az akácok jószagúak voltak az éjszakai esőtől. A ritka, őszies levegőben
messzire hangzott a kovácsműhely hangja és a korcsma előtt szüretelő
kocsisok ültek üres hordóik mellett. A szőlő megérett és édes szaga volt
az embereknek, mint a lakmározó dongóknak. Még egy régi urasági ház is
volt a faluban, olyan elhagyatott, régi kerttel, ahová csak tönkrement
öngyilkos urakat lehet elképzelni a nagy fák alá, vagy magányos,
elhagyott, őszülő hajú úrnőket, akik francia könyvet olvasnak és a
világért sem akarnak arra gondolni, hogy holnap jönnek az árverezők. A
régi uraság maradványa gyanánt foltos, vén vadászeb hevert a bedőlt kapu
mögött, öreg cselédasszonyok ruhát teregettek az udvaron és egy nagy,
erkélyes ablak nyitva volt… Talán az íróasztalon, az erkély mögött most
írja végrendeletét az utolsó tulajdonos.
Alig haladt néhány lépést a falu felé Nagybotos, két pejló zörgős,
rugónélküli bricskát hozott szembe vele. A kocsit szüreti edények
töltötték meg és a bakon egy piros, babos kendőjü, terjedelmes hölgy ült
és sárga keztyűiben keményen fogta a szárat.
A pejkók pompásan ügettek és a kerekek kattogásába vidáman belezörögtek
az edények.
– Nagybotos! – kiáltotta egy erőteljes, fölcsendülő mély hang a
bricskáról.
Viola néhány lépést tett a kocsihoz.
A kendő ugyan mélyen az urhölgy homlokába volt huzva, de óh, Nagybotos
nyomban megismerte az Amelie vonásait. A pasztell-arcocska barna lett
ugyan, de a sötétszürke szempár most is azzal a régi, csalfa, titkolózó
mosollyal nézett Viola úrra, mint hajdanában. Hatalmas keblek és vállak
keletkeztek a lenge termeten, a kendő alól előbukkanó szőkés fürtök
mintha hajporozva lettek volna.
– Hogy kerül ide, ahol a madár sem jár? – kérdezte vígan az asszony.
– Magához jöttem.
– Azt ugyan rosszkor tette. Szüret van a szőlőmben, ezer dolgom, mert
hisz kilopják a szemem, ha magam nem vigyázok. Ha kedve van, másszon föl
ide hozzám az ülésbe. Megyünk a szőlőbe.
Nagybotos ugyan régen elszokott az ugrásoktól, de a falusi levegő, a
váratlan találkozás fölfrissítette vérét és hamarosan a bakon termett.
Az asszony megnógatta a lovakat:
– Sári! – mondta.
Gyorsan és biztosan hajtott, a vasuti sineken nagy zökkenéssel vágtak
át, már hamvas szilvafák és vén diófák enyhe levelei surolták Nagybotos
kalapját. Amelie csupán az ajkát tartotta összezárva, amint a lovakat
kormányozta.
– Tavaly ilyenkor itt fölborultam és a lábamat törtem! – mondta kissé
mélabúsan és erősen a gyeplőbe kapaszkodott.
A présház falán egy régi évszám, a tűz már olyan pirosan lobogott,
mintha színházi dekoráció volna és a vén diófa alatt kis tábori székek
voltak egymásra borítva.
– Ez a szőlőm. Valamikor az anyámé volt, azért vettem, – mondotta Amelie
és a szűk, szürke kabátkát kigombolta. – Hát most mondja meg, miért
jött?
Messziről a szedőasszonyok éneke hangzott, a sárga dombon egy nyúl
futott és a szőlők között tarka madárijesztők állottak kiterjesztett
karral.
– Hát… azért a régi igéretért! – mondta csendesen Nagybotos.
Az asszony lehuzta a keztyűjét. Komolyan és ünnepélyesen nézett
Nagybotos úrra. Mintha az egyik szeme fényesebb lett volna, mint a
másik.
– Emlékszem, – mondta igen egyszerűen. – Igértem, megtartom.
Viola megragadta az asszony kezét:
– Amelie, kérem, bocsásson meg… csak tréfáltam önnel, hisz jobban
szeretem, jobban tisztelem. – Mondja, hogy él, mit csinál?
– Mint egy kutya, úgy élek, – felelt az úrnő és biztosító-tűvel föltűzte
világoszöld szoknyáját. – Látja, milyen nagy lett a lábam… Mindig
utáltam a fűzős, magasszárú cipőt, hisz a félcipőnél nincs szebb, – most
mégis ebben járok. Imádtam a selyemharisnyákat, nézze: most csíkos,
tarka, pamut, mint a falusi nőké. És milyen vastag lett a bokám, holott
olyan volt, mint a szarvasé.
– Finom és nemes most is.
– Egy darabig férjem is volt, de elkergettem, mert részegen megvert.
Magamban élek és a pap könyvtárából Zwingli életrajzát olvasom…
Esztendők óta nem láttam olyan férfit, akinek fodros, fehér inge van és
selyemnyakkendője. Maga az első… Kérem, udvaroljon nekem, úgy, mint
hajdanában, mikor el akart csábítani a budai korzón. Én meg száraz
szilvafát teszek a tűzre és jósolok magának a hamuból, mint a falusi
boszorkányok.
A hőstett.
Hadd mondom el egyszer az imádságos Stolniczky kapitány történetét, aki
odafent lakott a hegyoldalban a régi püspöki város fölött és olyan erős
volt, mint a medve. Gyermekkorunkban, messzi elmult időkben
vasárnaponkint láttuk őt a régi székesegyház körül, a fülkében lakó
kőszentek körül őgyelegni. Tizenkét szent szobor volt az ódon templom
körül és Stolniczky mindegyikkel barátságot tartott. Vasárnaponkint kora
reggel meglátogatta őket és néha még a délutáni litánia is a városban
találta őt. Gyakran mondogatta, hogy egyetlen vágya volna
tizenharmadiknak beállni a szentek közé. Esőben, viharban, télben,
nyárban csak álldogálni a keskeny fülkében, esetleg ócska
katonaköpenyegbe burkolózva hallgatni a szél süvöltését, ami itt a régi
székesegyház tájékán, a girbe-gurba utcák és pohos kanonok-házak között
olykor az orgona hangjához hasonlított.
Stolniczky nem volt mindig szent ember. A gyalogezred, amelyben
szolgált, Boszniába való bevonulásra kapott parancsot. Rendben lett
volna a dolog mindaddig, amíg öldöklésre került a sor. Valahol Szerajevó
tájékán Stolniczky kapitány egy öreg bosnyákot talált az úton, aki
hangosan szidalmazta az idegen katonákat és a katonák császárját.
Stolniczky pálinkát ivott ezen a napon, ami pedig nem volt szokása.
Előző napon bokáig lépett egy megölt ellenség útszélen folyó vérébe.
Hiába rántotta vissza a lábát. Véres lett az. Éjszaka azután a
hegyoldalakból szokatlanul hullottak a golyók, rövidet pukkantak a
fegyverek és apró lángok csaptak föl a sötétségben.
Stolniczky kapitány egyetlen kardszúrással leterítette a szitkozódó öreg
embert. A hegyes vas szinte észrevétlenül szaladt bele a bosnyák
torkába, egy vérsugárba fuladó kiáltás hangzott az eltorzult ajakról és
az öreg arc felejthetetlen rémületet, szemrehányást fejezett ki. A
bánatos szemek sokáig tapadtak mélységes szomorúsággal a kapitányra.
Stolniczky elfordította a fejét s mindaddig nem tudott megfordulni, amíg
a hörgést hallotta.
A hadjárat végén kapitányi rangot kapott, de már nem tudott ennek
igazában örülni. Nyugalomba kívánkozott, a kardját folyton véresnek,
borzalmat keltőnek látta, mikor derekára kötötte s éjjel fölriadt
álmából: hörgést hallott az ágy alól. Komolyan megbetegedett s csakhamar
megkapta, ami után vágyakozott: a penziót.
Se családja, se rokona nem volt. Valamikor egy régi kis budai kávéházban
töltötte a délutánjait. Odautazott, mintha hazamenne. Igen ám, de a kis
kávéházban a hadjárat alatt kétszeres figyelemmel olvasták az ujságokat
és az ujságokban nem csupán a regényfolytatások fölött vitatkoztak a
furcsa vendégek: Stolniczky ismerősük hőstettét mindnyájan olvasták és
midőn letelepedett a régi kis sarokasztalhoz, jobbról-balról gratuláltak
neki az öreg bosnyák megöléséhez.
Stolniczky megborzongott. Most látta, hogy mily vadállatok a civilek, a
vérontás tetszésükkel találkozik. Pedig ő nem azért ölt, hogy dicsőséget
keressen. Részeg volt pálinkától és a vértől. – Sietve hagyta el a kis
kávéházat, hogy oda többet be ne tegye a lábát.
A régi lakásán a háziasszony leányai fölcseperedtek, kisasszonyok
lettek. Körültáncolták Stolniczky kapitányt, akinek térdén lovagoltak
nem régen.
– A boszniai hős! – kiáltották.
Estére a dunaparti korzóra cipelték, ismerősöknek, ismeretleneknek
eldicsekedtek kapitányukkal, aki tömérdek embert megölt a hadjáratban.
Stolniczky hajnalban csomagolt és szinte szökve távozott el a barátságos
polgárházból, ahol hadnagy kora óta gyönyörködött a gyermekek
növekedésében, a budai kertek tavaszában és esténkint együtt zenélt vagy
regényt olvasott a családdal.
Budán nem is sokáig volt maradása. Ismeretlen polgárok, akiket eddig
csak látásból ismert, megszorongatták a kezét az utcán.
– Derekasan viselte magát, kapitány úr.
A kis korcsmában, ahol egy darabig senki sem ismerte, egy napon így
szólt a gazda feleségéhez:
– Róza, dupla porciót a halászléből a boszniai oroszlánnak.
Stolniczky szégyenkezve dugta nyakába az asztalkendőt, s többé a kis
korcsmába sem lépett be.
Ha magányos, csendes utcákon ballagott, ahol senki sem ismerte, olykor
hörgést hallott a háta mögött. Az öreg bosnyák haldokló hörgését. Nem,
nem maradhatott többé Budán. Neki vezekelni kell, Istennel kell
kibékülni, amiért az ártatlan öreg embert megölte. Fájt, sértette,
megszégyenítette az emberek magasztalása, mert bévülről egy belső hang
meggyőződéssel kiabált: gyáva gonosztevő vagy, Stolniczky!
Hol járt, merre járt, amíg a régi püspöki városba került? senkinek sem
mondta el. Kis házat talált a hegyoldalban és nagyon szerette az
ó-templomot. Senki sem ismerte multját, a kezéhez tapadó vérhez senki se
kívánt szerencsét, az emberek úgy bántak vele, mint öreg, nyugalmazott
katonatisztekkel szoktak. Nem törődtek vele, békében hagyták, a gyerekek
köszöntötték az utcán.
Egy vasárnap, amikor Stolniczky a templomba ment, girba-gurba utcán
haladott át, ahol rémült arcú, menekülő emberekkel találkozott.
– Veszett kutya! – kiáltották jobbról-balról és az asszonyok őrült
kétségbeeséssel vonszolták magukkal gyermekeiket. És a kapukat ijedten
becsukták a menekülők előtt.
Egy szegény asszony, – bizonyos Kovács özvegye, – három gyerekét ragadta
magával. A két kisebbik a karján volt, a harmadik, egy ötéves leányka az
anyja szoknyájába kapaszkodva futott a veszedelem elől. Apró, mezítelen
lábai tipegve, szinte fájdalmas sietséggel taposták a hegyes köveket. Az
asszony a kebléhez szorította kicsinyeit.
A kisleány egyszerre elbocsátotta az anyai ruhát és elbukott a köveken.
Síró sikoltással kapott utána az anyja, most elejtette a másik kicsinyt
a karjából.
S e percben föltünt a veszett kutya.
Komor, fekete falusi eb volt, dühödt morgással, fölhuzott farokkal,
tajtékzó szájjal rohant, mint a kikerülhetetlen veszedelem.
Egyenesen a hempergő, jajveszékelő gyermekeknek, tébolyodott módjára
sikoltó anyának tartott.
Stolniczky ekkor előlépett a fal mellől és botjával fejbekólintotta az
ebet.
Az állat meghátrált, aztán Stolniczkyra vetette magát.
A kapitány hatalmasan hadonászott botjával. Az eb dühödten támadott, a
bot eltört, s ekkor a kapitány a két kezével torkon ragadta az ebet. A
földre nyomta és megfojtotta, mintha valamely csodálatos erő és ügyesség
szállotta volna meg a gyermekek védelmében.
Ettől a naptól fogva nem hallott többé halálhörgést Stolniczky kapitány
az ágya alól. Sőt új ismerőseinek bevallotta, hogy részt vett a boszniai
hadjáratban.
A régi templom szentjei körül járkálva, már kiszemelte magának a
tizenharmadik fülkét, ahol álldogálni fog. Hős férfiak a szentek között
érzik jól magukat.
Nagybotos Viola.
Ernő, mert így hívták, mint a beteges kis fiúkat, akiknek tizenöt
esztendős korukban is hosszú hajuk és széles gallérjuk van, s barátjukat
szájba csókolják, – húsz esztendős korában vette föl ezt a nevet, amely
név alatt körülbelül kétezer nőnek bemutatkozott országunkban és télen a
hóba rajzolta vagy a zuzmarás ablaküvegbe karcolta, szerelmes levelek
alá kanyarította, amely leveleket költők műveiből állította össze és a
kis szobaleánynak épp olyan grandezzával vallotta meg, mint a gazdag
öreg asszonyságnak, – mintha már nevével együtt szerelmet is vallott
volna.
Nagybotos Viola Ernő egykor a Jézus-társaságbeli atyáknak volt a
kedvence a szatmári rendházban és Tamás superior komolyan gondolkozott
azon, hogy a nagytehetségű ifjút idővel Jézus szolgái közzé sorozza:
vasárnaponkint Ernő mindig sokkal több szentképecskét kapott ajándékba,
mint növendéktársai, valamint későbben is Ernő a nőktől, az élettől, sőt
az időjárástól is bővebb élvezeteket igényelt, mint bárki.
Házasságszédelgés, majd szerzetesi öltözet viselete miatt üldözték;
ékszerészektől ékköveket, uzsorásoktól pénzt és szépfeleségű polgároktól
barátságot csalt; talán hosszabb ideig tartózkodott egykor Vácott, mint
amennyi időre egy közönséges látogatás szokott terjedni a csendes
püspöki városban; vasuti kocsik alatt utazott egyik országból a másikba;
a francia kártyát mesterien keverte, de a díjért a repülő galambot is
lelőtte; egyszer önvédelemből megölt valakit a szász erdőkben és ha
többet ivott a kelleténél, ismeretlen embereknek elmesélte a gyilkosság
részleteit; a vonakodó nők – a nők néha azért ellenkeznek, mert az
ellenkezéssel önmagukat gyönyörködtetik – fenyegetésül meghallgathatták
három felvidéki nő szörnyű halálát, akiket Ernő visszautasítás miatt a
folyóba dobott, habár az effajta történetkét a tisztes családapák és
öreg kanonokok is föl szokták használni a nők körüli széptevésnél; a
nagyanyjáról azt mesélte, hogy Paskievics orosz generálisnak volt a
szeretője 49-ben, míg anyját Skóciába, egy zordon vadászkastélyba
szöktette a fiatal tiszt úr, Viktória királynő rokona (kár, hogy a két
öreg asszonykát többen ismerték a veszprémi templom hátsó soraiból);
atyja: az esztergomi herceg volt, aki mint a klasszikus versek fordítója
hírneves volt az irodalomban és születésének igazolására Ernő gyönyörűen
szavalt az eredeti Danteból strófákat; az úrhölgyekkel úgy bánt, mint az
éjjeli táncosnőkkel, a megismerkedéskor harisnyakötőjüket kivánta látni,
míg az éjjel szerencsétlen teremtéseivel, szájukkal éneklő, lelkükkel
síró dámáival, strucctollas kalapos és olykor túrót ebédelő hölgyeivel
úgy bánt, mintha valamennyien ama liliomos-házból származnának, amelyből
eredni körülbelül a legelőkelőbb dolog, még a királyoknál is és talán
ennek köszönhette számtalan sikerét Ernőnk a kivágott lakkcipők és zárt
nadrágok világában, midőn az éjjel kis színpadjain emeletnyi magasságba
emelkednek a szoknyafodrok; csupán az ápolónőket tisztelte, akik téli
hajnalon a Rókus kápolnájában imádkoznak, a sarkon még tünődő
várakozással állonganak az éj elszomorodott leányai és odafent, a kórház
magasságában, egy világos ablak mögött talán éppen akkor állítja a
spanyolfalat egy ágy elé a nővér, aki ezért a mindennapi szentmiséről
elmaradt. És ha az időjárás késő őszre fordult, Ernő a budai erdők
szállongó sárga levelei között olyan lágy léptekkel sétálgatott, mint
egy romantikus költő.
Meg-megállott, szinte könnybeborult szemmel nézte a hervadó tájat, szíve
mélyéből sóhajtott és eszeágában sem volt megszólongatni a randevura
váró hölgyeket.
Egyszer éppen hónapokig ostromolt álnevű levelekben egy uri asszonykát,
akiről a háziorvos a bizalmába férkőzött Ernőnek elárulta a nagyfokú
hisztériát. Ernő megleste őnagyságát a hangversenyterem előtt. Igen,
olyan volt a dáma, amilyennek elképzelte. Fekete, nyulánk, sovány. Az
arca a vastag puder alatt is kissé sárgás és sűrü fekete haja oly erős,
mint a lembergi ghettó hölgyeié. És az egyik szeme alig észrevehetőleg
kisebb, mint a másik és emiatt, mintha kissé kancsalítottak volna a
szemek, mint egy Tolsztoj regényhősnőé. Midőn fogatából kiszállott:
csodálatosan szép cipő, finom harisnya, elragadó metszésű láb
mutatkozott, amire Ernőnek egy régi jelmezbál jutott eszébe, midőn az
úrnők uszályukat karjukra vetették és a mazurka hangjainál Ernő egész
éjszaka csak a táncos női lábakat nézte. És a ruhatárban lelopott egy
cipőt a legszebb női lábról és sokáig tartogatta az ágyában. Piros
köpeny, fehér hattyuprém és tündöklő ékszer egészítette ki az úrnő
megjelenését. A kapun a sárga színlapok Csajkovszky zenéjét hirdették és
Ernőnek abban az időben csupán annyi pénz volt a zsebében, amelyen egy
levéljegyet vásárolhatott. Azon éjszakán levelet írt az úrnőnek, mint
külföldi régiségkereskedő, aki fővárosunkban időzve, a
hangversenyteremben megigéztetett. Ince pápa koronájából való Szűz Anya
szobrocskáját és a nagy pápa híres gyűrűjét kínálta az úrnőnek, ha még
egyszer láthatja. A levélre, mint Ernő számította, válasz nem jött.
Flóra gazdag és erényes úrnő volt. Ernő azonban nem hiába tanulta meg a
levélírást egy nagyon művelt öreg úri nőtől, akivel fiatal korában
évekig levelezett és csupán azért nem vette feleségül a hölgyet, mert a
Johannita-rendnek volt lovagja, – a régiségkereskedő üzleti hangú levele
után, mint francia herceg jelentkezett. Titokzatosan, aranyporzóju lila
tintával és egy előkelő fogadó levélpapirosán írt Ernő és nemsokára
ezután, midőn a Flóra háza előtt elsétált az Andrássy-úton,
megelégedéssel tapasztalta, hogy a polgáriasan fehér csipkefüggönyöket
sárga selyemfüggönyökkel cseréltette ki az úrnő. Mert hisz Ernő megírta,
hogy sárga rózsát látott a Flóra hajában ekkor és ekkor. A fogadói
portás azonban üres tenyérrel jelezte, hogy a herceg címére levél nem
érkezett. Ernő ekkor mint költő lépett föl. Levelében ecsetelte a
szenvedéseket, amelyeket a hölgy hideg vonakodása okoz neki,
természetesen Danteból citált, mert a hasonló származású férfiaknak nem
lehet más a költője, a fehér violát nevezte meg virágjának és néhány nap
mulva az Andrássy-úti ablakban három cserép fehér viola lett látható.
Minden más férfiú fölrohant volna e kedves jeladás után az úrnő
otthonába, hogy letérdepeljen a drágaság előtt, Ernőt azonban óvatossá
tették régi szenvedései. Többnyire éjjel sétált csupán az ablakok alatt
és kipuhatolta, hogy a gyönge világosságot az úrnő ágya mellett álló
villamoslámpa terjeszti. „Lehet, hogy az én leveleimet olvasgatja!“ –
gondolta magában Ernő és a szíve erősen dobogott.
Néhány hét mulva aztán eltökélte magát a döntő lépésre. Levelet írt,
amelyben megírta magáról mindazt, amit a fejezet elején közöltünk
Ernőről. Sőt nem felejtette el megemlíteni, hogy egyszer Pozsonyban, egy
régi templomban föltörte az oltári szekrényt… Ha így is szereti, ha ezek
után is ismerni óhajtja Flóra, legyen ekkor és ekkor a Hüvösvölgyben,
bizonyos padon foglaljon helyet, ott most nagyon szép az ősz.
Ernő elsétált az erdei úton, mintha csak véletlenül került volna e tájra
és botjával a leveleket piszkálta. A fák alatt, a csendes délutánban egy
szürkeruhás, lefátyolozott arcú, kistollas kalapkájú előkelő hölgy
üldögélt és az ernyőjével vonalakat rajzolt a földre. Flóra volt. Ernő
azonban a táj egy gyönyörű részletét figyelte éppen, az aranysárga erdős
dombot és ügyet sem vetett a várakozó hölgyre. _(Részlet egy
regényből.)_
Márciusné délutánja.
Márciusné, a vértanú özvegye tavasszal minden esztendőben ünnepélyt
tartott budai házában. Egy fekete fátyollal letakart, nemzetiszínű
szalagos acélmetszetről (amely egy köpenyeges, tollaskalapú
guerilla-vezért ábrázolt), lekerült a fátyol és kanyargós utcácskából a
vizmosta lépcsőkön, a hegyoldalba ragasztott házba mindenféle öreg
asszonyságok és öreg emberek bandukoltak fölfelé. Tavasz volt, a
Tabánban ragyogott a torony és a harangütések messzire hangzottak,
mintha a téli rekedtség elmulott volna a harangok torkáról. Márciusné
régi selyemruhában, fekete keztyűben és fátyollal hajában tett-vett az
ódon budai házikóban, virágokat helyezett kék porcellánokba és az
acélmetszetet gondosan megtörölgette.
– No, te lator, – mondta nevetős hangon, – megint eljönnek az asszonyok,
hogy rólad beszélgessenek.
Valóban topogott is már fölfelé a lépcsőkön két öreg asszony, bánatosak,
mint a temetői füzek, egy kis szél kellene csupán, hogy megrázza száraz
gallyaikat.
– Isten hozta! – mondta Márciusné és leültette az öreg asszonyokat az
acélmetszet alá. – Március nevében is köszönöm, hogy nem feledkeztek meg
az évfordulóról.
Az öreg asszonyok elhelyezkedtek, mint régi, mohos fejfák. Budai
asszonyságok voltak, akik egész életükben a kályha mellett ülnek, húsz
év óta nem voltak Pesten, a Várba szeretnének egyszer följutni, de
félnek a sikló-vasuttól és életük és mindenük a vasárnapi templomjárás a
Krisztinába. Tavasszal azonban meglátogatják Márciusnét, hogy a szokásos
uzsonnát elfogyasszák. A kávét a kávéházból hozzák, a süteményt a
várbeli cukrászdából… Komolyan, szájuk szélét törölgetve ültek az
acélmetszet alatt s egyetlen pillantást sem vetettek a „latorra“, akinek
tiszteletére összegyülekeztek.
Újra nyilik a kis kertajtó. Cifra kis kalapban (amilyenben már csak
Budán járnak), világos, de ócska köpenyegben egy madárfejü hölgy biceg
föl a lépcsőn. A budaiak figyelmeztetőleg megérintik egymás könyökét. Az
újonnan érkezettnek valóban karminvörösre van festve ráncos arca, amely
olyanszerű, mint a kert sarkába vetett, esőmarta régi kályhacső.
– Szabadság, szerelem! – kiáltja vékony hangon a virágos kalap, amint
megáll, hogy kifújja magát, – viharosan ölelkezik Márciusnéval és
halkan, kotyogva beszélnek, mint mikor két vén tyúk összetalálkozik a
sövénynél. A kiskalapos valamely rejtett helyről ibolyabokrétát vesz elő
és gyorsan az acélmetszet alatt elhelyezi.
– Úgy, úgy, Kornélia, te mindig kényeztetted e latort, pedig nem
érdemelte meg! – mondja Márciusné.
– A vértanú mindent megérdemelt! – felel áhítatosan Kornélia. – Istenem,
mikor a régi Nemzetiben játszottam és ő az első sorból tapsolt!… Talán
„Gringoir“-ban vagy „Bánk bán“-ban… Szabadság! Szerelem! Csupán az ő
kedvéért szeretnék még egyszer fiatal lenni!
– No lator! – szól Márciusné és int a fejével a képnek.
A tollaskalapu bő köpenyegéből egykedvüen nézi a társaságot.
– És Körmöcziné hol maradt? – kérdezi az egyik budai asszonyság. –
Tavaly nemzetiszínű övvel a derekán és zászlóval jött fiákkeren.
– A jó Fáni meghalt, hölgyeim, – felel élénken Kornélia és egy
holtemberképü tükörben megigazítja kalapkáját. – Igen… igen… A
forradalmi hölgyek társasága eggyel kevesebb lett. Eggyel kevesebben
ápoljuk a vértanú emlékét márciusban. A jó asszony bizonyosan azt hiszi,
hogy a másvilágon újra pásztorórázhat a vértanúval, mint egykor a
városerdőben…
– Amikor az esernyőmmel megvertem mindkettőjüket! – szólt közbe
Márciusné.
Kornélia gyors mozdulattal megsimogatta a háziasszony karját:
– Kedvesem, igen helyesen cselekedett… Habár Körmöcziné váltig
hangoztatta, hogy szívesen szenvedett a vértanúért. Ma chere! Ördöngős
férfiu volt a vértanú!
– Hallod, lator? – szólt ismét a közömbös acélmetszethez Márciusné. – A
dámák manapság is emlegetnek, pedig azóta nem igen van olyan férfi
Budán, akivel össze ne szűrték volna a levet. Mindegy a dámáknak, hogy
forradalmi ezredes vagy cserepár dobos valaki. Csak férfi legyen.
A régi katonai temetőből látogatóba jött mohos fejfák méltatlankodva
csóválták meg pókhálós fejüket.
– A vértanú szent férfiu volt! – mondta az egyik bizonytalankodva, mint
az esővíz csurog be a rossz ablakon.
– A legszebb ember volt Magyarországon. Olyan hangja volt, mint az
oroszlánnak… Szabadság! Szerelem! Mikor ezt mondta, ugrálni kezdett a
nők szíve!…
– A nők szíve! Majd mit mondtam, – felelt Márciusné és megvető
pillantást vetett az acélmetszetre. – Bolond lator volt a vértanú, aki
minden szoknya után szaladt. Azt hitte, hogy az egyik krinolin nem
olyan, mint a másik krinolin. Az én barchett-nadrágom azért nem tetszett
neki, mert Körmöczinének vászonalsója volt…
– Ma chere, barchett-et csak falun viselnek, – szólt közbe élesen
Kornélia.
Márciusné erre olyan vörös lett, mint a pulyka.
– Sajnálom, hogy ilyesmit kell hallanom. Azt hittem, hogy ti jó
barátnőim vagytok. S most kiderül, hogy mind hamis kigyók vagytok.
Egytől-egyig a vértanú szeretői voltatok. Ó, Istenem, micsoda
elvetemültség is kell ahhoz, hogy a jó barátnőt a háta mögött kijátszák
a férjjel.
– Drágám, ti nem is voltatok törvényesen megesküdve, – szólt könnyedén
Kornélia.
– Mindjárt megseprüzlek, – felelt Márciusné. – Életében elvettétek tőlem
a nyomorult latort, kifestettétek az arcotokat, emelgettétek a
szoknyátokat, a derekatokat ráztátok… Azt hiszitek, hogy én nem tudom,
hogy mi kell egy férfi elcsábításához? Csak a harisnyakötőt kell neki
megmutatni.
– És a szív-nemesség? A lélek műveltsége, kedvesem? – kérdé csodálkozó
hangon Kornélia.
Márciusné gyűlölködő pillantást vetett a vértanú arcképére.
– Hallod, te lator? Tudod most már, hogy mivel tettek bolonddá?
Fölkapta a fekete vásznat, amellyel az acélmetszet az év többi napjaiban
leborítva szokott lenni és gyors mozdulattal a vértanú képére borította.
– Úgy, – mondta. – A nemesszívü dámák most már nem látnak.
Odakünn öreg botnak kopogása hangzott.
Jégszürke fejü, görnyedt hátu, honvédsapkás férfiu botorkált az ecetfák
alatt. Mintha az elszökött tél térne vissza a budai hegyek közül.
A nadrágon, a cipő fölött, három gomb és zsinór volt.
– Paja bácsi! – kiáltotta lelkesen Kornélia.
Márciusné gyűlölködő pillantást vetett az egykori szinésznőre.