viselője pedig Galambos Mária volt, táncosnő, magyar dalénekesnő,
huszárnő, csikósnő, aki a külföldi, főként orosz szinpadokon meglehetős
sikerrel működött, később Budán kis villát vásárolt és a kapura
kifaragtatta a cimert a török fővel és mezítelen karddal. Ekkor Galambos
Mária harminc éves volt, a legszebb bundája volt Budán, az ékszerei
titokzatos fényűek, míg a szeme tájékán könnyü pókhálót vont valamely
körülmény, talán egy boldog-boldogtalan szerelem élménye, vagy egy
moszkvai bál éjszakája, midőn a herceg vagy a kereskedő végképpen
elhagyta, behódolván egy új csillagnak, aki a művészet egén fölbukkant.
Talán nem is volt semmi különösebb eredendője e pókhálónak, hisz
erkölcsben, csendben, nyugodalmas vidéki házban éldegélő úriasszonyok is
hozzájutnak e pókhálóhoz, amely szemükre rászövődik, holott egyetlen
egyszer sem ittak pálinkát gárdatisztekkel.
Mária harminc esztendős volt és végtelenül búsalkodott a pókháló miatt,
amely véleménye szerint sokkal korábban érkezett, mint illett volna.
Volt egy barátnője (korántsem olyan gazdag, mint ő), akivel egykor
együtt táncolt a moszkvai „Paradicsom“-ban, aki ugyancsak Budán
telepedett le s tőle Mária délutánonkint kérdezgette:
– Mondd, miért öregszem én meg idő előtt? Mindig jószívű, vallásos,
becsületes nő voltam, segítettem a szegényeken, pártfogoltam az árvákat,
ha jól ment a dolgom, aranyat nyomtam a sarki koldus kezébe, aki Moszkva
égésénél is már a sarkon állott… Miért, mondd, Ilona?
A barátnő a betegségektől és szegénységtől már régesrégen összeszáradt,
csupán fényes kis szeme mozgott szokatlan élénkséggel, különösen, ha
előkelő urakat látott kocsizni a Hüvösvölgy felé, alattomosan
mosolygott:
– Mindennek az oka, hogy nincs kedvesed, akit szeressél.
– Pfuj! – kiáltott föl Mária és tömérdek karperecét megrázta kezén. –
Már Moszkvában is azon törted mindig a fejed, hogy szőjj szerelmet
barátnőid és méltatlan férfiak között. Te javíthatatlan vagy, Ilona.
Engem legszívesebben láttál volna a nagydobos karjában. Azért nem lett
belőled semmi, mert mindenféle ringy-rongy férfival szóbaállottál.
– Én mindig igazán szerettem, – mondta igen büszkén Ilona.
– Mit értél vele? Sohasem nyughattál a szívedtől. Mondhatnám ezt
durvábban is. Elég volt egy tökfejü férfit látnod, már megőrültél.
Érdemes volt?
Ilona ócska, divatja mult ruhákat viselt. És e ruhákat olyan furcsán
tüzögette, varrogatta össze, hogy még régibbeknek látszottak, mint
amilyenek valójában voltak. Szerette a tarka szoknyát, a mályvaszínű
zubbonyt (benne tarka virágok), a nyakába pedig valamely zöld kendőt
kötött. Két nagy antik fülbevalójára mit sem adott a zálogos, ugyanezért
legkedvesebb emlékének nevezte a fülönfüggőt, férfias gallér és kézelő
egészítette ki többnyire toálettjét. Megritkult hajába szívesen tűzött
virágot. A két kezét összefonta mellén és igen komolyan nézett
barátnőjére, elszántan beszélt:
– Tudom, hogy ti vagytok többségben hidegszívű, számító teremtések,
akiknek egyetlen gondjuk a pénz, az ékszerek, a vagyon, amellyel
nyugalomba lehet vonulni. Tudom, hogy elteszitek az aranyakat, amelyeket
kaptok az élet folyamán, mert az aranyak szépek, amint ezüst tálban
feküsznek a vasszekrény mélyében. Bizonyosan neked is van gyüjteményed
szakállas, kakasos, asszonyfejes aranyakból, hisz eleget kaptál
életedben. De vannak nagyszerű perzsiai aranypénzek is gyüjteményedben,
amelyet a követség tagjai ajándékoztak a pohár pezsgőhöz. Tudom
pontosan, hogy a mogyorónyi gyémántfülbevalód négyezer forintot ér, a
tollaid és csipkéid szintén tekintélyes értéket képviselnek, bár a
rongyokra nem sokat adtál életedben. Aztán mégis, ha meghívsz magadhoz,
vacsorára a déli maradékot tálalja szobaleányod az asztalra.
– Kinek főzessek!? – kiáltott föl némileg indulatosan Galambos Mária. –
Én magányos asszony vagyok, vendéget rajtad kívül nem fogadok, talán
majd a konyhára fogom elkölteni a pénzemet?! A papirosok mostanában úgy
is alacsony kurzuson állanak.
Ilona tarka szoknyáját följebb huzta térdén, mintha valamely láthatatlan
férfinak óhajtott volna tetszeni. A velencei tükörbe pillantást vetett
és megigazította a szalmavirágot hajában.
– Néha éjszaka mégis azt gondolom, hogy sokkal boldogabb vagyok, mint
te. Különösen éjszaka, mikor az ágyban fölmelegedem és a fejem már
megtalálta a helyét a párnán, testi fájdalmaim elmultanak, halkan,
könnyedén lélekzem, mikor is újra fiatal nő vagyok és sorban
végiggondolok azokon a férfiakon, akiket ismertem, akik egykor engem
szerettek. S akiket én szerettem. Egykor nagyon pazarló voltam, igaz, de
most annál takarékosabban bánok a dolgokkal, a szívemmel és a
férfiaimmal. Egy éjszaka csak egy férfival álmodok. A többieket
másnapra, későbbre hagyom, mert az élet hosszu. Ki tudja, meddig kell
még élnem? Úgy pedig igazán nem tudnék élni, hogy ne volna többé férfi,
akivel éjszakánként gondolatban eljátszadoznék, akinek haját
megsimogatnám (persze csak az ágytakaró alakjában), akinek hangját
visszaidézném, szavait, kedves mondásait elismételem magamban… Mert,
remélem, tudod, hogy legalább is oly kedvesek voltak hozzám a férfiak,
mint hozzád, vagy tán még kedvesebbek, mert nem kerültem pénzükbe.
– Édes szívem, – felelt méltóságteljesen Galambos Mária. – Te egy vén
perdita vagy.
Ilona nem sértődött meg, mert hiszen négyszemközt voltak. Hamisan
hunyorított, mintha valamely láthatatlan személlyel közölné, hogy „a
vén“ kifejezést eltette, följegyezte és gyorsan visszaadja.
– Igen, én vén vagyok, szegény vagyok, beteg kutya vagyok. Te szép vagy,
gazdag vagy. A zsidó asszonyok mind utána fordulnak a bundádnak a korzón
s ez téged igen büszkévé tesz. A cipőid még mindig a legfinomabbak, a
kalapodon a strucctollak sok pénzt érnek, de én tudom, hogy nem
mindennap váltasz tisztát, te dáma, te.
A nyíl nem talált, mert Galambos Mária cinikusan nevetett.
– Minek? Kinek? Se nekem nem kellenek már a férfiak, se én nem kellek a
férfiaknak… A mi útaink elváltak egymástól, a pókháló lassan benövi az
arcomat, sírboltot építek a nagyapámnak és magamnak is készítek oda
helyet. Reggelenkint a cinkéket nézem, amint a kert deres fáin
ugrándoznak, este a tűzbe merülök, éjjelente attól félek, hogy mégis
csak tönkremegyek, mert esnek a papirosok.
– Látod, mindez nem volna, ha reám hallgatnál, – felelt a barátnő.
Egy pillanatig elhallgatott a két hölgy. A meseképet ábrázoló álló-óra
törpéivel és baglyaival olyan nyugodalmasan ketyegett, mint valamely
gyermekszobában. Alkonyat volt odakünn, a fák fázósan eregették karjukat
az ablakhoz, mintha hallgatóztak volna.
A tarka szoknyát lesimította Ilona.
– Elmulasztom a pókhálót szemedről, – mondta titokzatos hangon Ilona.
– Be akarsz valakit mutatni? – csattant föl Galambos Mária. – Van valami
férfirokonod, talán egy facér pincér vagy részeges muzsikus, akivel a
vagyonomat el akarjátok csalni? Nem, abból nem esztek.
Ilona halkan, csendesen nevetett.
– Bolond vagy. Egy igen előkelő úr érdeklődik utánad…
– Ezt hazudja a kártya is.
– Már többször látott kocsijából, a budai korzón utánad ment, a
Várszínházban látcsövezett…
– Francia szakálla van és nagy orra, az óraláncán valami régi tallér
csüng, a kisujján halálfejes gyűrű van.
– Ő az.
A két hölgy elhallgatott. Ilona hosszu idő mulva szólalt meg:
– Tetszel neki. Szerelmes.
Galambos Mária, aki idáig elgondolkozva, szinte gunnyasztva ült a
karosszékben, erre hangosan fölkacagott:
– Csak ezt ne mondtad volna!… Most már igazán nem óhajtok vele
megismerkedni. Utálom a szerelmes férfiakat.
Borbála.
Bajmócon a mult század derekán lakott egy Kókusz nevű csizmadia, aki úgy
származására, mint tudományos ismereteire szerfölött büszke volt, a
mesterségét nem nagyon értette. Kókusz Pál egyenesen az esztergomi
primással tartott atyafiságot, tán mert annak is csizmadia volt az apja;
a tudományokat egy régi képes ujságból tanulta, amelynek egy vaskos
kötetét valahol örökölte. Mások álmoskönyveket, kalendáriumokat szoktak
olvasgatni, Kókusz a Képesvilágot forgatta, ahol a dél-amerikai nagy fa
volt lerajzolva, amelyet tíz ember sem bir átölelni, az első gőzmozdony,
valamint Kolumbusz vitorlása; a londoni kakasviadal körül bámészkodó
hajóslegények arcát úgy ismerte már, mint a falubeliekét. Kerekfejű,
vállas, komoly férfiú volt Kókusz; ha fölvette százgalléros köpenyegét,
akármilyen városba beillett volna. A bajmóciak kicsit büszkék is voltak
rá. „A mi csizmadiánk!“, mondták. „Tudományos ember.“
Történt, hogy egy téli délutánon, nem sokkal karácsony előtt, de
semmiesetre sem karácsony után (mert hisz e dátumokat nem lehet
összetéveszteni) Kókusz Pál lakodalomba volt hivatalos. Nem volt ugyan
rokona sem a vőlegény, sem a menyasszony, – a primáson kívül nem volt
más rokona, – Kókusz Pált azonban szokás volt meghívni ily alkalmakra,
mint a papot vagy a kántort. Szép, kékszemű, lenhajú teremtéske volt a
menyasszony, tavasszal még libát őrzött a folyóparton, Kókusz Pál, mint
özvegy ember, aki két asszonyt eltemetett, nagy szakértelemmel vizsgálta
a menyasszony fogát, haját, kezét.
– Rövid életü lész! – mondá, mikor a leány tenyerébe pillantott. –
Szegény első feleségemnek volt ilyen tenyere. Szegénykémnek, drágámnak!
– S elérzékenyedett a tudós csizmadia.
Aztán közelebb húzódott a paphoz és minden alkalommal megcsóválta a
fejét, amikor a pap Istenre hivatkozott a beszélgetés folyamán.
Kókusznak egyik híressége volt az istentagadás, habár erre már nem
nagyon büszkélkedtek a bajmóciak. Olyan volt az istentagadás Kókusz
hírnevén, mint a tökön az inda. Majd elszárad, mire megöregszik. A pap
eleinte térítgette, csodákat mondott a szentírásból, látható dolgokkal
bizonykodott: Kókusz konokul csóválta a fejét. Nem szólt, csak tagadott.
Hisz meghalt az első felesége.
A pap később elköszönt, a kántornak korán reggel temetése volt, a
honoráciorok közül egyedül maradt a csizmadia a lakodalomban. Ezt
szerette legjobban. Ilyenkor magyarázta a parasztoknak a képes ujságból
tanultakat, olykor megtódítva saját gondolataival. Közben bort, pálinkát
ivott, nekivörösödött, az asztalt döngette, holott senki sem mondott
ellen. Majd a menyasszony körül kezdett legyeskedni, mire nyakába
vetették a köpenyegét és aztán Isten hírével útnak bocsátották.
Kókusz Pállal gyakran megesett az ilyesmi, behunyt szemmel is tudta már
az utat hazafelé. Egy kerítés, egy kapu, aztán egy szemétdomb, a
hidacska, aztán balfelé dőlni, mindjárt otthon leszünk… De most hiába
dőlt balfelé. Sőt a hídra sem emlékezett. A vaksötét téli éjszakában,
amint mámorosan dülöngélt, úgy érezte, hogy a talaj sokkal keményebb a
csizmája alatt, mint a falusi hó. Hideg hópelyhek szálldostak az arca
körül és jeges lélekzetvételét érezte a nagy hegyeknek. A csizmája
sarkával a talajra ütött. Tompa, de mégis visszhangzó hang felelt. Jégen
járt, talán a befagyott folyó jegén. No hát innen könnyű lesz hazaérni,
csak a partot kell megtalálni. Elindult, boros ember módjára nyujtogatta
a lábát, többet ment hátra, mint előre, kiegyenesedett, meg összeroskadt
és mind hidegebb lett körülötte, a jég tisztán csengett a patkója alatt,
a tiszta fekete éjszakában olykor egy-egy égig érő szürke kísértet
bukkant föl homályos tekintete előtt, halotti csendesség mindenfelé, még
a hóesésnek sem volt hangja, pedig a pelyhek sűrűn repkedtek az arca
körül.
Meddig bolyongott a folyó hátán, hol és merre járt? A tagjai már
meggémberedtek, szinte öntudatlanul, lehajtott fővel ment és csak arra
vigyázott már, hogy hanyatt ne vágódjon. Nem gondolt semmire.
Sem életre, sem halálra. A feje boltozata alatt még ott bolyongott, mint
valami buborék a lakodalmasok kurjongatása. Roppant fáradságot érzett.
Puha havat szeretett volna találni, ahova ledőljön megpihenni.
Félig lehunyt szemébe egyszerre fénysugár szökkent, mint valami éles
nyílvessző. Néhány lépésnyire valamely ablakból jött a világosság, a
csizmadia összeszedte végső erejét, előre vánszorgott és tapogatózva ért
egy ajtóig. A kilincset megnyomta és egyszerre a szoba közepén találta
magát, ahol a lámpa égett és kellemes meleg terjengett. Sült-alma szaga
és pecsenye-illat, amilyen téli vásárkor a laci-konyha környékén van.
Fehér cipó nevet a kofa sátrából és a sátor alatt rongyos cigány
cimbalmozik. (Kókusz Pál élete legszebb részét a vásárokon töltötte.
Pénz volt, jókedv volt, a csizmák éppen úgy szerettek utazni, mint
csinálójuk. A fuvaros lovának dértől csapzott fülei voltak s a
koptatónál a határcsárda kéménye füstölgött a vörös alkonyatban. Teli
torokból kiabáltak az ivóban a vásárosok, a ráncos szoknyájú menyecske a
jeges, harmatos, piros borral töltött üvegekkel úgy illegett közöttük,
mint egy rózsaszál.) Tehát teljesen kedvére való helyre vetődött Kókusz
Pál.
Már éppen a bicskája után nyult, hogy a láthatatlan laci-pecsenyét
megkeresse, midőn a kemence tetején üldögélő fekete macska megmozdult,
eltünt helyéről s az asztalnál termett a szék hátán. Mire Kókusz
fölocsudott volna, a fekete macska helyén az első felesége ült, bizonyos
Horkai Borbála, akivel csupán egy esztendeig élt s ezért sohasem tudta
teljesen elfeledni. Ugyancsak bánatában házasodott meg ismét, hogy
Borbálát talán elfelejti… Nem, az asszony a másvilágról sokáig
visszajárt éjszaka s ugyanezért sűrűn verekedett a második feleségével.
S ha lehetett, a vásárokra szökött Nyitrára, Ujvárra.
Az asszony nem szólt semmit, csak kedvesen, bánatosan, gyöngéd
szemrehányással rámosolygott a csizmadiára, mintha Isten tudja milyen
régen várna már az elhagyott házban. Majd fölállott és megcsókolta az
urát. Mintha a szél csókolja meg az elhervadt kert virágait ködös őszi
délután.
Kókusz megborzongott.
Most kezdte érezni, hogy valami különös dolog történik vele.
S hirtelen az jutott az eszébe, hogy az első felesége, a Borbála
idejében is elment egyszer a vásárra, habár erre semmi szüksége nem
volt. A menyecske ellátta minden jóval, meleg ággyal, lágy kenyérrel.
Mégis elment, mert rossz vére hajtotta. Mire hazajött, már kiterítették
a szomszédok az asszonyt. Beleugrott a kútba. Mert Kókusz a vásárra
ment. Talán ezért se tudta elfelejteni Borbálát?
Az asszony megcsókolta balról, megcsókolta jobbról. Nini, mintha most
már melegebb volna a csókja? Olyan meleg, mint akkoriban volt, mikor még
Kókusznak nem jutott eszébe vásárra menni.
A csizmadia nekimelegedett. Megmozdulni nem mert, mintha tudta volna,
hogy nem valóság az, ami körülötte történik. Csak állt, álldogált s
boldogan engedte, hogy Borbála – kékszemű, lenhajú, fehérarcú, mint akár
az esti menyasszony – jobbról-balról körülcsókolja, megölelgesse,
megsimogassa.
Egyszer aztán nem állhatott ellent a vágyának. Fölemelte a karját a
menyecske derekának irányába.
A szeme egy pillanatra lecsukódott. S mire kinyitotta, a
határcsárdabeli, ráncos szoknyájú korcsmárosné borult vállára, egy
nagyon fekete, nagyon tüzesszemű teremtés, aki még a fuvarosok keresetét
is elszedte annakidején. De férficsizmát is elfogadott ajándékba.
Borbála valamely láthatatlan szárnyakon tovaröppent. Vagy talán kerekek
voltak a lábán, amelyek a szoba sarkába vitték. Ott megállt
kartonruhájában és két kezét búsan leeresztette.
Kókusz Pál undorodva taszította el magától a csárdásnét. Hogy is ne!
Majd ő ezzel a mindenkiével fog ölelkezni, mikor itt van az ő drága,
imádott felesége.
A csárdásné úgy kapaszkodott a csizmadia nyakába, mint a folyondár.
Megbénította a kezét, letapasztotta a száját. A székére húzta maga
mellé. Nagy tüzes szeme úgy csillogott, mint valami állaté.
S egyszerre újra pecsenyeszag töltötte meg a szobát, friss hóillat
áramlott be a láthatatlan ajtón és kezek, öklök döngették az asztalt,
amelyeknek hozzátartozó karjait azonban nem lehetett látni, Harmatos
külsejü üvegek táncoltak az asztalon, gömbölyű borospoharak részegen
fölfordultak és cimbalomszó is zengett. Egy fuvaros nagyott csattantott
ostorával valahol messze, szán csilingelt és komondor ugatott.
A csárdásné átölelve tartotta a csizmadia nyakát s nem engedte, hogy
megforduljon arra, ahol a feleségét érezte.
A pecsenye finoman, fehéren omlósan kínálkozott a puha cipóról. A piros
bor szikrázva tündökölt, a cimbalom lágyan pengett.
Akkor megfordította a fejét Kókusz Pál, habár a csárdásné erősen fogta.
Hát látja ám Borbálát, amint tőle eltávolodva a régi kis házuk virágos
kertjében a kackiás, fiatal szolgabíró ölében üldögél. Igen, Garaminak
hívták a csinos szolgabírót, aki fütyörészve szokott elmenni a ház előtt
és mindig hamisan kacsintott be az ablakon. És most ott ült Borbála az
ölében, hátul a lugas a szőlőlevelekkel, amelyek között gyümölcs sohasem
termett. Már mennek is kettesben a lugas felé.
A csizmadia borzasztó fájdalmat érzett a szívében.
Mire Borbála alakja a szolgabiró alakja nyomán kis vonakodás után eltünt
a lugasban, a csizmadia rettenetesen fölordított.
Egy nagy, fekete macska ugrott a fejére, a borosasztal összedőlt, a
lámpa elaludt. Vak sötétség lett.
„A mi csizmadiánkat“, amint a bajmóciak Kókuszt nevezték, napok mulva
lehetett életre kelteni. Csaknem megfagyott a lakodalmas éjszakán.
De egészséges már többé sohasem lett. Az arca megsárgult, a haja hullani
kezdett és mérgesen köhögött. Miután néhány fogát is kihuzatta a
borbéllyal, sivító lett a hangja és csunya szavakat kiáltott a fiatal
asszonyoknak.
Tudományával sem volt kedve dicsekedni, olykor elment a templomba s
nézte, hogy imádkoznak az emberek.
A vele egykorú falusiak szemébe fürkészve nézett s olykor félénken,
szinte szégyenkezve megkérdezte, vajjon emlékeznek-e Garamira, az
egykori szolgabíróra? Milyen ember is volt? Igaz, hogy szerette az
asszonyokat? Különösen az ő asszonyát, mialatt a vásárt járta? Hogy is
volt? Mint volt?
Ki emlékezett volna? Nagyon régen volt az már.
Egy tavaszi napon, mikor már zöldült a kis hegyoldali temető, Kókusz Pál
kibandukolt a temetőbe. Az első felesége sírját benőtte a gaz, a hólé
befolyt a sírba és a kis kereszt megdőlt. A csizmadia sokáig állott a
sír fölött, végül csúfolódva megkérdezte:
– Boris, jó volt a szolgabiróval csókolózni? Jó volt a kútba ugrani?
A kártya nem hazudik.
Téli este volt a budai házban és Ilona leányasszony kártyát vetett
Galambos Máriának.
Mary, – az ypszilon fölött két ponttal és tekintélyes farkincával, –
alapjában mitsem változott azóta, mióta egy szál trikóban elindult a
világba, hogy táncával, szépségével, ifjúságával ékszert, pénzt és szép
ruhát keressen. Piszkos kis szállodai szobákban lakott – a sötét kis
szobák olyan pontossággal és emlékezetességgel vonultak végig életén,
mint akár a karácsonyok, szilveszterek és más házi ünnepélyek, amelyeket
mint jó családból való leány élete minden körülménye között megünnepelt.
Sok kis szálloda-szoba volt elraktározva emlékezetében, portások, éjjeli
szolgák, akik a ládát cipelték az állomásra s hó szakadt, szél
süvöltött, szikrák repkedtek a mozdony kéményéből és nagy bundában jött
a vasuti kalauz, amint tovább utazott egyik városból a másikba, hogy
ismét táncoljon, férfiakra mosolyogjon, kedves vagy kedvetlen barátnőkre
tegyen szert. Aztán megint egy kis szűk szállodai szoba, megint egy
gonosztevő külsejü portás, éjjeli szolga, aki a markát tartja, fodrásznő
sok mesével, mondanivalóval… Ebbe a halálosan megúnt életbe, mint orgona
hangja az unalmas hosszúra nyúló misébe belézendült a kártyavetés.
Galambos Máriának senkije sem volt, senkiben sem bizott, csupán a
kártyában. A kártya neki soha nem hazudott, megmondta az igazat,
tanáccsal szolgált a jövőre, megvígasztalta a szomorúságban. A füstös
kis hotelekben, ahol az artista-lányok vándorlásaikban meghúzódtak,
esténkint előadás előtt, vagy késő éjjel előadás után gyakran
megkérdezte Galambos Mária:
– Vajjon ki tud kártyát vetni a hölgyek közül?
Egyszer Angliában azt mutatta a kártya, hogy óvakodnia kell egy kis
fekete embertől. Azóta kerülte az alacsony, barna férfiakat. Moszkvában
egy kékszemü barátnőjére figyelmeztette a kártya, aki valóban útjába
került… De Mary már előre óvakodott a kékszemütől. Éppen óvatosságának
köszönhette, hogy meg nem csalta.
Ilona leányasszony, a tarkaruhás, lerongyolódott táncosnő egyike volt a
legjobb kártyavetőknek. Pompásan tudott a kártyák nyelvén, mintha közeli
atyafiságban lett volna a furcsa kártyafigurákkal. Olykor hosszu
szónoklatokat mondott a zöld nyolcashoz, máskor kezével megsimogatta a
tök ászt, ha megfelelő helyre jött. Nyolcszor-tízszer megkeverte a
kártyát, az ujját megnyálazta és átszellemült arccal fordult Máriához:
– Most pedig ne gondolj semmire, mert akkor nem jöhet ki a kártya.
Balkézzel emelj.
A szekrényben huszonnégy személyre való ezüst volt, az értékpapirosok
egész fiókot foglaltak el egy megbizható bankban és a vasszekrényben
ezüst levesestál színültig tele volt a világ különböző aranypénzeivel és
két szekér szenet fuvaroztak a pincébe, mikor lehullott az első
hópehely: Galambos Mária ma is oly babonás figyelemmel hallgatta a
kártya üzeneteit, mint hajdanán, amikor egy szoknyája volt és éjjel
kimosta a másnapra való fehérneműt.
– Valami leány van itt, valami fiatal hölgy, aki egész este
alkalmatlankodik… Valami rokon, távoli atyafi. Ez valamit akar tőled,
állhatatosan, folytonosan töri valamiben a fejét. Sokat gondol rád. És
vele együtt gondol valamely fiatalember is. A fiatalember a hölgynek
udvarlója. Tán el is akarja venni. De ez nem egészen bizonyos, –
mondotta Ilona, kártyái fölé hajolva és ujja hegyével rendezgette a
figurákat, alig érintve őket.
A petroleum-lámpás megvilágította a figurákat a himzett terítővel
borított asztalon, mert a villany és a gáz csupán üzletbe, a színházba
való, odahaza legjobb és legolcsóbb a petroleum. Ilona egy kalácsmorzsát
gyúrogatott az ujjai között és a fejét félrehajtotta, mint a tök felső.
– Nincs valami fiatal lányrokonod? – kérdezte hirtelen.
– Nincs! – felelt Galambos Mária.
Ilona a fejét csóválta.
– Akkor bolond ez a kártya. Megpróbáljuk még egyszer.
Gyorsan kevert és keverés közben behunyta szemét, de ismét csak előjött
a fiatal hölgy alakja a kártyában és állhatatosan akart… Mindig akart,
gondolt, fejét törte. Mi lesz ebből?
Harmadnap egy nyugalmazott altiszt külsejü, repedt haranghangú, italos
arcszínű, zömök férfiu egy télikendőbe bujt, vékonyka fiatal leányt
terelgetett befelé a Galambos Mária szobájába.
– Gyere már. Nem harap meg a nagysága.
– Kicsodák maguk? – kérdezte idegenkedve Mária.
– Hát már nem ismersz? – csodálkozott az altiszt. – Én vagyok a Jóska
bácsi, a Mari néni öccse… Mari nénéd tavaly halt meg Várpalotán és még a
halálos ágyán is mondogatta, hogy téged mindenesetre fölkeressünk. Rózi
szinésznő akar lenni, azért jöttünk hozzád…
Galambos Mária a zöldköves gyűrűt megforgatta ujján, a messzi, alig
látott gyermekkor rettenetes nyomoruságából valóban kiemelkedett
valamely gyümölcsös kofa alakja, akit talán éppen Mari néninek hívtak.
Egy vastagbajuszu rendőr is járt azon a környéken valahol. Nagy csizmája
és rozsdás kardja volt. Pincében laktak és a kard csörgött a grádicson.
Ez volna tán a Jóska bácsi?
Ilona leányasszony a kályha előtt állott és a kezét melengette.
Jelentőségteljesen hunyorított Máriára, mintha csak azt mondta volna:
– Ugy-e a kártyák nem hazudtak?
Aztán előrelépett Ilona és rászólt a leányra:
– Vesd le a kendőt!
A leány szótlanul engedelmeskedett.
Vékony, alig tizenhat esztendős, barna, falusiasan piros arcu leányzó
volt. Ilona gyorsan megvizsgálta a szemét, – amelyet elég értelmesnek és
kifejezőnek talált, – a fogát, amely szokatlanul fehér és finom volt,
kis füle mellett természetesen göndörödött haja, mig keze néhány napi
ápolás után igen fehér és finom lehet. No és a lába.
– Emeld följebb a szoknyád! – parancsolta.
Vékony, de igen finom szabású lábszárakat mutatott a vastag harisnya.
Mint két virágszál, olyan volt a láb, alul csodálatosan kicsiny,
hosszúkás és nyerges lábfejben végződő.
– Szakasztott Alexandra Bajálka! – dünnyögte Ilona a fogai között.
Galambos Mária unottan vállat vont.
– Ha semmi különösebb tehetsége nincs, akkor éppen olyan, mint minden
fiatal leány. Ilyen voltál te is, én is…
– Nos és mi közönséges, mindennapi teremtések voltunk? – kérdezte Ilona
leányasszony éles hangon.
Mária legyintett:
– Akkor még könnyebb volt boldogulni. Kevesebben mentek a táncosnői
pályára. Manapság minden dologtalan masamód-leány álma a szinpad. Mit
tanult a kisasszony?