vagyunk a férfiakkal?
Valamit a Jóska bácsi fülébe súgott, mire az altiszt mély torokhangon
válaszolt:
– Meghiszem azt! Agyonütöttem volna!
Ilona összefonta a két kezét és bólongatva nézett Máriára. Galambos
úrnőt mutatta az egész dolog. Nem szeretett idegen emberekkel sokáig
foglalkozni.
– Fölfogadom szobalánynak! – mormogta rosszkedvü unalommal.
– Azt nem! – kiáltott közbe az altiszt. – Az én lányom…
Rózi azonban gyorsan lehajolt és kezet csókolt Galambos úrnőnek.
– Csakhogy a közelében lehetek! – mondta igen szerény hangon és
öntudatos hízelkedéssel.
Máriára kellemetes hatással volt a leány alázatos, mégis kecses
meghajlása.
– Aztán majd meglátjuk, – dünnyögte. – Majd meglátjuk, lesz-e kedved a
szinésznői pályára? Most pedig menjenek ki a konyhára. Hány esztendős
vagy?
– Tizenhat, kezét csókolom.
– No, majd meglátjuk, – felelt némileg megenyhülve Mária.
Midőn egyedül maradtak, Mária komoly szemrehányással fordult
barátnőjéhez:
– Mi az ördögnek varrtad a nyakamba ezt a leányt? Mi közöm nekem ahhoz,
hogy neki jó a foga? Az enyém is az volt…
Ilona alattomosan nevetett:
– Hát csak mi ketten legyünk a rossz, vén nők? Senki se legyen már
rajtunk kívül rossz egész Magyarországon?
– Attól félek, lopni fog ez a leány! – mormogta elgondolkozva Galambos
Mária.
– Majd vigyázunk rá, – felelt Ilona. – Az a fődolog, hogy a kártya nem
hazudott.
Amadé téli lovaglása.
Délutánonkint lóra ült és csendes ügetéssel járta be a határt. Tél felé
járt, olykor könnyü hó fedte be a réteket. Az útszéli szent kápolnájában
olyan elhagyottan töltötte napjait, mint egy nyugalmazott tiszt úr, aki
aránylag fiatalon falura költözik, napközben a kutyájával beszélget,
esténkint a múzsáknak hódol, német és angol verseket fordítgatván az
íróasztala számára. Amadé – másképen nem is hívhatták – a varjakat és
kopár mezőket félig lehunyt szemmel, bánatosan félrehajtott fejjel és
bús fütyörészéssel nézegette délutánonkint a nyeregből, a körmét
mindennap fényesítette és a kamáslija hófehér volt lábán, verseket
mondott magában, amelyeket itt-ott olvasott Childe Harold-ban vagy az
Anyégin-ben és a tekintete mindig oly elmélázó volt, mintha még mindig
egy kis osztrák színház nézőterén álldogálna és félvállal hanyagul
támaszkodik a páholyok mellvédjének, míg túlról, egy páholy
jobboldaláról olykor egy fehérkeztyüs kéz feléje irányítja a
gyöngyházzal kirakott látócsövet. Esztendők múltak el azóta és Amadé
délutáni lovaglásaikor mindig úgy helyezkedett a nyeregben, hogy az
erdőszélről, egy bokor mögött bármely pillanatban megfigyelhetné őt a
nagyon fehér keztyük tulajdonosnője. Egyszer talán, titokban,
rejtőzködve átutazik a tájon, a kovácsnál felesleges óvatosságból
megerősítteti a hintó kerekét és ezalatt kis sétát átutazik a tájon, a
faluba, vagy az erdei úton, ahová Amadé nyugdíjaztatása után csendesen
visszavonult. Vigyázni kell tehát a mozdulatokra és a beszédekre, hisz a
látcsöves hölgy egykor csupán a finomságokat szerette, halk szavakat,
álmodozó lépéseket, a zenében Mozartot és a költészetben a helyet, ahol
Lenszky sírhalmáról zeng a lant. S olyan előkelő volt, mint egy
főhercegasszony. A főhadnagy csak félóránkint kapott pillantást a
páholyból s mire vége volt az előadásnak, az elrobogó fogatban a
lámpások havas fénye egy pillanatra megmutatták a jegesmedvebőrt, a
főhadnagy szíve és kedve szerint lehorgaszthatta a fejét, midőn a Piros
almánál korsó sörét és kolbászát elfogyasztotta.
Azelőtt, évekkel előbb kedvese volt az előkelő hölgy, ám a végzet
másképpen rendelkezett, szinte búcsu nélkül váltak el egymástól, holott
megszokták, hogy naponkint gyönyörködjenek egymás hangjában, a
Práterben, a titkosabb helyeken karonfogva sétáljanak és nyaranta a
fürdőhely játékasztalánál egymás mellett ültek, kevesebbet figyelve a
játékra, mint egymás hangjára, figyelnek lélegzetvételre, könyökük
érintkezésére, – míg egy napon a katonának önkénytelenül eszébe jutott,
hogy az iskolában a francia tanár sokszor oktatta a növendékeket, hogy
hölgyeknek nem illik terhükre lenni egy finom férfiúnak s elvonulni kell
az útból, midőn a hölgy tekintete úgy kívánja. „Még ha belehalok is!“ –
gondolta magában Amadé, midőn harmincesztendős korában nyugdíjazását
kérte, hogy végképp eltűnjön a dáma közeléből, akit csaknem egy
évtizedig szeretett. Kis ősi birtoka volt, folyócska szelte át a
réteket, a fákat többnyire nagyapja ültette és a templomban külön padja
volt, családi címerével. A fűzfák estefelé a kert sötétjében úgy
ölelkeztek, mint régi ismerősök, apja barátai, anyja barátnői, a cinke
reggelenkint éppen úgy füttyentgetett a deres eperfán, mint
gyermekkorában és a nagy cserépkályhákban a tél hangjai – a sikság
fölött futó szél mormogása, bükkfa-hasáboknak recsegése és a láng piros
lobogása mitsem változott, csupán a karosszékből hiányzott Zurdoky
Sámuel, aki gyermekkorában életre, bölcseségre, francia szavakra
tanította. Halkan és álmodozva ment lovával estefelé a hóesésben, –
valahol egy messzi nagy városban most gyulladnak föl az ezernyi lángok,
szánok és kocsik robognak az utcák faburkolatán, rózsaszínű velencei
tükre előtt ül a dáma és púderrel takarja be a kis szarkalábakat
halántékán, melyeket a bánat helyezett el ott a katona emlékére.
Egy este, midőn lehajtott fejjel belovagolt udvarába, az ebédlőből
szokatlan világosság szüremlett ki a hóra. Izgatottan ugrott le a
nyeregből.
– Vendég. Egy idegen nő, – mondta varjubajusza alatt a hajdu, amíg a
hátasló fejébe kapaszkodott.
Amadénak nagyot dobbant a szíve. Úgy érezte, hogy a téli estének nagyon
drága illata van, mintha ibolyaparfüm áradna egy hermelines női
bundából. Orrán át szívta a levegőt, mert a szájával kiáltani szeretett
volna. Ezüsttel kivert utazóbőröndök szaga, havanna-szivar illata és az
expresszvonat füstje csapódott arcába, amint előre sietett: egyszer,
télen együtt utazott a dámával délre…
– Eljöttem, hogy lássam újra, Amadé! – mondta a hölgy az ebédlő-asztal
mellett, ahol eddig régi arcképalbumot forgatott.
A bundáját csupán széjjelnyitotta és az orosz sapka fején fátyollal
borítva, a balkezén fenn a keztyű, csupán a jobbja meztelen, amelyen
vakítótűzü gyémántok tündököltek. Amadé térdreereszkedve csókolta meg a
dáma kezét:
– Asszonyom, lenyugvó napom gyönyörű ragyogása ez az óra.
– Már két esztendeje, hogy nem látom. Az első évben nyugodt voltam.
Elment. Minden szerelem így szokott végződni. Mindig sok férfi rajongott
értem, körükben néha megfeledkeztem a maga bánatos arcáról. Újabban
azonban álmatlanság gyötör. Hiába mondom az imádságomat esténkint, álom
nem jő szememre, az operában a helyet nézem, ahol maga utoljára állt,
néha hátrafordulok hirtelen, hátha ott találom mögöttem…
– Asszonyom.
– A bálakon unatkozom, esténkint a tűzbe bámulok s arra gondolok, hogy
maga is valahol, messze a tűz előtt ül és a parazsakat nézi. Hisz azt
igérte, hogy sohasem hágy el, Amadé?
– Nagyon boldogtalan vagyok, asszonyom.
– Esküdött, a szívemre helyezve kezét, hogy mindig-mindig én leszek az
oltárképe, nélkülem már nem élhet és szívébe golyót küld, ha egyszer
elhagyom. Lám, semmi baja, Amadé. Még fiatalabb és frissebb, mint az
előtt. Bizonyosan nem gondol már reám soha.
– Sokat szenvedek, asszonyom.
– Emlékezik, midőn elhagytam, midőn elhagyott, egy kedves jóbarátra tett
szert váratlanul, a finom és előkelő francia urra, aki magával esténkint
a Piros almánál vacsorázott.
– Kedves, jó fiú volt.
– Én küldtem őt magának, hogy ne legyen egyedül. Én legalább mindig
tudtam, hogy mit csinál, mit gondol, kinek udvarol, óh, mert nagyon
féltékeny voltam.
– A francia úr a kedvese volt!
– Nem, Amadé, én senkit sem szerettem igazán, csak magát. És most két év
után újra eljöttem, hogy lássam, hogy a hangját halljam… Örvendek, hogy
nem váltotta be gyakori fenyegetését, az öngyilkosságot. Örömömre
szolgál, hogy egészséges, rózsaszínű az arca, fiatal cselédasszony fűti
a kályhát és hímzések vannak itt, amelyeket nem ismerek.
– Az anyáméi.
– Most láttam és megnyugodtam. Azt hiszem ismét fogok aludni esti
imádság után.
Az előkelő hölgy fölemelkedett helyéről, csendesen kivonta a kezét a
katona kezéből és bundáját összefogva, az ajtó felé ment.
Amadé térdreállva nézett utána.
Az ajtó kinyílott, majd bezárult.
Egy perc mulva száncsörgés hallatszott az országúton a udvarház előtt.
A katona a falról lekapott egy pisztolyt és habozás nélkül a szívének
irányította a csövet. Behúnyta a szemét, fölsóhajtott és megnyomta a
ravaszt.
A pisztoly csütörtököt mondott. Valaki levette róla a gyutacsot.
Félix grófnő.
– Ah, Istenem, csupán előkelő emberek érdemesek arra, hogy az írók róluk
írjanak! – sóhajtott útitársnőm Süvöltő és Buji között, a Nyirség északi
részében, ahol olyan mély a sár, hogy többnyire ökrökkel vontatják az
utazókocsit. Akkoriban azzal töltöttem a napjaimat és esztendőimet, hogy
szerte utazgattam az országban, minden cél vagy különösebb elhatározás
nélkül. Szerettem útszéli fogadókban üldögélni és a vásárosok
elbeszéléseit hallgatni, a sarokban meghúzódva. Ismeretlen kis
városokban sétálgatni délutáni napban és örvendezni az unatkozó nők
emberpillantásainak, amint macskáik mellett gunnyasztottak az ablakban.
Holdfényes éjjeleken falvakon áthajtatni, a cinterem bádogteteje fénylik
és leromlott urasági lak húzódik meg a jegenyefák alatt, a ferde
zsalugáteren lámpafény szűrődik, egy elhagyatott öregúr tán francia
könyvet lapoz az ágyban. Ah, nyári búcsún a monostor körül lépkedni alvó
lányok és asszonyok között. És olykor csókot lopni idegen házakban, mint
a házalók lopják a szép gyermekeket.
Útitársnőm, akit a véletlen sodrott útamba, nevelőnő volt és a
nagykiterjedésü méltóságos Pazonyi-család szolgálatában állott. (A
családban mindig volt egy kamarás, de az rendesen nem törődött falusi
rokonaival.) A kisasszony esztendőről-esztendőre, sőt néha havonkint
változtatta tartózkodási helyét. Sok kisasszony volt a Pazonyi-családban
és mindegyiket meg kellett tanítani a szokásos francia kifejezésekre,
egy ábrándos dalra a zongorán vagy a nagy mazúrra. Útitársnőm ennélfogva
úgy megszokta az örökös utazgatást, mint akár Sztrogoff Mihály. Olykor
két-három nap alatt ért el egyik faluból a másikba, ahol a megművelésre
váró kisasszonyok várakoztak. Nyugodtan aludt az útszéli csárdában, míg
a pincében tán ádáz bankóhamisítók üldögéltek a korhadt hordókon. „A
Pazonyiak kisasszonya!“ mondták a csendlegények, ha gyanus alakokra
vadásztak az országúton. Hány esztendős volt? Ki tudná? Az ügynökök
közvetlensége és fiatalos kedve játszadozott hervatag hajócskái körül.
Az arca kissé rezes volt, mint azoké a nőké, akik sportolnak a
szabadban, vagy titokban iszogatnak. A szeme azonban zöldesszürke és
igen előkelő volt, mint egy meglettebb angol hölgyé, aki éppen a
gyarmatokra utazik tisztán fia meglátogatására… Természetesen sok
mindenféléről beszélt útközben, amíg olykor elhallgatóan vigasztalan
tekintetet vetett az utazóhintóból a bánatos őszi tájra, ahol a nyári
köd is lovagcsizmában jár a sár miatt és a bokrok fölött rongyos
köpenyegként izzik kisértet-gazdája után. Majd sárgaborítékos könyvet
vett elő és pár percig olyan előkelően és szertartásosan tartotta a
könyvet maga előtt, megigazítván az indiai kendőt térdén, mint a varsói
vonaton az orosz földről hazatérő kokott, hogy muszka hercegnőnek nézzék
a galiciai tisztek. Dohányszínű ruhája és kerek kis kalapja volt, egy
arany fácántollal és kutyabőrből való hajtókeztyűk a kezén. Bizonyos
volt ostor- és az útifölszerelésben, amellyel a kíváncsi
parasztlegényeket elhessegeti az ablak elől, miközben vetkőzik.
– Mily kár, hogy kiveszőben vannak az előkelő emberek! – sóhajtotta,
bezárta a könyvet, amely navarrai Margitról szólt. – Amint a nemes
dámvadak, a fejedelmi bölények, gimszarvasok és a kócsagmadarak
kiveszőfélben vannak, úgy tünnek el a földről az igazi előkelő urak.
Gondoljunk csak hazánk történetében Nagy Lajosra vagy Rezső
trónörökösre… Én láttam őt… Medvevadászaton… Ah, Csernyiczky Félix még
akkor az udvarnál szolgált, nem pedig a méltóságos rongyos Péri-Pazonyi
familiánál. Engedelmével, uram, nincs elzüllöttebb náció, mint az
elszegényedett magyar középosztály. Csernyiczkyak ellenben grófok voltak
egykor lengyel földön, és én titokban Félix grófnőnek írom magamat
naplómban.
– Csernyiczky? – kérdeztem bágyadtan, hogy résztvegyek a társalgásban.
Útitársnőm színésznőies mozdulattal kopogott néhányszor mutató- és
középső-ujjával a térdén.
– Igen, – mondta szemlesütve. – Mi már nagyon régen ismerjük egymást.
Több, mint húsz esztendeje. Ő engem kezdettől fogva Félix grófnőnek
nevezett. Azt hiszem, meg is esküdtünk titkon egy búcsújáró helyen a
szent barátnál. Sajnos, Csernyiczky jobban szereti a bort és a dáridót,
mint a rendes életet. Az ősei, a várgrófok évszázadokig mindig mulattak
és az első éjszaka jogával éltek. Az ősök bűnei miatt nem is lehettünk
mi egymásé… Ő nevelő a Pazonyi-család szolgálatában, amint én nevelőnő
vagyok. Csupán egy fedél alatt lehetünk egyszerre. Vagy én szököm el,
vagy Csernyiczky…
– Csernyiczky, – mormogtam és sok varjút láttam egy erdőcske ritkuló
fáin, amely úgy tünt föl az alkonyatban, mint egy angol rézkarc.
Bizonyosan ott lakik a nyírségi varjukirály.
Útitársnőm mereven rám nézett és kiszámított lassúsággal mondta:
– Ő már három embert ölt meg párbajban.
Ah, a varjakról egy csöndes kertiház jutott az eszembe, ahol a szélben
jegenyék hintáztak és egykor ott laktam egy korai őszön és női arckép
volt az éjjeli szekrényen. Vajjon mit csinál most annak a fotografiának
a mása?
– Igen, – feleltem. – Csernyiczky…
Útitársnőm az állát a tenyerébe hajtotta, amint ezt valahol a színpadon
látta, – talán egy kis városban, valahol Galiciában, ahol tisztné volt
és a vándortársulat az Arany-elefántban játszotta Sardou szalondarabját…
– Az élet telve van megfejthetetlen talányokkal. Némely ember akkor is
boldog, ha egész nap egyebet sem tesz, mint a boldogtalanságát
kovácsolja. Mások pedig már csak sírva tudnak elaludni esténkint, jó
mélyen belefúrni a fejet a párnába és zokogni, mint egy megvert gyermek.
Mily bölcs dolog a természettől, hogy a síróknak könnyü, csendes álmot
küld, amely fölüdíti arcukat és fényesíti szemüket, mintha a
babajavítóban lett volna összetört testünk az éjszakára. Én például néha
azért sírok esténkint, hogy másnap jókedvem legyen. Bizonyos nőknek az
esti sírás olyan, mint a hasis… Ah, mikor jól, szabályszerüen, előírás
szerint bőgött az ember, azt hiszi, hogy ezzel eleget tett minden
kötelességének. Lám, Csernyiczky más fajta. Ő esténkint a pohár mellett
szeret tartózkodni és mindenféle neveket irkál az asztal lapjára.
Bizonyos betűket nagyszerüen tud lerajzolni, kitünő lovas és a
hadiiskolában a legjobb matematikus volt. A Pazonyi-ifjak úgy beszélik a
franciát, mint a nagykövetek. Mindenre megtanítja Csernyiczky a fiúkat.
Uram, még borotválkozni is maguk szoktak a fiúk, mert ez megtakarítás.
Csernyiczky, miután a hadsereget elhagyta, egy grófkisasszony
udvarmestere volt. A grófnő naplót írt minden estve és mindig beleírta,
hogy mit mondott Csernyiczky. Csernyiczky évekig, amíg lélekjelenléte
bírta, mindig vigyázott, hogy új hazugságaival föl ne döntse régi
hazugságait. A grófnő nem szándékozott férjhezmenni és az volt a terve,
hogy három agglegénybátyjának áldozza föl a jóságát, az ápolást, a
gondját. És közben mindig Csernyiczkyre gondolt…
Utitársnőm szenvedélyes büszkeséggel mosolygott, mint régi
udvartartásairól beszél egy elűzött királynő.
– Oly finom volt, mint a hársfa apró tavaszi levele és a kék erek kezén
oly gyöngédek, mint a svájci havasok között a mélyen kéklő hegyi folyók.
A legidősebb bátyja Angliába ment rókára vadászni és a boldogult velszi
herceg hagyatékából megszerezte azt a száz palack magyar bort, amelyet
Rezső királyfi küldött egykor barátjának. A borok különös üvegekbe
voltak zárva és hiteles jegyzőkönyv kísérte a drága szállítmányt új
lakhelyére, a finom és gyönge grófnő pincéjébe. E borok felügyelete a
ház legbizalmasabb szolgájának Csernyiczkynek teendője volt. A grófnő
naponta két pohár bort ivott, mert a háziorvos ezt tanácsolta. És mint
mindent, a borivást is naplójába írta a drága teremtés. Egy napon,
sokkal előbb, mint ez lehetséges lett volna, Csernyiczky azt jelentette,
hogy elfogyott a századik palack is a velszi herceg borából.
A grófnő visszavonult szobájába, fölütötte naplóját, pohárral mértéket
vett és kiderítette, hogy tíz üvegnél több nem fogyhatott el a nevezetes
borból. Hová lett a hiányzó kilencven üveg bor?
Mielőtt a vizsgálat megindult volna, Csernyiczky mindent bevallott a
grófnőnek. Ő maga itta meg a grófnő gyógyszerét.
És bár közben többször eladott lovakat és teheneket az uradalomból,
anélkül, hogy valakinek elszámolt volna, a velszi herceg borait nem
bocsátotta meg a grófnő. Csernyiczkynek távoznia kellett. Lám, végzetes
szenvedélye nélkül még boldog lehetett volna szegény!
Utitársnőm őszinte könnyekre fakadt.
Falun hajtottunk keresztül, ahol derékig érő víz folyt az utcán. Árvíz
maradványa. Csónakost hívtam és egy ottlakó rokonomhoz készülődtem
estére.
Utitársnőm elgondolkozva nézte készülődésemet.
– Most táncmester a rongyos Péri-Pazonyiaknál, néhány hitvány palackbor
miatt, – mondta és megrázta a kezem, mint az amerikai nők.
Jeromos bátyám.
– Ne legyünk rosszak, – mondta egykor anyai nagybátyám, aki némi részben
nevelt, miután célbalőni és sétapálcákat gyűjteni segítettem.
Olyan fürtös, álmatag feje volt, mint a tiszt urak miniatür-képein
láthatók, akik Napoleont Oroszországba kísérték és a medaillont
ünnepélyesen az otthon hagyott kedves, vagy feleség nyakába akasztották.
Jeromosnak hívták és olyan halkan örült, mint egy októbervégi délután.
Fiatal korában a gárdánál is szolgált, – minden Csáky szeretne a
gárdánál szolgálni, – párbajban egynehány embert agyonlőtt, vitőrrel
kiemelték a balszemét és fekete selyemkendőt hordott fején, a körme
mindig rózsaszínü volt, titokban, éjszaka, naplót írt, flótázott a kerti
házban vagy nagyon erős borokat ivott bizonyos évfordulókon, amelyeket
előre megjelzett a kalendáriumban, ilyenkor valamennyi pisztolyát
fölporozta, megcsókolgatta az imakönyvét, végrendeletet írt német
nyelven, aztán egyet kacagott és lefeküdt aludni. Ám legtöbbször mégis
csak az ebédlőasztal vége felé üldögélt, hátat fordítva a kántornak és a
papnak – tíz esztendeig, amíg falun laktunk, – a balkezébe hajtotta a
fejét és unottan hallgatta a körülötte zajló beszédet. Sötét szeme olyan
fáradtan feküdt az aranykeretes üveg alatt, mintha több év óta
egyhuzamban éjszakázna. Nagyon keveset beszélt és a nők közül csupán
hugát, anyámat tisztelte.
Ha nők is ültek az asztalnál, Jeromos a kántorral beszélgetett, akit
mindenkinél jobban becézett, mert a kántor a boritalt szerette.
Kedvelője volt a szép fehérnemünek, ingeit Pestre küldte mosatni és a
kerti házban egy barna szentkép volt, amely előtt buzgón imádkozott
névnapján. Kis térdeplője volt, régi rózsafüzér a zsebében és oly
megvetőleg beszélt az életről, halálról, mintha ő maga tulajdonképpen
részese sem volna az emberi sorsnak. Bizonyos évi jövedelme volt,
amelyet mérnöki pontossággal fölosztott és halála után jegyzeteket
találtam, midőn több hónappal előre kijelölte azon napokat, midőn pénzt
ád a cigányoknak, miután azok kedves dalait eljátszák, a Valse de Moscou
évente többször fölhangzott a kerti házban, oly ünnepélyességgel, mintha
halotti misét mondanának valahol.
A cigányok frakkban muzsikálnak, – régi frakkokban a Jeromos
ruhatárából, – a prímás komolyan, szinte meghatottan álldogált a banda
előtt és az öreg kontrás ilyenkor soha se merészelt vakarózni, amit
egyébként szeretett. A nagybőgős, miután olyan fekete volt, mint a
szurok, a falnak fordítva húzogatta vonóját és a cimbalmos gyakran a
levegőben felejtette a verőket, nagybátyám, Jeromos komolyan, sápadtan,
falfehéren ült egy mély karosszékben, a lábát keresztbe vetette, a
szemét lehunyta, oly mozdulatlan volt, mint egy halott. A primásnak
borítékba zárva adta át a honoráriumot a délutáni muzsikálásért, nagy
sétákat szokott tenni a folyóparton, meg-megállott és oly figyelmesen
nézte a Tisza kanyarodását, mintha először látta volna. Majd tüzoltásban
vett részt és öreg parasztnőket hurcolt ki a vállán égő házakból. Télen
megfürdött a befagyott folyóban és volt egy kedvenc kutyája, egy
utálatos buldogg, amely mindenkit lehúzott és Jeromos olykor óraszámra
üldögélt a nagy fa alatt Grób társaságában, szabályos időközökben
megsímogatta a kutya nagy fejét és néha csaknem könnybeborult szemmel
nézett rá, mint egyetlen barátjára.
Egy napon levelet hozott Jeromosnak a pirosnadrágos postás-legény,
holott a Deutscher Sport-on kívül más ujságot nem olvasott.
Aranymetszésü, lilaszínü pecsétes levél volt, külső országból jött, – a
francia regényekben a grófnők leveleznek ily papiroson. Jeromos
bezárkózott a kerti házba és alkonyatig csupán buldoggjával
foglalkozott. Majd a pisztolyokat próbálta ki a nagy kert hátuljában,
egy ártatlan, pihenőre térő szarkát repülése közben széjjellőtt, nagy,
fehér kezével gondosan, tisztán visszahelyezte tokjukba a fegyvereket és
könnyedén intett nekem, aki az őszi estét bámultam az üveges verandáról.
– Jőjjön hozzám teázni, öcsém! – mondta kimért udvariassággal. –
Befűtjük az orosz katlant.
Ilyesmi nagy ünnepség volt, valódi muszka szamovárja volt Jeromosnak és
midőn annak pöfögését hallgatta, véleménye szerint szép ifjúsága
álomképei tünedeztek föl a kerti házban. Követségnél szolgál,
expressz-vonatokon utazik és nagyvilági nők fehér válla mögött fénylik
egyenruhája, a hölgyek hajszíne párisi, fodros, vöröses, szőke és finom,
mint a sampányer színe, az illat a ruhájukban, kastélyok és előkelő
estélyek különös illata, cipőjük csaknem gyöngédebb, mint keztyűjük és
hímzett zsebkendőcskéjét mindig elejti valaki, midőn a teafőző zúgni
kezd és az erkélyen elrejtett zenekar régi keringőt játszik.
– Elutazom innen! – mondta Jeromos hideg és eltökélt arccal, mintha
veszedelmes párbajra indulna korán reggel.
Elnyújtózott a karosszékbe, csendesen szivarozott, olykor a füstbe
bámult:
– Csak anyádat sajnálom! – mondta a szivarjának.
Kiöntötte a teát, a szemembe nézett, mint még sohasem.
– Hány esztendős vagy?
– Tizenhat.
Gondolkozott, a lakktopánja orrát szemlélte.
– Jó kor, – felelt foghegyről. – Én már javában férfi voltam akkor.
Remélem, te is férfi vagy… Tehát én ma éjszaka elutazom innen…
Eddig lassan, kimérten beszélt, mint az előkelő urak a színpadon, de
rajta csípte magát s igyekezett természetes lenni.
– Nézd, kedves unokaöcsém, egy nőtől kaptam ma levelet. Azt írja, hogy
már többé nem szeret, férjhez megy, küldjem vissza az emlékeket,
amelyeket tőle kaptam, arcképét, imádságos könyvét… Bolondságot,
harisnyakötőt. Egy falevelet. Egy hervadt virágot. Mindent, ami eddig
vagyonomban volt. Én visszaküldöm.
Éppen olyan unottan bámultam, mint Jeromos bátyám szokott:
– Azt hiszem, néha előfordul ilyesmi.
– Előfordul, – felelt hirtelen keserűséggel Jeromos és a hangja
megremegett. – Csakhogy nekem nincs elég erőm. Végezd te el helyettem.
Barna fadoboz állott az asztalon. Talán rózsafából készítették. Egy
barna és semmitmondó női arckép került elsőnek a doboz fenekére. Az
arcképre ennyi volt írva: „Mary. Karácsony.“ Később egy ezüstcsattos kis
biblia, – a Jeromos párnája alól. Aztán egy kis velencei legyező a
vasszekrényből. Selyem harisnyakötő.
Nagybátyám lehunyta a szemét.
– Siess, vidd magad a városba, a postára.
Az arcán hirtelen könnyek futottak végig.
– A címet már fölírtam a ládácskára.
Jeromos az ablakhoz állott, amíg a kerti házból eltávoztam.