyakozva néztük ezeket a vonzó
üvegeket, míg a fejedelem segítségünkre jött és megparancsolta a
kínaiaknak, hogy öt üveget csomagoljanak nyeregtáskáinkba.
TIZENHARMADIK FEJEZET. Miszteriumok, csodák és új ütközet.
E napon este a Teri Nor szent tóhoz érkeztünk, iszapos és sárga, nyolc
kilométernyi vízfölülethez, amelynek a partja sem volt csábító. A tó
közepén egy lassanként eltűnő szigetnek maradványai voltak, amelyen
kevés fa és néhány régi rom állott. Vezetőnk elmagyarázta nekünk, hogy a
tó két évszázaddal ezelőtt még nem létezett és helyét nagyon erős kínai
vár foglalta el. A vár egyik kínai parancsnoka megsértett egy öreg
lámát, aki erre elátkozta a helyet és megjósolta, hogy teljes pusztulás
vár rá. Már másnap víz hatolt föl a talajból, elpusztította a várat és
elnyelte a kínai katonákat. Ha vihar száguld végig a vízen, a hullámok
még ma is partra vetik a vízben elpusztult emberek és lovak csontjait.
A Teri Nor évről-évre nagyobbodik és egyre jobban közeledik a
hegységhez. A tó keleti partjának mentén megkezdtük egy hóval födött
hegyhát megmászását. Kezdetben jó volt az út, de vezetőnk előre
megmondta, hogy előttünk van még az út legnehezebb része. Két nap mulva
jutottunk el ehhez a legnehezebb részhez. Meredek hegy várt ott ránk,
amelyet sűrű erdő és hó borított. E hegyen túl volt az örök hó birodalma
– láncok, amelyeknek a tiszta napsütésben fénylő fehér köpenyéből sötét
sziklatömbök meredtek ki. Ez volt a Tannu-Ola-hegység legkeletibb,
legmagasabb része.
Az erdőben töltöttük az éjjelt és másnap reggel megkezdtük a hegység
megmászását. Délben zegzugos úton, össze-vissza hurcolt a vezetőnk.
Utunkat mindenütt mély szakadékok, széles mocsarak, kidőlt fák és
sziklatömbök zárták el, amelyek a hegy csúcsáról való vad zuhantukban
itt fönnakadtak. Néhány óra hosszáig előre küzdöttük magunkat,
kifárasztottuk lovainkat és hirtelen ugyanarra a helyre érkeztünk, ahol
legutoljára megállottunk. Világos, hogy szojotunk eltévesztette az utat.
Arca félelmet árult el.
– Az elátkozott erdő régi ördögei, – suttogta reszkető ajakkal, – nem
akarják megengedni, hogy átjuthassunk. Ez nagyon rossz jel. Vissza kell
térnünk Khargába a noyonhoz.
Én azonban megfenyegettem, mire nyilván reménytelenül, ismét átvette a
vezetést. Embereink egyike, egy vadász Urianhaiból szerencsére
észrevette a fákon azokat a jeleket, amelyek a vezetőnktől eltévesztett
utat mutatták. E jeleket követve, átjutottunk az erdőn és egy leégett
vörösfenyő erdőövön. Azután ismét egy kis erdőbe kerültünk, amely az
örök hóval födött hegység szélén volt.
Sötét lett. Az éjjelt tehát itt kellett eltöltenünk. Erős szél
kerekedett, amely sűrű, fehér havat hozott magával Semmit sem láthattunk
és táborhelyünket magas hó borította el. Lovaink mint fehér szellemek
álldogáltak, nem akartak enni és a tűztől sem akartak elmenni. A szél
fölborzolta sörényüket és farkukat. Üvöltött és fütyült a
hegyszakadékokon. Valahonnan elhalóan farkasfalka lármája hallatszott és
ha szélroham hozta felénk, éles ugatássá növekedett. A tűznél feküdtünk,
amikor hozzám jött a szojot és így szólt:
– Noyon, jöjjön velem az obohoz (a Mongolország veszedelmes útrészein
levő szent jel), mutatok valamit.
Odamentünk és fölmásztunk a hegyre. Egy nagyon meredek hegyeresz lábánál
nagy rakás kő és fatönk volt, amely körülbelül három méternyi magaslatot
alkotott. Ez volt az obo. Az obok a lamaisták szent jelei, veszedelmes
útrészeken a rossz szellemeknek, e helyek uralkodóinak oltárai.
Mellettük elhaladó szojotok és mongolok a szellemeknek adót fizetnek: az
obo faágaira hatykot, azaz hosszú kék selyemszalagot vagy a ruha
béléséből kitépett darabot kötnek, avagy egyszerűen a lovak sörényéből
való hajfonatot kötnek rá. Néha húsdarabokat és sót, vagy teával telt
csészéket is tesznek a kőre.
– Nézzen ide, – mondta a szojot. – A hatykok leszakadtak. Ezért dühösek
a démonok és nem fogják nekünk megengedni az átjutást. Noyon…
Megragadta a kezemet és esdekelve mondta:
– Noyon, forduljunk vissza, kérem, nagyon kérem! A szellemek nem
akarják, hogy áthágjuk hegyeiket. Húsz év óta senki sem merte az istenek
akarata ellen átlépni e hegyeket és azok a vakmerő emberek, akik
megkísérelték, ott mind elpusztultak. Hóviharban és fagyban rohanták meg
őket a démonok. Lássa! Már kezdődik… Menjen vissza a mi noyonunkhoz.
Várjon, míg melegebb idő köszönt be, akkor…
Nem hallgattam tovább a szojotot, hanem visszamentem a tűzhöz, amelyet a
sűrű hóban alig tudtam meglátni. Mivel attól tartottam, hogy vezetőnk
megszökik, megparancsoltam az őrnek, hogy maradjon mellette. Késő éjjel
fölkeltett az őr.
– Lehet, hogy tévedek, – úgymond – de azt hiszem, fegyverdörejt
hallottam.
Mit mondhattam? Lehetséges volt, hogy kóborló emberek elszakadt
társaiknak lövéssel akarták jelezni a helyüket. Vagy talán az őr
tévedésből egy lehulló sziklának, jég- vagy hódarabnak a zaját gondolta
lövésnek. Nemsokára újra elaludtam. Álmomban tiszta látomásom volt. Künn
a hóban mélyen elmerült síkon lovasok vonala mozgott. Láttam
málháslovainkat, kalmukunkat és a komikus lovat a római orral. Láttam,
amint erről a hósíkról a hegység egyik kies völgyébe szállnak le. Itt
néhány vörösfenyő nőtt, közelükben kicsi, be nem fagyott hegyi folyó
gurgulázott. Majd a fák közt égő tüzet vettem észre. Azután fölébredtem.
Világos volt. Fölráztam a többieket és felszólítottam őket, hogy a
lehető leggyorsabban készüljenek föl, mert nincs veszteni való időnk.
Vihar dühöngött. A hó elvette a szemünk világát és betemetett minden
útnyomot. A hidegség metszőbb lett. Végre nyeregben voltunk. A szojot
elől lovagolt és az utat iparkodott megtalálni. Minél magasabbra
jutottunk, annál ritkábban vesztette el a nyomot. Gyakran mély
hógödrökbe buktunk bele. Jégsíma sziklákat kellett megmásznunk. A szojot
végre megfordította a lovát, odajött hozzám és nagyon határozottan
mondta:
– Nem akarok magával meghalni és nem megyek tovább.
Első mozdulatom az volt, hogy végigvágok rajta a korbácsommal. Oly közel
voltam Mongolország «áldott földjéhez», hogy a kívánságaim
teljesülésének útjába álló ez a szojot leggonoszabb ellenségemnek tűnt
föl. De fölemelt karomat leeresztettem. Fejemben egészen őrült gondolat
villant meg.
– Ide hallgass! Ha megfordulsz, golyót kapsz a hátadba és nem a hegy
csúcsán, hanem a lábánál halsz meg. De megmondom, mi lesz velünk.
Mihelyt elérjük ott fönn a sziklákat, megszűnik a vihar és a hó. Kisüt a
nap, mialatt a hósíkon haladunk át, azután völgybe jutunk, amelyben
vörösfenyők nőnek és egy be nem fagyott hegyi folyó folyik. Ott gyújtunk
majd tábortüzet és ott töltjük el az éjjelt.
A szojot bámulva kérdezte:
– A noyon már átment a Darkhat Ola-hegységen?
– Nem, – felelém. – De tegnap éjjel látomásom volt, ezért tudom, hogy a
hegy gerincét magunk mögött hagyjuk.
– Vezetni fogom, – mondta a szojot.
Megkorbácsolta a lovát és a meredek kapaszkodón fölvezetett bennünket a
hegyhát csúcsára, az örök hó körletébe. Oda érkezvén, az üvöltő viharban
ezt kiáltotta:
– Itt a havon végighúztak egy ostorszíjat. Nem szojotok voltak.
A talány azonnal megfejtődött. Sortűz dördült el. Kísérőim egyike
fölkiáltott és jobb vállához kapott. Az egyik málhásló, amelyet golyó
talált a füle mögött, élettelenül esett össze. Gyorsan leugrottunk a
nyeregből, a sziklák mögött födözéket kerestünk és megvizsgáltuk a
helyzetet. Körülbelül ezer lépés szélességű kis völgy választott el
bennünket egy párhuzamos hegyvonaltól. Ott mintegy harminc lovast
födöztünk föl, akik lovaikról leszállva, ránk lőttek. Az ellenség
váratlanul támadott meg bennünket, megparancsoltam tehát társaságomnak,
hogy viszonozzuk a tüzelést.
– A lovakra célozzatok, – kiáltott Osztrovszky ezredes.
Azután megparancsolta a tatároknak és a szojotoknak, hogy saját
lovainkat helyezzék biztosságba. Az ellenfél lovai közül hatot lelőttünk
és valószínűleg még többet megsebesítettünk, mert megvadultak.
Fegyvereink azonkívül alapos emlékeztetőt adtak minden egyes
ellenségünknek, aki fejét elég vakmerően kidugta a szikla mögül.
Állásunkat egyre élénkebben lövöldöző vörös katonák dühös kiáltását és
átkozódását hallottuk.
Egyszerre csak észrevettem, hogy a szojot rúgással talpra állította
három lovunkat, egyiknek a nyergébe pattant és egy másikat maga után
húzott. Utána a tatár és a kalmuk ugrott nyeregbe. Már célba vettem a
szojotot, de amikor a tatárt és a kalmukot mögötte láttam szép lovaikon,
lebocsátottam a fegyvert. Mert most már tudtam, hogy minden rendben van.
A vörösök sortüzet adtak hármukra, de megmenekültek és eltűntek a
sziklák mögött. A tűzharc egyre hevesebb lett. Nem tudtam, mit kell
tennünk. Mi ritkán lőttünk, hogy kíméljük a municiót.
Mialatt az ellenséget figyelmesen szemmel kísértem, magasan a vörösök
fölött két sötét pontot vettem észre a hóban. Lassan közeledtek
ellenségeinkhez, akik elől néhány kiugró szikla elrejtette őket. Amikor
ezek mögül kiléptek egy áthajló szirt peremén állottak, amelynek lábánál
a vörösök fedezéket kerestek. Most már nem kételkedtem abban, hogy a két
sötét pont két embernek a feje volt. Hirtelen megláttam, hogy ez a két
ember fölugrott, valamit meglóbált és ledobott. Erre fülsiketítő ropogás
hallatszott, amelyre a völgyben többszörös viszhang felelt.
Közvetetlenül ezután újabb robbanás hallatszott, amit a vörösöknél vad
kiáltozás és rendetlen lövöldözés követett. Az ellenségnek nehány lova a
meredeken legurult a hóba. Lövéseinktől üldözve a katonák, amilyen
gyorsan csak lehetett, elfutottak a völgybe, amelyből mi kijöttünk.
A tatár később elmondta nekem, hogy a szojot indítványára a kalmukkal
együtt megkerülték a vörösök állását és bombával hátba kapták az
ellenséget.
Bekötöztem a megsebesült tiszt vállát, levettem a terhet a megölt
málháslóról, azután folytattuk utunkat. Nehéz volt a helyzetünk. Semmi
kétségünk sem volt aziránt, hogy a vörös különítmény Mongolországból
jött. E szerint hát Mongolországban vörös csapatok voltak? Mekkorák? Hol
találkozunk velük? Tehát Mongolország már nem az áldott ország?
Rendkívül szomorú gondolatok kerítettek bennünket hatalmukba.
De a természet kegyes volt hozzánk. A szél lassanként vesztett erejéből.
Megszűnt a vihar. A nap egyre jobban áttört a fellegeken. Magas, hóval
fedett fennsíkon haladtunk, amelynek egyik felén a szél egészen
elsöpörte a havat, a másikon pedig akkora hóhalmokat fújt össze, hogy
megrekedtek a lovaink. Le kellett szállnunk és derékig gázoltunk a
hóban. Gyakran ló és lovas elsülyedt, úgy kellett őket kiszabadítani.
Végre megkezdődött az út lefelé. Napnyugtakor megállapodtunk a kis
vörösfenyőerdőben, fák alatt, tűz mellett töltöttük el az éjjelt és teát
ittunk, amelyet a nyílt kis hegyi folyóból merített vízzel készítettünk.
Több ízben ráakadtunk legutóbbi ellenségünk nyomára.
Tehát maga a természet is és Darkhat Ola haragos démonjai segítettek
nekünk. Mégsem voltunk jókedvűek, mert gonosz bizonytalanság új és talán
pusztító veszedelmekkel fenyegetődzött.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Az ördögfolyó.
Ulan Taiga mögöttünk volt Darkhat Olával. Most nagyon gyorsan haladtunk
előre, mert itt kezdődött a minden hegytől mentes szabad mongol lapály.
Nagy legelők terpeszkedtek mindenfelé. Egy-két helyen vörösfenyőerdő
volt. Néhány nagyon sebes vizű folyón keltünk át. Vizük azonban nem volt
mély és az ágyuk is kemény volt. A Darkhat-síkon való két napi menetelés
után szojotokkal találkoztunk, akik északnyugati irányba, az Orgarkha
Ola hegységébe hajtották nagysietve marháikat. Ezektől a szojotoktól
nagyon gonosz híreket hallottunk.
Az irkucki kerület bolsevikjai átlépték a mongol határt, a Koszogol-tó
déli partján elfoglalták Khathyl orosz telepítvényt és délnek fordultak
Muren Kure orosz telep ellen, amely a Koszogoltól délre hatvan
mérföldnyire van egy nagy lama kolostor mellett. A mongolok ezzel
szemben azt mondták nekünk, hogy Khathyl és Muren Kure közt nincsenek
vörös katonák. Elhatároztuk tehát, hogy e két hely közt hatolunk előre
és így iparkodunk a távolabb keletnek eső Van Kureba eljutni.
Elbocsátottuk szojot vezetőnket és három hírszerzőt küldve előre,
elindultunk. A Koszogolt körülzáró hegyekről e széles alpesi tó pompás
fekvésében gyönyörködhettünk. Kedves sötét erdőrészekkel födött
dombjaival mintha régi aranyba foglalt zafir lett volna. Este
eljutottunk Khathyl közelébe, amelyet óvatosan közelítettünk meg. A
Koszogolból kifolyó Jarga vagy Egingol folyó partján állottunk meg. Ott
egy mongol embert találtunk, aki kész volt arra, hogy átvisz a befagyott
folyó tulsó partjára és Khathyl meg Muren Kure közt elhaladó biztos utat
mutat nekünk. A folyó partján mindenütt nagy obokat és a folyami
szellemeknek állított kis áldozati köveket találtunk. Megkérdeztük a
mongolt:
– Miért van itt ennyi obo?
– Ez az ördögfolyó, veszedelmes és alattomos. Két napja kocsisor ment át
a jégen. Három kocsi belepusztult és öt katona megfulladt.
Megkezdtük az átkelést. A folyó felülete, amelyen nem volt hó, olyan
volt, mint egy nagy tükör. Lovaink nagyon óvatosan lépkedtek, de
nehányuk mégis elbukott. Száron kellett tehát őket vezetnünk.
Lehorgasztott fejjel és reszketve bámulták ijedt szemmel a lábuknál
elterülő jeget. Lenéztem én is és megértettem félelmüket. Az egy lábnyi
vastagságú, átlátszó jégtakarón át tisztán lehetett látni a folyó
fenekét. Bár tíz méter, sőt több volt a mélysége, a hold világánál mégis
minden követ, lyukat, sőt egyes növényeket is a legalaposabban meg
lehetett különböztetni. A jég alatt rohanó gyorsasággal áramlott a
Jarga. Tajtékzott és árjának útját habnak és buboréknak hosszú vonala
mutatta. Hirtelen összerezzentem és mintha a jégre szögeztek volna,
megállottam. A jég fölött ágyúlövés hallatszott, amelyet egy második és
egy harmadik lövés követett.
– Gyorsabban, gyorsabban! – kiáltotta a mongolunk és a kezével
integetett.
Egy újabbi ágyúlövés után közvetetlen közelünkben végigrepedt a jég. A
lovak fölágaskodtak és elvágták magukat. Sokan alaposan összeverték
magukat a jégen. Rövid idő alatt két lábnyira tágult a repedés, amelyet
most már egész hosszában láthattam. A víz a hasadáson át azonnal
elárasztotta a jeget.
– Előre! Előre! – kiáltotta a vezető.
Nagy fáradságunkba került, míg a lovakat arra kényszeríthettük, hogy
átugorjanak a jégen és tovább haladjanak. Reszkettek és nem akartak
engedelmeskedni. Csak erős ostorcsapásainkra felejtették el a pánikszerű
félelmet.
Amikor a másik parton az erdőben biztosságban voltunk, a mongol
elmondta, hogy ilyen titokzatos módon többször megnyílik a folyó és nagy
víztömegeket szabaddá tesz. Minden ember és állat elpusztul, ha ilyenkor
a jégen van. A hideg víz vad árja a jég alá ragadja őket. Néha
megtörtént, hogy éppen a ló lába alatt repedt meg a jég és amikor az
állat mellső lábával beleesett, a repedés ismét összeállott és levágta a
lábát.
A Koszogol völgye kialudt tűzhányó kráterje. A tó magas nyugati
partjáról láthatók körvonalai. A vulkáni erő még ma is érvényesül és
arra kényszeríti a mongolokat, hogy az ördög dicsőítésére obokat
építsenek és oltárain áldozzanak.
Egész éjjel és másnap is azon iparkodtunk, hogy keleti irányban előre
jussunk, mert így akartuk elkerülni a vörösöket és jó legelőt akartunk
találni a lovainknak. Körülbelül este kilenc órakor tűz fényét láttuk a
távolban. Barátom és én előrementünk a tűz irányában, abban a hitben,
hogy bizonyára mongol jurtáról van szó, ahol biztosságban táborozhatunk.
Egy mérföldet kellett megtennünk, amíg fölismerhettük egy jurtacsoport
körvonalait. De a jurtákból senki sem jött elénk, sőt nem üdvözölt
bennünket, mint máskor, a fekete mongol kutyák vad ugatása sem. Bizonyos
volt azonban, hogy messziről tüzet láttunk. Mégis kellett tehát
valakinek itt lennie.
Leszálltunk a lóról és gyalog közeledtünk a jurtákhoz. Ezek egyikéből
hirtelenül két orosz katona rohant ki és egyikük pisztolyával rám lőtt,
de nem talált, a lovamat azonban a nyergen keresztül megsebesítette a
hátán. Mauzer pisztolyommal lelőttem a támadót. A másikat puskája
agyának egyetlen ütésével a barátom ölte meg. Átkutattuk a zsebeiket és
iratokat találtunk bennük, amelyekről kiderült, hogy a belsőszibériai
kommunista védelmi hadtest második svadronjának a katonái voltak.
Ezekben a jurtákban töltöttük el az éjjelt. Tulajdonosaik alighanem
elmenekültek, mert a vörös katonák a mongolok tulajdonát összeszedték és
belerakták a nyeregtáskáikba. Valószínűleg éppen tovább akartak menni,
mert teljesen föl voltak öltözve. Ezzel az összeütközéssel két újabb
lovat szereztünk, amelyekre a bokrok közt találtunk rá, két fegyvert és
két automata pisztolyt patronokkal. Azonkívül a nyeregtáskákban teát,
dohányt, gyujtót és patronokat találtunk, csupa rendkívül becses dolgot
életünk fenntartására.
Amikor két nappal később az Uri folyó partjának közelébe érkeztünk, két
orosz lovassal találkoztunk, akik bizonyos Szutunin nevű ataman (kozák
törzsfő) kozákjai voltak, aki a Szelenga völgyében a bolsevikok ellen
harcolt. Ezek a kozákok Szutunintól üzenetet vittek Kaigorodoffnak, az
Altai területén levő bolsevikellenes csapatok vezérének. Elmondták
nekünk, hogy az egész orosz-mongol határ mentén bolsevik csapatok
állanak és hogy Kiachtába, Ulankomba és Kobdoba kommunista agitátorok
hatoltak be és ott rábírták a kínai hatóságokat, hogy mindenkit, aki
Oroszországból menekült, kiadjanak. Azt is megtudtuk, hogy Urga és Van
Kure környékén kínai csapatok és a külső Mongolország függetlenségeért
harcoló Ungern-Sternberg báró, orosz bolsevikellenes tábornok és
Kazagrandi ezredes különítményei közt harcok voltak. Ungern bárót már
kétszer vereség érte, amiért Urgaban a kínaiak nagyon fönhéjázóan
viselkedtek és minden külföldit azzal gyanusítottak, hogy
összeköttetésben van az orosz tábornokkal.
Beláttuk, hogy ilyenformán alaposan megváltozott a helyzet. A
Csöndes-oceánhoz el volt zárva az utunk.
Alaposan megfontolva mindent, arra az eredményre jutottam, hogy csak egy
kivezető út lehetséges: minden mongol várost, amelyben kínai
közigazgatás van, el kell kerülnünk, északról délnek át kell haladnunk
Mongolországon, majd a Jasszaktu khán fejedelemségének déli részében
levő sivatagon be kell mennünk a belső Mongolország nyugati részén levő
Gobiba, amilyen gyorsan csak lehetséges, át kell jutnunk a Kanszu
tartományban erre következő hatvan mérföldnyi kínai területen és azután
Tibetbe kell benyomulnunk. Azt reméltem, hogy ott majd csak találok
valahol egy angol konzult, akinek segítségével eljuthatok Indiába,
valamelyik angol kikötőbe. Tisztában voltam azzal, mekkora nehézségekkel
jár ez a vállalkozás, de nem volt más választásom. Bele kellett vágnom
ebbe az őrült kísérletbe, vagy kétségtelenül elpusztulok bolsevik
kéztől, avagy valamelyik börtönben sorvad el az életem.
Amikor társaimmal közöltem az új tervet, anélkül, hogy óriási
nehézségeit és eszeveszettségét eltitkoltam volna, habozás nélkül azt
mondták:
– Vezessen bennünket! Követni fogjuk!
Határozottan kedvezett nekünk az az egy körülmény, hogy nem kellett
éhségtől félnünk, mert el voltunk látva teával, dohánnyal, gyujtóval és
bőségben volt lovunk, nyergünk, fegyverünk, köpenyünk és csizmánk, csupa
kitűnő fizetőeszköz ezen a vidéken. Mindjárt hozzá is láttunk új
expediciós tervünk megvalósításához. Föladatunk az volt, hogy déli
irányban előrenyomuljunk és eközben Uliasszutai várost jobbra hagyjuk,
az irányt Zaganluk felé vegyük, azután áthaladjunk a Jasszaktu khán
fejedelemségében levő Balia kerület kietlen vidékein, átlovagoljunk a
Naron Khuhu Gobin és tovább haladjunk a Boro-hegységbe. Itt azután
hosszabb ideig tartózkodhatunk, hogy mi is, lovaink is kipihenhessük
magunkat. Utunk második része lesz belső Mongolország, a kis Gobi, a
torgutok földje, a Kahra-hegység és Kanszu egy sarkának átszelése, ahol
Szucsau kínai várostól nyugatra haladnánk el. Onnan azután Kokunorba,
majd délre a Jangtsze folyam forrásvidékéhez kell magunkat átküzdenünk.
Hogy ezenfelül még mit kell tennünk, az meglehetősen homályos volt
előttem. De e tekintetben segített Ázsiának az egyik tisztem birtokában
levő térképe. Erről azt láttam, hogy a Jangtsze forrásvidékének nyugati
részén levő hegyláncok ezt a folyamrendszert elválasztják a Brahmaputra
folyammedencéjétől Tibetben, ahol mint reméltem, majd angol segítséget
kapok.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Kísértetek útja.