gyönyörködött, cserépbe helyezte őket, emlékezetével öntözte és
naplójába följegyezte a csábító szavakat, mozdulatokat és írókat, a
napokat és évszakokat, amidőn a különböző virágok nyilnak, amikor a
legkönnyebben letéphetők? Ki tépi le a sok kis ibolyát, amelyeket a
szívének könyvében egykor lepréselt Nagybotos? A rózsák – a teák és
Rambouliette-ek engednek-e majd tövisükkel az öreg kertész bácsi
kezének? Emlékeznek-e még a nők a hiábavaló sétákra, éjféli
beszélgetésekre, a gyönyörü, gondosan megirott levelekre, amelyeket
Viola úr befektetés címén írt, hogy majd egykor a sóhajtások, vallomások
és gyönyörü hazugságok alapján birtokába vehesse a hölgyeket, amikor
eszébe jut…
Hamar a naplót, a pontos évkönyvet, hová csaknem minden szót fölírt,
amelyet hatással mondott el a nőknek.
A napló így kezdődött:
„_Amelie_. Egykor táncosnő az első négyesben. Zenésze Mozart. Költője
Paul de Kock. Az antik ékszert szereti és gyakran meggyón a barátoknál.
Szereti, ha a férfiak komolyan veszik táncművészetét. Séta Budán, utána
vacsora csillagsugaras égbolt alatt a szabadban. Ilyenkor romantikus és
szívesen fogadja a szerelmi esküt. Szőke. Kora: 30 év. Két foga hamis.
De haja valódi.“
Nagybotos most már nem hevert napokig a kanapén, amíg a szerelmi
cselszövésen gondolkozott. Kissé régimódi kabátját, fodros ingét (benne
antik gombok) gyorsan felöltötte, a fodrásznál egypár fodorítás a
hajban, szénaparfüm és kivágott cipő.
Tíz éve nem látta Ameliet.
Szívdobogva indult neki a városnak, hogy leszakítja annak az órának a
virágát, amelyet a táncosnő egykor, csillagsugáros éjszaka megigért.
Souvenier, – Pesth.
Lakott valamikor Pesten, az Aranykéz-utca numeró 7-ben egy Janicsek Pál
nevű idősebb uriember, aki mint híres gyüjtő nagy tiszteletnek örvendett
a régiségkereskedők körében.
Janicsek magános, családtalan ember volt, a régi képek és műtárgyak,
amelyekkel lakását megrakta, a vén bútorok, amelyek körülvették, a
remekművü lámpás, amelyet esténkint meggyujtott, amely hajdanában egy
francia hercegnőnek világított, ágya, amelyben Mária Terézia aludt,
mindenért kárpótolták, ami másnak az életben kellemes és mulatságos
szokott lenni: nőért, gyermekért, atyafiért.
Janicsek Pál az öltözködésben is egy régen elmult divathoz igazodott.
Pesten akkoriban mindenki magyar ruhában járt, árvaleány-bokrétás kerek
kalapot tettek fejükre a mágnások, Podmaniczky Frigyes cifra szűréről
álmodtak a dámák, Zrinyi Ilonák és Lorántffy Zsuzsannák sétáltak a
Váci-utcában, – Janicsek Pál ugyanakkor széleskarimájú cilinderkalapot
helyezett a fejére, fehér pantalonján strupfli volt, frakkja kék és
nyakán magas gallér. Aranyvégü pálcikája egy századeleji gavallér
kezéből került a kezébe és a nyakában, a fodrok alatt, vagy mellényén, a
szíve fölött selyemszalagon, vagy vékony láncon kerek, aranyos
rámácskába foglalt arckép-festménykét hordott: valamely régi dáma
arcképét, akit aznapon a gyüjteményéből kiválasztott.
Abban az időben, mikor a fotografiát még nem ismerték, voltak festők,
akik krajcárnagyságú területre is le tudták festeni a legszebb női
arcokat.
Színes, tündöklő képecskék voltak, a dámák arca rózsaszínű és ruhájuk
divatos, finom.
Némelyik hölgy mosolygott, másik busongva nézett a távolba; galamb
repült vagy virágbokréta a képecske szögletében, esetleg régi kastély
körvonalai a háttérben, amely kastélynak bizonyos vonatkozása volt a
régi hölgyhöz: amint a festőnél megrendelték a képet, amely aztán a
megfelelő férfiak szíve fölé került.
A férfiak elutaztak, esetleg hadba mentek, messzi városok tornyai alatt
bolyongtak, de szerelmesük sohasem válott meg tőlük.
A kis kép igen alkalmas volt arra is, hogy éjszakára se hagyja el
őrhelyét a sziveken.
Öregemberek és hagyományok szerint: a kis képek tartósabb s igazabb
szerelmek voltak a férfiak és nők között, mint manapság a fotografiák.
Janicsek Pálnak legalább ezer női arcképe volt összegyüjtve a lakásán,
amelyeknek egy részét ágya fölé akasztotta, a többit vasládában őrizte.
Némelyik dáma több példányban benn volt a gyüjteményben.
Egy Metternich hercegnő például a képecskén pásztorleánynak öltözve,
gyepes halmon üldögélt, lábánál fehér bárányka heverészett és arcán
ábránd, mélabú és vágyakodás volt észlelhető.
Ugyancsak Metternich hercegnő másfelé lovaglóruhában, kezében vesszővel
állongott, álla férfiasan előrenyomult és szemében keménység, erősség
tükröződött.
A harmadik képen ragyogó báli ruhában, tündöklő arccal és villogó kék
szemmel, élveteg arckifejezéssel találjuk, mintha az ékszerei is
lehunyták volna vakító szemüket, amint a táncban elfáradva a távolból
hallgatja az édes báli muzsikát. Fenn pufók, rózsaszínű angyalok
hemperegnek, a hosszú fehér kézujjakon egy aprólékosan kifestett
zöldköves gyűrü…
Vajjon egy férfi viselte mind a három képecskét a szívén, vagy talán
több férfiú?
Janicsek úr mindenesetre elgondolkozott a hercegnő képeinek
összehasonlításánál és bizonyos megelégedést érzett, hogy manapság már
csupán egyedül élvezi a drága nőt, akiért több férfi versengett egykor.
Esztendők fáradalmas munkájával, temérdek utánjárással a legtöbb női
képről megtudakolta annak a nevét, akit a kép ábrázolt. Persze a hölgyek
már mind csendesen pihentek a messzi temetőkben, a hűvös sírboltokban,
vagy pedig öregasszonyok lettek, hogy senki sem ismerné meg őket.
Janicsek Pál a másvilági nők udvarlásában eltöltött esztendők alatt
csupán egyetlen hölggyel nem kötött ismeretséget. A neve titokban maradt
előtte, a legvénebb régiségkereskedő sem tudott a képecskéről
fölvilágosítással szolgálni.
A ráma, amely a képecskét átölelte, keskeny bronzból volt s rózsakoszorú
alakja volt.
A tenyérnyi képen uszályos fekete ruhában, magos turnérban, amely
rózsaszínű szalaggal volt felkötve, álmodozó magatartással állott egy
fehérarcú és feketehajú hölgy. Igen hosszú finom ujjaival egy
virágállványra támaszkodott, fehérharisnyás lábán szalagcsokorral
megkötött kis félcipő volt. Baljában apró fekete legyező és finom
fejével mintha hátranézett volna valakire, aki nyomon követi. Nagy,
élveteg szemében csábítás, csalogatás és csalfaság, mintha titkos útra
menne a kertek alá, hogy valakit megcsaljon valakivel. Ajkán nedves
mosoly. A háttérben fodros bárányfelhők, mint pünkösdi délután a budai
hegyek között. Aki ezt a képet kapta s szívére tette, az e hölgy
távollétében sem tehetett egyebet, mint folyton-folyvást sóvárgott.
Olajlámpás fényénél, éjszaka talán még szebb volt a kép, mint nappal.
Valaki talán nagyon sokat nézte régi éjszakákon ezt a képet, mert a
hölgy is mintha csak az este jöttével ébredt volna föl másvilági
álmából. Mintha igazi szeme visszatért volna a sír mélyéből, mintha
igazán mosolyogna, lépne – még gyönge ibolyaillat is áradt ruhájából.
A kép alján elmosódott és csupán néha, a nap bizonyos órájában látható
tollvonások, mintha vérrel írták volna: _Pesthi emlék_.
Janicsek úr éjszaka, midőn az Aranykéz-utcát elborította a téli hóesés
és már a bakter is aludni tért, gyakran nyugtalankodva hajolt a
megelevenedett képecske fölé:
– Vajjon ki vagy te szép ismeretlen hölgy? – mormogta magában.
A francia udvarból való díszes lámpában halk neszeléssel égett az olaj,
a régi bútorokon a bútorok régi gazdái foglaltak helyet árnyékalakokban:
itt egy pirosnadrágos Esterházy, amott a hegyeslábú varróasztalkánál
Déryné, a színésznő varrogatta kosztümjét.
Az ódon lakás régi bútorai megteltek éji látogatókkal.
A hercegnő elfoglalta helyét aranyvirágos karosszékében, Wallmöden
őrnagy gondolkozva hajlik sakkfigurái fölé, még a pipere-tárgyak is
megmozdulnak Pompadour asztalkáján, mintegy megérintve egy másvilági
kéztől. A széles ágyban szőkén, piros arccal nesztelenül álmodott a
császárnő telt árnyéka.
Az éjféli órában tartott estélyen pontosan megjelentek a bútorok egykori
használói, a húros szekrényen halk muzsikát pengetett a boldogtalan
Antoinette, Kelemen László színházigazgató pipáját és színlapjait
zörgette, egy Orczy bárónő fehéren, mint az angyal imakönyvecskéje fölé
hajolt, – csupán az ismeretlen, a gyönyörű nem adott magáról életjelt.
Fehérharisnyás lábán a kis szalagos topán nem mozdult meg, hogy
alászálljon a finom képecskéről Janicsek Pál aranykéz-utcai lakásán,
ahol a fali órán éjszaka, pontban éjfélkor, valóságos színjáték
játszódott le: csuklyás barátok vitték vállukon halott társukat,
táncosnő libbent tova az óra lapján, zsoldos katona baktatott nagy
csizmájában, majd a király koronával fején és hosszú palástban, sok-sok
kis gyermek, apró virágos kalapkában úri hölgy, frakkos poéta, alabárdos
éjjeli őr, legvégül fekete paripán a halál, amint lovagkeztyűs kezével
mutatja az óralap vándorainak a temető felé vezető utat. S halk
Chopin-mazurka zengett közbe az óra szekrényéből.
Igy multak az évek az Aranykéz-utca fölött.
Janicsek Pál a telet és a nagy havat szerette, mert legalább ürügye volt
otthon maradni kedves tárgyai között.
De aranypitykés frakkját és fehér mellényét még odahaza is felöltötte,
midőn előkelő vendégeivel, főként, ha az ismeretlen, csábos dámával
összejövetelt rendezett. A képecskét maga elébe az asztalra állította és
halkan bókokat gondolt és mondott.
Ekkor már ötvenöt esztendős volt Janicsek úr.
Hősünk álmodozó, túlfinomult életét, mint a nyugodalmas patak folyását a
mederbe zuhanó szikla, egy napon különös dolog zavarta meg.
A régi, aranykéz-utcai ház, amely odáig egy pesti patricius-család
tulajdona volt, gazdát cserélt. Az új házigazda, egy bevándorolt bécsi
asszonyság, először lármájával fölverte a házi csöndet, aztán
korcsmaüzletet rendezett be a földszinten. Majd később az udvaron álló
régi raktárhelyiséget táncteremmé alakította, ahol éjjelente a város
különböző részeiből összeverődött kéteshírű nők táncoltak.
Rézkürtökön fujták a tánczenét és a söröshordókat hangos puffogással
csapolták.
Viháncolás, énekszó, kiáltozás verte föl az éjszaka nyugalmát a csendes
házban; különösen a vadászkürtös tett ki magáért, ha sörrel megitatták.
A sötét udvaron, mint rejtelmes denevérek csapongtak a félhomályban a
női sikoltások. A helyőrség tisztjei sarkantyúkat csörgettek. Dominók és
maszkák jártak ki és be a kapun. Olykor leszúrtak valakit és a havat
pirosra festette a vér. A városi őrök a kapu előtt ácsorogtak, mert
ingyen italt kaptak a korcsmából.
Janicsek Pál ijedten, nyugtalanul szemlélte a körülötte történő
változást. A vadászkürt hangja búgva hatolt be csendes lakásába és a
nőszemélyek sikoltásai fölrezzentették csöndes álmaiból. Az éjféli
vendégek pedig egyenkint elmaradoztak, árnyból, ábrándból, holdsugárból
szőtt köntöseikben undorodtak volna átlépni az egykor romantikus ház
küszöbét, amelynek kapualjában összetaposott virágok, tánc közben
leszakadt, bepiszkolt szalagok hevertek, olykor vérrel bemocskolva. A
finnyás Metternich Paula maradt ki legelőször, később a pirosnadrágos
Esterházy úr sem jelentkezett éjfélkor. Lenn csattogott a réztányér,
puffogott a dob, Déryné ijedten tapasztotta fürtökkel eltakart fülére
rózsaszínű kezét. A császárnő fölébredt álmából és a szőke tavaszi
éjszakában, midőn az esőszemeknek szinte világos színük van, kilebbent
az ablakon és csillagsugáron elutazott, mint az álom. Sőt a muzsikáló
óra éjféli színdarabjaiból is megszökdöstek olykor a szereplők.
Legtöbbször a nagycsizmás zsoldos katona hiányzott a menetből, néha a
poéta, majd a táncosnő szökött el a bálba. Egy éjszakán a lovagkeztyűs
halál csupán a halottat cipelő szerzeteseknek mutathatta az utat…
Janicsek úr, a régiséggyüjtő, hirtelen magára kapta bő köpenyegét,
valami gyors elhatározás arra indította, hogy maga is körülnézzen a
„Caroline“-hoz címzett táncteremben. Csupán az ismeretlen gyönyörű nő
arcképét tette szíve fölé, mint talizmánt.
A bál javában állott. Talán farsang utolsó napja volt s az egykori
raktárhelyiség szorongásig megtelt táncosokal. A vadászkürtös biborpiros
volt az italtól. Parfüm- és virágillat vegyült ezerféle szagokkal, a
bécsi keringő csengve-bongva visszhangzott az egykori raktár falai
között.
A táncosok jobbra-balra lökdösték a bámészkodó öreg urat. Egy csizmás
hadfi a megtermett tulajdonosnőt segítette a forgatagban. A „szép Léni“
kövér ajka nyitva maradt a keringő mámorában és hátraszegett fején
bomladozott a szőke konty. Kis, feketehajú, fehérhomlokú táncosnő
frakkos poéta karján, száját csücsörítve, nevetve lejtett. Vöröshajú,
kékszemű, rózsáskeblű hölgy férfi módjára karolt táncosába.
A táncosok között most egy feketetunikás, fehérharisnyás, élveteg arcú,
magas, barna nő tünt föl a katona karján. Janicsek Pálnak hangosat
dobbant a szíve: „Ez ő!“
A táncosnő hanyagul, álmatagon, leeresztett karral forgott a keringő
ütemeire, az arca mozdulatlan, csupán nagy és élveteg szeme él fehér
arcában. A turnérja rózsaszínű szalaggal van lekötve – nyilván
kölcsönvette valahol a jelmezt – apró topánkáján, mint a szélben a
virágfejek, röpködnek a szalagcsokrok. Janicsek úr a szívéhez nyult. Az
arcképet kereste, hogy összehasonlítsa az eleven alakkal. A kép azonban
nem volt a helyén. Átkutatta minden zsebét, a kép eltünt. Mint akit
legdrágább kincsétől fosztanak meg, oly rémítő fájdalmat érzett az öreg
uracska. Szinte sírva fakadt és alig vette észre, hogy komikusan
eltorzult arcára a válla fölött furcsa pillantást vet a mellette
eltáncoló jelmezes hölgy a katona karjaiból – mint a képen az ismeretlen
dáma…
A következő percben a táncolók forgataga elnyelte a katonát és
táncosnőjét. Janicsek úr sohasem látta viszont sem a képet, sem
megelevenedett mását, pedig azután még gyakran látogatott el a
Caroline-terembe, midőn a táncos párok között keresgélő pergament-színű
öreg uracska nagy mulatságára volt katonáknak és civileknek, diákoknak
és civileknek. Korhelyek a nyakába sört öntöttek, mámoros táncosnők a
vállát érintették cipőjükkel.
A finom, átszellemült életet élt Janicsek Pál vénségére csupán a
Caroline-terem zajgásában érezte jól magát, mivel előkelő szalonja
föloszlott, a hercegnők elutaztak és ahol egyszer látni vélte
megelevenedett szerelmét: halála ugyancsak ott következett be. A
vadászkürtös indulót fujt a haldokló fülébe.
Kornél regényei.
Kornélnak négy asszonyismerőse volt, négy kedvese, egyik sem tudott a
másikról, csak annyit, amennyit Kornél elmesélt róluk. Természetesen
gyűlölték egymást, gúnnyal, tajtékzó dühvel emlegették egymás nevét:
Kornél ügyelt arra, hogy soha egymás közelségébe ne jöhessenek. Évek
multak el, Kornél hűségesen kitartott a négy asszony mellett. Egyiket
sem részesítette különösebb előnyben – néha mind a négyről
megfeledkezett egy ötödikért. Az asszonyok ekkor levelet irtak: néha egy
napon valamennyien. „Hol jársz, te lator? – írta Marianka. – Holnap
várlak ebédre. Tyuklevest magam főzök neked!“ Geraldine, aki a
romantikus elemet képviselte, miután még leánykorából ismerte Kornélt
tizenöt év előttről, halovány és érzelmes betűkkel írta: „Sok minden
elmondani valóm volna, egyetlen szerelmem, napok óta szomorú vagyok és
holnap alkonyattal a Halász-bástyára megyek sétálni. Jőjj el, Istenem!“
Imogént (egy pesti zsidóasszonyt) fürdőhelyen ismerte meg Kornél, ahol
tó és holdvilág volt. Az asszony zsúrokra járt, színházba és orfeumba,
néha kávéházba. Kornél romantikusan elsuhant a látóhatáron és sohasem
tett kísérletet, hogy Imogén férjével, családjával megismerkedjen.
Titkos, titkolt szerető óhajtott maradni, akihez lopva jött asszony,
miután a francia nevelőnő címén Kornél erre engedelmet adott.
„Monseigneur, – írta Imogén, – nagy örömömre szolgál, hogy legdrágább
egészsége helyreállott és holnap délben ott leszek a kastélyban, hogy
együtt ebédelhessünk. Az öné…“ A negyedik asszony csak ennyit írt egy
levelezőlapra: „Gazember!“ És Kornél tudta már ilyenkor, hogy Irmát
tovább nem hanyagolhatja el és nyomban útnak indult Irma udvarlására,
akivel tíz év előtt egy erdei kápolnában, magános remete által némely
esketési cerimóniát is eljátszott, mert hisz Irma nem akart törvényes
formák nélkül az övé lenni. A remete letette a csuhát, visszament
markőrnek a Duna-kávéházba, Irmának gyermekei születtek, akik közül a
fiukat katonaiskolában neveltette Kornél, míg a leánykák otthon
játszadoztak anyjuk szoknyája mellett.
Kornél egyedül, magányosan, szinte zordon csendességben lakott egy régi,
csöndes belvárosi hotelben és senkinek sem volt szabad felkölteni,
amikor elaludt.
Lehetséges, hogy Kornél életében, amíg fiatalabb volt, más nők is
előfordultak. Táncosnők, szinésznők, a kis virágárus leány és a francia
szubrett, a varieté csillaga. Kalandos pesti asszonykák, szabadszellemü
kisasszonykák, festőnők és írónők. A kis szobaleány, aki úrnője illatos
levelét elhozta. A csinos kapusné, aki éjjel, titkon kaput nyitott. Az
éjjeli kávéház regényes kasszatündére. És egy báli ismerős, akivel
keringőt táncolt és rövid kalandra megszökött vele a bálból. Színházi
szomszédnők és a női zenekar hölgyei. Szinésznövendék és a fehérkeblü
vasalónő. Feketefátyolos özvegyasszonyok és budai kisasszonyok, akiknek
álnéven házasságot igért.
Kornél feje fehéredni kezdett, csupán álompor segítségével aludt el és a
szakácsnak mindig szivart küldött. A kis madarak elrepültek, az éji dalt
más énekelte az elhagyott budai utcában és a francia szubrettet többé
nem Kornél vitte frakkban és ragyogva a különszobába karján. Csupán a
hűséges négy nő maradt meg a multból. Kornél, amint ideje és kedve
engedélyezte, fölváltva szórakozott velük… Kedd! A Marianka napja volt.
Míg „Lundi“ Imogéné, aki csupán annyit tudott franciául, mint a legtöbb
pesti asszony, de szeretett francia leveleket írni, a nevelőnő
segítségével. A csendes vasárnapi délutánokat Irma és leánykái
társaságában töltötte Kornél, midőn himzett házisapkát tettek a fejére,
a leánykák karosszékének a lábához ültek és Irma hol sírva, hol
könnyezve, boldog-boldogtalansággal mondogatta: „Ön gazember! Ön
himpellér!“ Geraldine csupán akkor élvezhette a kitüntetést, ha levelet
írt e célból és öngyilkossággal fenyegetőzött. A fekete, sovány nő, aki
harmincöt éves korában ment férjhez, olykor igen szenvedélyesen szerette
Kornélt és Kornél nem szerette a tragikus jeleneteket, sem a könnyeket.
Történt, hogy Kornél párbajban megsebesült.
Pisztolygolyó szaladt a vállába és bár az ón nem érintett nemesebb
szerveket, Kornél hetekig nyomta az ágyat. Az asszonyok eleinte
fölváltva látogatták. Marianka ebédet küldött, Imogén cukrozott
gyümölcsöt, Geraldine francia lepényt és Irma puha párnákat. Imogén
később csak nagyon ritkán jöhetett. „Az uram nem szereti, ha elmegyek
hazulról!“ – mondta és mindig divatos kalapja, zengő hangja és nagy,
érzelmes szeme nem jelent meg sem hétfőn, sem máskor. Geraldine azt
hozta föl okul, hogy attól fél, hogy más nőkkel is találkozik Kornél
betegágyánál, midőn is elsülyedne szégyenletében. Mariankát otthonülőnek
nevelte Kornél, mert hisz fiatalkorában cirkusz-lovarnő volt és eleget
hallott zenét, szagolt virágot és látott csillogó estilámpást. Marianka
tehát már azért is otthon maradt, mert nem akart mindig az utcán
csavarogni, mint a többi pesti asszonyok. Irmát gyermekei nevelése
foglalta el.
Kornél, míg lázában Indiában és Bokharában járt, cigányzene mellett
csörgő kigyót táncoltatott, a falon régi istenek piros képei mutatkoztak
és a padló szines márványból volt kirakva, olyan egyedül maradt, mint
illik az olyan vénülő gazemberhez, akinek sohasem volt lelkiismerete. Az
ajtó nem nyilott föl, asszonykák nem suhantak be titokzatosan,
lábujjhegyen, sűrű fátyollal arcukon és tetőtől-talpig frissen, üdén
felöltözködve, új szalagokkal harisnyájukon, alsóruhájukon, amelyet
talán már napok óta őriztek e látogatás alkalmára, a parfümmel és
kölnivízzel takarékoskodtak, hogy pazarabban bánhassanak vele e napon és
új kalapjukat mindig elhozták megmutatni… Senki sem jött, akinek
lehuzhatta volna gyöngéd kézzel Kornél a puha keztyűjét, kis kabátját
lesegíthette volna és kitől álmodozva, lágyan megkérdezhetné: „Kedvesem,
mit csinált azóta, mióta nem láttam?“ Imogén zsúrjait, estélyeit,
barátnői kalandjait mesélte, a diványon helyet foglalva. Geraldine
férjével való civakodásokról és regényolvasmányairól beszélt. – „Ó,
Puskin Sándorom, te! Szegény meglőtt fiam!“ – Marianka a virágairól és a
cirkusz hölgyeiről, akik visszavonultságában is fölkeresték, könnyed
hangon értekezett, – „a nők még mindig oly rosszak, mint fiatalkoromban
voltak!“ – míg Irma katona-fia leveleit olvasta föl és a kis leányai
csodatetteit előadta.
Senki sem jött.
Kornél vállsebével, amelyről azt hazudta a nőknek, hogy az ő védelmükben
szerezte, egyes-egyedül szenvedett. Behunyta a szemét, Indiába utazott,
kigyót táncoltatott, meg vitorlás-gályát kormányzott piros tengereken,
végül fölmászott egy kenyérfára. Délután, midőn jobban lett, a bibliát
elővétette a hotel vén szobaleányával.
– Marie, üljön a diványra, fölolvasok magának Krisztus urunkról.
Az öreg szobaleány leült és fehér főkötős fejével bólintgatott az
olvasmányhoz.
Estefelé kopogtattak az ajtón.
Marie megnézte a kopogás okozóját.
– Virágcsokrot hoztak! – jelentette.
– Dobja ki a virágot, lelkem, – felelt elhalkuló szóval Kornél. – És
senkit ne eresszen be hozzám, akinek szoknya van a testén.
Igy történt ez hajdanában, midőn Kornél megöregedett.
Szilvafa hamva.
Nagybotos a táncosnő után kutatott, aki tíz év előtt, holdas éjszaka,
budai vadgesztenyefák alatt pásztorórát igért másnapra, amelyre Viola úr
elfelejtett megérkezni. Tíz év mult el azóta és a férfiu elsőbben mégis
a rendezvous megbeszélt helyére, az elhagyatott dunai szigetre
látogatott el. Mintha valahogy úgy gondolta volna, hogy Amelie tíz év
óta sétál a fák alatt és várja, szakadatlanul várja. Alkonyodik és a
táncosnő kétségbeesetten nézi a Duna siető fodrait. Elmennek a habok
messzire és többé egyiket sem lehet viszontlátni. A bokrok alatt a
sziget bujdosó lakói ébredeztek és furcsa füttyök hangzottak a
félhomályban. Amelie napernyőjét lógatva, lehajtott fejjel ment el a
titkos szigetről és Nagybotos tíz év multán hiába kereste lábnyomait a
füben, a fák alatt, a hervadt leveleken. Sőt a városban is csak jó darab
idő elmultával kapta az első tudósítást, hogy Amelie, miután a
szinpadtól visszavonult, falusi birtokára költözött. Amelie ugyanis azon
takarékos nők közé tartozott, akik mindig megőrizték az emlékbe kapott
aranyakat. A kakasos pénzek és szakállas tallérok, amelyek finom
bonbonnierbe zárva, karácsonykor vagy névnapkor helyet kérnek a
táncosnők asztalán, a budai rác bankba vándoroltak és az őszfejű
pénztáros tiszteletteljesen köszönt előre Amelienek.
Némely nők, midőn a nyilvános pályáról visszavonulnak, üzletalapításon
törik a fejüket. A kalap és a keztyű olyan portéka, amelyet sohasem
verhet el a jég. Nem rossz az éjjeli mulatóhely, amelyben kis szinpad
van és az öreg gavallérok ellátogatnak hében-korban egykori
barátnőjükhöz. A multakról elbeszélgetnek és néhány palackot
elfogyasztanak. A zongorás egy régi mazurt játszik… A legkomolyabb nők
azonban mégis inkább a kis falusi birtokhoz ragaszkodnak, midőn idejük
elérkezett és többé már sem táncolni, sem dalolni nem óhajtanak.
Amelie komoly nő volt és két óra távolságnyira feküdt a fővárostól a kis
falu, ahol megtelepedett.