sem okos dolog, annyi pénzzel járni. Nemcsak, hogy elveszhet, de mikor
így magányosan cserkészel, a pénzért még valaki meg is támadhat. Kérlek,
tedd az iróasztalba.
– Meglesz, – felelé Béla további vita nélkül, hogy a megszégyenült
asszonykának megkönnyítse a visszavonulást. – De most hadd öltözzem a
vadászatra. A reggel szép, a hó jó kemény, egy pár nyulat hadd lőjjek
ebédre. Ma Miska is kap fegyvert. Az erdésznek a foga fáj – s ideje,
hogy Miska is beletanuljon a vadászatba. Ha húsz évet kiszolgált, ő
lehet itt erdész.
Miska katonásan szalutált, s a grófné nevetve jegyzé meg: – Húsz
esztendő! No, ennyi idő alatt ugyancsak beletanúlhat!
Ezzel a szép asszony megcsókolta az urát és visszavonúlt.
Miska kezére járt gazdájának az átöltözésben, behozta a puskákat és a
töltényeket s maga is öltözni ment. Midőn pár percz múlva visszajött, a
grófot az ajtóban találta, a mint épen kabátja belső zsebébe dugta a
tárczát. Miska elhalványodott.
– Méltósága elfeledte… – mondá kissé rekedten.
– Mit?
– A pénzt az asztalfiába tenni – a mint a méltóságos grófné kivánta.
– Eh mit – majd mikor hazajövünk.
Ezzel fütyörészve lement a lépcsőn és a szánkára szállott, melyen
kihajtott a hótakarta pusztára.
III.
A grófné meghallotta e rövid szóváltást. Boudoirja ajtaja mögött állott,
hogy még egy búcsúcsókot kapjon a gróftól, de az inas jelenléte
visszariasztotta. Egy kicsit bántotta, hogy Béla nem vette komolyabban,
a mit neki igért; de volt valami, a mi még jobban nyugtalanította.
Féltékeny kis fejében megmozdult a tépelődés, hogy tán van oka férjének
a pénzétől meg nem válni. Semmi határozott vagy csak kifejezhető gyanúja
nem volt, mégis aggódott s e mellett igen bosszankodott önmagán, hogy
tudott aggódni. A könyvtárba vonúlt, hogy olvasással kiverje fejéből a
rossz gondolatokat. De a könyvekre nem állt a feje – a még olvasatlan
tegnapi hirlapok után nyúlt. Az egyik boulevard-ujság művészeti
rovatában egy kis pletykahir ragadta meg figyelmét, mely így szólt:
«Kunoss Aranka, kedvelt operette-énekesünk, ki tudvalevőleg már pár hete
távol maradt a szinpadtól, mint halljuk, végleg elhatározta, hogy az
évad hátralevő részét távol a fővárostól, csöndes visszavonultságban
fogja tölteni. A föltevés, hogy baja tisztán lelki rázkódások okozta
idegességre szorítkozik, alaptalannak bizonyúlt; úgy tudjuk, hogy
szerves alterátió is járúlt hozzá, melyet csak több havi gyógyítással
lehet eltüntetni. Szerencsére a művésznő azon kedvező helyzetben van,
hogy teljes mértékben élvezheti azt a magányos pihenést, melyet
egészsége állapota megkövetel. Mint biztos forrásból értesülünk,
megvette a *** megyei Bükkösi uradalmat s már hetek óta ott tanyáz a
szép kastélyban, melynek utolsó gazdája – báró Bükkösi Loránt – csak nem
rég mint szolgabiró talált menedéket a megyei adminisztráczióban. Így
tünedeztek el a régi nemzetségek, újak lépvén helyükbe. Ez esetben
legalább van okunk azzal vigasztalódni, hogy hazánkban kezd gazdagon
jövedelmezni a művészet. Kóhn Aurélia kisasszony alig álmodta meg
gyermekkorában, hogy egy bárói kastélyba fogja magát beletrillázni.
Igaz, hogy egy bárói uradalom csak gyönge kárpótlás egy grófi
koronáért.»
Salkházy grófnéra a közlemény oly izgató benyomást tett, mintha
egyenesen ellene lett volna irva. Feje után kapott, felugrott himbáló
székéből és lázasan járt föl s alá a könyvtárban. Bükkös csak
félórányira volt Salkházától; Kúnoss-Kohn Auréliáról pedig a grófné
hirből tudta, hogy az Béla grófnak házassága előtti utolsó szerelme
volt.
A féltékenység termékeny költő. A grófné félóra alatt készen volt azon
házasságtörési dráma egész tervével, melyben az ő boldogságának
tönkrejutása képezte a katasztrófát. Tiszta volt előtte minden. Ezért
ment hát Béla mindennap a vadászatra; ezért vitt magával ekkora
összegeket, mert hisz a Kúnoss-féle hölgyekhez inkább lehet nyakravaló,
mint ezresbankó nélkül benyitni. Csak női méltóságának érzete tartóztatá
a féltékeny nőt, hogy nyomban utána nem hajtatott férjének. Keserű három
órát töltött a szegény grófné, a sárga szemű szörny, a féltési daemon
társaságában, míg végre a szánka távoli csöngetyűi a vadászok
hazaérkezését jelenték.
Mikor Béla gróf a kastélyba lépett, a grófné halálra ijedt dúlt
tekintetétől. A gróf sápadt volt, ajka véresre harapva, szeme
tétovázott. Miska, a ki háta mögött állott, szintén halovány volt, de
szeme még sötétebben nézett, mint a grófé. Feszes állásban várta gazdája
parancsát, hogy segítsen-e az átöltözködésnél? A gróf, mintha félne
szeme közé nézni, csak félvállról mondta: – Mehetsz. Majd hivatlak,
mikor kellesz.
Miska indult, de az ajtóból, mielőtt a kilincset becsapta, még egyszer
visszafordúlt. A gróf összerezzent, mikor inasa sápadt arczát feléje
fordította. Egy darabig lihegve nézte a bezárult ajtót, mintha
elfelejtette volna, hogy neje is itt van.
– Az istenért, történt valami? – kérdé az asszony reszketve.
A gróf borzongott. – Semmi! – mondá fojtott hangon. – Csak – csak –
gyáva vagyok.
Ezzel szobájába ment és magára zárta az ajtót.
IV.
A vadászaton ez történt.
– Veszedelmes kompánia vagy te, Miska, – mondá a gróf, mikor huszárja
már a harmadik nyulat elhibázta.
Miska mereven nézett, mintha álmában lövött volna s most sem bírna
fölébredni.
– Csak bámulj, – folytatá a gróf – hajszál híja, hogy engem nem lőttél
meg vagy épenséggel a Rench-et. De már inkább engem találj el, mint őt,
mert jobb gazdát még kaphatsz, de Rench-nél jobb vadászkutyát aligha.
Aztán, ha engem találsz meglőni, még rám foghatnád, hogy az én puskám
sült el – de Rench-re ezt rá nem foghatod. Nesze, fogd a puskámat, hadd
csavarjak egy czigarettet.
Miska átvette urától a töltött fegyvert. A kakas fel volt húzva, a
töltény tűje kilátszott alóla s Miskának önkéntelenűl eszébe ötlött,
hogy mily könnyen csapódhatott volna le a sárkány, mikor a cső a gróf
álla alatt volt s hogy akkor egyszerre vége lett volna a grófnak…
Salkházy gróf elkészült a czigarettel és a széltől elfordúlva rágyujtani
készült. Rench keserves vonítására visszafordult, még mielőtt égett
volna szivarkája.
– Megbolondultál, Miska? – kiáltá.
Ott állott négy lépésnyire tőle a huszár, a Lefaucheux-fegyver dupla
csövét a gróf homlokának tartva.
– Ne mozdúljon, méltóságos uram! – Egy lépést se! Imádkozzék – mert én
most kénytelen vagyok méltóságát agyonlőni.
Oly hangon s oly tekintettel volt ez mondva, hogy a grófban kétség nem
támadhatott. Őrült vagy nem, ez az ember lőni fog – sőt lőnie kellett,
miután urával így beszélt.
Egy rövid pillanat, mely alatt az idő megállani látszott; egy percznyi
örökkévalóság, azon gondolatok sűrű mennyiségét tekintve, melyek a gróf
agyán ezalatt keresztül czikkáztak. Vége mégis az volt, hogy csodálatos
nyugalommal megszólalt a gróf:
– Hát jól van. Én megállok itt, te meg ott. Agyon akarsz lőni. Miért?
– Ne kérdezze méltósága. Nem szólhatok, lőnöm kell. Imádkozzék. Mondja
meg utolsó kivánságát. De meg kell halnia ezen a helyen.
A gróf mégis csak őrültnek gondolta a ficzkót. Elhatározta, hogy rááll
rögeszméjére.
– Hát utolsó kivánságom az, hogy mondd meg, mért lősz meg. Megfogadtad
Isten előtt?
– Az ördögnek fogadtam s azért muszáj megtennem. Méltóságának van pénze,
nekem nincsen. Ha enyém lesz az a pénz, a mi méltóságánál van, akkor
életben maradhatok. A gróf úr pénze nélkül el kell vesznem. Azért
kénytelen vagyok rálőni.
A gróf könnyebben lélekzett.
– Sajnállak, Miska, – mondá. – Ez a hatezer forint kevés arra, hogy
megélj, de arra elég, hogy akasztófára juss. Hatezer forintért akasztófa
nem jó üzlet. De megesik a szívem ostobaságodon. Bocsásd le a fegyvert.
Itt a hatezer forint.
Ezzel oda dobta eléje a tárczát.
A puska csöve nem mozdult.
– Gazembernek mondhat, uram, de ne nézzen őrültnek vagy szamárnak. A
pénzt elvehetem, mihelyt méltósága halva lesz. A grófné azt hiszi, hogy
gróf úr az asztalfiába tette. Ott pedig annyi van, hogy senki sem
bizonyíthatja a híját. De ha a gróf úr életben marad, azt, a mi most
történt, világéletében meg nem bocsáthatja nekem. Azért meg kell, hogy
öljem. Megkövetem – muszáj.
Miska ezt azzal az udvarias tisztességgel mondta, melyet a magyar
gyilkos még az akasztófa alatt is tanusítani szokott. A gróf most
világosan fölismerte az inasában fölébredt szegény legényt. Hideget és
forrót érzett egyszeriben és már-már el volt szánva, hogy a fegyvernek
ugora, egy utolsó kisérlettel mindent koczkáztasson: életet vagy halált.
De érezte, hogy a valószínű eredmény a halál, dicstelen, buta halál.
Azért még egyet akart próbálni.
– Hátha _megesküszöm_, hogy büntetlen maradsz?
– Megesküdni – gyilkosnak? A magamféle zsiványnak? Az nem kötné a gróf
urat.
– Miska, – mondá a gróf reszkető hangon – mert a jelenet már a legvégső
próbára tette idegeit, – Miska hallgass ide. Sajnállak. Becsületes
fiúnak tartottalak. Nem néztem volna ki belőled ezt a mai dolgot. Valami
kényszerít, hogy gazember légy. De elég, hogy zsivány légy, nem kéne
mindjárt gyilkosságon kezdeni, mikor semmi szükséged rája. No hát, ezt a
pénzt _odaajándékozom_. Egyszersmind pedig szavamat adom, mint gavallér
és mágnás, hogy ezt senkinek el nem beszélem, hogy senkinek el nem
árullak. Olyant sem fogok szólni vagy cselekedni, a mi gyanút kelthetne
ellened. Még el sem foglak csapni. Csak tanácsképen mondom, hogy kövess
el maholnap valami szemtelenséget, hogy feltűnés nélkül felmondhassak.
Aztán mehetsz, a merre tetszik; az akasztófát úgy sem kerülöd ki.
Miska gondolkozott, a puska csöve egy-két hüvelykkel alább irányult.
– Lehet, – mormogá félig magában. – Hanem azért Juczi még sem lesz az
ispáné… Hát szavát adja mint mágnás?
– Becsületszavamat.
Miska fölszedte a tárczát és a bankót kivéve, visszaadta a grófnak, a
töltött puskával együtt.
– Életem a méltósága kezében.
– És becsületem a tiedben, – viszonzá a gróf kimerülten. A nyomorult
halált elkerülte, de melle nem szabadult a nyomástól. Mintha folyvást
egy nagy veszedelem közellétét érezte volna. Csakhogy ez a veszély nem
kivülről, hanem belülről fenyegetőzött. Elégedetlen volt magával: ez
volt a puskacső, mely lelkére czélzott.
Ily állapotban tért vissza salkházai kastélyába.
V.
Nyomasztó volt ezentúl a kastélyban az élet. Mintha nem is volna ott
levegő, oly nehezen lélekzett mindenki.
A gróf félve várta, hogy neje az ő feltűnő viselete okait tudakolja; a
szegény hölgy nem bírta magát rávenni. Első teendője az volt, hogy
szerencsétlen ösztönének engedve, titkon a gróf tárczáját motozza. A
pénz nem volt benne; világos, hogy miért nem. Egy pillanatig sem
kételkedett, hogy ez összeg árán békült ki ura a bükkösi telhetetlen
delnővel. A gróf ismét saját zárkózott hangulatának tulajdonította egy
ideig neje hallgatását s nem tudván, hogy kérdéseivel szemben mi mondó
lehetne, pár napig belenyugodott e kölcsönös némaságba. De mikor egyik
éjjel a szegény nőnek halk sirását hallotta, nem birt többé magával.
Kutatni kezdé, hogy mi baja. Kérdésére kérdés jött válaszúl, melyre
megfagyott a gróf vére.
– Hová tetted azt a pénzt? Ne hazudj! Az iróasztalba _nem_ tetted.
Salkházy gróf lovagias ember volt. Szavára többet adott, mint földi és
mennyei üdvére. Inkább agyonlövette volna magát – oh, mért is nem tette?
– semhogy a zsiványnak adott igéretét megszegve, őt átadja a törvénynek.
De ez esetben érzé, hogy oly háló fonódik köréje, mely nemcsak az ő,
hanem a felesége boldogságát is megfojtani készül. A grófné megmutatta
neki azt az ujságközleményt; elmondotta, hogy semmi kétsége az iránt,
hogy férje őt négy havi házasélet után régi kedvesével megcsalta. Sőt
meg volt a grófné győződve, hogy mindez már házasságuk előtt eleve ki
volt csinálva, hogy a gróf neki hamisan esküdött hűséget az oltár előtt.
E rajongó nőnek szerelme, bizalma becsülése: minden, a mire Béla gróf
élete boldogságát alapítá, koczkán forgott. De ez még nem ingatta volna
meg föltett szándokában. Megesküdött neki, hogy csalódik: a nő
hallgatott és sírt. Így tartott ez napokon és éjjeken át, míg a gróf
kénytelen volt neje egészségét, eszét, életét félteni. Egyszer hajnalra
kelve, a grófné nem felelt «jó reggelt»-jére: ájultságban találta, mely
egy órahosszat tartott. Az orvos nem tudott a fiatal szervezetben semmi
bajt és zavart fölfedezni. Úgy vélekedett, hogy valami bánat vagy
félelem uralkodik a grófnén. Ha ennek oka ki nem tudódik és el nem
háríttatik, úgy mond, a baj tovább dúlhat és fejlődhetik, úgy, hogy
orvosi tudomány sem ellenőrizni, sem megszüntetni nem lesz képes.
Salkházy gróf meg volt rendülve és felmerült előtte a kérdés, hogy mi
lesz az ő neve, ha megengedi halni feleségét, mikor egy szavával
megmenthetné az életét. Ez az egy szó, igaz, becsületszavának megszegése
lenne; de csak elméletben. Mert módjában lesz nejétől biztosítékot
szerezni az iránt, hogy Miskának bántódása ne lehessen; ha pedig Miska
büntetlen marad, akkor a gróf becsületén nincsen csorba. Így jutott a
gróf odáig, hogy compromissumot kötött szigorú becsületkodexével;
elhatározta többet adni lelkiismerete szavára, mint becsületszavára. Egy
éjjel ölébe vette sápadt nejét és megeskette, hogy a mit most mondani
fog, azt senkinek, de senkinek el nem árulja ezen a világon. Az asszony
megesküdött és a gróf megszólalt…
VI.
A gróf hangja és arczkifejezése olyan volt, hogy a legkínzóbb féltésnek
és gyanakodásnak sem maradhatott kétsége, hogy minden szava igaz. A
grófné reszketve csüngött ajkain. Csókjai és könyűi ezerszeres
bocsánatot könyörögtek az igaztalan vádakért. Még a rablott pénzt sem
sajnálta a hűtelen cselédtől – sőt szivesen megduplázta volna örömében,
hogy férje hű voltáról meggyőződött. De új boldogsága mögött új
gyötrelem ólálkodott. Most már nem hűségét, hanem életét féltette
urának.
Kinos figyelemmel és borzalommal kezdé szemét az inasra függeszteni.
Miska sápadtan, de látható izgalom nélkül végezte rendes teendőit.
Nyilván bizott a gróf szavában – különben már talált volna ürügyet, hogy
tovább álljon. De hát fog-e bízni továbbra is? Hihette-e az orgyilkos,
hogy vele szemben örökké szavatartó marad az áldozat? S ha kétkedni
talál, mi más menekvése marad, mint megölni az egyetlent, a ki – hite
szerint – be volt avatva: a grófot?
A grófnét éjjel-nappal emésztette e gondolat. Egy ideig reménykedett,
hogy a gazember ott fogja hagyni a kastélyt; hogy vagy megszökik vagy
okot szolgáltat az elbocsátásra. Hiába várta. Miska nyilván okosabbnak
tartotta a maradást. Azt természetesen a grófné nem sejthette, hogy a
fiúnak volt oka Juczi mellől nem tágítani.
A grófné nem bírta elviselni e rettentő helyzetet. Nem mert egy perczre
sem elmaradni férje mellől, nem merte őt magára hagyni az inassal. E
mellett megszállta az újabb félelem, hogy őrködése fel talál ötleni a
huszárnak s néha már-már észre vélte venni a gaz szemében a felvillanó
gyanút. Ez a gondolat őrülésig izgatta aggodalmait. Ha ez az ember félni
kezd, akkor az ő ura élete egy selyemszálon függ.
A grófné így végzetesen eljutott azon elhatározásra, melyre az ő
helyzetében minden szerető asszonynak el kellett jutnia. A kötelességek
versengésében a nő csak a legközelebb eső kötelességre tud gondolni. A
grófné szemében a letett eskű semmiség volt, mikor megszegésével
megmenthette ura életét. Béla inkább meghalna, semhogy becsületszavát
megszegné; ő meg inkább megszegi eskűjét, semhogy férje oltalmazatlan és
boszúlatlan maradjon.
Egy napon a grófné titkon behajtott a megye székvárosába. Midőn este
visszaérkezett, egy másik kocsin, az ispánlak kapuja felől, báró Bükkösi
szolgabiró jött néhány pandurral. A pandurok körűlállották Miska
szobáját. A grófné csengetett s a huszár, a mint kijött, a pandurok
kezei közt találta magát. Tajtékzó szájáról ömlött a káromlás. –
Akaszszatok föl! – kiáltá, – de még az akasztófáról is azt fogom
kiabálni: Én csak gyilkos vagyok, de Salkházy gróf gazember!
A zajra a gróf kirohant szobájából s mint egy tetten ért bűnös,
reszketve nézte a jelenetet.
– Ne bántsa senki ezt a fiút! – kiáltá a szolgabiró felé. – Mivel
vádoljátok? Jót állok róla, hogy nem bűnös.
– Csöndesedjél, Béla, – felelé Bükkösi báró, – itt nem használ az
elnézés. Hatezer forintodat _ellopta:_ itt volt a pénz az ágya
szalmájában.
Vitték Miskát az egész cselédség láttára és réműletére. Még az udvarról
is felhallatszott kiabálása: – Gazember! Salkházy gazember!
A gróf szomorúan nézte reszkető nejét. Ott térdelt előtte a szegény
asszony, könyörögve: – Bocsáss meg! Bocsáss meg! Életedet féltettem!
– Hű feleségem vagy, – mondá a gróf, – de félek, hogy szerencsétlenné
tettél.
VII.
A grófné kegyes hazugsággal élt a törvényszéknél, midőn Miskát csak
lopással vádolta. Ez is csak úgy sűlt el, mint minden hazugság szokott.
Ha a grófné azt vélte, hogy ily módon nem szegi meg eskűjét s nem árúlja
el azt, a mit férje neki megmondott, e véleményben a legközelebbről
érdekelt személy, az elfogott inas, nem osztozott. Elkeseredett dühében
Miska tagadta a lopást s bevallotta a rablást. Senki sem kényesebb
birája a mások becsületességének, mint a ki maga hiába próbált
megbírkózni a gonosz kísértéssel; nem tudván fölemelkedni, szeretne
mindenkit magához rántani. Miska meg volt győződve, hogy a gróf még
hűtlenebbűl járt el ő iránta, mint ő gazdájával szemben. Vallomásával
leálczázni vélte a büszke mágnást s ösztönszerűleg érzé, hogy ez jobban
fáj Salkházynak, mint neki a rablás vádja és az ezzel járó büntetés.
Elmondá tehát egész részletesen a vadászat alatt történteket s a gróf
pirúlva, majdnem kétségbeesve állott a vizsgálóbiró előtt, ki vele a
meglepő vallomást tudatta.
Nem a világ ítélete nyugtalanította a grófot. Tudta, hogy nincs oly
törvényszék, a mely őt elítélné, s hogy az emberi érzések is mind ő
mellette lesznek, nem pedig azon hitszegő cseléd részén, ki a rábizott
fegyverrel támadt védtelen gazdájára. Az eskű sem kötelező, melyet ily
rendkívűli kényszer sajtol ki az emberből. Elvégre is nem ő adta föl a
bűnöst; azt pedig, hogy neje, férje életét féltve, a gazember
letartóztatásáról gondoskodott, jó érzésű ember nem róhatta föl bűnűl.
Hát még ha tudták volna, milyen ellenállhatatlan kényszer alatt jött
létre a feleségének tett vallomás és mily ünnepélyes esküvel kötötte ki
a grófné hallgatását! A gróf meg volt győződve, hogy Isten és emberek
előtt igazolni képes mindent, a mit tett és nem tett. De azt is érezte,
hogy sem Isten, sem ember nem bírja lelkéről levenni azt a súlyt, mely
lelkét mindaddig nyomta, míg az életeért igért ár, az inas
büntetlensége, lefizetve nem leszen. Egy becsületszó megszegve: mindig
ez lebegett Salkházy gróf szeme előtt s ez az ő szemében annyi volt,
mintha a föld kifordúlna sarkaiból. Szeretett volna a megyeházában ülő
Miskával cserélni; annak a szerepét jobban szerette, mint a magáét. Az ő
érzése a vizsgálóbiróval szemben úgy sem volt más, mint hogy
vádlottképen áll a törvény előtt. Tagadásra fogta a dolgot. Ő Miskának a
6000 forintot ajándékba adta. A biró azt felelte, hogy a gróf elnézése
még árt a fogolynak: ha még azt mondaná, a mit a grófné, hogy t. i.
lopás történt, akkor lehető volna, a rabot enyhébb paragrafus szerint
ítélni el, mint melyet ő maga akar alkalmaztatni. De mikor a vádlott
rablást vall, a tanú meg ajándékot állít, akkor bajosan talál hitelt a
tanú, és a vádlott sorsa rosszabbra fordúl. De a gróf nem engedett és
így a biró kénytelen volt a bűnöst vele szembesíteni. A jelenet igen
nyomasztó volt. Miska csökönyösen ragaszkodott vallomásához. Jól esett
neki hősködni és egyúttal a grófot gyötörni: – Csak mondja ki méltósága
is az igazat – engem bizony ne kíméljen. Ha talán azért vall mellettem,
mert fél, hogy majd boszút állok, mikor kiszabadúlok, – akkor nem bánom,
zárjanak be holtiglan. Elég nagy úr a gróf, ezt is elérheti. De azért az
igazság csak igazság – akár szegény ember, akár nagy úr szájából jőjjön.
Különben is becsületszavamra fogadom, hogy sohase fogom bántani. Én
pedig állok a szavamnak, ámbátor csak szegény legény vagyok, nem mágnás.
Béla gróf fogcsikorgatva hallgatá e kihívó szavakat. Nem akart – vagy
nem tudott – felelni, csak néhány franczia szóval arra kérte a birót,
hogy vezettesse ki a rabot. Aztán igyekezett a birót meggyőzni, hogy a
fiú meg van háborodva vagy valami ismeretlen okból szándékosan akarja
magát tönkretenni. Ő ki fogja tudni a dolog mibenlétét, csak egymaga
szólhasson a vádlottal. Engedélyt kért, hogy a börtönben beszélhessen
vele; e nélkül, úgy mond, úgy sem jöhet világosság a dologba, mert a
fogoly önvádja és a tanú fölmentő vallomása olyan ellentétben állanak
egymással, hogy a törvényszék nem lesz képes megokolható ítéletet
mondani.
A biró azt felelte, hogy ez iránt az ügyész nélkül nem intézkedhetik;
majd pár nap múlva tudatja a gróffal elhatározását.
Salkházy gróf hazamenet folyton azon tünődött, hogy mi lehetett az, a mi
Miskát egyszerre pénzszomjas zsiványnyá, utóbb pedig ily megátalkodott
vértanúvá tette, a ki el nem áll az «igazságtól», ha nyakába talál is
kerülni? Természetesen azon föltevéshez jutott, hogy asszonyforma
játszik a dologban. Tudtával Miskának nem volt szeretője; a grófné sem
tudott ellenkezőt. De tán Juczinál kéne tudakozódni. A szép cziczus
irúlt-pirúlt, közben el is halványodott, midőn az uraság Miska szívbeli
dolgai iránt vallatni kezdte. Hogy ő bizony ennyit se gondolt a
gyerekkel! Hogy ő annyit tud róla, mint a jövő évi termésről. Hogy’
gondolhatják méltóságáék, hogy ő neki köze legyen egy ilyen gazemberhez.
A gróf e választ nagyon izgatottnak találta. – Hátha szerelmes volt
beléd? – kérdé fürkésző hangon, – azt csak észrevetted volna?
Juczi egy darabig mereven állott, aztán kaczagott egyet.
– Én belém? Az efféle? No, csak az kellene. S egy szó mint száz, ha már
rákerítette méltóságuk a beszédet, hát kérném szépen, lássanak másik
komorna után, mert én jegyben járok tekintetes Botos ispán úrral s már
már kitűztük az esküvőt.
Ez ellen nem lehetett kifogást tenni. A grófné meg volt lepve, hogy a
szép fiatal teremtés ily öreges vőlegényt választott, de nem szólott. A
grófnak azonban a komorna viselete szeget ütött a fejébe s elhatározta,
hogy Miskával mindenekelőtt Jucziról fog szólani.
Pár nappal rá megjött az értesítés, hogy az államügyész megengedi a
Miskával való találkozást.
VIII.
Miska ránczba szedett homlokkal hallgatta volt a gróf szavait, ki arról
biztosította, hogy ő nem volt árulója s hogy akarata ellenére történt az
elfogatás. A gróf e daczos magatartással szemben, bár kínnal, de
megtartotta nyugodt, majdnem kérlelő hangját. Szava által annyira kötve
látta magát a haramia iránt, hogy kétségeivel szemben megalázta magát
legbensőbb titkainak elmondásáig: elmondta Miskának, hogy mily aggasztó
állapotban látta nejét s hogy kénytelen volt őt a titokba beavatni, hogy
megmentse a megőrüléstől vagy a haláltól. Mind ennek kevés látható
hatása volt a megátalkodott lelkű legényre, a ki hallgatva, gúnyosan
fintyorított szájjal ült ott ágya szélén. – Lásd, – mondá a gróf végűl,
– az oly hibát mindig meg kell bocsátani, a melyre az asszonynép viszi
rá az embert. Én is azért bocsátom meg könnyebben, hogy gazdádra
ráfogtad a fegyvert, mert szentül hiszem, hogy asszony izgatta
cselekvésedet s hogy nem igen tehetsz róla. Igaz, tudod-e, hogy
lakodalom lesz nemsokára Salkházán? A kis Juczit elveszi a Botos ispán.
Ha megfogadod a szavamat s azt mondod a birónak, hogy a 6000 forintot
ajándékba kaptad tőlem, akkor ott tánczolhatsz még a lakodalmon.
Miska üvöltött dühében. Hogy hozzámegy a vén gazemberhez – az a
lelketlen, nyomorúlt teremtés, a kinek kedveért ő haramiává lett! Oly
sietve, oly mohón, mintha csak arra várt volna, hogy ő börtönbe
kerüljön! S ezzel odaborúlt gazdája elé, átkarolta térdeit és zokogva
kért bocsánatot.