mosolyogva. Tél apó elé sietett.
Megveregette a hátát, megsimogatta a kezét, dédelgetve a karja alá
nyult.
A budai temető fejfái a viklerek alatt összeérintették a könyöküket.
– Szegény vértanúm! – sóhajtotta Kornélia és alig hallhatólag fütyülni
kezdett a tükör előtt.
Az öreg honvéd tempósan, nagyot nyögve helyezkedett el egy magashátu
székben.
– Ej, haj! – mondta egy bedőlt sírboltból. – Azt a huncfut vértanút még
mindig szeretik az asszonyok?
Bizonyos fáradtsággal végiggurította fénytelen kék szemét a társaságon.
– Kávézzunk! – mondta özvegy Márciusné és mosolygott, mintha előre
érezte volna a kávé illatát. – Kávézik, Paja bácsi? Vagy borocskát akar?
Van ám az is a háznál.
– Kávécskát, fiam, – felelt az öreg ember.
A budai asszonyságok elhagyták a sírdombot, ahol szomoru ciprusként
üldögéltek, közelebb huzódtak az asztalhoz.
Csupán Kornélia álldogált halkan fütyörészve a holt-tükör előtt.
Megnézte magát oldalról, sőt hátulról is.
– Szabadság! – mondta dalolva.
– Az, fiam, – felelt Paja bácsi.
A kávésibrikek a viaszos vászonra kerültek és a sütemények omlósan
pislogtak ki kosarukból.
Halk kanálcsörgés hangzott föl.
Paja bácsi lesimította szakálláról a kiflimorzsát:
– Nem is volna rossz gazdag embernek lenni, – mondta dohos hangon. –
Mindennap ilyen kávéval lehetne élni.
A vértanúról, az ördöngősről többé szó nem esett.
A kapcabetyár.
A ruháján lilaszínű apró koszorúcskák voltak és szélesen ömlött alá a
karcsúlábú, médálionhátú székről, amelyen Gyöngyösi Julianna
ábrándozott.
Tavaszi este volt ekkor, az Ipoly fölött köd járt, mint lappangó
vándorlegény és a fák, bokrok a kertben fázékony kedvvel állongtak
helyükön. A kerítés barna x-betűivel hosszan nyulott el a kert mögött,
aztán egyszerre a betűk eltöredeztek, az x-nek egyik szára maradt
helyén, végül már az sem. Az erdő ide nem messzire volt, fehér-,
barnafoltos nyárfák vonultak meg az emelkedésen, ahol igen tiszta volt
minden, mert a hólé innen folyt le először, kékvarju kiáltott a fák
között és a galyakon, mint titkos jelvények, különböző madárfészkek
hintáztak. Most csendes volt az erdő s a fák alól egy ködből, ábrándból
való vitéz lépett elő.
Gyöngyösi Julianna nagyon természetesen azt hitte, hogy álmodik, midőn
az udvarház ablakából megpillantotta a vitézt. Kora délután óta
zenéléssel töltötte az időt. Egy divatos szerenádot tanult és a spinéten
s hárfán egyforma kedvvel játszá. A szerenád lágy hangjai még ott
bolyongtak feje körül, lisztes arcú Pierott áll színes ruhájában az
erkély alatt a havon s húros szerszámját kitartással pengeti. A
háttérben fénylő ablakok mögött vöröslő függönyökön túl tarka álarcos
bál repked, kibomlott hajú nők rohannak tova táncközben, vérpiros arcú
férfiak vágtatnak… Szemét sokáig lehunyva tartotta az egykori színésznő,
mert csak lehunyt szemmel lehet igazán ábrándozni. Midőn újra
körülnézett, Pierott elment az erkély alól, nyirkos tavaszi köd feküdte
meg az Ipolyt és a számtalan x-betűből összetoldott kerítés mellett
hosszú, nyugodt léptekkel közelgett valaki, aki idáig a besötétedést
várta az erdőben.
Egy betyár.
Julianna nyomban megismerte, mert a környéken már régen beszéltek a
betyárról, aki esztendők óta lappangott az Ipoly környékén. Valamely
jóravaló úri család ivadéka volt, atyafisága a megye, szeretője minden
parasztmenyecske s az úri hölgyek véle álmodnak, a neve Kázmér. A pajkos
Kázmér! Gyöngyösi Julianna szívére szorította a kezét. Istenem, most mi
történik? Férje nincs itthon, a cselédség gyáva. Hova meneküljön? A
betyár árvalányhajas kalapjában, vállára dobott fekete szűrében
nyugodtan, minden alattomosság nélkül lépkedett a kerítés mellett. Csak
éppen a háta mögé is nézett néha. Meg elkerülte a kert sűrűségeit.
Egy-két perc mulott el, aztán Kázmér már ott állott az ablak alatt,
amelynek egyik szárnya nyitva volt. Juliannának nem volt ereje még ahhoz
sem, hogy bezárja.
– Jó estét kívánok! – mondta Kázmér és a kalapját megemelte.
Kékszemű, barna ifjú volt. Az elbizakodottak mosolya az ajkán, a haja
hullámos és a nyakában szinte költői kedvvel megkötve egy kékpettyes
Lavallier-kendő. A szűr alatt rövid fegyver csüngött, mint az
orvvadászoké. Az egyik keze fekete selyemkendővel volt bekötve.
Bátorság, szinte nőies elszántság sugárzott harmatos szeméből, amint az
ablak alatt megállott, sem jobbra, sem balra nem nézett, csupán
Juliannára.
– Nyisson ajtót, szép asszony, mert az ablakon megyek be, – mondta
titkos jókedvvel.
Az asszony intett.
– Jőjjön, – mondta, vagy csak képzelte, hogy mondja. Egy fehér ajtót
félig fölnyitott s a betyár kalaplevéve a szobába lépett. A kályhában
maradék zsarátnok pislogott, mint vén ember piroskarikás szeme. A
hangszer szekrénye még nyitva, a hárfa aranyos rámája megpihent s a
falon komolyodva ketyegett egy nagy óra bagoly és zarándok társaságában.
– Milyen jó itt, – mondta Kázmér és a szűrét ledobta. – A becsületes
embernek van a legjobb dolga. A kegyed férje, gyönyörűség, görbe dolgot
még nem csinált életében. Istenem, ha egy hétig élhetnék nyugalomban!
A kényelmes széken elhelyezkedett Kázmér, kék szemével apróra
megvizsgált mindent a szobában, talán abból a szempontból is, hogy mit
visz majd magával, aztán az asszonyra tévedt a pillantása, amelyet kissé
dagadt szemhéjai alól megindultság nélkül jártatott végig a világszép
dámán.
– Kegyed ugy-e bár, színésznő volt azelőtt, mielőtt Gyuri elvette volna?
– kezdte a betyár a székén hátradőlve. A lábait egymásra vetette és nem
sokat törődött az asszony csodálkozó tekintetével.
– Színésznő voltam, – felelt Gyöngyösi Julianna. – Nem szégyenlem. Az
ország első színházának voltam tagja.
– Tudja, az mindegy. Színésznő: színésznő akár vidéken, akár Pesten.
Gyuri sok ellenséget szerzett magának a házasságával. Gyuri jómódú ember
s azzal számítanak a megyei familiák. Azt hiszem, kegyednek nincs még
itt egyetlen ismerőse?
– Nincs, – felelt Julianna. – Én lenézem a műveletlen, tanulatlan vidéki
kisasszonyokat és az asszonykákat, akik tehénfejésen kívül egyebet nem
tudnak. Nem óhajtok senkivel sem megismerkedni. Szeretek egyedül lenni,
olvasgatni, zenélni.
A betyár a hangszerekre nézett.
– A zenét sokfelé kedvelik, nálunk a leányok mind tanulnak zenézni.
Gyarmaton híres tanár van. Szarvadi. Igy hívják.
Gyöngyösi Julianna vállat vont. Büszke, nemes fejtartása volt, mint
Zrinyi Ilonának. De most még büszkébb volt. A betyár csendesen, gúnyosan
mosolygott a bajusza alatt.
– Mondja, szép asszony, nem szeretne például Görögháziékkal, az én
rokonaimmal megismerkedni? Az én rokonaimmal én rendelkezem. Rájuk
parancsolnék, megfenyegetném őket. És a többi. Ha egyszer meg volna
törve a jég, a többi már magától menne.
Gyöngyösi Julianna megrázta a fejét:
– Az ön rokonai éppen úgy nem érdekelnek, mint bárki a vármegyében.
Ismétlem, egyedül szeretek lenni. Szép könyveket olvasni legfőbb
mulatságom.
– Asszonyom, ön úgy látszik nem tudja, hogy Görögháziék a legelőkelőbb
emberek a vármegyében? A főispán rokonai.
Julianna legyintett.
– Még a főispánjuk sem kell.
A betyár a puska agyával megdöngette a padlót.
– Látom, hogy igazuk van az embereknek. Maga egy kellemetlen, hencegő
teremtés. Vajjon mire olyan nagyon büszke? Az urára? Gyurka hatökör volt
már az iskolában is.
Az asszony kipillantott az ablakon.
Zsandárok rézsisakja tünt föl az erdő mellett kanyargó úton. Hárman
voltak. Szürke köpenyegük erősen világított. Lovaik hosszú lábaikkal
sietve lépegettek.
Gyöngyösi Julianna az ablakon át a zsandárokra mutatott.
– Majd talán kiáltok nekik! – mondta és az ablakhoz lépett.
A betyár elsápadt, megriadva nézett körül. Nincs menekvés.
– Asszonyom, – kiáltotta riadtan. – Örökre híve leszek, ha megment.
– Önnek vér is tapad a kezéhez. Bünhődnie kell, – felelt Julianna.
– Könyörgöm!…
A zsandárkáplár leugrott a lováról. A terhelőt megigazította. Sokáig
bajlódott vele.
– Asszonyom! – szólt rekedten a betyár, – kegyed nem is tudja, hogyan
kerültem ide? Nem is kérdezte, pedig ha tudná… Én már nagyon régen
szerelmes vagyok magába. Imádom, asszonyom. S ezért is megérdemlem, hogy
megmentsen.
A zsandárok tanakodva néztek az udvar felé.
Az asszony az ablaknál állott.
– Belátom, hogy neveletlen, durva voltam, kérem, bocsássa meg. Hisz
szeretem, s ez a legfontosabb. Ezért szeretnék megtenni mindent, hogy
kibékítsem. Ha akarja, ön lesz az első dáma a vármegyében. Az én kezeim
hosszuak.
A betyár térdeplő helyzetből beszélt s az arca vértelen volt, mint a
papiros.
A zsandárok csendesen tovaügettek. Széles hátuk a szürke köpenyben
elvegyült a félhomály szineivel, csupán rezes sisakjuk meredt ki a
tavaszi ködből. Az asszony bezárta az ablakot.
– Megkegyelmeztem! – mondta.
A betyár talpraugrott, a fegyvert az asszony mellének szegezte.
– És most elő az ékszerekkel!
Klaránsz utazása.
A kisasszony oly szép volt, mint egy régi, nemes acélmetszet és
leginkább solymászó hercegnőhöz hasonlított. Egyetlen fehér kócsagtoll
emelkedett ki selyemsipkájából és a ruhája zöld bársonyból volt, mint a
lovagnőké. Tündöklő barna szemei nemes vén tölgyek alatt elvonuló erdei
forrás fényességéhez hasonlítottak és bevilágítottak a kis vidéki
cukrászboltot. A kisasszony teát ivott – cukor nélkül, mint a férfias
ladyk, akiknek saját teaültetvényük van a brit gyarmatokon. Mézet evett
és a vidéki cukrászbolt egyetlen likőrösüvegéből finom pálinkát ivott.
Az üvegen tintával rajt az évszám: 1812. Isten tudja, hogyan került e
ritka likőr a kis cukrászboltba, amelyet a solymásznő kedvéért a
fehérhaju tulajdonos áhítattal fölbontott.
Délelőtt volt s a cukrászboltban csupán a nyugalmazott tiszt olvasta a
„Pester Lloyd“-ot. A szürke katona korántsem köhögött annyit, mint
egyébkor, a legyek felé sem csapkodott csendes káromkodással az
ujságjával, meghatottan ült helyén az ablaknál s a pirosarcu, fehérkezü
tulajdonossal váltott néha alattomos pillantást, amint az a függöny
mögött megjelent.
„Kicsoda a nagyszerű idegen dáma?!“ – kérdezték szemükkel egymástól a
solferinói ördöngős fickó és Lionetti úr, akinél hetykébben senki sem
tudta fejére illeszteni a bársonysapkát.
A hölgy szakértelemmel kavargatta a teát, tündöklő tekintetével zavarba
hozta a tisztet, tulajdonost, tán még a bécsi élclapot is, amelynek
cimképén piros trikós hölgy állott zöld napernyő alatt, s ez volt éppen
a vicc.
Rövid idő mulva egy barna, kockás kabát imbolygott el a cukrászbolt
ablakai előtt. Olyanforma kabát volt az, amilyenben a pesti színházban a
vándorszinészt ábrázolják. A kabát gallérja föl volt gyűrve és miután
alaposan megfigyelte a cukrászbolt belsejét, az aranybetűs ajtón
betolongott és a kötött sapkát félméternyire huzta, amíg megszabadította
tőle fejét, borotvált, rezes arc s a hang oly édeskés, mint egy vén
papé.
– Gyermekem, a direktor mindjárt itt lesz a próbáról, – mondta a szinész
és letelepedett az asztalhoz.
A szinész megérkezése nem kellemes csalódást keltett a cukrászboltban,
ahol némelyek már szívesen elhitték, hogy a kócsagtollas, előkelő hölgy
átutazó osztrák főhercegasszony. A „P. Ll.“ bosszúsan megzörrent,
Lionetti úr hirtelen a madárkalitkánál talált elfoglaltságot, pedig csak
néhanapján nézett a búskomor rigóra.
– Mit próbáltok? – kérdezte érdeklődve a hölgy.
– Valami új operett ez. Nekem nincs szerepem benne. Angol ostobaság. Ha
vendéged lehetek egy pohár anizettre…
– Kedves Mályvai, maguk elzüllenek a vidéken. Kóstolja meg inkább ezt az
ó-pálinkát. Anizettet csak a bakahadnagyok isznak a kávéházban, – mondá
a dáma.
Mályvai vállat vont.
– Iszunk mi néha törköly-pálinkát is. Majd meglátod, Klári.
– Klaránsz, gyermekem. Matskaházi Klaránsz a nevem, – mond a hölgy
hevesen. – Nos, hogy megy nálatok?
– Sehogy, gyöngyvirágom, – felelt a szinész és hosszasan krákogott a
pálinka után. – A dráma éppen senkinek sem kell, üres a bódé, ha
szalondarabot játszunk.
– Majd megváltozik a helyzet, kisapám. Befőzöm ezt a vidéki várost. Be
én.
A komikus torz-mosollyal bólintgatott, mintha igen mulatságos dolgot
hallana.
– Csak főzd be, gyermekem. A társulat úgyis koplal karácsony óta.
A szinésznő letette a poharat, amelyben olyan pirosan csillogott a
szesz, mintha régi pápák vére volna. Az üvegen egy ó-apátság cimere
látszott.
– Mehettem volna a Nemzetihez, tudod, de mit csináltam volna ott? A vén
szinésznők minden valamire való darabot elvesznek a fiataloktól, – mondá
elbeszélő hangon Klaránsz és rubintgyűrűjére nézett. – Én játszani
akarok, amíg szép és fiatal vagyok, nem pedig a kelléktárban heverni.
Drámát, sok drámát. Gyönyörü hősnőket… Mikorára tűzte ki a direktor
„Fedorá“-t, amelyben bemutatkozni óhajtok?
A vénecske szinész nevetett:
– Nem szoktak nálunk előre kitűzni. Egy-két nap alatt elkészülünk minden
darabra. Még az operetteket is kéz alatt tanuljuk. Ám itt jön Somhegyi,
drága direktorunk.
Egy kövér, hód-bundás és dupla cipőtalpú férfiu nyomult a cukrászboltba.
Gyémántgyűrű volt a kezén és a nyitva hagyott bundán vastag aranylánc
csillogott elő.
– Isten hozott, Klári. Szép gyűrűd van. Ej, haj, jó dolguk van a pesti
szinésznőknek. És mézet eszel? Bezzeg, mi nem eszünk mézet, – mondta
mély, zsíros hangon, mintha a nyelvével érezte volna a rubintgyűrűt és a
sárga mézét.
Klaránsz fölemelkedett és nyerges lábát megmutatta a ruha prémjei alatt.
Majd sarkon fordult, hogy tetőtől-talpig láthassa a szinigazgató. A
direktor – bólintott a fejével.
– Becses kis kutya vagy, drágám. A primadonnánk már öreg, örökös
fejgörcseit és utálatos szeszélyeit megunta az egész város. Te vagy a
jövő csillaga. Klaránsz, fogadd hódolatomat.
Igy szólt Somhegyi, a művésznő reggelijét gavallérosan kifizette, a
karja alá vette a szende kezét és halk, turbékoló hangon megjegyezte:
– Nem muszáj ám minden reggel mézet enni.
Szállást mentek keresni. A kis girbe-gurba utcákon bibliai bőséggel
feküdt a sár. Deszkákon kellett átugrálni és egy mérges kutya Klaránsz
szoknyájához kapott.
– Istenem, hol járunk? – kérdezte a pesti szinésznő.
Az igazgató megveregette a művésznő fehérkeztyűs kezét.
– Itt mindenki lámpással jár besötétedés után. Ez már így szokás,
gyermekem.
– Erre, erre – szólalt meg hátul a komikus. – Itt lakott Fehérvölgyi
kisasszony, a művésznő elődje.
Egy kutyaszorítóba kormányozta a vén szinész a menetet és hasadt végü
mogyorófapálcájával megveregette a lakáshirdető cédulát. Az udvaron
szénásszekér állott és a farakás félig bedőlt havas oldalával.
– Itt van a szobácska, angyalom, – szólt Somhegyi.
Az udvar végén kis szoba állott, virágcserép volt az ablakban. A padlón
eldobott cukorka-papirosok, üres kucséber-doboz és törött parfümösüveg,
amelyre Blaha Lujza arcképe volt ragasztva. A vipera-szemű
parasztasszony a megvetés hangján tárgyalt a szinészekkel.
– Téns’asszony, mi a csendet szeretjük éjszaka, – mondta fenyegető
hangon.
Klaránsz elkeseredve nézett körül a kis szobában, amelynek sötét
almáriomában mintha szegény, megölt szinésznők hullái hevernének.
– Csak valaki fölsikálná legalább a szobát! – sóhajtotta kétségbeesve.
– Majd a kisasszony. Ez itt így szokás! – felelt nyomatékosan a
háziasszony. – Én is dolgozom reggeltől-estig. Nem érek rá az ilyesmire.
– Istenem, – mondta Klaránsz.
A komikus a vasuthoz ment a podgyászért. A direktor levetette bundáját
és megsimogatta a Klaránsz kezét.
– Gyermekem, legyen teljes bizalommal hozzám. Mely szerepben óhajt
föllépni először?
– „Fedórá“-ban. Hisz megirtam.
Somhegyi legyintett.
– Az nem magának való. A társulat sem tudja. Mit szólna Eszmeráldához?
Finom kis szerep. Ó, mi ismerjük jól a közönség izlését. Bizza rám
magát, kedvesem. Higyjél nekem, nagy művésznőt csinálok belőled. Csak
bizalommal légy hozzám, gyermekem.
Kétszer-háromszor megcsókolta a szinésznő kezét.
– Menjen a pokolba! – mondta Klaránsz szigorúan.
A direktornak sötétet villant a szeme.
– Te kis komisz! – mondta elkeseredve. – Most pedig fölsúrolhatod a
szobát.
Klaránsz vidoran fölkacagott:
– Szívesebben, minthogy a maga ostobaságait hallgassam.
Levetette a zöld bársonyköntöst, miután a direktor elvonult. A
rubintgyűrűt a zálogházba küldte, miután megcsókolta. A kigyószemü
parasztnő szívesen vette föl a nagykendőt, midőn a gyűrűt kezébe kapta.
Klaránsz vizet hozott a kútról és letérdepelt a földre. Olykor sírt,
máskor meg nevetett, amint a kis szobát fölsúrolta.
– Szinész-élet, – mondta Matskaházi a komikusnak, amint az munka közben
meglepte. – Mégis boldog vagyok, hogy szinésznő vagyok.
A vén szinész hamiskodva nevetett.
– Mindnyájan így beszéltek. Az első szerepet tudjátok legjobban. Jól
játszol, gyermekem. És most gyere a szekérhez, mert a ládákat nem bírom
egyedül cipelni.
Dombey.
– 1893. –
Húsz év előtt Dombey György az oxfordi algimnázium növendéke volt, rövid
nadrágban járt, szerelmes volt, beteges, korai elhalálozásra elszánt
ifjú volt, éjjel a szívverését, gyönge tüdejét és sovány karjait leste,
valamint a nagy fák zúgását, amelyek a régi kis algimnázium környékén
álldogálltak, beszélgettek és úgy viselkedtek, mintha személyes
ismerősei volnának Dombey Györgynek.
(Mindazok megnyugtatására, akik idáig gyanakodva, összeráncolt homlokkal
követték az írót, kijelentem, hogy Dombey György csupán álnév volt,
kölcsönbe Boz úrtól, akinek műveit akkoriban kezdte olvasgatni egy
gimnaziális fiucska, „La belle Izabella, donna Bella, Arabelle von
Macskaházy“ és „Dombey és Fia“, regény négy kötetben, „Niklas Nickleby“,
ugyancsak négy kötésben! Istenem, mily boldog-boldogtalan gyermek
vagyok! – sóhajtotta az ifjú éjszaka, midőn senki sem hallotta, csupán a
nagy fák, az algimnázium körül, esetleg a vadludak, amelyek a
csillagsugáros éjszakában nagy magánosságban repültek napkelet felé. S
ezzel már el is ment volna mellette minden, amit életnek,
viszontagságoknak, kalandoknak, élményeknek szoktak későbbi korban
nevezni az emberek.
Az ál-Dombey a valóságos életben egy szilaj, középkori rablóktól
származott uraság és egy enyhe, csupán elszegényedett
grófkisasszonyokhoz méltó finomságú, lágy, ábrándos, merengő és
szívfájós nevelőnő szerelem-gyermeke volt. Ugyanezért nem tölthette
gyermekkorát abban a városban, hol atyja a középkori zsarnok uralkodott,
parasztot nyúzott, urakat dölyfösen lenézett s az esperessel hamis
keresztlevelet állíttatott ki fia számára, hogy ne kelljen annak
„törvénytelensége“ miatt az idegen városokban szégyenkezni. Pedig
sok-sok esztendő mulott el, amíg a kispatakhoz hasonló csendességü, régi
pianinóból ködös tavaszi éjjelen elhangzott szerenádra emlékeztető
mosolygású és ábrándjaiban az ólomkatonák vagy a valóságos császárok
körül borongó hölgy, az elszegényedett grófi dáma jó magaviseletével
kiérdemelte, hogy László (más néven „a kis Dombey“) a valóságban is
nevet, címet, rangot és esetleg vagyont kapjon, amelyet majd gondtalan
kézzel tesz föl a szerencseszámra. Midőn az algimnázium körül a vén
nyárfák, iharok s jószagú ecetfák zúgtak, a későbbi gróf Leicester
Diamont még csupán Dombey-névre hallgatott. „Kis Dombey“ – mondta
magának éjjel, mikor bekövetkezendő haláláról, elhagyatottságáról és
édesanyjáról, a lágy tavaszi szélről gondolkozott, akit néha olyan
messzire érzett magától, mintha Dombey úrnő példáját követte volna.)
Tél volt s a nyárfák szépséges levelei, miután cigaretta-papiros módjára
összesodródtak, elmentek a folyó vagy a föld temetőjébe, a vadludak éji
kiáltása régen elhangzott a tájról, mint a vándor kuruckatona éneke, aki
egykor a határcsárdában dalolt, a hópelyhek oly vigasztaló némasággal
szálldostak alá messzi állomásaikról, mint megannyi gyermekálmok, a
karácsonyi kedvvel lobogó kandalló előtt a medvebőrön, olykor
fölcsilingelt a szánkó csengője a kis diák szobájába és rézvörös-arcú
hegyvidéki urak mentek farkasra vadászni az erdőbe. A favágó meseszerű
kopogása helyett mint riasztó riadalom dördült végig az erdőn a
puskalövés. Tél volt. Dombey megírta a végrendeletét, a párnája alatt
tartogatta, gyászjelentést pingált tussal, cinóberes családi címerrel,
amely így kezdődött: „Álomi Ábránd grófleány, mint édesanya és La Belle
de Matskaházy, mint jegyes jelentik, hogy…“ S a végén rondírással e
jellemző szavak: „Drága halottunk tetemét odatemetjük, hová a tél temeti
az elpusztult kis madarakat!“
La Belle nevelő-kisasszony volt a főszolgabíró leányánál s gyakran
cserélt regényt Dombeyvel a promenádon, ahol a kisasszonyokat sétáltatta
s ugyanakkor csúf grimace-t vágott az aranyzsinóros blúzban sétálgató
póstás-kisasszony után, amint a pap-tanárok udvarlását fogadta.
Matskaházy egy göndörhajú, barna és igen kicsinyszájú úrhölgy volt,
atyja megitta az eszét, ősi bundáját, az úri nő nevelőnőnek ment, holott
legjobban lovagolni szeretett volna a cirkuszban, midőn a félhomályba
borult magasságban a trapézok és hinták sejtelmesen meghúzódnak, az
oszlopokra függesztett lámpásoknak különös szaguk van s a zenekar olyan
csengőn játszik, mint valamely muszka-ezred tábori muzsikája. „Don
Cézár“ a pejparipa karcsún, vitus-zökkenésekkel terem a porondon, a
vörösfrakkos istállómester francia herceg finomságával segíti nyeregbe a
cilinderkalapos lovarművésznőt, az ostor csattan, a belisztezett arcú
bohóc hangos pukkanással vagódik hasra és az emelvényen a karnagy a
„Valse de Moskou“ ütemeit vezényli. La belle Matskaházy sóhajtott és
midőn álmait a sétatér bokrai között oly gyorsasággal elmondta, mintha
holnap már nem volna ideje többé az álmok elmondására, melegen,
barátságosan szorította meg kezét az ifjú Dombey Györgynek. Hisz a
regényhősi pályára csupán ők ketten szánták magukat a városkában, ahol
annyi nevezetesség volt még, hogy a fák különösen zúgtak, estve és
éjjel. A toronyóra mutatóján emberemlékezet óta egy vén csóka ült. Tehát
az időszámítás teljesen szünetelt.
Ismét éj volt, Pesten, ó-esztendő utolsó éjszakáján, részeg muzsika
zengett, a lámpások nekividámodva világítottak hajnal felé, mintha ők is
örülnének a bölcsőjéből ébredő gyerekecskének, tánctól, ivástól és sok
reménységektől kifáradt emberek hemzsegtek a mulatóhely oszlopai között,
hol Dombeynk olyan egyedül volt, mint gyermekkorában a folyóparton.
Talán éppen a Valse de Moskou-t játszák, szép édesanyjára gondolt
Dombeynk, midőn a vállát megérintette Matskaházy kisasszony:
– Emlékszel rám?
– Igen. Hát hogy történt?
– Meguntam mindent, mindent… Később Pestre szöktem, most már itt vagyok
évek óta. Táncosnő vagyok.
Még mindig olyan gyorsan beszélt Donna Bella, mint hajdanában, csupán
hangjának kellemetes üdesége ment el a pörkölt-színű falevelek után.
Göndör hajában rózsa, arcán anyáskodó mosoly, amellyel a régi szeretők
szokták fogadni azokat, akiktől békében, csendesen, szerelemben
elváltak.
– Lám, nem haltál meg mégse! – mondta La Belle, amint kicsit
elgondolkozott a multon. – Szép, erős, büszke ifjú lettél, Dombey.
Vajjon szeretsz-e még?
Dombey, miután a fák zúgásán kívül már egyebet is megtanult,
megsimogatta a táncosnő kezét.
– Természetesen, szeretlek, te karácsonyfa! Kár, hogy nem lettünk
egymásé. Én már vőlegény vagyok.
A táncosnő megszeppent. Félrefordította a fejét. A lámpásokba nézett.
– Furcsa, – mondotta csendesen.
Budai este.