átment a folyó hátán, mintha csak elégtételt venne.
Az útszéli csárdában megint utazók ültek és a zuzmarás ablak mögött jól
csúszott a jeges bor. Éppen asszonyokról beszélgettek.
– Van mostanában Podolinban egy özvegy menyecske, aki éjszakára
kvártélyt ád az utazóknak, – beszélte a nagyhasú tót gyolcsos. – Ott
aztán már igazán érdemes kvártélypénzt fizetni, – szólt s zsirosat
csettintett a nyelvével.
– Csak nem a kéményseprőné? – kérdezte derülten Jambon Pál.
– De bizony az. Bort főz estére, meg a puha tenyerével meggyurja az
ember hátát. Csak parancsolni kell a vendégnek, minden parancsolatát
olajozva teljesítik. A keble olyan puha, mint a vánkos, a válla kalács,
a dereka mint az őzé.
– Ej, haj! – kiáltott föl a kéményseprő. – Jó darab idő óta nem láttam
fehérnépet. Ideje volna már utána nézni valami szoknyának.
A bor nagyszerűen csúszott és bizony erőfeszítésébe került, hogy
elhagyja a meleg csárdát. Csakhogy már nagyon kívánkozott asszony után.
A létrát vállára kapta és mire leszállott az este, bekopogtatott
Podolinban a felesége házához.
Az asszony csaknem hanyat vágódott ijedtében. Aztán térdre vetette
magát.
– Ne ölj meg, csak ne ölj meg! – sikoltotta kétségbeesve.
A kéményseprő nagyot nevetett.
– Van eszembe. A gömbölyü vállad szeretném megtapogatni, meg a derekad
átkarolni, csak ezért jöttem. Mit szoktak itt kvártélyért fizetni?
– Teremtő Istenem – jajongott a menyecske. – Egy huszas az éji
nyugodalom.
– Én majd fizetek három huszast. De hadd lássalak hát, drága! – évődött
a kéményseprő és a két kezébe vette felesége kipirosított arcát. Nagyot
csókolt rajta.
– Hajnalban tovább megyek, de egy-két hét mulva, ha újra erre lesz az
utam, ismét megszállok nálad, – mondta Jambon Pál és megveregette az
asszony hátát.
A menyecske egy darabig alattomosan, a szeme szögletéből lesett az
urára, aztán mivel semmi rossz szándékot nem látott, az ölébe vetette
magát és két telt karjával átkarolta:
– De régen is vágyódom már reád. Mert nincsen olyan férfi az egész
Szepességben, mint te.
– Derék asszony vagy te is, lelkem, – felelt dicsérőleg a kéményseprő és
nemsokára egy huszast vetett az asztalra, hogy azért bort akar inni.
Jambon Pál ezután még sokáig járta nyugodt szívvel, jókedvű dallal az
országutat és többé sohasem érzett szorulást torkában, midőn az
asszonyok gyöngeségéről beszélgettek körülötte a sok mindent próbált
utasemberek a határcsárda ivójában. De érzelmesen már sohasem dalolt. A
szive a Poprád fenekén maradt és tán színes kavics lett belőle.
A kártyások.
Künn zúgott a téli förgeteg, a vihar kévékben sodorta a havat, a szél
legszilajabb nótáit vette elő és a távoli erdőből, amely ritkás
tölgyfáival, mint valami hegyoldali temető feketéllett idáig, olykor
tompa farkasüvöltést hozott a szél. A tél vad dühe tombolt a határszéli
kis vendégfogadó körül. Itt állott egymagában a kis fogadó a
hegynyeregben, azon az úton, amely Lengyelhonba visz. Máskor zajos
szokott lenni a kis tanya az utazók, vásárosok lármájától, ebben az
istenitélet-időben, amely napok óta dühöngött a hegyek között, csupán
két vendége volt a csárdának. De az a kettő aztán fölért egy tucattal.
Egy zsoldoskatona volt az egyik, aki a harmincéves háború utolsó tíz
esztendejét végigszolgálta. Bejárta a félvilágot és most hazafelé
igyekezett Magyarországra, megnézni, kik élnek még azok közül, akiket
valamikor itt hagyott. Tagbaszakadt, vállas ember volt a katona: az
arcán egy akkora sebforradás, hogy elég lett volna három embernek. A
köpönyege rongyos volt és fakó, mint a vén ember kedve. A csizmája
hajdanta szép lovagcsizma lehetett, de mikor a zsoldoskatona a lábára
húzta ezt a csizmát, akkor már annak csak a neve volt csizma. Tollas
süvegét a világért se tette volna le fejéről, nyilván büszke volt a
tollaira és gondtalan jókedvvel huzogatta elő a tallérokat a
tarsolyából. Az ő mesterségének nem árt se a jégeső, se a földrengés,
katonára mindig szükség van, háború nélkül nem élhetnek meg a királyok.
Ugyanezért ő volt a vendéglátó gazda és minden jóval traktálta az
útitársát, akit ugyancsak a vihar vert ebbe a korcsmába.
Az útitárs egy rongyos barát volt. Nagyfejű, nevetős-arcú, harsogó
kacagású ember volt, aki módfölött és nem minden céltudatosság nélkül
mulatott a zsoldoskatona mókáin. Rengetegeket kacagott és sokszor
kijelentette, hogy a katonánál derekabb férfiut nem ismert még eddig.
Aféle kopott, csavargó barát volt, akit minden kolostorból kidobtak;
ahonnan ki nem dobták, onnan magától elment. Az egész tudománya néhány
latin imádságból és mondásból állott. A katona nem tudott latinul, annak
mondhatott, amit akart. A katonát Lőcsei Jánosnak hívták, a barátnak
csak Petrus volt a neve. A másik nevét tán maga is elfeledte már.
A nyitott kandalló mellett bort főztek és nagyokat ittak a kupákból. Ha
megunták a bort, leheveredtek a fal mellett álló padokra és jóízűt
aludtak. Fölébredvén, újra borfőzéshez láttak, mert a téli vihar,
ahelyett, hogy csillapodott volna, óráról-órára növekedett.
A harmadik napon, amikor Lőcsei János már mindent elmondott, amit messzi
külországokban látott, Petrus is kifogyott az istentelenségekből,
parázna mondásokból, amelyekkel addig a katonát mulattatta, egyszerre
unatkozni kezdtek. Immel-ámmal ittak, a katona sokszor kibámult a
förgeteges tájra az ablakból, amely nem volt nagyobb, mint egy misemondó
könyv táblája. Nagyokat ásított, hogy egész teste megrázkódott bele.
Hatalmas fogsora volt, amelyből kettő hibázott elől.
– Hol verték ki? – kérdezte a barát a fogakra mutatva, amikor a zsoldos
befejezte a hosszú ásítást.
– Magdeburgban egy Wallenstein-huszár, – felelt unottan a katona.
– Persze, valami szoknya miatt? – firtatta a barát, hogy mesélésre bírja
a katonát, emigy ujabb tallérokat csalogatván elő. De a katona nem is
felelt erre. Megunta már a kérkedést a rongyos barát előtt.
A barát ekkor a csuhájába nyult és onnan egy csomag kerekszélü kártyát
huzott elő. Tréfás mosollyal tartotta Lőcsei János elébe.
– Hát ha olyan sok földet bejártál, ismered-e ezt?
A zsoldosnak megvillant a szeme.
– Mért nem mutattad eddig, te kutyafülü? – esett neki a barátnak. – Most
már tudom, hogy mi a bajom. Játszani szerettem volna és nem volt mivel
játszani.
– Hát velem játszhatsz, – felelt Petrus. – Én éppen úgy ismerem a
kártyát, mint a bibliát.
Megcsördített néhány rézgarast, amely mintegy varázsszóra került elő a
csuhából. Majd bűvészi ügyességgel keverni kezdte a kerek lapokat,
amelyekre lovagok, barátok, fejedelmek és apácák voltak föstve. Ott volt
egy lapon a pápa képe is. A pápa elütött mindent, az volt a legnagyobb
kártya.
A katona tallérokat vett elő, majd kihúzta széles kardját és a meztelen
pengét az asztalra fektette.
– Minek az? – kérdezte a barát.
– Hm, mi így szoktuk játszani a táborban. Aki csal, annak nyomban
levágjuk a kezét. Ez a törvény a játéknál. Egy olasznak mind a két kezét
levágtuk. Mert a bal kezével éppen úgy csalt, mint a jobbal.
Petrus kelletlenül vonogatta a vállát.
– Nem igazság, – mormogta. – A ravaszokat meg kell jutalmazni, nem pedig
büntetni, mert a ravaszság isteni adomány. Mózes is ravasz volt, pedig ő
próféta volt. És Bonifácius vajjon nem-e a ravaszságának köszönheti,
hogy szentté avatták? Az öreganyját égettette el a máglyán, amelyet neki
raktak. És Bonifácius másnap megjelent az emberek között.
A zsoldos nem jött zavarba:
– Hát olyan szentről tudsz-e, Petrus, aki hamisan kockázott? Hogy ólmot
rejtett volna a kockája belsejébe?
Petrus összeráncolta a homlokát. Majd őszintén felelt:
– Nem, eddig olyan szentről nincs tudomásom. Ha csak engem szentté nem
avatnak egykor!
– Keverd a kártyákat, barát és vigyázz a kezedre, – mondta a katona és
nagy figyelemmel fogott a játékhoz. Természetesen Landsknechtet
játszottak, a játékoknak ezen öregapját, amelyet a hagyomány szerint egy
angol királynő talált volna ki.
A sors a katonának kedvezett.
Hamarosan elnyerte a barát garasait, később ezüst olvasó, ezüst butykos
került elő a csuha mélyéről. Sarkantyú és breviárium, karneol mentegomb
és ezüst tükör kerültek napvilágra. A barát kegyetlenül veszített.
– Az ördög tréfál velem, – kiáltott föl, amikor minden értéktárgyából
kifogyott. Hiába kutatta át a csuhát. Nem talált abban már semmit, mint
egy lyukas magdeburgi lázsiást, amivel előzőleg a katona ajándékozta
meg. Mert a lázsiás hamis volt.
– Tartod a lázsiást? – kérdezte Lőcsei Jánost Petrus.
A katona elnevette magát.
– A lázsiás legyen a tied, nekem csak bajt hozott mindig. Hanem a
csuhádat, Petrus, azt megtartom.
A barát habozás nélkül levetette rongyos csuháját. A katona nyert, a
barátnak már nem volt csuhája sem.
– Elég is volt már a játékból, – mondta a katona és vitézi öltözete fölé
öltötte a barát ruháját, míg az dideregve húzódott a tűzhely mellé.
A zivatar másnapra sem csillapodott. A hó befutta a hegyeket, völgyeket,
olyan volt a táj, mint egy nagy fehér temető, ahol meghalt minden élet.
A kártyák ott feküdtek az asztalon. A katona unatkozva nyult utánuk.
– Tedd be a lázsiást, barát, – mondta, – megtartom.
Petrus előkereste a papucsából, – máshová immár nem rejthette, – a
pénzdarabot és a szerencse Petrus felé hajolt. A kacér Fortuna elpártolt
a katonától és a papi férfiu mellé szegődött. Előbb a tallérok
vándoroltak át a baráthoz, majd a katona tollas fövege, csizmája és
vitézi öltözete. Csupán a lyukas lázsiás maradt meg a katona birtokában,
mert az a játék folyamán hozzája került és a barát nem akarta többé
elfogadni.
– Megyek is már az útamra, – mondta a barát a játék végeztével és a
csuha alá felkötötte Lőcsei János kardját, fölhuzta csizmáját, még a
tollas kalapot is fejére tette, míg a katona pőrén húzódott a tűz mellé
és a lyukas lázsiást markába szorította.
A barát elment volna, ha a zivatar engedi. De a hófúvás nem engedte egy
tapodtat sem a fogadóból. Ott maradt és bibliai idézetekkel vígasztalta
a katonát.
– Gondolj Jóbra, cimbora, akinek inge se volt, mégis megvolt. Neked
pedig inged is van.
A katona a fogát csikorgatta, de nem szólt semmit. A barát lefeküdt és
úgy horkolt, hogy harsogott belé a korcsma. Addig sohasem horkolt. Addig
csak a katona horkolt.
Másnap mondja a barát:
– Az a lázsiás Magdeburgba való, ahol én gyerekeskedtem. Tedd be, vitéz,
hadd tartom meg.
S a kártyához nyult.
A katona pedig a lyukas lázsiással visszanyerte kardját, csizmáját, jó
pengő tallérjait, – sőt övé lett ismét a csuha is. A barát ült a tűz
mellé, papucsában a lyukas lázsiással…
*
Mi lett végül a lázsiással és a többi hozzátartozó dolgokkal? – kérdi a
nyájas olvasó.
Hát bíz én nem tudom megmondani, de még az a középkori legendás könyv
sem ád erre a kérdésre kimerítő feleletet, amelyben ezt a történetet
olvastam. A legendás könyv szerint száz esztendő mulva is arról
beszéltek jámbor utazók, hogy a határszéli vendégfogadóban egy öreg
zsoldoskatona és egy vén barát Landsknechtet játszanak. Lehet, könnyen
lehetséges, hogy még mindig ott ülnek, mindig játszanak. Az ördög
megtréfálta őket egy lyukas lázsiásba bújva. – Vagy talán a kártyában
lakik az ördög?
Régi templom Tabánban.
Kamill éjszaka mindig sírt az ágyban, azzal a fohászkodással aludt el,
bár többé föl nem ébredne, a párnáját folyton a szájához szorította,
mint egy női vállat, ha kissé többet ivott a megszokottnál, hajnalban a
földre feküdt és kínjában a szőnyeget rágta. Régi kis pisztolyát,
amelyből boldogtalan nőtestvére egykor golyót küldött a szivébe és a
pisztoly agyára egy vadkan-vadászat jelenete volt vésve, ezüsttel
kirakva: egy erős ládába zárta, amelynek a kulcsát a Dunába hajította,
ez óvintézkedés nélkül Kamill minden éjszaka a balszemébe eresztette
volna az ólomgolyót, amelynek kúpjába egy női nevet vésett
penicillusával. Azelőtt morfiumos üveg állott az éjjeli szekrényen, ám
egy idő óta mindig üres az üvegecske, könnyű selyemből viselt csak
nyakkendőt, amely esetleg elszakadhat teste sulya alatt, gyakran írt
végrendeletet, a pecsétviaszkot már olvasztotta a gyertya lángjánál, de
a nevét még nem írta alá. Ha elaludt, gyorsan fölriadt és sírva,
jajgatva, mint egy sulyosan sebesült fordult a másik oldalára, miközben
egy hölgy nevét mondta magában mindaddig, amíg Majmunka, az indiai
tündér gyöngéd ujját a szemhéjára helyezte. Senki előtt sem lehet titok
többé, hogy Kamill olyan szerelmes volt ez időtájt, amint csak egy
félbolond, képzelődő és merengő fiatal férfiú lehet. Már csak annyi
hiányzott a lelkiállapot teljes zavarodottságából, hogy egymagában
beszélgessen az utcán, szaladni kezdjen egyik oldalról a másikra, kis
kutyákat és gyermekeket lehetetlen neveken szólítson és sírva boruljon a
szimpatikus arcú ismeretlen emberek nyakába. Reggel félve nyitotta ki a
szemét: vajjon nem szúrta meg magát valahol éjszaka?
A hóbortos Kamill egy hóbortos nőbe volt szerelmes, akit Fruzsinának
hívtak. Fruzsina elvált asszony volt és reggeltől estig csavargott Budán
és a budai hegyek között. Attól félt, hogy otthon, az egyedüllétben, az
olajfestmények rászakadnak, a tükör már homlokához csapódott és az
ebédlőasztal hirtelen megfutamodott. A régi ládából meg-megszólalt a
nagyatyja, aki még életben volt, vörös sapkát hordott és hollófekete
bajusza volt. Panaszos hangon emlegette a régi láda mélyéből, hogy ő
előre látta a dolgokat, az ember, akihez Fruzsinka férjhez megy, éjjel
korbáccsal veri. A konyhában a főzőedények minden ok nélkül
megmozdulnak, az ajtót kinyitja egy láthatatlan kéz, a szomszédszobából
belép az a bizonyos ember – Fruzsinka férje – és elszántan pénzt
követel. Még a muzsikáló óra is arra van tanítva, hogy délután – odakünn
enyhe tavasz – halotti zenét játszon, hogy az embernek behorpadt sírok
jussanak eszébe: kis falusi temető, amerre őszi nap, csurgó esőben
kocsin utazott Fruzsina, a falu Amerikába vándorolt és az elhagyott
halottak barna csontjai a bedőlt sírhalmok alól alkonyattal bizonyára
békaugrással cserélnek helyet. Az elvált férfi ágyát hiába vitette
Fruzsina a padlásra, az éjjel csak mindig hazajár, kártyától, italtól,
nőtől petyhüdt arccal dörömbözik, az ágyat rugdalja, sétabotjával
csapkod és csupán a násfára fáj a foga, amelyet Fruzsina a nagyanyjától
örökölt. Aztán mindenféle láthatatlan állatok üvöltenek a csendben,
fénylő szemű vörös rókák ügetnek el az ablak alatt, lompos farkuk a
földet sepri és olyan hangon kiáltanak, mint dühös emberek: mért hagytad
el az uradat Fruzsinka? Az a rettenetes ember szövetkezett a pókokkal,
amelyek éjjel Fruzsinka vállára másznak, az ásványvíz üvegjének dugója
sohasem hibátlan, a multkor is hosszasan álldogált a férfi a füszeres
kirakata előtt, majd egy rettenetes arcú cigányasszony házalt tarka
kendőkkel és mindenáron a Fruzsina szemébe akarta furni farkaséhoz
hasonlatos tekintetét. Istenem, mikor mondja már ki a törvény a válást!
Az ódon budai templom – ahol Kamill az asszonnyal megismerkedett, – nem
volt kedvező a további találkozásokra. A sváb kisasszonyok és vén tabáni
asszonyok, akik tán még Martinovics apátnak csókolták a kezét, midőn a
vesztőhelyre vitték, a templom délutáni csöndjében olyan aluszékonyan
barnállottak, lehajtott fejükkel a templom padjai között, mint a
szentelt víz húzódik meg ócska tartójában az ajtó mellett. A tartóba
Mária Terézia óta nem öntött friss vizet a harangozó. A kegyes királynő
látogatásakor megáldotta a tabáni templomot. És mégis: mintha valaki
járt-kelt volna hátul az oszlopok mögött, a félhomályból rókaszemek
pislogtak az orgona mellől, mint alkonyattal a fel-feltünő csillagok
kelet felé, egy vénséges szentkép, amelyből egy vörös kalapot lehetett
csak látni (a tulajdonosa: a pápa vagy a régi szent pihenni ment a kalap
alól, befelé a templom falába), a szentkép fekete, nagy szöge mintha
meglazult volna helyén és a nehéz rámájú kép egyet-egyet ereszkedett
lefelé Fruzsina feje fölött, amikor Kamill vadul, nyöszörögve, fehérben
forgó szemmel szorongatta a kezét a feketére kopott padsorok alatt, ahol
mindennek olyan szaga volt, mint az egyházfi bekecsének, amelyben nyáron
dohos, ócska hordók között fekve őrzi a sashegyi szőlőt.
– Asszonyom, a gyóntatószékben már ötven év óta nem gyóntatnak.
Elszállongtak az imák szent malasztjai, lelki atyák áhitatai e helyről.
Jőjjön a régi gyóntató-székbe és mondjon el nekem mindent, – esengett
Kamill és a hangja néha olyan diszkantot adott az izgalomban, mint régi
platánok nyiszorognak elhagyottságban, éjszaka az őszi szélben egy dobra
került urasági lak körül.
– Nem mondhatok neked ott sem egyebet, mint ezen a helyen, – felelt
Fruzsina és ijedten hátranézett, vajjon nem billen meg a nehéz szentkép
a háta mögött. – Imádom önt, uram és becsületszavamra fogadom, hogy a
tied leszek. Meghalok a vágytól, elégek utánad, mert olyan fehér a
kezed. Szeretni foglak minden nap, hogy minden nap félig meghalj a
csókjaimtól. Elégetlek, elveszítelek, szerencsétlenné teszlek, mert én
beteg, őrült nő vagyok. A szivedbe szúrom a kalaptűmet, mert kíváncsi
vagyok, hogy milyen színe van a vérednek.
– Szúrd a szívembe, – lihegte Kamill.
– Akit én szerettem, mind szerencsétlen lett. Elveszek tőled mindent:
nyugalmat, csendet, álmot, egészséget. Az anyámnak rákja volt. Azt
hiszem, rákos az én vérem is. Ha megcsókolod az ajkam, amely mindig
nedves a vágytól, ha lecsókolod a habot szájamról, ha megharapod a
vállam, amint én parancsolom: meghaltál. Szeretnél meghalni?
– Csak meghalni szeretnék, önért, asszonyom, – felelt Kamill.
A litániának vége volt.
Az öregasszonyok oly görnyedten mentek tova, mint régi imakönyvek
megfakult nagybetüi.
– Többé itt nem találkozhatunk, – mondta az asszony a templom kapujában,
– mert a szentkép egyszer fejemre esik.
Kezét nyujtotta Kamillnak és idegenszerű, hollandi meséskönyvekből
mintázott ruhájában álmodozó szomorúsággal tovament. A haja oly szőke
volt, mint a nyári rozsföldek.
Minden órának virágát.
Nagybotos Violának (akiről már egyszer irtam) olyan járása volt, mint a
him galambnak: tötyögve, zökkenő léptekkel, roppant önérzetesen
közelítette meg a nőket, a mellét kidüllesztette, a vállát hátrahuzta és
magos, széles kihajlású gallérjában némi toka keletkezett: büszke volt,
boldog volt, egészséges volt és a szavakkal olyan takarékosan bánt,
mintha ajándékba adná őket. Nem csoda, hogy sok női szívet megigézett,
mindig azt hitette el a hölgyekkel, hogy ő a legelső ember
Magyarországon. Dicséret ritkán hagyta el a száját, a nagyopera első
quadrilleja ellen éppen úgy megvolt a kifogása, mint a Mátyás-templom
toronyzenéje ellen. Nem tetszett neki a husvéti zenés mise a
Bazilikában, sem a séta-út a Halász-bástyán. A zugligeti Zöld vadásznál,
midőn a fák sűrű levelei között csupán tenyérnyi nagyságban ereszkedtek
alá a napsugarak, a cigányok régi valcert muzsikáltak (Strausztól), első
kirándulásukat tették a még szögletes és szégyenlős fiatal hölgyek
gavallérjukkal és gyöngyvirágszedés címen hagyták magukat az erdő
mélyébe csalogatni: Nagybotos a monte-carlói kaszinóról és festett arcu
francia dámákról álmodozott. A hölgyek, akik mindenhová elkísérték
Violát, tiszteletteljesen hallgatták kifogásait az élet, a természet és
a karnagy ellen s igyekeztek kedvében járni, hogy Viola Ernő az
elhagyott népligeti sétányon (ahová hetekig tartó könyörgés után követte
őt egy hölgy), ne ábrándozzon angliai barátairól, régi, skót
kastélyokról és rózsaszínű arcú ladykről. Viola Ernő olyan ordináré
ember volt, mint egy ősember. Csak addig kellett neki a vad, amíg
üldöztette magát. Sok szegény és hivő leányka (akiket a nagyöblős
templomban, imádkozás közben csábított, éjjel ablaka alatt órákig
sétált, számtalanszor örök szerelmet hazudott és öngyilkossági
szándékból a hóna alá lőtt), megbánta, hogy engedett a könyörgő szónak
és Violát rejtekhelyre követte, hol csupán a jó Isten vigyázhatott volna
már a szívre és erényre. De nem, Violának akkor mindig más jutott eszébe
és nem egy leánykának szemébe mondta, hogy jobb cipőről és finomabb
fehérnemüről gondoskodjon, ha szerelmét bírni óhajtja. És néha
hisztérikus sírásra késztette a finom dámát a rendez-vous-n, midőn a
hetekig megcsodált bájak helyett most egyszerre egy fehérbluzos vasalónő
tejszínű nyakáról kezdett megemlékezni, akit délután véletlenül a
Józsefvárosban látott. Vadságot, kegyetlen éhséget, véres harapásokat
igért az erre kivánkozó nőknek, kalaptűjükkel majd a szívébe szúr és
porig fölégeti a házat, ahol találkozandanak, hogy minden végleg
eltünjön. Aztán a vad szenvedély helyett szinte verset mondott
Margitról, aki most tán a pozsonyi ligetben sétál nevelőnőjével.
– Ki az a Margit? – kérdezte sértődötten az előkelő dáma és fázósan
gombolgatta keztyűjét.
– Egy nyugalmazott kereskedő leánya, az én menyasszonyom, – felelt Viola
és sóhajtott.
A beteges fiatalember, aki még hatvan-hetven esztendővel ezelőtt is,
midőn a zenében a szerenád, a versben Himfy keservei és a női szívekben
a bús szentimentálizmus volt divatos, bizonyára kis pasztell-kép lett
volna (Barabás ecsetje alatt) és a nők a szívükön hordják violaszínű
frakkos képmását, (ah, Viola sohasem lett volna kíváncsi, hogy mi van a
szalagos félcipőcskék fölött, amelyeket az abroncs-szoknya a leülésnél
pompásan megmutatott, regényhős lett volna, ábrándok lovagja, aki
sohasem érinti meg a nőket még a legelhagyottabb ligetekben sem, anyák
hasonló vőlegényeket keresnek leányaik számára, jóbarátok rábizzák
feleségük mulattatását a koncerten vagy a jelmezbálon, a Hölgyfutárból
sohasem felejtik ki nevét a jelenvoltak közül és később Jókai regényt ír
róla), – korunkban azonban egy kigúnyolt és megvetett férfi volt,
legnagyobb ellenségei az asszonyok, akik leánykorukban a Városmajor
ecetfái alatt sétáltak vele, sőt képgyüjteményét lakásán is
megtekintették és a mirtusz mégis illatos volt homlokukon az oltár
előtt. Sokat tapasztalt úrnők, akik próba alá vetették Nagybotos Violát
a budai hegyek erdőségeiben vagy a félhomályos szalon sarkában, nevetve
mesélgették, hogy a Nagybotos egy hazug fráter, akiben annyi férfiasság
sincs, mint egy fiatal kandurban. És a színházban a szinésznők
összemosolyogtak a szinpadon, ha Viola gukkerjét a balletnél fölemelte.
Nem, többé nem ugrik be senki a Nagybotos Violának, hogy majd céltalanul
és eredménytelenül esetleg egy velencei utazásra csalja magával és a
félig meghódított nőnek Dante-verseket szavaljon a nemzetközi társaság
barna kocsijában. Öklelő tekintete, széles válla, komor ajka és
behizelgő hangja többé senkit sem vezetett félre. A szerelem
hamiskártyása lett Viola úr és a korzón a legszentebb asszonyok is
elmosolyodtak a fátyoluk alatt, ha elegáns alakja előttük megjelent.
Ablak alatti sétái, csábító levelei, virágküldeményei és sóhajtásai
többé nem hatottak meg senkit. Viola úr már azon gondolkozott, hogy
térdnadrágban és rokokó-kabátban jelenik meg az utcán, hogy ismét
elcsalhasson valakit a husvéti misére, midőn Bach fugáit gúnyos
mosollyal lehetne hallgatni egy oszlop mögött és az áhítatba és
szerelembe elmerült kisasszonyt kínozni, hogy úgy a husvét, mint az
orgona hangja egy kis hazugság, amellyel önmagunkat ámítjuk, – midőn
véletlenül egy napon a tükörbe pillantott meséink hőse és a tükörből egy
őszhajú, fáradt, rosszkedvü úr fogadta üdvözlését.
Viola megrettent.
A bajuszában is szürke szálak voltak és a halántéka oly fehér, mintha
együtt állott volna a nagyapjával az isaszeghi erdőben.