lehet ezeket megismerni. Ha csörgő lócsengőinkkel valamelyik faluba
belovagolva azt láttuk, hogy a véletlenül a házak előtt ülő parasztok
hajlandóságot mutattak arra, hogy homlokukat összeráncolva vagy haragos
megjegyzésekkel fölkeljenek, abban a hitben tudniillik, hogy új vörös
ördögök jöttek, akkor tudtuk, hogy ez a kommunistákkal ellenséges falu
volt, ahol biztosságban megpihenhettünk. Ha azonban a parasztok közelebb
jöttek, szívesen üdvözöltek bennünket és elvtársnak szólítottak,
mindjárt tudtuk, hogy ellenséges helyen vagyunk és megfelelő óvatossági
intézkedéseket kell tennünk. Az efajtájú falvakban nem a szabadságot
szerető szibériai parasztok laktak, hanem Ukrainából való emigránsok,
lusta és iszákos emberek, akik noha fekete és termékeny föld vette körül
falvaikat, kicsiny, piszkos kunyhóban éltek. Nagyon veszedelmes, de
egyszersmind kellemes pillanatokat töltöttünk el a nagy Karatuz faluban.
Ez tulajdonképpen város. Itt 1912-ben két iskola nyílt meg. Lakóinak
száma tizenötezer. Karatuz a déli Jenisszei kozákjainak fővárosa. Most
azonban nagyon nehezen lehet erre a helyre ráismerni, mert a
parasztemigránsok és a vörös hadsereg emberei az egész kozák lakosságot
legyilkolták és a legtöbb házat fölgyujtották. A minuszinszki kerület
keleti részében ez a város jelenleg a bolsevizmus középpontja. Amikor
ott lócsere végett a szovjet épületébe léptünk, a Cseka éppen ülésezett.
Azonnal körülfogtak bennünket és iratainkat kérték. Mivel
lelkiismeretünk nem nagyon bízott abban, hogy útleveleink jó hatást
fognak tenni, megkíséreltük e vizsgálat elkerülését. Útitársam később
gyakran mondta nekem:
– Nagy szerencse ránk nézve, hogy a bolsevisták közt aki tegnap még
haszontalan suszter volt, ma kormányzó és hogy a tudomány embereinek
kell az utcát söpörniök és a vörös lovasság istállóját tisztogatniok.
Szóba állhatok a bolsevikokkal, mert nem tudnak különbséget a
dezinfekció és difteritisz, az antracit és az appendicitisz közt. Ilyen
módon addig fecseghetek nekik mindenfélét, míg eltérítem őket attól a
szándékuktól, hogy golyót röpítsenek belém.
A karatuzi Csekának is annyi mindenfélét fecsegtünk, hogy mindent
megkaptunk, amit csak óhajtottunk. Kerületük jövendő fejlődésére
vonatkozó nagyszerű tervet terjesztettünk elő, eléjük tartottuk, hogy
utakat és hidakat építünk nekik, ami képessé teszi őket arra, hogy
Urianhaiból fát, a Szajanok hegyeiből vasat és aranyat, Mongolországból
marhát és bőröket exportáljanak. Mekkora dicsősége lesz ez a
szovjetkormány teremteni akarásának! Körülbelül egy óra hosszáig tartott
az óda, amelyet elénekeltünk nekik. És mire befejeztük, a Cseka tagjai
teljesen megfeledkeztek iratainkról. Személyesen cserélték ki lovainkat,
személyesen rakták föl málhánkat a kocsira és jó sikert kívántak nekünk.
Oroszország határán ez volt az utolsó idegpróba.
Amikor az Amyl völgyén haladtunk át, kegyes volt hozzánk a szerencse. A
komp közelében a karatuzi milicia egyik tagját találtuk. Ennek a
katonának a kocsiján több fegyver és automata pisztoly volt, többnyire
Mauzer, egy expedició fölszerelésére szánva, amelynek néhány kozáktiszt
fölkutatása végett be kellett járnia Urianhait. Ez óvatosságra intett,
mert nagyon könnyen összetalálkozhattunk volna ezzel az expedicióval és
nem voltunk bizonyosak abban, vajjon zengzetes frázisaink iránt éppen
olyan megértést tanusítanak-e a katonák is, mint a Cseka tagjai. A
katonához intézett kérdések révén megtudtuk, mi lesz az expedició útja.
A legközelebbi faluban ezzel a katonával egyazon házban háltunk meg. Ki
kellett nyitnom podgyászomat és mindjárt észrevettem, hogy a katonánk
csodálkozva pillant útizsákomra.
– Mi tetszik magának annyira?
Ezt susogta:
– Nadrág… nadrág…
Városi polgártársaimtól vastag fekete posztóból való, egészen új lovagló
nadrágot kaptam. Ez a nadrág vonta magára a milicember vágyakozó
figyelmét.
– Ha magának nincs más nadrágja… – jegyeztem meg, miközben megfontoltam
új barátom ellen irányuló támadó tervemet.
– Nincs, – felelte szomorúan. – A szovjet nem ad nadrágot. A
szovjetemberek azt mondják, ők is nadrág nélkül járnak. És az én
nadrágom már teljesen tönkrement. Nézzen csak ide.
E szavakkal fölemelte köpenyének alsó részét. Odanéztem és valóban nem
tudtam, hogyan volt képes ebben a nadrágban megmaradni, mert akkora
lyukak voltak rajta, hogy inkább hálónak látszott, mint nadrágnak,
hálónak, amelyen még egy kis cápa is átbújhatott volna.
– Eladja? – kérdezte a katona.
– Azt nem tehetem, mert nekem is szükségem van rája. – Feleltem
határozottan.
Pár percig gondolkodott. Majd odalépett hozzám és azt mondta:
– Menjünk ki és beszéljünk a dologról. Itt nem igen lehet.
Kimentünk és mindjárt elkezdte:
– Nos, hogy vagyunk? Maguk Urianhaiba mennek. Ott a szovjetbankónak
nincs értéke, úgy, hogy semmit sem tud majd vásárolni, pedig ott
rengeteg coboly, rókabőr, hermelin és aranypor van, amit a lakosság
fegyverért és patronért nagyon szívesen elcserél. Mindegyikünknek van
fegyvere. Ha nekem adja a nadrágot, adok még egy fegyvert és száz
patront.
Mintha nem érteném, mit akar, ezt feleltem:
– Nem kell nekünk fegyver. Bennünket megvédenek az irataink.
– Nem is úgy értem, – szakított félbe, – hanem a fegyvert majd
becserélheti prémre és aranyra. Azonnal odaadom a fegyvert.
– Hja úgy, erről van szó. Igen ám, de ez nagyon kevés ezért a nadrágért.
Maga most Oroszországban seholsem kaphat nadrágot. Egész Oroszország
nadrág nélkül jár és a maga fegyveréért éppen csak egy cobolybőrt
kapnék. De mit kezdjek egy darab bőrrel?
Így értem el vágyam teljesülését. A milickatona megkapta a nadrágomat és
én egy fegyvert kaptam száz patronnal és azonkívül még két automata
pisztolyt, egyenként negyven patronnal. Most annyira föl voltunk
fegyverkezve, hogy megvédhettük magunkat. Még arra is rábeszéltem a
nadrágom szerencsés tulajdonosát, szerezzen nekünk a fegyverviselésre
engedelmet. Ezzel aztán a törvény is, a hatalom is a mi oldalunkon volt.
Egyik félreeső faluban három lovat vásároltunk, kettőt hátasnak, egyet
málhásnak, vezetőt fogadtunk és elláttuk magunkat szárított kenyérrel,
hússal, sóval, vajjal. Miután ott huszonnégy óráig pihentünk, megkezdtük
az utat föl az Amylnak a Szajan-hegységbe, Urianhai határára. Reméltük,
hogy ott már nem akadunk bolsevikokra.
A Tuba torkolatától három napi útra, a mongol Urianhai terület határán,
elhagytuk az utolsó orosz falut. E három napon törvényt nem ismerő
néppel voltunk folytonos érintkezésben, állandó veszedelem környékezett
bennünket és mindig hirtelen halál leselkedett reánk. Csak vas
akaraterőnk, hidegvérünk és nem tágító makacsságunk segített keresztül
minden veszedelmen és őrzött meg attól, hogy lezuhanjunk a mélységbe,
amelynek fenekén oly sokan feküdtek, akiknek nem sikerült, mint nekünk,
a szabadsághoz való kezdő lépést megtenniök. Talán nem volt elegendő
kitartásuk és hidegvérük, talán nem rendelkeztek azzal a költői
tehetséggel, hogy utakról, hidakról, aranybányákról ódát zengjenek, vagy
talán nem volt fölösleges nadrágjuk.
KILENCEDIK FEJEZET. A Szajanok területén.
Sűrű, fiatal erdő vett körül bennünket. A sokszínű lombozatukat már
elvesztő bokrok és fák közt a magas, már sárguló fűben alig lehetett az
útnyomot meglátni. Az Amyl régi, már elfeledett szorosán voltunk. Ezen
szállították huszonöt évvel ezelőtt a készleteket, gépeket és munkásokat
az Amylvölgy számos, most elhagyott aranybányája számára. Az út végig
kanyarodott a gyorsan folyó Amyl mentén, azután mély erdőbe hatolt,
miután mocsaras vidéken, amellyel tele van ez a veszedelmes szibériai
láptalaj, sűrű bozótosokon, hegyeken és tágas réteken vitt keresztül.
Vezetőnk, aki valószínűleg kitalálta, mi az igazi célunk,
aggodalmaskodva a földre tekintett és így szólt:
– Három lovas ment el erre patkolt lovon. Talán katonák.
Aggodalma megszűnt, mikor felfedezte, hogy a nyomok oldalt elágaztak,
azután ismét visszatértek az útra.
– Nem lovagoltak tovább, – mondta ravaszul mosolyogva.
– Kár, – feleltük. – Kellemesebb lett volna, ha társaságban utazhatunk.
A paraszt megsímogatta a szakállát és nevetett. Kijelentésünk nyilván
nem hatott rá.
Utunkban elhaladtunk egy aranybánya mellett, amelyet egykoron
nagyszerűen berendeztek, most azonban elhagyatva, épületeit feldúlva
találtuk. A bolsevikok minden gépet, készletet, sőt az épületek egyes
részeit is elvitték. Közelében sötét, mogorva templom volt, összetört
ablakokkal, letépett kereszttel és elégett toronnyal, a mai Oroszország
szomorú, de jellegzetes ismertetője. Az őr éhező családja állandó
veszedelemben élt a bányában. Elmondták nekünk, hogy ezen az erdővidéken
egy vörös banda kóborolt, amely elrabolt mindent, ami még megmaradt a
bánya területén, fosztogatta a bánya leggazdagabb részét és az így nyert
aranyat távoli falvakban megitta és eljátszta. E falvakban a parasztok
bogyókból és burgonyából készítik a tiltott votkát és aranysúlyáért
szokták eladni. Ha ezzel a bandával összeakadunk, ez a halálunkat
jelentette volna.
Három nap mulva átléptük a Szajan-hegység északi gerincét, átlovagoltunk
az Algiak határfolyón és e naptól kezdve Oroszországon kívül voltunk,
Urianhai területén.
Ebben a csodálatos, a legkülönbözőbb természeti kincsekben gazdag
országban a mongol törzsek egyik, ma csak hatezer lélekre terjedő és
lassanként kihaló ága lakik. Nyelve teljesen elüt a mongolok többi
tájnyelvétől és életideálja az «örök béke» elve. Urianhaiban az oroszok,
a mongolok és a kínaiak már régóta kísérleteztek a közigazgatással.
Mindannyian maguknak követelték a szuverénitást ezen a területen,
amelynek szerencsétlen lakói, a szojotok, éppen ezért mindhárom
parancsolónak kénytelenek voltak adót fizetni. Ennek következtében ez az
ország számunkra nem volt teljesen biztos menedékhely. Milickatonáktól
már hallottunk arról az expedicióról, amely az Urianhaiba való
előnyomulásra készülődött. Most a parasztunktól megtudtuk, hogy a
Kis-Jenisszei mellett levő falvakban és a messzebb délre levő
helységekben vörös különítmények alakultak, amelyek mindenkit, aki a
kezük közé került, kiraboltak és megöltek. Legutóbb megöltek hatvankét
tisztet, aki Urianhaion át Mongolországba akart jutni; kiraboltak és
megöltek egy kínai kereskedő-karavánt és megöltek néhány német
hadifoglyot, aki megszökött a szovjetparadicsomból.
A negyedik napon mocsaras völgybe érkeztünk, ahol nyílt erdők közt
magányos orosz ház állott. Itt elbúcsúztunk vezetőnktől, aki sietett,
hogy hazaérhessen, még mielőtt a hó elzárja előle az utat a Szajanokon
át. A ház tulajdonosa vállalta, hogy tízezer szovjetrubelért elvezet
minket a Szeybi folyóhoz. Mivel fáradt lovainkat pihentetnünk kellett,
elhatároztuk, hogy huszonnégy órát itt töltünk.
Éppen teáztunk, amikor házigazdánk leánya ezt kiáltotta: jönnek a
szojotok! És hirtelen négy fölfegyverzett szojot hatolt a szobába. A
fejükön hegyes kalap volt és ránk vigyorogva mondták:
– Mendé! (Jó napot!)
Azután rögvest, minden ceremónia nélkül, kikutattak bennünket. Átható
tekintetüket egész fölszerelésünk egyetlen gombja, egyetlen szegélye sem
kerülte el. Egyikük, aki mintha a helység merinje (rendőrfő) vagy
kormányzója lett volna, politikai fölfogásunkat kezdte tudakolni.
Láthatólag tetszett neki, hogy a bolsevikokat bírálgattuk, mert nyíltan
kezdett velünk beszélni.
– Maguk jó emberek. Nem szeretik a bolsevikokat. Mi segítségükre
leszünk.
Megköszöntem és neki ajándékoztam a vastag ezüstzsinórt, melyet az
övemen hordtam.
Mielőtt beköszöntött az est, elhagytak bennünket azzal, hogy reggel
visszatérnek. Sötétedett. Kimentünk, hogy kimerült legelő lovaink után
nézzünk. Azután visszamentünk a házba. Vidáman beszélgettünk
vendégszerető gazdánkkal, amikor az udvarról egyszerre patkócsattogás és
durva hang hallatszott. A következő percben öt, puskával és karddal
fölfegyverzett vörös katona lépett be. Megborzongtam. A szívem
hevesebben kezdett dobogni. Tudtuk, hogy a vörösök ellenségeink voltak.
Asztrakán sapkájukon ott volt a vörös csillag és karjukon a vörös
háromszög. Ahhoz a különítményhez tartoztak, amely a kozáktiszteket
hajszolta.
Sandán nézve bennünket, levetették köpenyeiket és leültek. Mi kezdtük
meg a beszélgetést azzal, hogy utunk célja hídak, utak és aranybányák
vizsgálgatása. Tőlük aztán megtudtuk, hogy nemsokára megérkezik a
parancsnokuk még hét emberrel és hogy a gazdánkat akarják vezetőnek a
Szeybi folyóhoz, ahol véleményük szerint a kozáktisztek rejtőzködnek.
– Ez éppen jó, – mondtam, – legalább együtt utazhatunk.
Az egyik katona azt felelte, hogy ez a tiszt-elvtárstól függ.
Beszélgetésünk közben belépett a szojot kormányzó. Tetőtől-talpig
végigmustrálta az újonnan érkezetteket és azt kérdezte tőlük:
– Miért vettétek el a szojotok jó lovait és a rosszakat hagytátok itt
nekünk?
A katonák kinevették.
– Jusson eszetekbe, hogy idegen országban vagytok, – válaszolta a
nevetésre fenyegetőző hangon a szojot.
– Vigyen el az ördög! – kiáltott az egyik katona.
De a szojot nyugodtan az asztalhoz ült és átvette a csésze teát, amelyet
a háziasszony töltött neki. A beszélgetés megszűnt. A szojot megitta a
teát, elszítta hosszú pipáját, azután fölállott.
– Ha holnap reggelig a lovak vissza nem kerülnek gazdáikhoz, – mondta –
akkor majd elmegyünk értük.
E szavakkal megfordult és kiment.
A katonák arcán látható volt az aggodalom. Nemsokára egyikük mint
küldönc eltávozott, míg a többi lehorgasztva fejét, szótlanul ült. Késő
este megjött a tiszt többi hét emberével. Amikor jelentést kapott a
szojotról, összeráncolta a homlokát és ezt mondta:
– Ez baj. A mocsaras területen kell átmennünk, ahol minden domb mögött
egy szojot fog reánk leskelődni.
Úgy látszott, hogy igazán nagyon aggódik. Izgatottsága következtében
szerencsére nem sokat törődött velünk. Megnyugtattam és megigértem, hogy
ezt az ügyet holnap rendbe hozom a szojottal. A tiszt durva marha és
ostoba fickó volt, akinek csak az volt a vágya, hogy jutalmul a
kozáktisztek elfogatásáért előléptessék és attól félt, hogy a szojot
megakadályozhatja a Szeybihez való eljutását.
Napkeltekor a vörös különítménnyel együtt útnak indultunk. Miután már
körülbelül tizenöt kilométert megtettünk, messzi a bokrok között két
lovast láttunk. Szojotok voltak. A hátukon puska.
– Várjon egy pillanatig, – mondtam a tisztnek. – Majd tárgyalok velük.
Amilyen gyorsan csak bírta a lovam, elvágtattam. A lovasok egyike a
szojot-kormányzó volt, aki így szólt hozzám:
– Maradjon a különítmény mögött és segítsen nekünk.
– Jól van, – feleltem. – De beszélgessünk kissé, hadd higyjék azok az
emberek, hogy tárgyalunk.
Kis idő mulva kezet fogtam a szojottal és visszatértem a katonákhoz.
– Minden rendben van, – kiáltottam. – Folytathatjuk utunkat. A szojotok
nem fogják utunkat zavarni.
Tovább indultunk. Amikor egy nagy réten mentünk át, nagy távolságban két
szojotot pillantottunk meg, aki teljes vágtatással egy hegyre lovagolt
föl.
Szépen, fokozatosan véghezvittem a szükséges manővert, azaz útitársammal
együtt a különítmény mögé kerültem. A mi hátunk mögött már csak egy
katona maradt, akinek baromi külseje volt és irántunk nyilvánvalóan
nagyon ellenséges indulattal viseltetett. Alkalmam nyílt, hogy
kísérőmnek csak ezt az egy szót súghattam: «Mauzer» és már láttam, hogy
nagygondosan kigombolta nyeregtáskáját és kissé kihúzta belőle
pisztolyának agyát.
Csakhamar megértettem, miért nem kísérelték meg a katonák, noha
tapasztalt erdei emberek voltak, hogy vezető nélkül jussanak a
Szeybihez. Az Algiak és a Szeybi közt az egész terület csupa hegylánc,
melyet mély, mocsaras völgyek szakítanak meg. Átkozott és veszedelmes
vidék. Gyakran térdükig elsülyedtek a lovak, megbotlottak és lábuk
beleragadt a lápi haraszt gyökerébe. Gyakran elestek úgy, hogy mi alájuk
kerültünk, nyeregrészek összetörtek és elszakadt a kantárszár. Sőt néha
annyira besüppedtünk, hogy a lovasok térdéig ért a föld. Az én lovam
egyszer egész mellével és fejével a vörös folyós iszapba sülyedt. Utána
elesett a tisztnek a lova és a tiszt fejét egy kő megsebesítette.
Kísérőm térdét egy fa sebesítette meg. Néhány katona is lezuhant és
megsérült.
A lovak nagyokat fújtattak. Valahonnan rekedt és nyugtalanító
varjúkárogás hallatszott. És az út még csak rosszabb lett. A nyom
továbbra is a mocsáron vitt át, de az utat kidőlt fák tuskói elzárták.
Ha a lovak átugrották a tuskókat, gyakran mély lyukakba szorultak bele.
Mi és a katonák tele voltunk vérrel és iszappal és nagyon féltünk, hogy
lovaink teljesen ki fognak merülni. Az út egy nagy részén le kellett
szállnunk és vezetnünk kellett a lovakat. Végül széles mocsárhoz
érkeztünk, amelyet haraszt födött és sziklatuskók körítették. Itt
nemcsak a lovak, hanem a lovasok is féltestükkel sülyedtek a látszólag
feneketlen posványba. A mocsár egész felülete vékony tőzegtelep volt,
amely fekete rothadó vízzel telt tavat fedett be. Amikor végre beláttuk,
hogy csak úgy haladhatunk előre, ha egymástól nagyobb távolságban,
egyenként megyünk, akkor valóban a felszínen tudtuk magunkat tartani, de
a léptek alatt hajladozott minden, mint a vékony jég. Helyenként
valósággal hullámzott a talaj.
Hirtelen három lövés hallatszott. Hangjuk nem volt erősebb, mint a
Flóbert-fegyveré, de igazi lövések voltak, mert a tiszt és két katona a
földre bukott. A többi katona fegyvert ragadott és megrettenve az
ellenséget kereste. Hamarosan még négy ember került ki a nyeregből.
Ekkor észrevettem, hogy a mi utóvéd katonánk fölemeli fegyverét és éppen
engem vesz célba. De az én Mauzerem gyorsabb volt az ő fegyverénél és
ezért folytathatom most elbeszélésemet.
– Rajta! – kiáltottam a barátomnak. Most mi is részt vettünk a
lövöldözésben. Nemsokára seregestől jelentek meg a mocsáron a szojotok.
Levetkőztették az elesetteket, a zsákmányon megosztoztak és ismét
birtokukba vették lovaikat.
Egy órai nagyon nehéz út után meredeken kellett felkapaszkodnunk és
nemsokára fákkal födött fensíkra értünk. A kormányzóhoz közeledve így
szóltam:
– A szojotok tulajdonképpen nem is olyan nagyon békés emberek.
Keményen rám nézett és ezt válaszolta:
– Nem szojotok voltak, akik öltek.
Igaza volt, mert abekan-tatárok voltak szojot ruhában, akik a
bolsevikokat megölték. Ezek a tatárok úton voltak, hogy gulyáikat és
méneseiket Urianhaion át Oroszországból Mongolországba hajtsák.
Vezetőjük és közbenjárójuk egy kalmuk láma volt.
Másnap reggel kis orosz telephez érkeztünk és néhány lovast vettünk
észre, aki az erdőből kémlelődött. Fiatal és bátor tatáraink egyike a
leggyorsabb vágtában feléjük tartott, de csakhamar megfordult és
megnyugtató mosolygással tért vissza.
– Minden rendben van, – kiáltotta nevetve. – Csak tovább előre!
Jó széles úton, egy magas fakerítés mentén haladtunk tovább, amely rétet
határolt. Ezen sok vapiti vagy ahogyan még másként mondják izubr legelt,
amely állatot az oroszok a szarváért tenyésztik. Mert ezt a szarvat,
amíg fiatal, nagy áron megvásárolják a tibeti és kínai
gyógyszerkereskedők. Megfőzve és megszárítva panti a neve és nagyon
drágán adják el a kínaiaknak.
A telepesek nagy félelemmel fogadtak bennünket.
– Hála Istennek, – mondta új háziasszonyunk. – Azt hittük…
Elnyelte a mondanivalóját és férjére nézett.
TIZEDIK FEJEZET. Csata a Szeybi mellett.
Folytonos veszedelem kifejleszti az ember éberségét és ítélőképességét.
Amilyen fáradtak voltunk, nem vetköződtünk le és lovainkat se nyergeltük
le. Mauzer-pisztolyomat a kabátomba dugtam és szemügyre vettem az
embereket. Az első, amit észrevettem, egy puskának az agya volt a nagy
ágy – parasztoknál szokásos – vánkoshegye alatt. Azután észrevettem,
hogy vendéglátónk alkalmazottai állandóan be-kijárnak, hogy tőle
parancsokat vegyenek át. Bár hosszú volt a szakálluk és a ruhájuk nagyon
piszkos, mégsem látszottak egyszerű parasztoknak. Nagyon figyelmesen
néztek bennünket és engemet, meg barátomat sohasem hagytak egyedül a ház
urával. Egyáltalán nem értettük a dolgot. De bejött a szojot kormányzó
és látván a feszélyezett helyzetet, a szojotok nyelvén elmondott
házigazdánknak mindent, amit rólunk tudott.
– Bocsássanak meg kérem, – mondta a telepes, – de hiszen tudják, hogy
manapság tízezer gyilkos és rabló közt csak egy becsületes ember akad.
Ezután egészen nyiltan beszélt. Vendéglátó gazdánk megtudta, hogy egy
bolsevik banda kozáktiszteket keresve, akik az ő házában élnek, meg
fogja támadni az ő birtokát. Egy különítmény teljes megsemmisítéséről
már hallott. A mi elbeszélésünk azonban nem tudta teljesen megnyugtatni
az öreg embert, mert füléhez jutott, hogy a vörösök egy nagy
különítménye közeledik Uszinszki kerület határa felől, mert üldözi
azokat a tatárokat, akik marháikkal déli irányban Mongolországba akarnak
kiszabadulni.
– A legnagyobb aggodalommal várjuk őket minden percben, – mondta nekem a
házigazdánk. – Szojotom éppen most jött meg és jelentette, hogy a
vörösök már átkeltek a Szeybin és a tatárok harcra készülődnek.
Azonnal kimentünk, hogy nyergeinket és málhatáskáinkat megvizsgáljuk.
Azután száron vezetve lovainkat, elbújtattuk őket az ott levő
cserjésben. Fegyvereinket és pisztolyainkat készenlétben tartottuk és
állást foglaltunk a kerítés mellett, hogy bevárjuk közös ellenségünket.
Egy óra telt el izgató várással. Ekkor az erdőből hozzánk futott az
egyik munkás és azt súgta:
– Átjönnek a mi mocsarunkon… Az ütközet megkezdődött.
És szavainak igazolásául az erdőn keresztül valóban egyetlenegy
puskalövés hallatszott. Nemsokára különböző fajtájú fegyverek egyre
élesebb ropogása kezdődött. A lárma a ház felé közeledett. Majd
patkócsattogást és a katonák durva kiáltását hallottuk. Hirtelen három
vörös ugrott be a házba az útról, ahol most két irányból lövöldöztek
rájuk a tatárok. Vadul káromkodtak. Egyikük a házigazdánkra lőtt, aki
összerogyott és térdre bukott, amikor a vánkos alatt levő fegyvert
akarta megragadni.
– Ti kik vagytok? – kiáltotta durván az egyik katona felénk fordulva és
fegyverét felemelve. Mauzereinkkel feleltünk és pedig olyan
eredményesen, hogy csak egy katona, aki hátrább maradt az ajtó
közelében, tudott megmenekülni, de az udvaron egyik munkás kezébe
jutott, aki megfojtotta. Állt a harc. A vörösök az út mellett elfutó
árokban a háztól háromszáz lépésnyire lefeküdtek és viszonozták az őket
bekerítő tatárok tüzelését. Néhány katona a házhoz futott, hogy
pajtásainak segítsen. De íme most házigazdánk munkásainak szabályszerű
sortüzét hallottuk. Nyugodtan és pontosan lőttek, akárcsak
hadgyakorlaton. Öt vörös katona az úton elesett, a többiek pedig az
árokban kerestek födözéket. Kis idő mulva megállapítottuk, hogy az
ároknak ama végéhez másztak, amely legközelebb volt az erdőhöz, ahol
lovaikat hátrahagyták. A fegyverropogás mindegyre távolodott. Nemsokára
láttuk, hogy ötven-hatvan tatár a réten át üldözi a vörösöket.
Két napig pihentünk itt a Szeybi mellett. Kiderült, hogy házigazdánk
munkásai, számszerint nyolcan, tisztek voltak, akik a bolsevikok elől
elrejtőztek. Engedelmet kértek, hogy elkísérhessenek bennünket, amibe
beleegyeztünk.
Így tehát, amikor utunkat folytattuk, nyolc fölfegyverzett tiszt volt a
födözetünk és három málháslovunk volt. Áthaladtunk a Szeybi és Ute
folyók közt elterülő szép völgyön. Mindenütt pompás legelőket találtunk
sok nyájjal. De abban a két-három házban, amely az út mellett volt,
egyetlen élő embert sem tudtunk találni. Félelmében elbújt mindenki,
amikor a vörösökkel való harc híre ide érkezett. Másnap megmásztuk a
Daban nevű magas hegyláncot. Azután tág, leégett erdőterületen haladtunk
át, ahol kidőlt fák mellett vitt az utunk. Majd újra völgybe szálltunk
le, amelynek fenekét hullámos partvidék elrejtette előlünk. E hullámok
mögött folyt a Kis-Jenisszei, az utolsó nagy folyó mielőtt az igazi
Mongolországba jut az ember.
A folyótól mintegy tíz kilométernyire az erdőből fölszálló füstoszlopot
vettünk észre. Két tiszt előre ment kémszemlére. Sokáig nem adtak
életjelt és mivel attól féltünk, hogy valami baj érte őket, harcra
fölkészülve, óvatosan a füst felé tartottunk. Mikor a közelébe értünk,
sok ember hangját hallottuk, közöttünk a mi tisztjeink hangos nevetését
is.
Egy rét közepén nagy sátort láttunk, ágakból készült két fekvőhellyel és
körülötte körülbelül ötven-hatvan férfit. Mihelyt kijutottunk az
erdőből, felénk futottak és nagy örömmel üdvözöltek. Orosz tisztek és
katonák nagy táborához jutottunk, akik Szibériából való menekülésük után
az urianhai orosz telepesek és gazdag parasztok házaiban éltek.
– Mit csinálnak itt? – kérdeztük meglepetve.
– Ohó, hát semmit sem tudnak arról, ami történt? – felelt egy
meglehetősen öreg ember, aki Osztrovszky ezredesnek mondta magát.
Urianhaiban a katonai népbiztos megparancsolta, hogy a huszonnyolc évnél
idősebb férfiakat mind mozgósítani kell. Ezekből az elvtársakból alakult
különítmények most mindenfelől közelednek Belocarszk város felé.
Kirabolják a telepeseket és a parasztokat és mindenkit megölnek, aki a
kezükbe kerül. Itt rejtőztünk el előlük!