maga szakállára – bocsánat, de nincs más szó rá – a maga szakállára
dolgozik atyja ellen? De már ezt meg nem álmodta az én barátom, különben
– bizonyosan maga jött volna el s nem küldött volna megbizottat.
Vilma nagy zavarral nézett rá. – Hát – igazán – nem ön az? Utálok minden
színlelést. Én nem tudok színlelni. Jól esnék, ha most unokabátyám ülne
itt előttem és vele kibeszélhetném magamat. Ne vegye rossz néven, de ha
ön nem Kerényi gróf, akkor – nem tudok önnel szívem szerint beszélni.
Igazán – nem ön az?
Helley a szép lányt, a ki e szavaknál már készült fölkelni üléséről,
barátságos, kérő tekintettel marasztalta.
– Hallgasson meg, bárónő. Én nem lehetnék idegenebb önre nézve semmivel,
ha Rényi tanár volnék is, mint a milyen most vagyok. Igaz, nem vagyok
gróf-forma. De Rényi sem mutat különbet, mint én, arról biztosítom. Ám
képzelje egy perczre, hogy én Rényi vagy Kerényi Árpád vagyok és
próbáljon mégis beszélni szíve szerint. Azt az egyet szavamra igérhetem,
hogy mindent úgy fog megtudni, a hogy a bárónő most elmondja és hogy
rajta kívül egy lélek sem lesz beavatva. – Nos? – Nehéz. – Jó, tehát
megpróbálok ön helyett beszélni. Azt mondaná ön: «Kedves rokon, tedd meg
a kedvemért, szavazz a törvény ellen. Ha a te meggyőződésed mást mond
is, én ezt tartom igazi kötelességednek. Reménylem, csak nem számítasz
valami gazdag zsidó leányra, a ki adósságaidat kifizetné, de családunkon
foltot ejtene – s a többi, s a többi.»
– Csalódik, Helley úr, – viszonzá Vilma kipirulva, harag nélküli
komolysággal. – Én nem így szólanék rokonommal. Mindenekelőtt nem
tegezném rokonomat, mert nem ismerem elég közelről. De rokonsági
kötelékünkből, melyet nem én tagadtam meg, ki az ő lételéről sem tudtam
eddig, jogot és bátorságot merítenék, hogy megkérjem: emlékezzék meg ez
alkalommal keresztény és gavallér voltáról. Kérném, hogy keresztény
létére ne vigye át a vallás és isteni törvény iránti közönyt, mely
fájdalom a magánéletben oly általános, az ország törvényhozásába, a
család szentélyébe. Kérném, hogy gavallér létére ne vesse a mérlegbe
szavát a mellett, hogy a magyar családok, mikor a szerencsétlenség és a
maguk hibája külső fényüket úgyis oly nagyon megviselte, még erkölcsileg
is sülyedjenek és romoljanak. Tudja ön, jobban mint én, de bizony én is
tudom, hogyan terjed nálunk minden téren a zsidóság. Mindenüvé
betolakodik: elönti a mesterségeket, az ipart, a kereskedést, a
tudományt, az irodalmat, a művészetet. Megtelepszik azon nemzetségek
örökében, kik hajdan Magyarország sorsát intézték, azon várakban és
kastélyokban, a hol régente a nemzet jobbjai laktak, kiknek ivadékai ma
nagyrészt hajléktalanok. Hát most már a családokba is behatoljon?
Megessék rajtunk, hogy e megbélyegzett faj tolakodó arczait, melyek
miatt a színházat kerüljük, nehogy a páholyokban mellénk férkőzzenek,
már szalonjainkban, barátaink és rokonaink körében is lássuk? Szennyes
pénzük, melyet olthatatlan szomjukban fölhalmoztak, még ezt a szentélyt
is megnyissa előttük? Rendén van az, hogy az uzsorás lányának egy
grófot, vagy fiának egy bárólányt vásárolhasson? És lehetne-e az ily
házasságokból származott gyermekeket keresztényeknek, magyaroknak,
hazafiaknak nevelni? Soha! Soha! Keresztény ember, magyar ember erre az
átkos törvényre nem adhatja szavazatát. Maga se, gróf – azaz, – hogy így
beszélnék Kerényi grófnak, ha itt volna.
Helley növekedő figyelemmel kisérte e kifakadást. Ha Vilma az ő
meggyőződött buzgalmában ráért volna, szavainak hatását lesni, láthatta
volna, hogy azok eleinte igen mélyen szomorították hallgatóját s hogy
beszéde vége felé némi derült gúny mosolygott ki a barna szemekből. De ő
mindezt nem vette észre, hanem izgatottan várta Helley feleletét.
A fiatal ember igen higgadtan szólalt meg,
– Igazán sajnálom, bárónő, hogy Kerényi nincs jelen. Teljesen ismerem
ugyan gondolkozása módját és épen azt tudnám felelni a bárónőnek, a mit
ő felelne: de egy sajátságos körülmény gátol, hogy épen ez esetben
egészen azt mondjam, a mit ő mondana.
Vilma kérdő tekintetet vetett rá. Helley nem viszonozta e pillantást;
félig lesütött szemmel, némi zavarral babrálva óralánczán, folytatá:
– A bárónő imént megbélyegzett emberekről szólott. Látom, hogy erősen
utálja a zsidókat. Bizonyára azt hiszi, hogy mindegyiküket azonnal, első
látásra felismeri, – a gyülölet ösztönével, körülbelül úgy, a hogy a kis
madár, a ki még nem látott kigyót, saját elfogódásáról megismeri, hogy
itt van az ő ősellensége.
– Valóban azt hiszem, hogy úgy van, – felelé a bárónő – ha első
tekintetre nem is, de első szavára megismerném. A Sacré-Coeurbe egyszer
egy lányt csempésztek be, a ki ehhez a fajhoz tartozott; nem tudtam,
hogy mi bántott, mikor ránéztem, de mindig valami kellemetlen érzésem
volt, mintha ki nem állhatnám közellétét. Kisült, hogy zsidólány és el
kellett hagynia az intézetet.
– Sajátságos! – mondá mosolyogva Helley úr. – Hát velem szemben pl. nem
érez hasonlót a bárónő?
Vilma e kérdésre egy pillanatig elhalványodott.
– Minő kérdés! – E szavakkal eleinte félénken, oldalt nézte a fiatal
embert, aztán egyenesen és nyugodtan tekintett szeme közé és végül
elhatározottan mondá: – Nem, Helley úr. Egy irányban csalódhattam önben;
meglehet, sőt most már bizonyosnak kezdem tartani, hogy ön nem Kerényi
gróf; de azt a – másik érzést nem költi fel bennem, – egyátalán nem.
– Lássa, bárónő, hogy mennyire csalódhatunk. Én esküszöm önnek, hogy
Helley, eredetileg Heller József, valóságos, tőzsgyökeres zsidó, nem
gaz, nem uzsorás, hanem azért mégis csak zsidó. Igaz, hogy jó magyar is,
mint ő hiszi magáról s mint méltóságod is meg volna győződve, ha magyar
hölgy létére e magyar iróról hallott vagy műveiből olvasott volna.
– Magyar író? – rebegé Vilma szégyenkezve. Zavarában nem tudott egyebet
mondani.
– Magyar iró, igen – magyar történetíró és búvár és az akadémia tagja. A
bárónő tehát igazán először hallja ma e nevet? De mit csudálkozom – hisz
a Sacré-Coeurben nevelkedett. Nos, nem lehet az én feladatom azt a nevet
felmagasztalni, mely alatt a bárónőnek be vagyok mutatva. De ha magyar
tudósok és írók közt tudakozódik, akkor meg fogja hallani, hogy ez a név
nem ismeretlen a tudományos világban s mindenek fölött látni fogja azt,
hogy senki sincs, a ki tagadni merné, hogy Helley magyar ember és
becsületes ember… – E szavakat erős nyomatékkal, mintegy haragosan
hangoztatta az ifjú, s minden etiquetteről megfeledkezve, izgatottan
járt fel s alá a boudoirban.
– Nem kétkedem, uram… – kezdé félénk hangon Vilma bárónő, azon
gondolkozva, hogy mivel csöndesíthetné a sértett fiatal embert. De az
nem engedett neki időt.
– Oh, kérem, soha se méltóztassék mentegetőzni. Nem az én személyemről
van itt szó, sem az önéről, hanem arról, a mi igaz és a mi hamis. Kár,
Vilma bárónő – igazán kár! Ha ránéz önre az ember, tapsolni szeretne a
teremtőnek, ki ily remeket alkotott: szépségből, jóságból, ifjuságból.
És még sem bírom szomorúság nélkül nézni. Ennyi szépség és jóság, még
hozzá a fiatalság mindent megaranyozó fénye nem vértezhette önt a
hazugság ellen s nem óvhatta az üres, szívtelen fenhéjázástól. Ön bír
gyűlölni ok nélkül és megvetéssel sujtani oly embereket, kiket nem
ismer, kik önnek nem véthettek soha – még pedig nem egyes embereket,
hanem százezreket egyszerre! Egy nő, egy leány! Ez iszonyú! Helley
József magyar ember és becsületes ember: elhiheti szavamra. Másban ez
nem volna érdem. Rajta érdem: merem mondani és be is bizonyítom. Egy
házaló szennyes szobájában született, a hol a magyar szó soha, a
németnek is csak elundorított szójárása hangzott; tizenöt éves koráig
még magyar betűt sem látott. És ez az ember ma magyar író. Éhezett,
fázott és küzdött, hogy magát és elárvult nyolcz testvérét fentartsa, s
e küzdelem alatt ráért és volt ereje, nemcsak tanulni, hanem német
diákból magyar diákká, aztán magyar hirlapíróvá s magyar történészszé
lenni. Ez az ember fenhordhatja, bár nem szokása, homlokát minden
magyarral szemben; mert igazság és kötelesség ellen sohasem vétett, soha
embert tudva meg nem bántott, soha hazája ellen nem írt, soha sem
tolakodott, soha sem alázkodott, s a maga útján járva alacsony sorsból
becsülettel vergődött névre és szerény jómódra. Százával van tisztelője
és jó barátja, mind jó keresztény és magyar hazafi, a kik szeretik és
becsülik – és ez az ember ne szerethessen egy keresztény leányt? Kerényi
Vilma, nézzen a szemem közé és képzelje, hogy úgy állok itten, mint a ki
önt szereti és a kit ön is szeret. Képzelje, hogy csak most tudja meg,
hogy zsidó vér van ereimben. Képes volna-e szemembe mondani: Távozz
tőlem, te megbélyegzett ember, – a te világod nem az én világom, a te
Istened nem az én Istenem; gyülölet és megvetés tárgyának szült világra
az anyád – és soha sem lehetek a hitvesed! Mert kell, hogy gyülöljelek,
mert ha nem tenném, gyülölnének azok, a kik engem szeretnek!? – Képes
volna ön ily szavakra? Ha igen, akkor megfognám kezét és ellökném
magamtól mint méltatlant szerelmemre – nem, bocsásson meg, – erre nem
volna erőm. Hanem megfognám kezét így, a hogy most teszem, szeme közé
néznék – így – és kérdezném: Szép leány, úgy van-e ez a kéz alkotva,
hogy a tied nem nyughatik benne? Máskép néz-e ez az én szemem, mint a
tied? Mely izom, mely ideg, mely vércsepp az, a mely annyira különböző
bennünk, hogy minket egymástól örökre elválaszszon? Szeretlek és te is
szerettél engemet. Összeillettünk; maga az Isten is mintha egymásnak
teremtett volna; boldogok lehettünk volna egymással. Most pedig nem
lehetünk, – válnunk kell, kerülnünk egymást örökké, – mert nagy
kifogásod van ellenem: az, hogy anyám fia vagyok. Tehetek én anyámról?
Tehet az a maga származásáról? Meg akarod velem átkoztatni szülőmet? Ez
hát papjaitok bölcsesége, ebből áll törvényhozóitok igazsága, hogy a
gyermek szégyelje az anyját? Ez a mívelődés évszázados véres
küzdelmeinek gyümölcse, hogy szavak, formulák elválaszszák azokat, kiket
a természet összehozott? És a hazaszeretet, a nemzeti érzés ápolása
odáig viszi a dolgot, hogy egy zsenge, alig kifejlett gyermek, ki a
hazáért és nemzetért semmit se tett, kinek semmi más érdeme, mint hogy
világra született, hogy egy ily sors kényeztette leányka azt képzeli,
hogy jogában áll, egy férfiút, a ki küzdött, hatott és teremtett,
megvetéssel sujtani, csak azért, mert más vérből származik és más
szertartás szerint imádja Istenét? Lehető az, meg van az engedve, hogy
ily tanok és tanítók megmérgezhessék az ifjúságot, az előkelők
büszkeségét dölyffé, a nemzeti érzést fajösztönné torzíthassák? Ennyire
mehet a brutálitás? Gyalázat! Szégyen és gyalázat?
A fiatal ember az egész kifakadás alatt nem bocsátotta el a leány
reszkető kezét. Vilma nem is próbálta visszahúzni. Félig gyönyörködve,
félig megsemmisűlve állott ott s nézte nemes haragtól szikrázó szemeit,
hallgatta szép, indulattól remegő hangját. A fiatal ember lényének
férfias ereje vonzotta, a bűntudat, hogy ezt az embert ő mélyen
sértette, lenyomta a leány tiszta és fogékony kedélyét. Mikor Helley
elhallgatott, a bárónő úgy érezte, hogy valami láthatatlan súly
nehezedik reá s hogy kezd sülyedni s nem tud fölemelkedni soha.
Helley hosszan nézte és – mosolygott. A leány végtelen zavartsága valami
kellemes elégtételt látszott neki okozni.
– Lássa, bárónő, – mondá végre, – ön mégis csak jóságos és kedves. Azt
hiszi, hogy megbántott, és ezt fájlalja.
– Fájlalom, Helley úr, szívem mélyéből fájlalom. – S ezzel lassan
kihúzta kezét az övéből, s elfordúlt, hogy megeredő könnyeit elrejtse.
– Milyen leány! – suttogá a fiatal ember magában. – Milyen szíve van!
Milyen édes, jó szíve van!
Vilma hirtelen feléje fordúlt, eléje nyújtotta mind a két kezét és
mosolyogó ajkkal, de zokogva mondá:
– Bocsásson meg! Soha sem teszem többé – soha!
Helley lelkesen megcsókolta mind a két kezecskét, de meg nem állta, hogy
a gyermekded bocsánatkérésen el ne kaczagja magát.
– De hiszen semmit se vétett, bárónő, – legkevésbbé ellenem… Azaz…
ellenem nem, mert már megszoktam az ily zsidófalást, még pedig olyanok
részéről is, kik kevesebb meggyőződéssel, de több durvasággal üldözik
felebarátaimat. Hisz elvégre ön nem reám czélozott és voltaképen csak
fogalmak ellen küzdött – elméletekkel. Nem magamon, hanem _önön_ esett
meg a szívem, mikor ily gonosz és gyűlöletes szavak peregtek szép kis
szájából, és azért meg akartam mutatni, hogy az ily tiszta szivű,
angyali lény csakis fantómákat képes gyülölni s hogy utálata s megvetése
mindjárt légbe foszlik, mihelyt egy érző, kézzelfogható embert állítok
önnel szembe. Most láthatja, hogy szívecskéje nem képes ok nélkül
gyűlölni s hogy mindjárt megfájdúl, mihelyt valaminek fájdalmat okoz.
Hála Istennek, legtöbb magyar ilyen. Ugy-e bár, nem gyűlöl engemet?
– Istenemre, nem! – bizonyítá a lány, könyek között mosolyogva.
Mosolygnia kellett, mert oly különösnek, oly furcsának tetszett előtte
az a gondolat, hogy ő ezt a férfiút gyűlölhetné. Elejétől fogva már oly
rokonszenves volt neki, mint eddig senki; most pedig mély hálával is
adózott neki, hogy saját szemeiben fölemelte és jobbá tette őt s
megtisztította a gyűlölködés salakjától.
– Hát már most mit mondjak, – kérdé Helley, – Kerényi grófnak?
– Mondja neki, hogy tiszteltetem – hogy szerettem volna szemtől-szembe
látni, de hogy azért is hálás vagyok neki, hogy legjobb barátját
elküldötte hozzám. Az én ostoba levelem rosszabb feleletet érdemelt.
– Köszönöm, bárónő, szívemből köszönöm. Hanem ez oly válasz, mely inkább
a követnek szól, mint annak, a ki ideküldött. De Rényi Árpádnak mit
vigyek? Mire szavazzon Kerényi gróf a felsőházban?
– Arra, a mire akar: szavazzon lelkiismerete, meggyőződése, belátása és
tapasztalása szerint. Mit értek én az ily dologhoz? Ki vagyok én, hogy
ostoba lány létemre férfiakat oktassak? Hanem, ha _nekem_ volna
szavazatom, most már _tudnám_, mire szavazzak.
– Ingerli kiváncsiságomat, bárónő. Nem sugná meg titokban, hogy mire
szavazna?
Vilma felelni készült, de az ajtó megnyilt és a belépő grófnő
félbeszakította a jelenetet.
IV.
– A conferentia soká tart, – mondá a grófnő. – Remélem, hogy ezt jó
jelnek vehetem. Megmondhatja most már, – izé – Hellényi úr, – hogy mikép
gondolkozik Kerényi gróf a vegyes házasságról?
– Mindenesetre, grófnő. Most már megmondhatom, hogy Rényi tanár vagy
Kerényi gróf lelke mélyéből azt óhajtja, hogy az a javaslat mentől elébb
törvénynyé váljék.
– Ah!… És a gróf úr igénybe is fogja venni a törvény engedményeit?
Megengedem, hogy ez lenne a legkényelmesebb mód arra, hogy nevét uj
fénynyel vegye körül. Csak azt sajnálom a dologban, hogy Vilma bárónő
tisztelt rokona akkor tette félre grófi nevét, mikor még becsülettel
viselhette volna, s hogy oly körülmények között készül azt ujra
fölvenni, mikor ennek – ellenkezője áll.
– A grófnő csalódik, – viszonzá Helley igen nyugodt hangon. – Kerényi
grófnak semmi ilynemű szándéka nincsen. A grófi czímről letett, mert
bátyja öngyilkossága és azon könyörületes gyűjtések után, melyekből az
elhunyt adósságait megfizették, nem vélte azt a czímet becsülettel
viselhetni. Föl fogja venni ujra, hogy oly törvény mellett szavazzon,
mely lehetővé teszi, hogy az ő húga, egy beteges, szegény, de derék
leány oly férfiúhoz mehessen, ki őt évekig híven szerette, nem tudva,
nem is sejtve, hogy grófi leányt szeret; oly férfiúhoz, ki Rényi
Árpádnak igaz, hű barátja, Rényi anyjának és húgának istápja és segítője
volt a nyomorban, ki e családdal megosztotta kenyerét és az élet minden
viszontagságai közt jónak, hűnek, megbízhatónak bizonyult. Ez a férfi
pedig zsidó.
– Ha úgy áll a dolog, – mondá a grófné hidegen, – akkor Helley úr be
fogja látni, hogy sem Rényi tanárhoz, sem ő hozzá nincsen több szavunk.
Ugy-e Vilma? Köszönjük Helley úr fáradozását. Helley úr, úgy látszik,
maga is rokonszenvez az izraelitákkal – nekünk pedig sem e néphez, sem
azokhoz nincs közünk, kik e fajjal nem átalnak barátkozni.
A grófnő nem vetett ügyet azon mozdulatokra és tekintetekre, melyekkel
Vilma e csipős kifakadást megakasztani iparkodott. Féltében, hogy még
erősebb dolgokat talál mondani, a leány odasietett Putnoky grófnőhöz és
egy szót súgott fülébe. E szóra leírhatatlan megvetés kifejezését
öltötték a grófnő finom vonásai. Tetőtől talpig nézegette a fiatal
embert és a legcsöndesebb impertinentiával mondá:
– Jelentse, kérem, tiszteletemet Rényi úrnak. Csodálom találékonyságát.
Szemtelenségnek elég lett volna, ha irásban tudatja velünk véleményét.
De ő meglelte módját, hogy kétszeresen megsértsen bennünket, azzal, a
mit izen, és azzal, a kitől izeni. Az úr az első – izé… izraelita, a ki
e termekbe lépett; meg lehet győződve, hogy az utolsó is. A hazautazásra
még kifutja az utalványozott pénz?
Helley mindezt mosolyogva hallgatta. De Vilma az utolsó szavaknál
szenvedélyesen fölkiáltott és a grófnő lábai elé dobta az utalványt.
– Kegyetlen vagy, Szerafin, illetlen és nőietlen! Helley úr, kérem a
karját!
– Vilma – az Istenért – ezt csak nem teszed? Ily botrány!
– Botrány, a mi _itt_ történt. És én jóvá teszem. Helley úr, kérem,
kísérjen el atyámhoz. Ő büszke lesz, önnel megismerkedhetni.
Helley karját nyujtotta a báróleánynak, ki izgalomtól reszketve símult
hozzája. Mély bókkal búcsúzott a grófnőtől: – Láthatja, asszonyom, hogy
előitélet ellen is van orvosság. Méltóságodnál sem lesz késő a kúra.
Javulást kívánok.
És nyájas mosolylyal elvitte szép prédáját…
… A főispán magán kívül volt. A grófnő egyik inasa lihegve jött egy
levéllel, melyben Putnokyné tudatta vele, hogy leánya egy zsidó
literátor karján készül a megye házában megjelenni. Eléjük sietett, – de
későn. A fiatal párral a nagy lépcső alján találkozott. Vilma halványan,
de nyugodtan állott meg apjával szemben e szavakkal: – Engedje édes
atyám, Helley urat bemutatnom, Kerényi Árpád bátyám legjobb barátját.
A főispán meghökkenve nézett a fiatal emberre. – Árpád barátja? Hát nem
jön el maga? A levele szerint ma estére vártam…
Helley mosolyogva felelt: – Nem jön. Már itt van.
– Magad vagy! Árpád! Hogy rád nem ismertem!
A főispán karjaiba zárta fiatal rokonát; Vilma fülig pirulva nyujtott
neki kezet. Ugy érezte, hogy most kevésbbé bizalmas iránta, mint két
perczczel előbb, mikor oly _nagyon_ «idegen»-nek tudta.
*
Kerényi Árpád gróf azok között volt, kik a főrendi házban a vegyes
házasság törvénye _mellett_ szavaztak. A törvény megbukott. De ő és
felesége még mindig reménylik, hogy a javaslat valamikor, sőt hogy
nemsokára törvénynyé lesz. Mert szegény Kerényi comtesse, kiről azt
mondják, hogy sorvadásban sínylik, csak azt akarja megérni, hogy Helley
József tanárnak neje lehessen. Vajjon megéri-e?
A GRÓF SZAVA
I.
Jaj, Juczi, Juczi! Meg kell bolondulnom! – kiáltá Miska, hirtelen
elbocsátva a piros-pozsgás szobaleányt, a ki félig ellenkezve, félig
csalogatva engedte át magát a göndör hajú inas öleléseinek.
A csinos teremtés gúnyos szánalommal nézte, hogy futott föl-alá az
izgatott, sápadt fiú a szobában. Miska délczeg gyerek volt, s pompásan
illett neki az úri libéria. Szabályos, szelid vonásaival félig
gyermeknek látszott; de szemeiben az a sajátságos tűz lobogott, a
melyben a legnagyobb gyengeség szokott összeolvadni a legfőbb
vakmerőséggel. A könnyelmű lány aligha értette e szemek kifejezését;
különben nem mert volna oly macska-egér-játékot űzni a fiúval.
Miska ott állott az ablaknál és a jégvirágokat kapargatta, kinézett a
novemberi vidékre. Juczi halkan odalopódzott mögéje és oldalba bökte.
– Ugyan ne bolondozzék kend, Miska! Értse meg az embert! Maga szeret
engem – én is szeretem magát. Máskép csak nem hagynám magamat
megcsókolni? Hanem maga hebehurgya fráter. Kitelnék kendtől, hogy
elvenné az embert s azután krumplit kapálna. Én meg nem akarok krumplin
élni. Nekem semmim, kendnek semmije: úgy illünk össze, mint a kutya a
macskával. Hiszen szerethetjük egymást, Miska, de hogy feleséged legyek,
azt verd ki a fejedből. No, no, meg ne egyen a szemével! Hát nem
mulathat az ember a nélkül, hogy férj és feleség lenne?
Ezzel egy kicsit megczibálta a legény orrát és szemtelenül nevetett a
képébe.
Miska a fogát csikorgatta.
– Átkozott, gonosz teremtés! Szeretőnek kellenék, úgy-e, hogy azt
tehess, a mit akarsz, hogy bolondot űzhess belőlem és hűséggel ne
tartozzál? De feleségül elmennél olyanhoz, a kit nem szeretsz, pl. az
ispánhoz, úgy-e? Persze, az ispán, az derék ember, összelopott vagy
húszezer forintot, azzal már úr az ember – talán inast is tarthat!
Bizony, a szegény ember csak világ csúfja, kivált mikor becsületes is.
Az ispánhoz hozzá mennél, ha csaló is, meg vén, meg görbe hátú – mert
gazdag és mert teins asszonynyá tehet! De nem hagylak ám. Inkább
agyonütöm őt, meg – más valakit.
A szép Juczi itt olyant nézett, hogy a fiunak nyelvén fagyott a beszéd.
Szúró, kemény tekintettel, dagadó melle alatt összekulcsolt karokkal
lépett közelébb a huszárhoz és gonosz hangon mondá:
– Hallgass ide, te Miska – ideje, hogy végezzünk. Megyek-e, nem-e Botos
teins úrhoz, eddig magam sem tudom. De annyit mondhatok: ha akarni
fogom, hát meg is teszem. Érted? – Az ő tekintetes czime, meg a húszezer
forintja épen rám fér; tizennegyedik esztendőmtől fogva eleget ettem a
más kenyerét, eleget nyeltem a más parancsolatját. Azért, ha meglesz,
hát meglesz – s ha talán utamba akarnál vágni, hát átugrom rajtad, mint
egy kis pocsolyán – ennyit sem fogok veled gondolni, ni! De azért azt,
hogy nem vagyok hozzád jó szívvel, bolondúl mondod, fiam. Bizony
elmennék hozzád, százszor szivesebben, mint az ispánhoz, csak –
– Csak húszezer forintom lenne, meg tekintetes úr volna a nevem, úgy-e?
– vágott közbe Miska fogcsikorgatva.
– Úgy, úgy – mondá Juczi nevetve – persze, hogy húszezer forintos
kérőnek még jobban kellenél. De tízezerrel is beérném, sőt ötezerrel is,
ha elő tudnád keriteni. Ennyi pénzen lehet tisztességes telket kapni, a
miből meg is lehetne élni holtig. Száz hold is elég nekem és a kedvedért
parasztasszony is lennék; hanem a magam asszonya akarok lenni, nem
szolgálni, hanem parancsolni, ha csak egy libaőrző gyereknek is. Hát
látod, hogy szeretlek, te csacsi. Hát keress ötezer forintot! Nem sok.
Nincs valami nénéd, komád, öreg apád? A gróf nem adhatná ajándékba?…
Rázod a fejed! No hát, látod, édes Miskám, földhöz ragadt szegény lélek
vagy, se rajtam, se magadon nem segithetsz. Szegény embernek pedig sokat
el kell viselni ezen a rossz világon. Nekem sem öröm az ispánhoz menni,
de eltűröm. Tűrd hát te is, mert muszáj. S még neked jobban eshetik, ha
a vén ispánhoz megyek, mintha máshoz mennék. Szegény embernek abból kell
jóllakni, a mi keveset ott hagynak a tálon a gazdagok. Majd gondoskodom
én arról, hogy nagyon is kevés ne legyen!
Miska káromkodott, esküdözött, sírt és fenyegetőzött – míg a csengetyű,
mely urához szólította, véget nem vetett a jelenetnek.
II.
Salkházy Béla gróf, a kastély ura, négy hónapos házas ember volt, a ki a
telet újév utánig itt töltötte Salkházán. A nászút befejeztével, melyről
a grófné nem akart lemondani, itt töltötték most igazi mézesheteiket,
mindkettőjük igazi gyönyörűségére. A gróf boldog volt, hogy kissé
viharos ifjuságából az egészséges magány révébe juthatott; a grófné – e
halvány és kissé félénk szépség, édent látott abban, hogy ura oly
egészen övé és a mellett oly jókedvű lehetett. E biztonsági érzeten
titkos féreg is rágódott ugyan: a ki nem mondott féltés. De ez érzés a
múltra vonatkozván, csak bizonyos nyugtalan kiváncsiságban mutatkozott,
melyen a gróf jóízűeket mosolygott. E perczben is nagy szégyenkezésére
egy kis indiscretión érte az asszonyt. Miska, a mint a csengetyű szavára
belépett, még hallotta, hogy veté a grófné ura szemére, hogy minden
készpénzét a tárczájában hordja.
– Hatezer forintot hordozni magával – vadászaton – édesem, annak igazán
nincs értelme!
– Ebben igaza van, kedves, – mondá a gróf nyájasan, – de abban már nincs
igaza, hogy tárczámat vizsgálgatja. Szerelmes leveleimet nem ott
tartogatom.