OSSENDOWSKI
ÁLLATOK, EMBEREK ÉS ISTENEK
*
BEASTS MEN AND GODS
FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR
HARMADIK KIADÁS
FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
ELŐSZÓ.
Ez a könyv az úgynevezett híres könyvek közé tartozik. Nagy lett a híre
egy csapásra, amikor megjelent és az egész világon sokféle nyelvre
lefordítva olvasgatják érdeklődéssel és élvezettel a lengyel
Ossendowskinak eredetileg Amerikában angol nyelven megjelent művét. A
lengyel tudós a bolsevikok elől menekült Krasznojarszkból és
úttalan-utakon Mongolországon és Tibeten keresztül ezer veszedelem közt
vágta át magát a Csöndes-Oceánhoz. Hihetetlen akaraterővel, csodálatra
méltó kitartással, az állandóan eléje tornyosuló nehézségek láttára
sokszor közel az elcsüggedéshez, de mindannyiszor új erőfeszítéssel
járta végig szenvedéseinek útját, amelyen szerzett tapasztalatait
örökítette meg könyvében.
Híres lett tehát már megjelenésekor, de azóta még híresebb, mert
körülötte nagy tudományos vita keletkezett és még nem is ért véget.
Hedin Sven a világhírű kutató indította meg, aki kijelentette, hogy
irodalmi tekintetben mesteri elbeszélés Ossendowski könyve, de földrajzi
adatai, különösen Északkelet-Tibetről, hamisak és félrevezetik az
olvasót. Azután jöttek mások, akik Mongolországban éltek évekig és
mindenféle tévedést, tódítást olvastak Ossendowski fejére. A lengyel író
barátja és könyvének amerikai kiadója, Lewis Stanton Palen
megpróbálkozott az ez idő szerint Afrika belsejében időző Ossendowski
igazolásával, de a harc még nem ült el. Erősen lövöldöznek innen is,
túlnan is és közben egyre növekszik a híres könyv olvasóinak száma.
Nekünk a pörbe nem lehet beleszólásunk. Akár jobbra dől el, akár balra,
mindenképpen rendkívül érdekes olvasmány marad Ossendowski könyve és a
tudományos szempontból kifogásolt részek leszámításával is tanulságos és
érdekfeszítő az «Állatok, emberek és Istenek», amelynek magyar nyelvre
fordításával, úgy hisszük, nem végeztünk fölösleges munkát.
Budapest, 1924 november.
_A fordító._
ELSŐ RÉSZ. ÉLET ÉS HALÁL KÖZT.
ELSŐ FEJEZET. Be az erdőségbe.
Az 1920. év elején lakóhelyem véletlenül Krasznojarszk szibériai város
volt, amely a Jenisszei partján terül el, ama fönséges folyamén,
amelynek bölcsője Mongolország napsütötte hegyei közt van és fölmelegítő
életével a Jeges-tengerbe szakad. Torkolatánál kétszer szállott partra
Nansen, hogy megtalálja Európából Ázsia szívébe a legrövidebb
kereskedelmi utat. A szibériai tél közepén ott kapott el hirtelenül
annak az őrült forradalomnak forgószele, amely egész Oroszországban
dühöngött és ebben a békés és gazdag országban a gyűlölet és bosszúszomj
szakadékait tépte föl és borzasztó vérontást, számtalan meg nem torolt
gonosztettet teremtett. Senki sem mondhatta meg akkor, mi vár reá.
Napról-napra élt az ember. Senki sem tudta, hogy ha elhagyja lakását,
visszatér-e oda vagy pedig elhurcolják az utcáról és ama
torzkép-bíróságok, forradalmi bizottságok börtöneibe vetik, amelyek
rettenetesebbek voltak és véresebbek a középkori inkvizició
bíróságainál. Ez az üldözés nem kímélt bennünket sem, akik idegenek
voltunk ebben a széttépett országban.
Egy reggel, amikor egyik ismerősöm meglátogatására távoztam hazulról,
hirtelen azt a hírt kaptam, hogy húsz vörös katona bekerítette a
házamat, mert el akar fogni. Menekülnöm kellett. A leggyorsabban magamra
kaptam ismerősömnek egyik régi vadászruháját, elláttam magamat pénzzel
és a város mellékutcáin át, gyalogszerrel a nyílt országútra siettem.
Ott fölfogadtam egy parasztot, aki kocsin négy óra alatt húsz
mérföldnyire vitt el a várostól, hogy erdővel sűrűn benőtt vidék közepén
tegyen le. Útközben fegyvert, háromszáz patront, fejszét, kést,
báránybőrbundát, teát, sót, szárított kenyeret és üstöt vásároltam.
Behatoltam az erdő belsejébe és félig leégett kunyhóhoz jutottam.
Ettől kezdve igazi világkóborló lett belőlem, de nem is álmodtam, meddig
kell majd ezt a szerepet játszanom. Másnap vadászni mentem és
szerencsésen lelőttem két fajdkakast. Sok szarvascsapára akadtam. Ez
biztosított, hogy itt nem fogok élelmiszer hiányában szűkölködni. De
ezen a helyen nem sokáig időzhettem. Öt nap mulva, amikor vadászatról
tértem vissza, észrevettem, hogy füst száll föl kunyhóm kéményéből.
Lassan a házhoz lopódzkodtam és ott két fölnyergelt lovat láttam.
Nyergeikre katonapuskák voltak erősítve. A kéretlen vendégek tehát künn
hagyták fegyvereiket. Már pedig rám nézve, akinél fegyver volt, két
fegyvertelen ember nem volt veszedelmes. Gyorsan átfutottam tehát a
szabad téren és beléptem a kunyhóba. A benne levő padról két katona
ugrott föl ijedten. Bolsevikok voltak. Nagy asztrakán-sapkájukon ott
láttam a bolsevizmus vörös csillagát és zubbonyukon a piszkos-vörös
bolsevista szalagokat.
Üdvözöltük egymást és leültünk. A katonák teát főztek maguknak. Együtt
ittuk ezt a mindig szívesen fogadott italt és beszélgettünk, miközben az
egész időn át gyanakodva figyeltük egymást. Hogy az ő gyanakodásukat
lefegyverezzem, azt mondtam, messzi vidékről való vadász vagyok és most
azért lakom itt, mert úgy látom, hogy ez a vidék nagyon gazdag
cobolyban. Ők viszont úgy mutatkoztak be, mint katonái egy
különítménynek, amelyet a városból küldtek ki az erdőségbe, hogy gyanús
népséget üldözzön.
– Tudd meg pajtás, – szólt hozzám az egyik – mi ellenforradalmárokat
hajszolunk, hogy agyonlőjjük őket.
Ezt úgyis tudtam. Magatartásommal azt iparkodtam velük elhitetni, hogy
egyszerű, paraszti vadász vagyok és semmi közöm az
ellenforradalmárokhoz. Egyszersmind egyre azon járt az eszem, hogy
kéretlen vendégeim eltávozása után hova mehetnék.
Sötétedett és a sötétségben a két katona arca még kevésbbé látszott
bizalomgerjesztőnek.
Votkaüvegeket vettek ki a zsebükből és itták. Az alkohol hatása nagyon
is észrevehetően nyilvánult. Állandó megszakítással, hangosan fecsegtek,
azzal kérkedve, hogy Krasznojarszkban hány burzsit öltek már meg és hány
kozákot dobtak a folyam jege alá. Később civakodni kezdtek, de nemsokára
elfáradtak és lefekvéshez készülődtek.
Ekkor hirtelenül messzire kitárult a kunyhó ajtaja. A fűtött helyiség
gőze nagy felhő alakjában tódult ki a hidegre. Ebből a felhőből, amikor
a gőz kissé lecsapódott, szellemként bukkant föl egy magas ösztövér
parasztnak az alakja, akinek fején nagy asztrakán-sapka, testén nagy
báránybőrbunda volt, ami csak erősítette alakjának masszív hatását.
Fegyverével lövésre készen állott. Öve alatt ott volt az éles fejsze,
amely nélkül a szibériai paraszt nem tud élni. Szeme gyors és szikrázó,
mint a vadállaté, fölváltva tapadt valamennyiünkre. Egy pillanat múlva
levette a sapkáját, keresztet vetett és azt kérdezte:
– Ki itt a gazda?
Felvilágosítottam.
– Szabad az éjjelt itt töltenem?
– Igen, – feleltem. – Elég a hely mindnyájunknak. Igyék egy csésze teát.
Még forró.
Az idegen levetette bundáját és fegyverét a sarokba támasztotta. Eközben
szeme állandóan rajtunk függött és mindazon, ami a helyiségben volt.
Régi bőrzubbonyt viselt, hasonló anyagból készült nadrággal, amely magas
botosba volt behúzva. Fiatal, finom arcát gyönge gúny öntötte el. Fehér,
éles foga villogott. Tekintete átható volt. Borzas fején szürke fürtöket
láttam. Szája körül elkeseredés vonásai látszottak. Azt mutatták, hogy
életének nagyon viharosnak és veszedelmekben gazdagnak kellett lennie.
Fegyvere mellett foglalt helyet és fejszéjét maga mellé tette a földre.
– Miért? Ez a feleséged? – kérdezte a fejszére mutatva az egyik részeg
katona.
A nagy paraszt tiszta szemével nyugodtan ránézett és éppen olyan
nyugodtan felelt:
– Manapság mindenféle népséggel összeakad az ember, sokkal biztosabb
fejszével.
Mohón kezdte inni a teát, miközben szeme, mintha élesen kérdezne,
többször rám tekintett, azután végigröpült pillantása az egész
helyiségen, mintha feleletet keresne kétségeskedésére. Minden kérdésre,
melyet teaszürcsölgetés közt intéztek hozzája a katonák, nagyon lassan
és óvatosan felelt. Végül, hogy megmutassa, hogy elkészült az ivással,
megfordította a poharát, a megmaradt kis darab cukrot rátette a pohárra
és így szólt a katonákhoz:
– Kimegyek, hogy a lovam után nézzek és lenyergelem a ti lovaitokat is.
– Jó lesz, – mondta a félálomban levő fiatalabb katona.
– Hozd be a fegyvereinket is.
A katonák a padokon feküdtek és nekünk csak a padlót hagyták. Az idegen
nemsokára visszatért, elhozta a fegyvereket és a sötét sarokba
állította. A nyeregtakarókat a padlóra dobta, rájuk ült és lehúzta a
csizmáját.
A katonák és a vendégem nemsokára hortyogtak. Én azonban nem aludtam,
mert meg kellett fontolnom, hogy mi most a teendőm. Hajnalhasadtakor
végre elszundikáltam és fényes nappal ébredtem föl. Az idegent nem
láttam. Kimentem a kunyhóból és egy szép sárga mén fölnyergelésével
találtam elfoglalva.
– Elmegy? – kérdeztem.
– Igen. De ezekkel a pajtásokkal szeretnék elmenni, – susogta. – Azután
majd visszajövök.
Többet nem kérdeztem tőle, csak annyit mondtam, hogy várni fogom.
Levette a bőrtáskákat, amelyek a nyergén függtek és a kunyhó elégett
sarkába tette úgy, hogy nem lehetett látni, megvizsgálta a kengyelt, a
szárakat és elkészülvén a nyergeléssel, rám mosolyogva így szólt:
– Most készen vagyok és fölkeltem pajtásaimat.
Félórával a reggeli tea után három vendégem elbúcsúzott. Künn maradtam
és fát hasogattam a kályhám számára. Egyszerre csak bizonyos távolból
fegyverdörej hallatszott, először egy, majd egy második. Azután csönd
lett. Azon a helyen, amelynek közelében a lövések eldördültek, egy
csapat megijesztett császárfajd riadt föl és átröpült hozzám. Egyik
magas fenyő csúcsáról szarkacsörgés hallatszott. Sokáig füleltem az
erdőbe, hogy megtudjam, közeledik-e valaki a kunyhómhoz, de teljes volt
a csönd.
A Jenisszei alsó folyásán nagyon korán sötétedik. Tüzet raktam a
kályhámban és megfőztem a levesemet, miközben állandóan figyeltem minden
kívülről hozzám behallatszó zajra. Mert az egész idő alatt tisztában
voltam azzal, hogy a halál áll mellettem és emberek, vadállatok
beavatkozásával, hideggel, balesettel vagy betegséggel minden
pillanatban elpusztíthat. Tudtam, hogy senki sem volt a közelemben, aki
segíthetne és hogy egyedüli segítségem Isten keze, lábam és kezem ereje,
pontos célzásom és hidegvérem.
Figyelésem azonban nem használt. Észre sem vettem, amikor az idegen
visszatért. Miként tegnap, most is egészen hirtelenül jelent meg a
küszöbön. A gőzön át láttam nevető szemét és finom arcát. Belépett a
kunyhóba és hangos csörömpöléssel három fegyvert lökött a sarokba.
– Két ló, két fegyver, két nyereg, két skatulya szárított hús, féltégla
tea, egy kis zsák só, ötven patron, két köpeny, két pár csizma. Mindezt
nevetve sorolta elő. Valóban, – így folytatta – meglehetősen eredményes
vadászatom volt ma.
Meglepetve néztem reá.
– Miért van meglepetve? – kérdezte nevetve, – Komu Nŭjny eti tovarisi?
Mit kezdhet az ember ezekkel a fickókkal? Igyunk teát és feküdjünk le
aludni. Holnap más, biztosabb helyre viszem önt, azután elutazom.
MÁSODIK FEJEZET. Útitársam titka.
Virradatkor ébredtünk, hogy ezt az első menedékhelyemet csakhamar magunk
mögött hagyjuk. Személyes birtokunkat becsomagoltuk a nyeregtáskákba,
amelyeket az egyik nyergen erősítettünk meg.
– Négy-ötszáz versztnyire kell utaznunk, – jelentette be kedélyesen az
utitársam.
Iván volt a neve, ami Oroszországban, ahol minden második embert így
hívnak, rám nézve semmit sem jelentett.
– Tehát nagyon sokáig fogunk utazni, – jegyeztem meg sajnálkozva.
– Nem tovább egy hétnél, sőt talán addig sem, – felelte.
Az első éjjelt az erdőben, szabad ég alatt töltöttük el. Vándorlásom
másfél éve alatt hány hasonló éjjelt éltem át! Nappal kemény hideg volt.
A megfagyott hó csikorgott a ló patkója alatt. A patkóról leváló
hódarabok, amikor végiggurultak a megfagyott kérgen, mintha üveg tört
volna el. Nyírfajdok röpültek föl lusta lomhasággal a fákról. Nyulak
ugrottak le kényelmesen a folyók nyári ágyába. Éjjel a szél sóhajtozni
és fütyülni kezdett, miközben fejünk fölött összehajlította a fák ágait.
De a fák alatt szélcsend volt és nyugalom.
Hatalmas fákkal körített szakadékban tartottunk pihenőt. Ott kidőlt
fenyőkre akadtunk, amelyekből tuskókat vágtunk a tűzre. Miután teát
főztünk, nekiláttunk az evésnek.
Iván két fatörzset vonszolt helyünkre, fejszéjével egyik oldalukon
símára ácsolta a törzseket és síma oldalukkal egymásra rakta őket.
Azután két végükön nagy éket vert közéjük, amely két-három hüvelyknyire
elválasztotta egymástól a törzseket. Ebbe a nyílásba faszenet raktunk és
láttuk, hogy a tűz gyorsan végigfutott a símára csiszolt oldalak egész
hosszában.
– Így még reggel is lesz tüzünk, – mondta. – Ez az aranykeresők
naida-ja. Mi aranykeresők, akik nyáron és télen az erdőkben vándorlunk,
mindig naida mellett alszunk. Finom dolog. Majd meglátja.
Fenyőágakat vágott le és lejtős tetőt készített belőlük, amelyet a
naidával szemben két oszlopra erősített. Ágtetőnk és naidánk fölött a
védő fenyőfák ágai terpeszkedtek. Még több ágat is hozott és a tető
alatt levő hóra terítgette. Erre azután a nyeregtakarókat tettük. Ebben
a fészekben Iván leheveredhetett és felsőruháját egészen a zubbonyáig
levethette. Nemsokára észrevettem, hogy izzad a homloka és hogy homlokát
is, tarkóját is ruhaujjával dörzsölgeti.
– Most jó meleg van itt.
Rövid idő mulva én is kénytelen voltam a köpenyemet levetni. Nemsokára
minden takaró nélkül lefeküdtem aludni. Míg a fenyők és tetőnk ágain
keresztül csillámlottak a hideg, tiszta csillagok és a naidán túl fájó
hideg volt, addig mi itt kellemesen védve voltunk. Ez éjjel óta nem
féltem többé a hidegtől. Ha nappal alaposan átfagytam a nyeregben, éjjel
a barátságos naidával alaposan átmelegítettem magamat, nehéz felöltőm
nélkül pihentem, csak zubbonyban ültem a fenyőfák alatt és iszogattam a
mindig kedves teát.
Napi vándorlásunkon Iván elbeszélte Transbajkália hegyeiben és erdőiben
tett aranykereső útjának élményeit. Elbeszélése az érdekfeszítő
kalandoknak, veszedelmeknek és harcoknak eleven sora volt. Iván típusa
volt azoknak az aranykeresőknek, akik Oroszországban, de más országokban
is a leggazdagabb aranybányákat fedezik föl és maguk mindamellett
koldusok maradnak. Azt nem mondta meg, hogy miért hagyta el
Transbajkáliát és jött el a Jenisszeihez. Magatartásából kiéreztem, hogy
erről nem óhajt beszélni és nem is unszoltam. Titokzatos életének e
részéről később egészen véletlenül mégis föllebbent kissé a fátyol.
Közel értünk utunk céljához. Egész napon át csak nagy nehézséggel
jutottunk előre egy-egy sűrű füzesen keresztül, mert közeledtünk a nagy
Jenisszei jobboldali mellékfolyója, a Mana partjához. A bokrok közt élő
nyulak keményre taposott nyomát láttuk mindenütt. Ezek a kis fehér
erdőlakók keresztül-kasul futkostak előttünk. Máskor vörös farkát láttuk
egy-egy rókának, amely a szikla mögött meglapulva egyszerre figyelt
minket és a gyanútlan nyulakat.
Iván sokáig szótlan volt, majd beszélni kezdett. Elmondta, hogy nem
messzire tőlünk, a Mana egyik kis ágának torkolatánál kunyhó van.
– Mit gondol? Elmenjünk odáig, vagy pedig ismét naida mellett töltsük az
éjjelt?
Azt indítványoztam, hogy menjünk egészen a kunyhóig, mert mosakodni
óhajtottam és mert már nagyon szerettem volna igazi tető alatt meghálni.
Iván összeráncolta szemöldökét, de engedett.
Már sötétedett, amikor egy kunyhóhoz közeledtünk, amelyet sűrű erdő és
málnabokrok vettek körül. Kicsiny ház volt két apró ablakkal és egy
óriási orosz kályhával. Az épülethez egy pincével ellátott fészernek
maradványa támaszkodott.
Iván ivott a katonáktól örökölt üvegből és nemsokára meglehetősen
beszédes lett. Szeme csillogott és kezével gyakran és gyorsan végigjárta
hosszú fürtjeit. Elbeszélte egyik kalandjának történetét, de hirtelen
elakadt a beszéde és a félelem kifejezésével az egyik sötét sarokba
bámult.
– Patkány van ott? – kérdeztem.
Ismét szótlan lett és szemöldökét összehúzva gondolkodott. Mivel gyakran
órák hosszáig szoktunk hallgatni, nem lepett meg magaviselete. Egyszerre
csak felém hajolva ezt suttogta:
– Egy régi történetet akarok önnek elmondani. Transbajkáliában volt egy
barátom. Fegyenc. A neve Gavronsky. Sok erdőn és sok hegyen vándoroltunk
együtt aranykereső utunkon. Megegyeztünk, hogy mindent egyforma részben
megosztunk, de Gavronsky hirtelen a Jenisszei mellett elterülő szibériai
őserdőbe ment és eltűnt. Öt év mulva hallottuk, hogy nagyon kiadós
aranybányát talált és gazdag ember lett. Később aztán a feleségével
együtt meggyilkolták…
Egy pillanatig hallgatott, azután folytatta:
– Ez itt az ő régi kunyhójuk. Itt élt a feleségével és valahol a folyó
mellett találta az aranyat. Hogy hol, nem mondta meg senkinek. A
környéken élő parasztok mind tudják, hogy sok aranya volt a bankban és
hogy aranyat adott el a kormánynak. Itt ölték meg őket…
Iván a kályhához lépett, égő fadarabot vett ki, megvilágította vele a
padló egyik helyét és előre lépett.
– Látja ezt a foltot a padlón és a falon? Az ő vérük. Gavronsky vére.
Meghaltak, de nem árulták el az aranytelepet. Az aranyat a folyó partján
vájt mély lyukból vették ki és a fészer alatt levő pincében rejtették
el. De Gavronsky nem adott belőle semmit. Pedig, nagy Isten, mennyire
megkínoztam! Tűzzel égettem őket, az ujjaikat hátra görbítettem,
szemeiket az ujjammal kinyomtam. Gavronsky hallgatott és meghalt.
Egy pillanatig gondolkozott, azután gyorsan ezt mondta:
– Mindezt a parasztoktól hallottam.
A fadarabot visszadobta a kályhába és leroskadt a padra.
– Itt az alvás ideje, – mondá a szavakat szinte kilökve magából és
elcsendesült.
Sokáig hallgattam lélekzését és a magával folytatott suttogást, mialatt
egyik oldaláról a másikra fordult és pipázott.
Reggel elhagytuk a gonosz szenvedés és bűntett e tanyáját.
Utazásunk hetedik napján sűrű cédruserdőhöz értünk, amely hosszú
hegylánc előhegyein terült el.
– A legközelebbi paraszttelep nyolcvan verstnyire van, – mondta Iván. –
A nép idejár az erdőbe cédrustobozt gyűjteni. De csak ősszel. Ősz előtt
tehát senkivel sem fog találkozni. Sok madarat és állatot, gazdag
diókészletet fog itt találni úgy, hogy megélhet. Nézze ezt a folyót. Ha
el akar jutni a parasztokhoz, a folyót kell követnie, elviszi hozzájuk.
Iván segített nekem agyagkunyhót építeni. Nem valóságos agyagkunyhó volt
ez, hanem úgy teremtődött meg, hogy egy nagy, valószínűleg vad vihartól
kidöntött cédrus gyökérzetét kihúztuk a földből. Így mély nyílás támadt,
házamnak ez lett a szobája és egyik oldalán agyagfal védte, amelyet a
kicsavart gyökérzet támogatott. Egyes átcsüngő gyökérrészek állványzatot
alkottak, amelybe botokat és ágakat dugdostunk. Így csináltunk tetőt,
amelyet végül, hogy szilárdabb legyen, kövekkel és hideg ellen való
védekezésül hóval födtünk be. A kunyhó homlokoldala nyitva maradt, de a
naida állandóan védte.
Ebben a hóval födött kunyhóban két hónapot töltöttem el, mintha nyár
lett volna. Minden más emberi teremtmény látása nélkül és anélkül, hogy
érintkezésbe jöttem volna a fontos eseményektől megrázott világgal, itt
éltem e sírban, a kidöntött fa gyökere alatt a szabad természetben és
állandó kísérőm a családom sorsa miatt való súlyos gond volt.
Iván másnap elhagyott. Zsákban szárított kenyeret és kevés cukrot
hagyott hátra számomra. Soha többé nem láttam.
HARMADIK FEJEZET. Küzdelem a létért.
Most egyedül voltam. Körülöttem csak az örökzöld, hóval födött
cédruserdő, a meztelen bokrok és a befagyott folyó. Ameddig a fák ágai
és törzsei közt elláthattam, semmi más, csak a cédrusok és a hó nagy
óceánja. Szibériai őserdő. Taiga! Meddig leszek kénytelen itt élni? Rám
találnak itt a bolsevikok? Megtudják-e a barátaim, hol vagyok? Mi
történik a családommal? Ezek a kérdések égették állandóan agyamat.
Nemsokára megértettem, miért hozott Iván ily messzire. Utunkban nem egy
magányos helyet érintettünk, ahol biztosságban magamra hagyhatott volna.
De mindig azt mondta, hogy olyan helyre visz, ahol könnyebben lehet
megélni. És ebben igaza volt. A cédrusfa és cédruserdőkkel borított
hegyek különös bájt adtak magányos rejtekhelyemnek. A cédrus csodálatos,
hatalmas fa, messzire szétterülő ágakkal, örökzöld sátor, amely
védelmébe vesz mindenféle élő lényt. A cédrusok közt mindig élénk volt
az élet. Amott egyre lármáztak az ágról-ágra ugráló mókusok. Emitt
magtörő hollók kiáltoztak élesen. Egy csapat pirók, karminvörös mellel,
mint a láng röpült el a fák között. Vérpintyek kis serege csapott alá és
a fák amfiteátrumát megtöltötte énekével. Egy nyúl egyik fatörzstől a
másikig ugrándozott. Mögötte a havon mászó menyét árnyéka ólálkodott. A
keményre fagyott havon gondosan lépegetve, nemes szarvas közeledett. És
végül a hegy csúcsáról meglátogatott a szibériai erdő királya, a barna
medve is.
Mindez szórakoztatott. Elűzte fekete gondolataimat és bátorságot adott a
kitartásra. Jó, ámbár kissé nehéz időtöltésem volt az is, hogy
fölmásztam az erdő közepéből kiemelkedő hegy csúcsára, ahonnan
elláthattam egy, a szemhatáron elnyúló vörös sávig. Ez a Jenisszei túlsó
partjának vörös szirtje volt. Ott terült el az ország, ott voltak a
városok, az ellenségek és a barátok. Ott volt az a pont is, melyet
családom lakóhelyéül állapíthattam meg. Ez volt az oka annak, miért Iván
ide hozott.
Minél inkább tűntek el magányosságomban a napok, annál fájdalmasabban
éreztem kísérőm hiányát. Noha ez az ember Gavronsky gyilkosa volt, úgy
gondoskodott rólam, mintha az apám lett volna, mindig fölnyergelte a
lovamat, fölaprította helyettem a fát és mindent megtett, hogy
kényelmessé tegye életemet.
Olykor arra gondoltam, hogy ha e helyen kellene meghalnom, összeszedném
végső erőmet és fölvonszolnám magamat a hegy csúcsára, hogy ott
halhassak meg.
A vad természetben való ez az élet azonban sok alkalmat adott az
elmélkedésre is, de még többet testi foglalkozásra. Állandó kemény és
komoly harc volt a létért. A legnehezebb munka a naida számára való nagy
fatuskók előkészítése volt. A kidőlt fák törzsét mindig hó födte és oda
volt fagyva a talajhoz. Tehát ki kellett ásnom és azután hosszú rúd
segítségével mozdítottam tovább helyéről. Hogy ezt a munkát
megkönnyítsem magamnak, fám megszerzésére a hegyet választottam,
ahonnan, bár följutnom nehéz volt, könnyen leguríthattam a fatörzseket.
Nemsokára pompás fölfedezést tettem: kunyhóm közelében nagyobb tömegű
vörösfenyőre akadtam, az erdő e szép és mégis szomorú óriásaira,
amelyeket valami hatalmas vihar döntött le. Törzseiket hó födte, de
gyökereikkel még a földbe kapaszkodtak. Mikor fejszémmel belevágtam a
gyökérbe, fejszém éle oly mélyen vágódott bele, hogy csak nagynehezen
tudtam kiszabadítani. Ennek okát kutatva rájöttem, hogy a gyökér át van
itatva gyantával. Csak egy szikra kellett, hogy a fa szilánkjai
meggyulladjanak. Később is mindig volt készletem belőle, hogy a
vadászatról való hazatérésemkor gyors tűzön megmelegíthessem a kezemet
vagy teát főzhessek.
Időm nagyobb részét vadászással töltöttem el. Világos volt, hogy minden
napot munkában kell eltöltenem, mert csak így felejtem el szomorú
gondolataimat. Reggeli teám után rendesen az erdőbe mentem, hogy
nyírfajdot és császármadarat lőjjek. Miután egy-két madarat lelőttem,
elkészítettem ebédemet, mely sohasem büszkélkedett gazdag ételsorral.
Állandóan szárnyaslevest ettem, maroknyi szárított kenyérrel és utána
vég nélkül teát ittam. Egyszer a madárvadászaton zajt hallottam a sűrű
bokrok közt. Amikor figyelmesen nézegettem, szarvasaggancs hegyét
pillantottam meg. A földre lapulva arrafelé csúsztam, de az éber állat
meghallotta közeledésemet és hatalmas lármával eltűnt a bokrok közt.
Miután körülbelül háromszáz lépésnyire futott, egészen világosan láttam,
amint a hegy meredekénél megállott. Csodálatos állat volt. Sötétszürke
volt a teste, a hátgerince csaknem fekete és akkora volt, mint egy kis
tehén. Fegyveremet egy ágra fektettem és lőttem. Az állat óriásit
ugrott, néhány lépésnyire futott és összeroskadt. Amilyen gyorsan csak
tudtam, odasiettem, de a szarvas ismét fölugrott és fölvonszolta magát a
hegyre. Egy második lövés leterítette. Így meleg szőnyegre és
húskészletre tettem szert. Agancsa, melyet a falam ágaira erősítettem,
szép kalapfogas lett.
Sohasem fogom elfelejteni azt az érdekes, de vad látványt, amelynek
egyszer kunyhómtól néhány kilométernyire voltam a tanuja. Ott kis
süppedés volt, amelyet fű és vörös áfonya födött. Ott a császármadár és
a fogoly bogyót szokott keresni. A bokrok mögött nesztelenül közeledtem
e helyhez, ahol nagy csapat császármadarat láttam a hóban kapirgálva és
bogyót csipegetve. El voltam merülve nézésükbe, amikor hirtelen nagyot
ugrott az egyik császármadár. Erre az egész madársereg megijedve
elröpült. Az első madár, meglepetésemre, csigavonalban, merőlegesen a
magasba emelkedett, ahonnan egyszerre csak halva zuhant alá. Odasiettem,
ahol lezuhant, de még nem jutottam el addig, amikor a megölt madár
testéről egy mohó menyét ugrott le és elbújt egy kidőlt fa törzse
mögött. A madár gégéje rettenetesen össze volt marcangolva. Tisztában
voltam azzal, hogy a menyét megtámadta a császármadarat, beleharapta
magát a torkába és mialatt a madár felrepült vele, gégéjéből kiszívta a
vért és ez okozta a madár hirtelen lezuhanását. A menyét e
léghajós-ügyességének köszönhettem, hogy egy patront megtakarítottam.
Állandó harcban éltem a természettel. Bántó és keserű gondolatok egyre
jobban megmérgezték a lelkemet.
Múltak a napok és hetek. Melegebb szelek fuvallatát éreztem. A nyiltabb
helyeken olvadni kezdett a hó. Itt-ott kisebb vízfolyások voltak
láthatók. Nemsokára egy-egy legyet vagy pókot láthattam, amely fölébredt
a kemény tél után. Láttam, hogy tavasszal lehetetlen lesz az erdőt
elhagynom, mert akkor minden folyó kiárad. A süppedő lápon nem lehet
átjutnom. Az állatoktól kitaposott minden út áradó víznek lesz az ágya.
A tavasz nagyon gyorsan érvényesítette jogát. Az én hegyem nemsokára
megtisztult a hótól és csak kövek, nyírek és nyárfák törzsei és magas
hangyabolyok födték. A folyó helyenként áttörte jégtakaróját. Forrott és
habzott.
NEGYEDIK FEJEZET. A halász.
Egyszer, amikor vadászni voltam, a folyó partjához értem. Sok vöröshátú,
nagyon nagy halat vettem észre. Mintha csak vérrel lettek volna
megtöltve. A víz felületén úsztak és élvezték a napsugarat. Amikor a
folyó egészen megtisztult a jégtől, ezek a halak hihetetlenül nagy
tömegben jelentek meg. Csakhamar kisütöttem, hogy a folyón fölfelé
iparkodnak, mert az ívás idejét a kisebb folyóágakban töltik el.
Elhatároztam, hogy halászni fogok olyan rabló eljárással, aminő minden
országban tilos. De minden ügyész és bíró bizonyára enyhébben ítéli meg
annak az embernek a tettét, akinek egy kidöntött fa gyökere alatt kell
élnie és aki ilyen viszonyok közt megszegi az ésszerű törvényeket.
Sok vékony nyír- meg nyárfaágat szedtem össze és vízrekesztőt fontam
belőlük, amelyen a halak nem hatolhatnak át. Hiába kísérelték meg, hogy
átugorják. A part közelében körülbelül tizennyolc hüvelyknyi szélességű
nyílást szabadon hagytam e gátban a víz színe alatt és a vízfolyással
szemben levő oldalán puha, fűzfavesszőből font mély kosarat erősítettem
rá. Ebbe jutottak a halak, ha átbújtak a lyukon. Én meg hideg
kegyetlenséggel ott álltam és vastag bunkóval fejbe vertem őket.
Többnyire harminc, néha több, egész nyolcvan fontnyi volt a zsákmányom.
Taimen ennek a halnak a neve. A pisztrángok családjába tartozik és
egyike a Jenisszei legjobb fajtájú halainak.
Két hét mulva vége volt a halászásnak. Kosaram nem szállított már több
kincset. Hát ismét vadászni kezdtem.
ÖTÖDIK FEJEZET. A veszedelmes szomszéd.
Minél jobban életre keltette a tavasz a természetet, annál kiadósabb és
élvezetesebb volt a vadászás. Reggel, napfölkeltekor, hangokkal volt az
erdő tele, hangokkal, amelyek a város lakójának idegenek és amelyeket
nehéz egymástól megkülönböztetni. Ekkor dürgött a fajdkakas és énekelte
szerelmi dalát a cédrus hegyes ágain, miközben az alatta, a lehullott
levelek közt kapirgáló szürke tyúkot bámulta. Ezt a tollas Carusót
nagyon könnyen meg lehetett közelíteni és egy lövésre poétikus
kötelességét inkább hasznos kötelességgel cserélte föl. Halála könnyű
volt, hiszen szerelmes volt és süket. Künn a tisztáson a császárfajdok
verekedtek szétterpesztett foltos farkkal, míg a tyúkok szorosan
mellettük páváskodtak, a nyakukat nyujtogatták és egymással fecsegtek,
valószínűleg valami pletykát harcoló kakasaikról. A távolból erős és
mély, de mégis gyöngédséggel és szeretettel teli bőgés hallatszott, a
szarvas szerelmi kiáltása, míg a fölötte levő szirten a hegyi kecske
rövid, szaggatott hangja szólalt meg. A bokrok alján vidám nyulak
huncutkodtak. Gyakran egészen a közelükben, a jó alkalmat lesve, egy
vörös róka nyúlt el a hasán. Farkasról sohasem hallottam ott semmit;
rendszerint nincs a szibériai hegy- és erdővidéken.
Volt azonban egy másik állat, amely a szomszédom lett. Egyikünknek
pusztulnia kellett. Egyszer, mikor egy nagy fajdkakassal tértem vissza a
vadászatról, hirtelen valami fekete mozgó tömeget vettem észre a fák
alatt. Megálltam. Medve volt. Hangyabolyban kotorászott. Amikor
megneszelt, hevesen fújtatott és gyorsan elillant. Ügyetlen lábának
gyorsasága szerfölött meglepett. Másnap reggel, amikor köpenyemmel
betakarva még kunyhómban feküdtem, zaj vonta magára figyelmemet.
Kémlelődve kinéztem és fölfedeztem a medvét. Hátsó lábán állt és
lármásan szimatolgatott. Alighanem azt vizsgálgatta, miféle teremtmény
lehet az, amely medve módjára, kidöntött fa törzse alatt tölti el a
telet. Nagyot kiáltottam és a fejszével az üstre ütöttem. Korai
látogatóm erre elfutott, ahogyan csak a lába bírta. De nem nagyon
örültem a látogatásának. Kora tavasszal történt ez, amikor a medvének
tulajdonképpen még nem kellett volna elhagynia telelő helyét. Az
úgynevezett hangyászó medvék közé tartozott. Rendkívüli medvefajta,
amely híjával van a medvetörzshöz tartozó családok minden etikettjének.
Tudtam, hogy a hangyászó medve nagyon ingerlékeny és vakmerő. Hamarosan
fölkészültem tehát úgy a védelemre, mint a támadásra is. Az előkészület
rövid volt. Öt patronnak a hegyét ledörzsöltem és ezzel dum-dumot
csináltam. Ilyen nem szívesen látott vendéggel szemben eléggé érthető
argumentum lettek. Fölvettem a kabátomat és elmentem oda, ahol először
találkoztam a medvével és ahol sok hangyaboly volt. Bejártam az egész
hegyet, benéztem minden zugba, de sehol nem tudtam fölfedezni
látogatómat. Megcsalódva és kifáradva közeledtem a kunyhómhoz,
megfeledkezve minden óvatosságról. Ekkor hirtelen megláttam az erdő
királyát, éppen amikor alacsony lakásomból kibújt és a bejáratot
körülszaglászta. Lőttem. Ordított fájdalmában meg dühében és hátsó
lábára állott. Amikor egy második golyó szétzúzta egyik lábát,
leereszkedett, de mindjárt megtámadásomra indult, úgy, hogy megsebesült
lábát maga után húzva, ismét fölállni iparkodott. Csak a harmadik golyó
végzett vele, amely mellbe találta. Körülbelül 200–250 font volt a súlya
és kitűnően ízlett. Legjobb volt kotelettnek elkészítve. De nagyon
bevált, mint hamburgi szeletis, forró kövön puhítva és sütve, amikoris a
hús nagy darabokra dagadt föl, de ezek a darabok olyan könnyűek voltak,
mint a pétervári «Medved»-ben a legfinomabb omelette soufflée. Éléstáram
e jókor jött meggazdagodása után addig éltem menedékhelyemen, míg a föld
kiszáradt és a folyó is leapadt annyira, hogy partja mentén
nekivághattam az útnak oda, ahová Iván utalt.
A legnagyobb óvatossággal utaztam és gyalog tettem meg az utat a part
mentén. Egész háztartásomat és birtokomat szarvasbőrzsákba csomagolva
magammal cipeltem. Így megterhelve gázoltam át az utamba eső kisebb
vizeken és mocsarakon. Körülbelül ötven mérföld után a Sifkova nevű
területre érkeztem. Ott egy Tropov nevű parasztnak az erdőhöz
legközelebb eső kunyhójára bukkantam. Egy ideig nála laktam.
*
Ha összefoglalom a szibériai őserdőben tett tapasztalatomat, ezekre a
következtetésekre jutok: az alkalom korunk minden egészséges emberében
újra felébreszti a primitív ember, vadász vagy harcos hajlandóságait és
képessé teszi őt a természettel való küzdelemre. A művelt elméjű ember
kedvezőbb helyzetben van, mint a műveletlen, mert ennek nincs elég
tudása és akaratereje ahhoz, hogy keresztülverekedje magát. De a
kultivált embernek azt az árat kell ezért fizetnie, hogy nem lehet
számára semmi sem oly rettenetes, mint a föltétlen egyedüllét és annak
tudata, hogy tökéletesen el van vágva az emberi társadalomtól, az
élettől, a szellemi és esztétikai kultúrától. Egy lépés, a gyöngeségnek
csak egy pillanata kell és teljes őrület keríti hatalmába ezt az embert,
hogy elháríthatatlan pusztulásba rántsa. A hideggel és az éhséggel való
harc irtózatos napjait éltem át. De még rettenetesebbek voltak azok a
napok, amikor az akaratom küzködött a gyöngítő és összemorzsoló
gondolatokkal. Még ma is reszket a szívem és a lelkem, ha ezekre a
napokra emlékezem és ha most, tapasztalatom leírásakor, ismét életre
keltem őket, újra visszasülyedek a félés és a kétségbeesés állapotába.
Végül meg kell jegyeznem, hogy éppen a civilizált államokban nagyon is
keveset törődnek az emberek kiképzésével arra, ami primitív viszonyok
közt lehet a hasznukra, olyan viszonyok közt, amelyek a természettel
való életküzdelemből származnak. Ennek megváltoztatása az egyedüli út,
hogy új nemzedéket neveljünk, erős, egészséges, kitartó emberekből,
akiknek egyszersmind a lelkük is kifejlődött.
A természet megsemmisíti a gyöngét, de megsegíti az erőset; a lélek
olyan indulatait ébreszti föl, amelyek a modern élet közönséges
viszonyai közt alva maradnak.
HATODIK FEJEZET. Egy folyó erjedésben.
A Sifkova-vidéken nem sokáig maradtam. De a rövid időt minden
tekintetben kihasználtam. Először is egy embert, akiben megbízhattam, a
városba küldtem barátaimhoz, akiktől ezen az úton fehérneműt, csizmát,
pénzt kaptam és egy kis ládát az első segítségnyujtáshoz szükséges
anyaggal és a legfontosabb orvosszerekkel. Megkaptam így azt is, ami a
legfontosabb volt: útlevelet hamis névre, mert a bolsevikok számára
természetesen halott voltam.
E némileg kedvezőbb körülmények közt jövendő terveimről gondolkodtam.
Sifkovában nemsokára híre járt, hogy egy bolsevista népbiztos fog
odaérkezni, aki marhát rekvirál a vörös hadsereg számára. Veszedelmessé
vált tehát az ottidőzés. Csak arra vártam, hogy a Jenisszei
megszabaduljon a tömör jégtakarótól, amely jó sokáig elzárta még akkor
is, amikor a kisebb folyóágak már szabadok voltak és a fák tavaszi
lombot kaptak. Ezer rubelért fölfogadtam egy halászt, aki késznek
nyilatkozott arra, hogy mihelyt a folyó teljesen megtisztul a jégtől, a
folyón fölfelé, ötvenöt mérföldnyire elvisz egy elhagyott aranybányához.
Egy reggelen fülsiketítő ropogást halottam. Mintha borzasztó ágyúlövés
lett volna. Kifutottam és azt láttam, hogy a folyó hatalmas jégtömeget
felemelt és azután áttörte, hogy darabokra tépje. A parthoz siettem,
ahol félelmetes, de nagyszerű látványban volt részem. A folyó azt a nagy
jégtömeget, amely délen levált, leúsztatta és északi irányban magával
cipelte az itt őt még részben födő vastag jégréteg alatt. Ennek nyomása
végül széttörte ezt az északi téli gátat és ezzel lehetővé tette az
egész nagy tömeg utolsó rohamát a Jegestenger felé.
A Jenisszei, «Jenisszei apó», «a hős Jenisszei», Ázsia leghosszabb
folyóinak egyike. Mély és pompás, különösen középfolyásán, amelyet
hegyláncok öveznek.
Az irtózatos folyam óriási jégmezőket cipelt le, amelyeket a sellőkön és
az itt-ott kinyúló sziklákon összetört. Haragos forgatagban táncoltatta
a jeget és letépte azokat a táborhelyeket is, amelyeket a jégen
rendeztek be a karavánok számára. Ezek a karavánok télen Minuszinszkból
Krasznojarszkba menet, mindig a befagyott folyón járnak. Időről-időre
megakadt a folyam szabad futása. Ilyenkor ropogó robaj támadt. A nagy
jégmezők összenyomódtak és olykor harminc lábnyi magasságig egymásra
torlaszolódtak. Ezzel gátat emeltek a mögöttük levő víz elé, amely
gyorsan növekedett, az alacsonyabb partokon kiáradt és nagyobb
jégtömegeket kidobott a szárazra. A megerősödött víz ereje végül mégis
meghódította az útját elzáró jégtöltést és az összetörő üveg
csörömpölésével darabokra tépte.
A folyó kanyarodóinál és a nagy sziklákon ijesztő volt a kaosz. Rengeteg
jégtömbök összetorlódva, vadul táncoltak, míg fölvetődtek a magasba, más
jégtömbökbe ütköztek vagy szétzúzódtak a part szirtjein, ahonnan
kőomladékot, földet és fát téptek ki. Nagy, tizenöt-húsz lábnyi falat
halmozott föl az egész part hosszában mesés gyorsasággal ez a
természetóriás. Ezt a falat a parasztok zaberega-nak nevezik és csak úgy
juthatnak el azon keresztül a folyóhoz, hogy külön utat vágnak benne. Az
óriásnak egy hihetetlen művét láttam. Sok lábnyi vastag és sok méter
széles jégtömböt röpített ugyanis merőlegesen a magasba úgy, hogy a part
szélétől több mint ötven lábnyira zuhant le a földre, ahol fiatal erdőt
és kis fákat zúzott szét.
Mialatt a jég e nagyszerű távozását figyeltem, szívem félelemmel és
borzalommal lett tele, látván az irtózatos zsákmányt, amelyet a
Jenisszei ez évenként megismétlődő visszavonulásán magával vonszolt. A
zsákmány a kivégzett ellenforradalmárok holtteste volt – Kolcsak
admirális, az antibolsevista Oroszország főkormányzója volt hadseregének
tisztjei, katonái és kozákjai. Ez a minuszinszki Cseka véres munkájának
volt az eredménye. Levágott fejjel és kézzel, megcsonkított arccal,
félig elégett testtel és szétzúzott koponyával sok száz ilyen holttest
úszott a víz színén és sírját keresve összekeveredett a jégtömbökkel;
vagy pedig a dühöngő örvény forgataga szétmorzsolta őket a hegyes
jégtömbök között és alaktalan tömeggé tépte szét, amelyet a folyó,
megiszonyodva a rábízott föladattól, kihányt a szigetekre és zátonyokra.
Végigmentem a Jenisszei egész középfolyása mentén és mindenütt állandóan
rátaláltam a bolsevikok munkájának e rothadó, irtózatos nyomára. A folyó
egyik helyén egy kanyarodóban nagy halom döglött lovat láttam. Az
áramlat és a jég nem kevesebbet, mint háromszázat dobott oda. E helytől
egy versztnyire más fölfedezést tettem, amelyet idegeim nem bírtak el.
Ott ugyanis a parton fűzek hosszú sorát láttam, amelyek újjszerűen
lecsüngő ágaikkal, mindenféle alakban és helyzetben, emberi holttesteket
halásztak ki a meggyalázott folyóból és olyan természetes módon
tartották fogva, hogy megterhelt lelkem ezt a benyomást sohasem tudja
többé elfelejteni. Itt hetven holttest irtózatos csoportot alkotott.
A sok jéghegy végre mind lecsúszott és kísérőjükként kidőlt fák törzsei,
fatönkök és halottak, halottak, halottak. A halász és a fia kivájt
nyírfatörzsből készült kis csónakba ültettek engemet a podgyászommal
együtt és a part mentén rudakkal fölfelé toltak. Csónakot erős
áramlásban rúddal víz ellen tolni nagyon kemény munka. Az élesebb
hajlásokon kénytelenek voltunk evezni és izmainkkal kellett küzdenünk az
áradás egész erejével szemben. Némely helyen a sziklába kellett
kapaszkodnunk és csak úgy juthattunk előre, hogy a sziklát kézzel
megragadva, lassan előre húztuk magunkat. Akárhányszor jó sokáig
tartott, míg ilyen sellőkön öt-hat méternyire előbbre juthattunk.
Két nap alatt elérkeztünk utunk céljához. Több napot egy aranybányában
töltöttem el, amelyben egy őr élt a családjával. Mivel maguknak is kevés
készletük volt, nekem semmit sem adhattak, úgy, hogy ismét a
fegyveremnek kellett működnie, hogy élelmet szerezzek és gazdámat is
élelmiszerhez segítsem.
Itt egy napon fölbukkant egy geometer. Nem bújtam el előle, mert a télen
át az erdőben akkora szakállam nőtt, hogy még az anyám sem ismert volna
meg. De vendégünknek elég éles szeme volt ahhoz, hogy azonnal lássa, ki
vagyok. Nem féltem tőle, mert észrevettem, hogy nem bolsevik. Rájöttünk,
hogy közös ismerőseink vannak és hogy a jelen eseményeiről egyformák a
nézeteink. Az aranybánya közelében, kis faluban lakott, ahol bizonyos
közmunkákra kellett felügyelnie. Elhatároztuk, hogy együtt menekülünk
Oroszországból. Én már régóta törtem ezen a fejemet. Most megérett a
tervem. Mivel Szibériában való földrajzi helyemet jól ismertem, a
legbiztosabb útnak ezt tartottam: Urianhaion át Mongolország északi
részébe, amely a Jenisszei forrásvidékéhez tartozik és azután
Mongolországon keresztben át a távoli Keletre és a Csöndes-Óceánhoz. A
Kolcsak-kormány bukása előtt azt a megbízást kaptam, kutassam ki
Urianhait és Nyugat-Mongolországot és ennek következtében akkor a
legnagyobb pontossággal tanulmányoztam minden térképet és könyvet,
amelyet e területről csak kaphattam. Vakmerő tervem megvalósítására
legerősebben a biztosságom után való vágy unszolt.
HETEDIK FEJEZET. Szovjet-Szibérián keresztül.
Néhány nap mulva útnak indultunk. A Jenisszei balpartján levő erdőségen
át déli irányban haladtunk. Attól félve, hogy valami nyomot hagyunk
magunk után, amennyire csak lehetett, elkerültük a falvakat. Ahol ezt
nem tehettük meg, ott általában jól fogadtak a parasztok, akik
inkognitónkon nem láttak keresztül. Megállapítottuk, hogy gyűlölték a
bolsevikokat, akik sok falut elpusztítottak. Az egyik helyen azt
ujságolták nekünk, hogy a fehérek üldözésére Minuszinszkből vörös
különítményt küldtek ki. Ez a hír arra kényszerített bennünket, hogy
messzire elkanyarodjunk a Jenisszei partjától és az erdőkben és
hegyekben elbújjunk. Csaknem tizennégy napig maradtunk ott, mert ez idő
alatt vörös katonák járták be a vidéket és rosszul öltözött,
fegyvertelen tiszteket fogdostak össze, akik a bolsevikok kegyetlen
bosszúja elől bújtak el. Véletlenül egy mocsárhoz érkeztünk, ahol fára
fölakasztva huszonnyolc tiszt holttestét találtuk. Arcuk és testük meg
volt csonkítva. Ennek láttára elhatároztuk, hogy sohasem kerülünk élve a
bolsevikok kezébe. Erre szolgáltak fegyvereink és a nálunk levő
ciankáli.
Amikor egyszer a Jenisszei egyik mellékfolyóján átkeltünk, szűk, iszapos
szoroshoz értünk, amelynek bejáratánál emberek és lovak feloszló testei
hevertek. Kevéssé távolabb széttört szánkóra akadtunk kifosztott
ládákkal és szétszórt papirossal. A közelben széttépett ruha és több más
halott feküdt. Kik voltak ezek a szegény emberek? Miféle tragédia
játszódott le ebben az erdőben? Megpróbáltuk a talány megfejtését.
Megvizsgáltuk az okiratokat és papirokat. Pepelajev tábornok törzséhez
intézett hivatalos iratok voltak. A Kolcsak-hadsereg visszavonulásakor a
törzs egy része valószínűleg ezen az erdőn jött keresztül, hogy
elrejtőzzék a mindenfelől előrenyomuló ellenség elől. Itt azonban a
vörösök kezébe estek, akik megölték őket. Nem messze e helytől halva
találtunk egy nőt, akinek állapota világosan bizonyította, hogy mi érte,
míg egy szánakozó golyó megváltotta. A holttest egy melléktábor mellett
feküdt, amely tele volt szétszórt üvegekkel és konzervdobozokkal és a
gyilkosságot megelőző orgiáról beszélt.
Minél messzebbre jutottunk délre, annál barátságosabban fogadott a nép
és annál ellenségesebb indulattal volt a bolsevikok ellen. Végre
kijutottunk az erdőségből és a minuszinszki irtózatos sivatagba
kerültünk, amelyet a magas vörös Kizill-Kaja hegylánc szel keresztül és
helyenként sóstavak födik. Ez a síroknak országa, sok ezer nagy és kicsi
dolmennek, első birtokosai síremlékeinek országa, tíz méter magasságig
terjedő kőpiramisok, amelyeket hódító útján Dsingisz khán és később a
nyomorék Tamerlan-Timur állított emlékül. E dolmenek és kőpiramisok
ezrei állanak végtelen sorban, északi irányban. Ezen a síkságon a
tatárok élnek most. A bolsevikok kirabolták őket és ezért gyűlölik a
bolsevikokat. Nyíltan megmondhattuk tehát nekik, hogy menekülő úton
vagyunk. Ingyen adtak élelmiszert, elláttak vezetőkkel és
fölvilágosítottak bennünket, hol pihenhetünk meg és veszedelem esetén
hol kell elbújnunk.
Több nap mulva a Jenisszei magas partjáról megláttuk az első gőzöst, az
Oriolt, amely Krasznojarszkból Minuszinkszba vörös csapatokat
szállított.
Nemsokára a Tuba folyó torkolatáig értünk, amelyet élesen keleti
irányban kellett követnünk, egészen a Szajan-hegységig, ahol Urianhai
kezdődik. Az volt a nézetünk, hogy a Tuba és mellékfolyója, az Amyl
mentén levő út lesz utazásunknak legveszedelmesebb része, mert e két
folyó völgyeit sűrűn lakja olyan nép, amely Setinkin és Krafcseno ismert
kommunista elvtársaknak sok katonát adott.
Egy tatár bennünket és lovainkat kompon átvitt a Jenisszei jobb partjára
és napkeltekor még néhány kozákot is küldött, aki elkísért egészen a
Tuba torkolatáig. Ott egész napi pihenőt élveztünk. Vad fekete ribiszke
és cseresznye volt az élelmünk.
NYOLCADIK FEJEZET. Három nap ellenségek közt.
Hamis útleveleinkkel fölszerelve, előre haladtunk a Tuba völgyében.
Minden tíz-tizenöt versztnyire száz-kétszáz házra terjedő faluhoz
érkeztünk, amelyekben az egész közigazgatás a szovjetek kezében volt és
ahol a kémek minden arramenőt gyanakodva megfigyeltek. Ezeket a falvakat
két okból nem kerülhettük el. Először is ez a kísérlet, amikor a
földeken állandóan találkoztunk parasztokkal, gyanút keltett volna és
valami szovjethatóságot talán arra bírt volna, hogy bennünket elfogjon
és Minuszinszkbe küldjön a Csekához, ahol aztán utóljára láttuk volna a
napvilágot és másodszor az útitársamnak megengedte az útlevele, hogy
útján a kormánypóstát használja. Arra voltunk tehát kényszerítve, hogy a
falusi szovjeteket felkeressük és tőlük kérjük lovaink kicserélését. A
kozákok kocsin vittek minket az első faluba, ahol négy póstalovat
kaptunk. Ámbár a bolsevikok voltak az urak, mégis azt a fölfedezést
tettük, hogy a parasztok, csekély kisebbség kivételével, ellenségei
voltak a bolsevikoknak és szívesen támogattak bennünket. A kapott
segítségért azzal kárpótoltam őket, hogy gyógyítottam betegeiket és
utitársam praktikus tanácsokat adott nekik a gazdálkodásra nézve. Főként
a régi disszidensek és a kozákok segítettek bennünket.