voltak az esték és a lámpást korán meggyujtották, valamint a
viaszgyertyákat is, amelyeket a nagyanyám szeretett.
A kis penészvirág kellemetes hangján olvasott, a nagyanyám hátradőlt a
székében és csak a fali óra kettyent bele a körülményekbe.
– Micsoda pirosság van az arcodon, te leány? – szólalt meg hirtelen az
öregasszony.
– Gyere közelebb! – parancsolta.
Csikorgó kisasszony lehajtott fejjel, kissé szégyenkezve állott meg a
nagyanyám széke mellett.
Az öregasszony fehér kendője csücskével megdörzsölte a leány arcát,
megvizsgálta a kendőt, majd az arcot. A fejét megcsóválta, aztán
elhallgatott.
– Olvass tovább! – mondta kissé szárazon.
Másnap a penészvirág szemét vette észre.
– Milyen fényes a szemed! – kiáltott föl hirtelen. – Ejnye, mit
csináltál a szemeddel? Gyere csak közelebb.
Fürkészve, hosszadalmasan vizsgálta a leány arcát, szemét, még a keblét
is megtapintotta, mint valami orvos.
Csikorgó kisasszony azután nagyon mélyen lehajtotta a fejét, amikor
olvasott az Életképekből.
Napok mulottak el és nagyanyám nem beszélt többet a dologról, hanem
mindig nagyon sokáig fennmaradt estve és már félig bóbiskolt a székében,
a kis penészvirágnak mindig olvasni kellett a régi báli tudósításokat,
Isten tudja hányadszor.
– Esik a hó odakünn? – kérdezte egyszerre a nagyanyám. – Úgy érzem,
mintha havazna.
– Majd megnézem az ámbitusról, – ajánlkozott a leány. Már éjfél felé
járt az idő.
– No, nézd meg, – mondá vontatott hangon az öreganyám. – Bizonyosan
havazik…
A leány kisietett a szobából, az ajtót bezárta maga után, a nagyanyám
azonban már előzőleg odadobta a pamutgombolyagját az ajtó és a küszöb
közé, így az ajtó kicsit nyitva maradt. Az öreg asszony az ajtórésre
figyelt.
Kis idő mulva visszatért Csikorgó kisasszony. Szőke haján még csillogott
egy kis hópihe.
– Biztonság okából az udvarra mentem. Igenis, havazik, de csak nagyon
gyengén.
– Kivel beszéltél az udvaron? – kérdezte hirtelen a nagyanyám.
– Senkivel…
– Nem igaz!
– A Bodrinak szóltam, hogy megösmerjen.
A nagyanyám elgondolkozott.
– Tehát a Bodri az udvaron van, nincs megkötve, mert soha sem hallom
éjszaka az ugatását, pedig hallanom kéne…
A kis penészvirág nem felelt, lehajtotta a fejét. Ejnye, mintha már a
nyaka sem volna olyan vékony!
– Olvassak tovább? – kérdezte lágy, álmodozó hangon.
A nagyanyám intett, Csikorgó kisasszony hangja gyöngéden hallatszott. Az
eperjesi és környékbeli nemes ifjúság, karöltve az idősebb tekintetes
urakkal és asszonyságokkal, folyó hó huszadikán hódolt a farsangi
időszak örömeinek…
– Gyere ide! – szólt közbe a nagyanyám.
A leány vállára tette a kezét és a szemébe nézett.
– Gyerekkorod óta ismerlek. Miért nem mondod meg, hogy valami bajod van?
Szerelmes volnál talán?…
A kis penészvirág elkomorodott.
– Nagyasszony, én holnap hazamegyek az apámhoz.
– Tehát mi bajod van?
– Semmi, – mondta a hárászkendőjének Csikorgó kisasszony és
hosszadalmasan a földre nézett.
– Egyelőre nálam maradsz. Lehet, hogy háború lesz és az apádnak el kell
menni hadba.
– Nincs mostanában háború és az apám már öreg ember.
– Te azt nem érted, gyermekem. Most menj aludni.
Nagy szeretettel megcsókolta a leányt, keblére vonta és titokban
megtapogatta a szoknyája zsebét, nem talál-e valami áruló nyomra,
levélre vagy idegen kendőre… A leány szobája az ambituson volt, lobogó
gyertyával ment végig az íves folyosón, távolabb már fehéredett az udvar
a leesett hótól, a házőrző eb havas bundájával a nagyanyám szoknyájához
dörzsölődött, amint a leány után nézett.
Másnap Hornyáknéval suttogott ebéd után az öregasszony.
A kövér gazdasszony a csodálkozástól szinte megkövülve állott helyén.
Aztán estélig nagy csönd volt a házban. A nagyanyám régi emlékkönyveit
lapozgatta az ablaknál, majd mindenféle fotografiákat vett elő, amelyek
nagyrészt megfakultak, mintha csak pontosan azt az időt szeretné
visszavarázsolni, amikor ő is tizenhat esztendős volt, mint Csikorgó
kisasszony. A fejét csóválgatta, hátrafont kézzel járkált, meg-megállott
a tűz előtt és hosszasan belenézett.
– Az éjszaka idebent alszol, nálam, – mondta este, midőn az olvasgatás
megkezdődött.
Csikorgó kisasszony ijedten emelte föl a tekintetét.
– Én nem tudok mással aludni, – mormogta.
– Te hálátlan! – kiáltotta az öregasszony.
A leány nem szólt többé, csak a hangja lett nagyon szomorú.
Éjjel a nagyanyám arra ébredt, hogy valaki nagyon csendesen mozog a
szobában, aztán kinyílott az ajtó, falusiasan nyikorgott, majd
becsukódott.
Az öregasszony egy darabig várt, ruhát vett magára, aztán ő is kiment az
ajtón.
Az ámbitus végén, a Csikorgó kisasszony szobájában gyertyavilág volt. A
nagyanyám odalopózkodott.
A leány csomagolt, mindenféle női fehérnemüeket dugdosott el egy
kosárba. Az öregasszonyságnak elég volt egyetlen pillantást vetni a
fehér ruhákra, tisztába jött mindennel.
Benyitott az ajtón, a leánynak szinte lehanyatlott a két karja az
ijedtségtől.
– Mit csinálsz?
A kis penészvirág eltakarta a két szemét.
– Hazamegyek. Az apám házához megyek.
Az öregasszony keblére vonta a leányt.
– Mit vétettél?
– Nem vétettem semmit, – rebegte a Csikorgó kisasszony könnyek között. –
Csak nem vagyok tiszta. Nem tudom, mi történt velem.
– Semmi sem történt, – mondá jókedvüen az öreganyám. – Csak az történt,
hogy nagyleány lettél, nemsokára férjhez fogunk adni. Tehát ezért nem
akartál aludni a szobámban?
– Igenis.
A nagyasszony nevetett.
– Ó, te golyhó! Hisz valamikor magam is… A harmincas, negyvenes években,
amikor nagyleány lettem. Mikor még a „Falusi éjtszakák“ volt az
olvasmányom, csupán csak annyit tudtam az életről, mint te. Most már
többet tudok… No, csókolj meg.
Árnyékból szőtt vendég.
A jellemszinész Bolingbrooket játszotta és miután Bolingbrooke meghalt,
Ercsei a Zöldfába ment sört inni.
A Zöldfa nem mindennapi hely volt. A társulattól nem is igen kultiválta
más, mint a furcsa Ercsei. A korcsma majdnem a városon kívül volt és
hosszu kocsiszínjében vásárosok aludtak szekereiken. Az igen hosszu
épület lapos tetőjével és vasrácsos ablakaival leginkább siralomházhoz
hasonlított, ahol betyárlegények búsulnak az akasztás előtt. Rongyos
szolgáló a kúton, az ajtónál beteges, de dühös eb, a korcsmárosnét
Fánninak hívták és még nem volt színházban életében. Ugyanezért nem is
nagyon tisztelte Ercsei urat és komolyan megharagudott, ha a szinész
legyeskedett a köténye körül. A szeme könyes lett és kis kövér ökleivel
minden tréfán kívül arcul ütötte Ercseit. Fánni határszéli zsidólány
volt egykor, az életről keveset tudott, sőt talán semmit. Kevés
agyveleje megfeszült homloka mögött, midőn az üzlet aprólékos dolgait
kellett elintézni. Egyébként spirituszszaga volt Fánninak, de a nyaka,
válla, keble, karja olyan finom és gömbölyded volt, amilyent ritkán
lehet látni. Göndörkés haja (véletlenül nem nyírták le) fehér nyakán,
mint álomszerü, mesebeli növény repkedett. Szeszélyes figurái voltak itt
a hajnövénynek. A jellemszinész oda szerette volna dugni az arcát, de
nem nagyon lehetett.
Őszi este volt, a városon kívül a rétek köde fogadta Ercseit. Az útmenti
fák sajátságos hangon sziszegtek, majd kocsirobogás hallatszott a
távolból és a ködben föltünt a postakocsi.
A jellemszinész nem igen volt valami olvasott ember, de annyit mégis
tudott, hogy postakocsin nem szokás manapság utazni. Pláne, olyanforma
alakja volt a postakocsinak, mintha valamely régi angol képeskönyvből
vágták volna ki. A kocsis háromszögletü kalapjában, fehér parókája alatt
feszesen ült helyén, a hintó úszni látszott a köd felszínén, a lovaknak
ellenben csak a fülük látszott. Hosszu fülük!… Az urak ilyen kocsin
utaztak Angliában, amikor Shakespearet mentek nézni vidékről Londonba. A
kocsiban még aludni is lehetett. A színház nem takarékoskodott a
felvonásokkal. Hisz senki sem sietett.
A postakocsi már a Zöldfa udvarán állott, mire a jellemszinész
gyalogosan bevergődött. Egyszerre a nevét hallotta említeni Ercsei úr, a
postakocsiból egy fehérparókás, elegáns úriember intett aranyvégü
pálcájával a szinésznek.
– Ön az a szinész, aki ma este meghalt? – kérdezte az előkelő,
selyemkabátos úr.
– Szolgálatára.
– Nevem Bolingbrooke, kíváncsi voltam önre, – folytatta az előkelő
úriember. – Mindaddig, amíg meg nem hal, elég jól játszik.
Hellyel-közzel magam is úgy cselekednék, mint ön. Csak azt nem tudom
sohasem, hogy mit csinál mindig, amikor hátramegy a szinpadra?… Igazán
elment gyalog Londonból Velszbe? Mint én fiatalabb éveimben?
Ercsei már korábban levette a süvegét és ritkán fakó haját a szelekre
bízta. Meghatott állásba helyezkedett a lord előtt, aki valamely
varázslat folytán idekerült. Akárhogy jutott ide, egy bizonyos: Ercsei
urat akarta játszani látni. Tehát már nem kellett csodálkoznia az
eseten.
– Tessék besétálni, lord úr, – mormogta Ercsei.
– Nem tudom, hogy érdemes-e bemenni? – tanakodott Bolinbrooke.
– Ó igen, érdemes! – buzgólkodott Ercsei úr. – Én többnyire száraz
kolbászt szoktam enni vöröshagymával és tetejébe sok bort öntök. De a
gyönge gyomruak részére is van itt valami. Szilva, magbaváló szilva. A
primadonnánk, midőn egyszer itt volt, szilvával lakott jól.
Bolingbrooke gyorsan határozott.
– Ön derék fiúnak látszik, önnel maradok, – mondá Ercsei úrnak. –
Szeretnék mindenesetre közelebbről megismerkedni a művésszel, aki
alakomat rendkivüli tökéllyel bemutatja a színpadon. Úgy érzem, mintha
egy test volnék önnel. Bizonyosan rokonságban van lelkünk is. Mondja,
hol született ön?
– Nagykátán, – felelt Ercsei és kissé szégyenlette magát.
– Nézzük csak… Én Bolingbrookban születtem a déli Velszben. Talán a
planétáink egyeztek. Az én csillagom a Szaturnusz.
– Az enyém is, – felelt nyomban Ercsei és a kolbászból hatalmasan evett,
meszelyszámra hajtogatta a fehér bort és Bolingbrooket már legközelebbi
rokonának vélte.
– Képzelje, lord, szerelmes vagyok! – mondta a vacsora végén a szinész.
Bolingbrooke jóakarattal nevetett.
– Halljuk, kedves alteregóm, hogy és miképpen van ez a dolog?
A szinész a vendégszobán keresztül lépkedő korcsmárosnéra mutatott.
– Háromszáz asszonnyal már elbántam életemben. Ez egyszer nem találom a
kulcsot, vagy talán már igazán öreg lennék?
– A legjobb korban van, – mormogta Bolingbrooke és furcsa metszésű, igen
nagy golyójú szemével, amelyben mintegy völgyek és hegyek látszottak,
szemügyre vette Fánnikát.
– Keleti asszony, – dünnyögte. – Nagyon csodálkozom, kedves művészem,
hogy keleti származású nőnél megáll, mint a nemes vadászló a vizesárok
előtt, ha rosszul sarkantyúzzák. Bátran előre, fiam, hiszen e nők, akik
keletről hozták magukkal vérüknek füszerét, szemüknek tüzét és bőrüknek
bársonyos puhaságát, ahhoz vannak szokva, hogy a férfiak erőszakkal
elragadják őket. A keleti nő leginkább azt szereti, ha álarcos haramiák
elrabolják a hegyszorosban.
– Tehát elraboljam? – kérdezte a jellemszinész.
– Természetesen… Bármelyik kastélyom nyitva álland az ön részére, művész
úr. És a hölgy, akit társaságával kitüntet, a megfelelő tiszteletben
részesül. Ó-Anglia lovagtermei, Anna királynő korabeli hálószobák a
széles ággyal, amely külön szoba a szobában, önt várják Ercsei úr. Most
Isten önnel!
A selyemköntösü férfiu eltünt a jellemszinész mellől, de hogy nem álom
volt jelenléte, azt bizonyította a kerékrobogás, amely nemsokára
fölhangzott az udvaron.
Ercsei egy darabig sajnálta, hogy a többi kollegáinak nem mutatta be
barátját. Az eféle barátság mindig emeli az ember tekintélyét az
éhenkórász szinészetnél. Bolingbrooke! Csak ilyenkor tudódik ki, hogy
mekkora úr egy valódi lord!
A száraz kolbász elfogyott. Ercsei becsattantotta a bicskáját és olyan
meleg hangon, amilyen hangon csupán mint püspök vagy király szokott
megszólalni, a menyecskéhez fordult.
– No hát most már hallotta a magáét. A nemes lord azt parancsolta, hogy
elszöktessem. Bármelyik várába…
– Hallottam, – felelt Fánni, – mert azért van fülem. Igen szívesen
hagynám magam ellopni, de az uram vigyáz, éjjel töltött puska van az ágy
mellé támasztva.
– A parancs, parancs, – mondá komoran Ercsei. – Tudom, hogy sok bajom
lesz még magával Fánnika. Ezerszer megbánom, hogy egykor beleszerettem.
Talán még boldogtalan is leszek. De engedelmeskedni kell atyai barátom,
mondhatnám testvérem parancsának. Jőjjön velem, Fánni.
Megragadta az asszonynak a kezét.
– Búcsúzzon! Gyorsan búcsúzzon el itt mindentől, megyünk Blackhouse-ba,
a barátom kastélyába. Fehér lovak ropogtatják a jóféle abrakot és azt
várják, hogy bennünket tovaragadjanak. Jőjjön Fánni. Lehetséges, hogy
már a püspök úr is vár, hogy összeadjon bennünket nagy orgonazúgás
mellett.
Fánni megzavarodott e különös beszédektől, ledobta a kötényét és vállára
hárászkendőt borított.
– Tehát menjünk, – folytatta Ercsei. – Kár, hogy nincs itt valahol egy
paripa a közelben, vagy legalább is postakocsi, kénytelenek leszünk
gyalogosan menni, pedig Blackhouse öt mérföldnyire van ide.
Fánni ezalatt szintén az ivószoba közepén állt és kipirult arccal várta
a történendőket. Vajjon, mi minden következik e szép szavak után.
Ercsei viharosan fejébe nyomta sapkáját, meg újra levette…
– A király tehát nem akarja híven és odaadással fogadni baráti jobbomat?
Az ármány kigyói lappanganak kebelében?… Lappanganak… Lappanganak…
Mintha a sugót kérte volna ebben a percben Ercsei, a híres jellemszinész
az ivószoba sarkában, mert szerepét hirtelen elfelejtette. Töprengve
szorította homlokára kezét és tekintete vad haraggal óhajtotta elfogni a
kezdő szót a levegőben.
A sapkát végleg levette fejéről és összeráncolt homlokkal, dühösen ült
vissza helyére. Észre sem vette, hogy az asszony a folytatásra vár. A
szerepet elfelejtette.
A kéményseprő.
Jambon Pál az ó-lublói járás kéményseprője, akinek oly horihorgas alakja
volt, hogy bátran össze lehetett téveszteni kormos, keskeny létrájával,
de amellett a legszebb hangja volt a környéken, – egy napon odamaradt
körutjában. A kéményseprő gyalogszerrel szokott járni, a hegyről a
völgybe, kisvárosból az eldugott faluba, útjában dallal füszerezte a
fáradalmat s ilyenkor messzi vidéken tudták, hogy merre jár Jambon Pál,
a széphangú kéményseprő.
Körülbelül karácsony előtt történt.
Ha farkasok jártak volna a vidéken, igen könnyen meg lehetne magyarázni
a kéményseprő eltünését. De a farkasok még nem jöttek le a hegyekről,
holdas éjszakánkint csupán nagy messziségből hangzott a vonításuk, mint
valamely másvilági kardal. A fenyőerdőkben nyugodtan csattogott a
fejsze, az ünnepre való zöld fát vagdalták, a Poprád sem állott még be,
csupán az utakat borította méteres hó. Annál jobb. Szánon könnyebb a
közlekedés.
A kéményseprő azonkívül mindenféle csodaszereket tudott a halál és
betegségek ellen. A megfagyás elkerülésére saját találmánya volt. Igaz,
hogy a borocskát szivesen leöblítette a torkán, ha szemben találkozott a
borocskával, de vajjon akad-e olyan utonjáró, fagyban, hóban, zivatarban
országútat járó férfi, aki ellensége volna a bornak? A szegény
utasembernek nem igen van más vigasztalása, mint a határcsárda.
Reggeltől-estig úton járva a létra is megnyomja az ember vállát, jól
esik tehát egy órácskára befordulni a zuzmarás fedelü csárdába, amelynek
havas udvarán az utazók bozontos komondorai nyalogatják a multkori
disznóölésből itt maradott vért, odabent tűz ropog a tűzhelyen és
füstben, félhomályban mindenféle emberek üldögélnek, akikkel csupán
uton, elhagyott csárdákban lehet találkozni. Kolduló barát és
szabadságra menő katona, vásárra igyekvő gyolcsosok és karácsonyi
napokra hazatérő diákok. Fuvarosok, akik egész életükben a bakon ülnek s
az országutat járják, mintha meg volnának átkozva. Titokzatos vándorlók,
akik mindenféle látható ok nélkül csavarognak az ország egyik szélétől a
másikig. Mindenféle mesék hangzanak itt, amelyeket sohasem lehet másfelé
hallani. Az egyik utazó a lengyel városokról beszél, a másik Bécsbe
igyekszik, mert az aranyhimzésnek ott keletje van, a harmadik már
tizedik éve kóborol és munkát keres. Kardkovácsságot tanult. Nemde, a
legnagyobb dolog ilyenkor az asztal végére telepedni és félmeszely bor
mellett jobbra-balra hallgatózni, hol tanulhatna valami hasznosat az
ember. Csupán az asszonyokról nem lehetett semmiféle jót hallani az
utazók szájából, ami nagyon fájt Jambon Pálnak, mert neki fiatal
felesége volt otthon. Még a legrongyosabb, legelzüllöttebb vándorló is
olyanformán beszélt az asszonyokról, mint akiket csak le kell szakítani,
amint útba akadnak. S az asszonyok hagyják is magukat, hisz a vándorlók
tovább utaztak, a titok tehát nem derülend ki. A pirosképü, pohos és
pénzes liptói gyolcsos, ki saját kocsiján utazott, vállát vonogatta:
– Egy vég vászonért Észak-Magyarország valamennyi menyecskéjét
megveszem, ha akarom.
Jambon Pál ilyenkor mindig nagyon búsult titokban és dalokat kezdett
dúdolgatni, mintegy figyelmeztető szerelmi vallomásokat a messze lévő
fiatal asszonynak. Érzelmesen, szívrepesztően fujta s a határcsárda
vendégei sehogy sem tudták kitalálni, miért remeg néha a kéményseprő
hangja.
Midőn dalban és hangban elküldte képzeletbeli üzenetét a drága
asszonykának, megkönnyebbült s a lelke, szíve nyugodtan viselkedett
fekete mundérja alatt. Nem lehet az rossz asszony, akit ennyire szeret
az ura. Vállára kapta létráját, kezet fogott a korcsmárossal, odakünn
már alkonyodott, pedig Podolin még messze van. A korcsma előtti térségen
varjakra vadásztak az utazók kutyái, friss éjszakai hideget leheltek
lefelé a hegyek, a holdvilág már mint egy hályogos szem bujdosott a
messziségben, amerre valahol a podolini toronynak kell lennie a
völgyben.
Ekkor veszett nyoma Jambon Pálnak, a kéményseprőmesternek.
Az asszony egy darabig várta, kereste, Privoda fuvaros szánkóján kora
hajnaltól késő estig bejárta azt az útvonalat, amelyen a kéményseprő
szokott járni.
A csárdákban már új utazók üldögéltek, és mindenütt hamiskás
pillantással fogadták a gömbölyü, barna asszonykát. Borral kinálgatták,
s lőcsei boltos gyöngyfüzért akart akasztani a nyakába, a vasszürke
szakállú korcsmáros titkosan a fülébe súgta:
– Ugyan mit keresi azt a korhelyt? Pihenje ki nálam a fáradtságát. Puha
ágy van a benyilóban.
Lublói urak vadásztak a havas hegyoldalban, zúzmarás bajuszú, kicsattanó
arcú, bőrkabátos urak, akik hatalmas kulacsot hordtak a vállukon.
Puskával a szán elé állottak s erőszakkal le akarták szállítani a kedves
menyecskét. Csak nagy üggyel-bajjal szabadult Jambonné, de egy sárga
macskabajuszú mégis csak erős csókot nyomott az arcára.
– Mit félsz tőlem? – súgta a fülébe. – Elmegyek én komának, ha rákerül a
sor.
Toporcon egy régi kenyerespajtása lakott Jambon Pálnak, akivel együtt
gyerekeskedett. Ez szíjjártó volt és nagyon megörült a menyecskének,
miközben behívta a házába.
– Pihenj le, asszonyka, mit törnéd gyenge lábodat a szoknyakergető Pali
után? Bizonyosan valami pendely után csavarog. Jó dolga van annak.
– Nem teszi azt az én uram, – felelt bizalommal a menyecske.
– Dehogy is nem. Mindig a lányok köténye körül szaglászódott, én csak
ismerem, – mondta a kenyeres pajtás és bezárta az ajtót.
Estefelé, mikor az elhagyott podolini úton ügettek a lovacskák a
szánnal, a vén Privoda János, a sánta fuvaros is hátrafordult egyszer
csak az ülésben és se szó, se beszéd, hatalmasan átkarolta az asszonyt.
– Mindegy már, ténsasszony. A mester úgy is megfagyott valahol részegen
az árokparton.
Igy történt aztán, hogy Jambonné nem merte tovább keresni elveszett
urát. Karácsony is jött, új esztendő következett, ezer dolga van
ilyenkor az embernek. Az atyafiak, különösen a férfinemen lévők,
dédelgetve vették körül az elárvult menyecskét. Bort és mézeskalácsot
vittek neki, az ünnepen meglátogatták, lehetőleg egyesével.
– Az a szamár Jambon, – mondogatták a nyálukat szürcsölve. – Ilyen derék
aszonytól szökött el.
Mert másképpen nem lehetett, csak úgy, hogy Jambon Pál elszökött,
hűtlenül, csalfán, hisz mindig volt valami rejtett gonoszság a szemében.
A kisváros kalácsszagú karácsonyi áhítatában a tömjénnél is jobb illata
volt a hirtelen szabaddá lett asszonykának. Még a nagyszakállú főbíró is
megkopogtatta szarvasagancsos sétabotjával a Jambonné ablakát. A
menyecske éppen a tükör előtt ült és az arcfestéket próbálgatta az
arcán, amellyel a vén szomszéd, Gubriczki városi irnok lepte meg. Hej,
milyen szép piros lett az arca! Istenem, ha az ura most látná! Soha
többé nem kívánkozna el mellőle.
– No, hát csak én vagyok az árva gyerek? – kérdezte pajkosan a főbíró. –
Csak engem felejtesz ki, rózsaszál? Pedig mindvégig jó embere voltam az
uradnak.
– Jaj, tekintetes uram, megölnek azok a komisz férfiak, nincs nyugvásom
tőlük.
– Hát majd én megvédelmezlek. Ki bántott? De eressz be, mert az utcáról
csak nem beszélgetek veled!
Jambon Pállal pedig az történt, hogy amint megkönnyebbült szívvel, az ő
kedves menyecskéjére gondolgatva (miközben füttyszóra csücsörödött az
ajka) ballagott az országúton, hogy útját rövidítse, a kanyargó
Poprádnak vágott. A folyó medrét gyenge hó borította, messze szürke
jégtáblák között aluszékonyan pislogott a folyó téli alkonyatban, de
azon a helyen teljesnek látszott a jég a tulsó partig.
A kéményseprő vidám szívvel nekivágott a jégnek. Mikor a folyó közepére
ért, egyszerre megreccsent alatta a jég, a kéményseprő egyet-kettőt
ugrott előre, míg az ugrást eltévesztve, egy habos sörényü lékbe
pottyant s egy másodperc alatt eltünt kormos alakja a jég alatt, csupán
a létrája hegye meredt ki a lékből.
– Édes kis feleségem, – gondolta magában a jég alatt Jambon Pál és
keresztet vetett.
A jeges habokban jó mélyre elmerült a kormos ember, aztán a folyó
meghintázta, megforgatta s visszadobta a léken a szabad levegőre. Jambon
eszméletlenül terült el a havas jégtáblán, amely most hirtelen megindult
a folyón, az árral úszva. A jégravatalon sokáig úszott a fekete ember,
mögötte mint árbócrúd a kormos létra. Éj lett, csönd lett, a sápadt hold
kíváncsian pillantott a Poprád közepén úszó kéményseprőre, még tán a
nagy hegyek is átkiabáltak egymáshoz havas ködbe burkolt csúcsaik
mögött, amint lábuknál a Poprád sietve ragadta tova az eszméletlen
kéményseprőt. A zandeci kolostornál partra dobta a Poprád Jambon Pált,
ugyanakkor magához tért a különös utazó.
Csupán egy vén versíró barát volt ébren még a hegyek közzé rejtett
kolostorban.
– Nini, egy kéményseprő! – kiáltott föl. – Jókor jöttél, amice.
Évtizedek óta nem tisztította senki a kéményeinket!
Csakhogy Jambon Pál egyelőre nem volt abban az állapotban, hogy kéményt
seperjen. A mundér jéggé fagyott a testén, még a haja is jégsipka alatt
barnállott. A két lába két jégtuskó, s hangja erőtlenül, mint valami
belső szél hallatszott.
A versíró barát megragadta a megfagyott embert és az udvaron
meghempergette a hóban. De még így is két hosszú hét mult el, amíg a
kéményseprő talpraállott.
– Hadd lássam a kéményeket, – mondta hálás szívvel és munkához látott.
Valami csodálatos dolog történt vele. Egész idő alatt egyetlen egyszer
sem jutott eszébe a felesége, aki pedig azelőtt egy pillanatra sem
maradt ki a gondolataiból. A jegesfürdő után következő betegség alatt
álmodott az országuti csárdákkal, elvadult külsejü komondorokkal, amint
varjúra lesve hasalnak a hóban, álmodott egyszer látott vándorlókkal,
akik valamit meséltek a tűz mellett, míg az ország egyik határától a
másikig utaztak. Csak az asszony nem jutott eszébe. Mintha a jég alatt
maradt volna a bolond nagy szerelem! Vagy talán a végzetnek vannak ilyen
tréfái, hogy két szívben egyszerre, egyetlen lehelettel fujja el a
szerelem gyertyalángját!
A kéményeket már dalolgatva seperte és a papok meg voltak elégedve
munkájával. A kolostori óriási kályhákban ujult erővel lobogtak a tüzek.
Aztán bőven megajándékozták Jambon Pált s utjára eresztették.
A kéményseprő vidáman ballagott a havas országuton. A Poprád azóta
mindenütt megállott, befagyott hátán terhes szekerek döcögtek.