utóbbinak a tulajdonosa egy tatár ember volt, aki kalmuk vezetőjével
Mongolország nyugati részében levő nyájaihoz iparkodott. Elmondtuk utunk
célját és azt a szándékunkat, hogy Mongolországon keresztül a
Csöndes-Óceán legközelebbi kikötőjéig hatoljunk. A tisztek arra kértek,
vigyem őket magammal. Beleegyeztem.
További utunkon megállapították hírszerzőink, hogy ama paraszt házának
közelében, akinek bennünket kompon a Kis-Jenisszei folyón kellett
átszállítania, nincsenek elvtársak. Siettünk, amennyire csak lehetett,
hogy lehetőleg hamar elhagyhassuk a Jenisszei veszedelmes zónáját és
eltűnhessünk a túlsó parton levő erdőségben. Havazott. De a hó mindjárt
el is olvadt. Esti szürkület előtt hideg északi szél kerekedett, amely
vékony ködöt hozott magával.
Késő este érkezett társaságunk a folyóhoz. Az ott lakó telepes szívesen
fogadott bennünket és noha még jég úszkált a folyón, mindjárt
ajánlkozott, hogy átvisz bennünket, a lovainkat pedig átúsztatja.
Tárgyalásunkat végighallgatta a telepes egyik munkása, egy vörös hajú,
kancsal fickó. Az egész idő alatt föl s alá futkosott. Hirtelen eltűnt.
Gazdánk, mikor ezt észrevette, hangjában a félelem kifejezésével, ezt
mondta:
– A faluba futott és idehozza az elvtársakat. Rögtön át kell kelnünk a
folyón.
Utamnak legrettenetesebb éjjele kezdődött most. A telepesnek azt
ajánlottuk, hogy csak készletünket és municiónkat vegye a tutajába, mi
pedig a lovainkkal átúsztatunk. Így el akartuk kerülni, hogy többször
kelljen az utat ide-oda megtennie. Ezen a helyen a Jenisszei körülbelül
háromszáz méter széles. Nagyon erős sodrú és partja hirtelen szakad le a
víz egész mélységéig. A szél éles fütyüléssel kergette szemünkbe a havat
és fájón vagdosta az arcunkat. Előttünk folyt a fekete, sebes víz, amely
vékony, táncoló, körbeforgó jégtömböket vitt magával.
Lovam sokáig nem akart a magas partról leugrani. Prüszkölt és
ágaskodott. Teljes erőmből végigvágtam a korbáccsal a nyakán, míg végre
szánalmat keltő nyögéssel belevetette magát a hideg folyamba. Mindketten
teljesen elmerültünk úgy, hogy alig tudtam magamat a nyeregben tartani.
Hamar néhány méternyire jutottam a parttól. Lovam erőfeszítése közben
fejét és nyakát messzire előre nyujtotta és szakadatlanul prüszkölt.
Éreztem minden mozdulatát a vízben és testének reszketését. Végre a
folyam közepére értünk, ahol rendkívül sebes volt a víz. Kezdtünk
elmerülni. A borzasztó sötétségben kísérőim kiáltását és a lovak
félelmének és szenvedésének nyögését hallottam. Mellemig voltam a jeges
vízben. Néhányszor jégtömbökbe ütköztem. Olykor-olykor a hullámok
összecsaptak a fejem fölött. Nem volt időm arra, hogy körülnézzek és a
hideget érezzem. Teljesen hatalmába kerített az élet után való állati
vágy. Csak az járt a fejemben, hogy menthetetlenül elpusztulok, ha az
áramlattal való küzdelemben a lovam ereje alul marad. Ennek
következtében minden figyelmem lovam erőfeszítésére és remegő félelmére
irányult. Hirtelen nagyot nyögött. Észrevettem, hogy kezd elmerülni. A
víz nyilván már orrlyukán felül terjedt, mert időnként hosszabb közökben
hallatszott ijedt horkolása. Egy nagy jégtuskó nekiment a koponyájának,
mire a ló megfordult úgy, hogy most az árral úszott. Csak nagynehezen
tudtam ismét a part irányába terelni, de éreztem, hogy vége felé jár az
ereje. A feje többször eltűnt a víz kavargó felszíne alatt. Most már nem
válogathattam. Lecsúsztam a nyeregből és úszni kezdtem. Bal kezemmel a
lóba kapaszkodtam, jobbommal pedig tempóztam és közben hangos nógatással
bátorítgattam az állatot. Egy ideig szétnyitott ajakkal és erősen
összeszorított foggal úszott. Tágra nyitott szeme leírhatatlan félelmet
árult el. Mihelyt kiszálltam a nyeregből, a vízben fölemelkedett és
nyugodtabban, meg gyorsabban úszott.
Végre hallottam, hogy kimerült lovam patkója kőgörgetegbe ütközik. És
mint én, társaim is egymásután partot értek. A jól begyakorolt lovak
valamennyien teljes épségben áthozták lovasaikat. Sokkal lejjebb ért
partot telepesünk a készletekkel. Pillanatnyi vesztegelés nélkül a
lovakra raktuk cókmókjainkat és folytattuk utunkat.
A szél erősebb és hidegebb lett. Napfelkeltével rendkívül metsző lett a
hideg. Átázott ruhánk megfagyott és kemény lett, mint a bőr. Vacogott a
fogunk. Szemünkben a láz vörös tüze égett. De csak előbbre törekedtünk,
hogy minél nagyobb legyen a távolság köztünk és az elvtársak közt.
Miután mintegy tizenöt kilométert tettünk meg az erdőben, nyílt völgybe
jutottunk, ahonnan megláttuk a Jenisszei túlsó partját. Reggel nyolc óra
lehetett. A túlsó parton levő úton lovasoknak és kocsiknak fekete,
kígyószerű vonala tekergőzött. Vörös katonák csapata volt a málhával.
Ezért leszálltunk és hogy figyelmüket magunkra ne vonjuk, elbújtunk a
bokrok közt.
Egész napon át folytattuk utunkat. A hőmérő zérus fokot mutatott. Csak
este állottunk meg egy hegységben, amelyet vörösfenyőerdő borított. Ott
nagy tüzet raktunk, megszárítottuk ruháinkat és alaposan megmelegedtünk.
Éhes lovaink nem távoztak a tűztől, hanem közvetetlenül mögöttünk állva,
lehorgasztott fejjel aludtak. Másnap korán reggel szojotok jöttek a
táborunkhoz.
– Ulan? (vörös?) – kérdezte az egyik.
– Nem, nem, – kiáltotta az egész társaság.
– Tzagan? (fehér?) – volt a következő kérdés.
– Igen, igen, – felelte a tatárunk. – Mindnyájan fehérek.
– Mendé! Mendé! – Ez volt most a válasz és miután teát ittak, rendkívül
fontos dolgokat kezdtek elmondani.
Előadásuk szerint a vörös elvtársak a Tannu-Ola-hegységből előrehatoltak
és az egész mongol határ mentén előőrsöket állítottak föl, hogy elfogják
azokat a parasztokat és szojotokat, akik megkísérelték marhájuk
elhajtását. Ilyenformán lehetetlennek látszott a Tannu-Ola hegységen
való átkelés.
Csak egy kivezető utat láttam: Buret Hei mocsaras völgyében kell előre
hatolnunk, hogy eljussunk a Koszogol-tó déli partjára, amely már az
igazi Mongolország területén van.
A szojotok hírei valóban nagyon kellemetlenek voltak. A Szangaltaiban
levő első mongol állomás a mi táborunktól nem volt messzebbre hatvan
mérföldnél, ellenben Koszogolig a legrövidebb út is kétszázhetvenöt
mérföldet tett ki. Ekkora erőfeszítést aligha várhattunk azoktól a
lovaktól, amelyeken a barátom és én lovagoltunk, hiszen rossz úton,
igazi élelem és pihenés nélkül már hatszáz mérföldnél többet tettek meg.
De átgondolván a helyzetet és többi útitársam állapotát is megfontolván,
elhatároztam, hogy nem kísérlem meg a Tannu-Ola-hegységen való átkelést.
Tisztjeim ugyanis ideges, erkölcsileg megfogyatkozott férfiak voltak,
rosszul öltözve és rosszul fölfegyverezve. Sőt legtöbbjének egyáltalán
nem volt fegyvere. Tudom, hogy ütközetben a legnagyobb veszedelmet a
fegyvertelen emberek okozzák. Könnyen pánik áldozataivá lesznek,
elvesztik a fejüket és megmételyezik a többieket is. Barátaimmal tehát
tanácsot ültem, amelynek eredményeként elhatároztuk, hogy a Koszogolhoz
megyünk. Társaságunk beleegyezett, hogy követ bennünket.
Ebéd után – leves, nagy húsdarabokkal, száraz kenyér és tea –
elindultunk. Körülbelül két órakor kezdtek előttünk a hegyek emelkedni.
Északkeleti nyúlványai voltak a Tannu-Ola hegységnek, amely mögött volt
Buret Hei völgye.
TIZENEGYEDIK FEJEZET. A vörös elvtársak sorompója.
Két meredek hegyhát közt levő völgyben yak- és szarvasmarha-gulyát
láttunk, amelyet tíz szojot lóháton gyorsított tempóban hajtott észak
felé. Fáradtan érkeztek a szojotok hozzánk és kisvártatva elmondták,
hogy Todji noyonjának (fejedelmének) parancsára a gulyát a Buret Hei
mentén Mongolországba hajtják, mert a noyon attól tart, hogy máskülönben
elrabolják a vörös elvtársak. A parancs szerint cselekedtek, de szojot
vadászoktól megtudták, hogy a Tannu-Ola-hegység e részét Vladimirovkából
való elvtársak szállták meg. Ennek következtében kénytelenek voltak
megfordulni. Ez előörsök helyét és a Mongolországba vivő hegyszorost
megszálló elvtársak számát tudakoltuk tőlük. Azután a tatárunkat és a
kalmukot elküldtük hírszerzésre, mi többiek pedig a további
előnyomulásra készülődtünk: ingeinkbe csavartuk a lovak lábát és kendőt
meg kötéldarabokat kötöttünk az orruk köré, hogy ne nyeríthessenek.
Már sötétedett, amikor visszatért hírszerzőink jelentették, hogy
körülbelül harminc elvtárs tőlünk mintegy tíz kilométernyire tábort
ütött és pedig szojotok jurtáiban (nemezből készült mongol sátor). A
szorosnál két előörs áll, az egyik két, a másik három katona. Az
előörsöktől a távolság a táborig csak valamivel több egy mérföldnél.
A mi utunk két előörs közt volt. A hegy csúcsáról egészen világosan
láttuk és le is puffanthattuk volna őket.
Amikor a szoros közelébe érkeztünk, a társaságunkat hátrahagytam és
barátomat, a tatárt, a kalmukot és két fiatal tisztet magammal vittem.
Előttem ötszáz méternyire két tábortüzet láttam a hegyről. Mindeniküknél
egy katona ült fegyverrel. A többi aludt. Az elvtársakkal tulajdonképpen
nem óhajtottam harcba keveredni, de ha egyáltalán át akartunk jutni a
szoroson, akkor végeznünk kellett az előörsökkel és pedig lövés nélkül.
Az volt a nézetem, hogy később már nem kutathatnak bennünket az
elvtársak, mert az egész út sűrűn tele volt ló- és szarvasmarhanyommal.
– Azzal a kettővel én számolok le, – súgta a barátom a bal előörsre
mutatva.
Nekünk többieknek a másik előörssel kellett végeznünk. A bokrokon át
barátom után másztam, hogy szükség esetén a segítségére lehessek. Be
kell azonban vallanom, hogy miatta a legkevésbbé sem aggódtam.
Körülbelül hét láb magas ember volt és akkora volt az ereje, hogy ha
például valamelyik ló nem akarta a zablát a foga közé venni, karját a ló
nyaka köré fonta, alulról pedig megrúgta a ló mellső lábát, úgy, hogy az
állat elesett és a földön könnyűszerrel föl lehetett kantározni.
Amikor száz lépésnyire közeledtünk, hátramaradtam a bokrok mögött és
figyeltem. Egészen tisztán láttam a tüzet és a bóbiskoló őrt. Fegyvere a
térdén nyugodott. Mellette alvó társa meg se mozdult.
Egy ideig nem láttam a barátomat. A tábortűznél nyugalom volt. Hirtelen
néhány elnyomott kiáltás hallatszott a másik előörsről. Azután ismét
teljes csend lett. A mi őrünk lustán felemelte a fejét. Éppen ebben a
pillanatban fölmagasodott barátom óriási alakja, közém és a tűz közé
lépett és már a következő pillanatban a levegőben kalimpált az őr lába,
mert társam gégén fogta és átdobta a bokrozatba, ahol mindketten
eltűntek. Egy pillanat mulva a barátom ismét fölbukkant. Áldozatának
fegyverét megforgatta annak feje fölött. Egy tompa ütés hallatszott,
amit föltétlen nyugalom követett. Barátom visszajött hozzám; zavartan
mosolyogva mondta:
– Ennek vége. Vigye el az ördög! Gyermekkoromban az anyám papot akart
belőlem csinálni. Amikor felnőttem, agronom lettem, hogy – embereket
fojtogassak és betörjem a koponyájukat. Rettenetesen bolond dolog a
forradalom.
Haragosan és utálattal kiköpött és pipára gyujtott.
A másik előörsnél is mindennek vége volt.
Még az éjjel elértük a Tannu-Ola-hegység legmagasabb hátát, hogy azután
sűrű bokrozatú völgybe szálljunk le és kis folyók, meg más víztömegek
valóságos hálóján evickéltünk át. Elérkeztünk a Buret Hei
forrásvidékéhez. Körülbelül egy órakor megállottunk, hogy megetessük
lovainkat, mert éppen ezen a helyen nagyon jó volt a fű.
Azt hittük, hogy itt biztosságban vagyunk. Nem egy megnyugtató jelet
láttunk. A hegyeken legelésző yak-nyájak voltak láthatók és hozzánk jövő
szojotok megerősítették föltevésünket. Itt a Tannu-Ola mögött még nem
láttak a szojotok vörös katonát. Ezeknek a szojotoknak egy tégla teát
ajándékoztunk és boldogan, ama biztos tudatban távoztak tőlünk, hogy mi
tzaganok jó emberek vagyunk.
Míg lovaink pihenve a jó füvön legelésztek, mi a tűz mellett
meghánytuk-vetettük további útitervünket. Ez alkalommal éles
nézeteltérés támadt társaságunk két csoportja közt. Az egyiknek szónoka
egy ezredes volt, akire négy másik tiszttel együtt olyan nagy hatást
tett az, hogy a Tannu-Ola-hegység déli részén nem voltak vörösök, hogy
ezek elhatározták a Kobdoig való előnyomulást, ahonnan az Emil folyónál
levő táborig akartak hatolni, ahol a kínai hatóságok Bakics tábornok
seregéből hatezer embert internáltak. Barátom és én azonban tizenhat
tiszttel együtt jobbnak tartottuk előbbi tervünk megvalósítását,
nevezetesen azt, hogy iparkodjunk a Koszogol-tó partját elérni, hogy
onnan a távoli keletre jussunk. Mivel egyik csoport sem tudta a másikat
meggyőzni, társaságunk szétvált.
Másnap délben elbúcsúztunk egymástól. A mi tizennyolc emberre terjedő
csoportunk útközben sok harcot állott ki és sok nehézséget kellett
leküzdenie, ami hat bajtársunk életébe került. De mi többiek a hűség oly
erős kötelékével összefűzve értük el utunk célját, hogy még azután is
megőriztük egymás iránt a legbarátságosabb érzelmeket. A másik csoport,
amelynek vezetője Jukoff ezredes volt, tönkre ment. Erős vörös
lovas-különítménnyel akadt össze, amely két ütközetben megverte. Csak
két tiszt menekült meg. Ezek mondták el nekem a szomorú hírt és a harcok
részleteit később, amikor négy hónap mulva Urgaban találkoztam velük.
Tizennyolc lovasból és öt málháslóból álló csoportunk fölfelé követte a
Buret Hei völgyét. Mocsarakon vergődtünk keresztül, átkeltünk sok
piszkos folyón, hideg szelek jártak át bennünket és megkínzott a hó meg
jég. A tatárunk teljesen megbízhatóan vezetett bennünket azon az úton,
amely az Urianhaiból Mongolországba hajtott sok marha lábnyomán
világosan fölismerhető volt.
TIZENKETTEDIK FEJEZET. Az örök béke országában.
A szojotok, Urianhai lakói büszkék arra, hogy valódi buddhisták, akik
tisztán őrizték meg a szent Rama tanait és Sakia-muni mély bölcseségét.
Örök időktől ellenségei a háborúnak és minden vérontásnak. Régen, a
tizenharmadik században inkább elhagyták hazájukat és inkább északon
kerestek menedéket, mintsem hogy harcoltak volna vagy alattvalóivá
lettek volna Dzsingisz khánnak, a véres császárnak, aki pedig szerette
volna ezeket a csodálatos lovasokat és ügyes nyilazókat hadseregébe
besorozni. Hogy a harcot elkerüljék, történetük folyamán háromszor
vándoroltak így északi irányban és a mai napig sem állíthatja senki,
hogy szojotnak a kezén emberi vér nyomát látta volna. Békeszeretetükkel
diadalt arattak a szojotok a háborún. A béke ez országában még a szigorú
kínai közigazgatási tisztviselők sem tudtak a hajthatatlan törvényeknek
teljes érvényt szerezni. Éppen így viselkedtek a szojotok az oroszokkal
szemben, akik vért és bűntettet szomjazva, behurcolták országukba a
forradalom pestisét. Állandóan kerülték a vörös csapatokkal és az
elvtársakkal való összeütközést, úgy, hogy családostól és marhájukkal
együtt a messzi Kamcsik és Szoldjak fejedelemségekbe tértek ki előlük.
Ennek az elvándorló folyamnak keleti ága Buret Hei völgyén ment
keresztül. Ennélfogva ott minduntalan szojotokat értünk utól marháikkal
és nyájaikkal.
A kanyargó Buret Hei-úton hamar jutottunk előre és már két nap mulva
megkezdtük a kapaszkodást a Buret Hei és Kharga völgyei közt levő
hegyszoros felé. Az út nem volt nagyon meredek, de itt is mindenütt
kidőlt vörösfenyők hevertek és bármily hihetetlen, itt is sok mocsaras
hely volt, amelyeken csak nehezen tudtak a lovak áthatolni. Nemsokára
ismét veszedelmessé vált az út. Kavics és kőgörgeteg borította, amely a
lovak lába alatt lecsúszott az út mellett tátongó mélységbe. Lovaink
hamar kifáradtak ezeken a morénákon, amelyeket nyilván a hajdankor
gleccserei vetettek a hegyoldalra. Néhányszor szorosan a meredek szélén
vitt el az utunk és lovaink nagy tömegű követ és homokot rúgtak le a
mélységbe. Emlékszem, hogy egy egész hegyen kellett átmennünk, amelyet
ilyen mozgó homok borított. Ezen a hegyen le kellett szállnunk a
nyeregből és száron kellett vezetnünk lovainkat, hogy körülbelül egy
mérföldet gyalog botorkáljunk e csúszós talajon. E közben többször
térdig süppedtünk be és a homoktömeggel együtt a szakadék felé
csúsztunk. Egyetlen ügyetlen mozdulat és lezuhanunk a mélységbe. Egyik
lovunkat ez a sors érte. A hasa mélyen beszorult ilyen mozgó csapdába és
nem tudott kiszabadulni. A homokkal együtt lecsúszott és legurult a
meredeken. Halálútján csak ágak törését hallottuk. Csak nagynehezen
tudtunk hozzája lemászni, hogy legalább a nyerget és a nyeregtáskákat
megmenthessük.
Följebb a hegynek le kellett mondanunk egyik málháslovunkról, amely
Urianhai északi határától kezdve szolgált bennünket. Terhe levételével
próbáltunk rajta segíteni, de hasztalan, nem lehetett előbbre hajtani.
Fejét lelógatva megállt és olyan kimerültnek látszott, hogy biztosra
vettük kimúlását. Néhány szojot megvizsgálta, megtapogatta lábainak
izmait, megfogta a fejét, ide-oda mozgatta, azután így szólt:
– Ez a ló nem tud tovább menni. Kiszáradt az agyveleje.
Hát otthagytuk.
Ugyane napon este, amikor egy magaslatra érve széles, vörösfenyőkkel
borított fensíkon voltunk, a vidék gyönyörű változásában
gyönyörködhettünk. Néhány szojot vadász jurtáit találtuk itt, amelyek
fakéregből készültek és nem, mint közönségesen, nemezből. A sátrakból
tíz fegyveres ember ugrott elő. Tudtunkra adták, hogy Szoldjak fejedelme
senkinek sem engedi meg a továbbhaladást, mert attól tart, hogy
gyilkosok és rablók juthatnak be országába. Aggodalmas pillantással ezt
kiáltották:
– Menjetek vissza, ahonnan jöttetek!
Magam nem feleltem és megakadályoztam, hogy e dolog miatt egy öreg
szojot és tisztjeim egyike civakodni kezdjen. A völgyben levő folyóra
mutatva, megkérdeztem, mi a neve.
– Oina, – felelte a szojot. – Ez fejedelemségünk határa. Azon tilos
átmenni.
– Rendben van, – feleltem. – De azt csak megengeditek, hogy kissé
melegedjünk és kipihenjük magunkat?
– Igen, igen, – mondták a vendégszerető szojotok és táborukba vezettek.
Odamenet az öreg szojotnak cigarettát, egy másiknak egy skatulya gyujtót
adtam. Egy sorban mentünk mindannyian egy szojot kivételével, aki lassan
bicegett mögöttünk és kezével az orrát fogta.
– Beteg? – kérdeztem.
– Igen, – felelte szomorúan az öreg szojot. – A fiam. Két nap óta az
orra vérzik és már egészen legyöngült.
Megálltam és magamhoz hívtam a fiatal embert.
– Gombold ki a kabátodat. Tedd csupasszá nyakadat, melledet és fejedet
hajtsd hátra annyira, amennyire csak tudod.
Mialatt ezt megtette, néhány percig leszorítottam fejének mindkét
oldalán az ütőereket. Azután így szóltam hozzá:
– Most már nem fog az orrod vérezni. Menj a sátradba és feküdjél le
kicsit.
Ujjam «titokzatos» munkája nagy hatással volt a szojotokra. Az öreg
szojot félénken és nagy tisztelettel suttogta:
– Ta Lama, Ta Lama! (Nagy orvos!)
A jurtában teával kínált meg bennünket az öreg szojot. Maga mélyen
elgondolkodott, majd társaival tanácskozott és végül így szólt:
– A fejedelmünk feleségének valami szembaja van és azt hiszem, a
fejedelem örülni fog, ha elviszem hozzája a «Ta Lama»-t. Ezért nem fog
megbüntetni, hiszen csak azt parancsolta meg, hogy rossz embert ne
engedjünk át a határon. Ez a parancs azonban nem akadályozhatja meg a jó
embereket, hogy hozzája eljuthassanak.
Meglehetősen közömbösen ezt feleltem:
– Tegyétek azt, amit a legjobbnak tartotok. Az igaz, hogy értek a
szembaj gyógyításához, de ha kívánjátok, visszafordulok.
Az öreg ember megijedve mondta:
– Nem. Én magam fogom tovább vezetni.
A tűz mellett ülve tűzkővel pipára gyújtott, a csutoráját kabátja újján
végigdörzsölte, azután a bennszülöttek igazi vendégszeretete szerint
odakínálta nekem. Comme il faut viselkedtem és pipáztam. Azután tovább
adtam a pipát társaságunk többi tagjainak is, akik mindannyian vagy
cigarettát vagy kevés dohányt, avagy néhány gyujtót adtak. Így
megpecsételtük barátságunkat. Nemsokára sokan tolultak be jurtánkba,
férfiak, nők, gyermekek, de kutyák is. Mozdulni sem lehetett. A tömegből
osztályának lebegő vörös ruhájában, símára borotvált, rövidhajú láma
lépett elő. Ruházata és arcának kifejezése egészen más hatást tett, mint
a piszkos szojotok hajfonataikkal és hegyükön mókusfarkkal díszített
nemezsapkáikkal. A láma nagyon barátságos volt hozzánk és vágyakozva
nézte arany gyűrűinket és óráinkat. Elhatároztam, hogy hasznomra
fordítom Buddha szolgájának e vágyakozását. Teát és szárított kenyeret
nyújtva neki, azt mondtam, hogy lovakat kell vásárolnom.
– Nekem van egy lovam. Meg akarja venni? – kérdezte. – De orosz
bankjegyért nem adom. Majd elcseréljük valamiért.
Sokáig kellett vele alkudoznom. Arany jegygyűrűmért végre egy esőköpenyt
és egy bőrnyerget, egy szép szojot lovat, amelynek az elvesztett
málháslovat kellett pótolnia, és még egy fiatal kecskét kaptam.
Az éjszakát itt töltöttük. Vacsorára kövér ürühúst kaptunk.
Másnap reggel az öreg szojot vezetésével elindultunk azon az úton, amely
az Oina hegytől és mocsártól mentes völgyében vitt előre. Tudtuk, hogy a
barátom lova, az én lovam, továbbá még három állat, sokkal jobban ki
volt merülve, semhogy a Koszogolig eljuthatott volna. Ezért
elhatároztuk, hogy Szoldjákban még néhány lovat próbálunk vásárolni.
Nemsokára szojot-jurták kisebb csoportjaira akadtunk, amelyeket gulyák
és ménesek vettek körül. A fejedelem mozgó fővárosához közeledtünk.
Vezetőnk előre lovagolt, hogy a törzsfővel tanácskozzék. Mielőtt ezt
megtette, ismételten biztosított bennünket, hogy a fejedelem nagyon fog
örülni, ha a Ta Lamat üdvözölheti, de amikor ezt mondta, meglehetősen
ijedtnek és aggódónak látszott. Rövid idő mulva alacsony bokrokkal
födött nagy síkságra érkeztünk. Lenn a folyó partján nagy jurtákat
láttunk, amelyeken sárga és kék zászlókat lengetett a szél. Könnyen
kitaláltuk, hogy ez a kormány székhelye.
Vezetőnk nemsokára visszajött hozzánk. Arca sugárzott az örömtől. A
kezével integetett és ezt kiáltotta:
– A noyon (fejedelem) kéreti önöket! Nagyon örül!
Harcosból diplomatává kellett változnom. Amikor a fejedelem jurtájához
közeledtünk, két tisztviselő jött elénk, pávatollal hegyben végződő
mongol sapkájukon. Nagy tisztelettel arra kérték az idegen «noyont»,
hogy lépjen be a jurtába. Barátom, a tatár és én mentünk be. A drága
selyemmel gazdagon feldíszített jurtában beteges külsejű, töpörödött,
öreg emberkét találtunk. Az arca símára volt beretválva, a haja rövidre
volt nyírva. A fején szintén hegyes hódbőrsapka volt, vörös
selyembojttal, amelyre sötétvörös mandarinfej volt erősítve, alula
kikívánkozó hosszú pávatollakkal. Orrán nagy kínai szemüveg. Alacsony
pamlagon ült és újjai idegesen babráltak olvasójának gyöngyeivel. Ez
volt Ta Láma, Szoldjak fejedelme és a buddhista templom főpapja.
A legszívesebben üdvözölt és fölkért, foglaljunk helyet a rézserpenyőben
égő tűz mellett. Meglepően szép felesége teát és kínai süteményt tett
elénk. Pipáztunk, bár ebben a fejedelem, mint láma, nem tartott velünk.
De kötelességét, mint házigazda, mégis teljesítette, amennyiben az
általunk fölkínált pipát az ajkáig emelte, nekünk pedig zöld nefritből
készült burnótüvegcséjét nyujtotta. Így eleget tévén az etikett
követelményeinek, megvártuk, mi mondanivalója lesz a fejedelemnek.
Megkérdezte, szerencsés volt-e az utunk és mik a terveink. Egész nyíltan
beszéltem vele és vendégszeretetét kértem társaságunk többi tagjai és
lovaink számára. Erre rögtön megparancsolta, hogy számunkra négy jurtát
állítsanak föl.
– Azt hallom, hogy az idegen noyon jó orvos, – mondta a fejedelem.
– Igen, értek néhány betegség gyógyításához és van is nálam egy-két
orvosság, – volt a feleletem. – De nem vagyok orvos. A tudomány más
ágait tanulmányoztam.
Ezt azonban nem értette meg a fejedelem. Az ő egyszerű fölfogása szerint
annak az embernek, aki betegséget gyógyítani tud, orvosnak kellett
lennie.