halk lépteket vélt hallani. Nemsokára közeledtek a léptek, gyertyavilág
derengő visszfénye által megelőzve. Feledyné szégyelletében egészen a
fal mellé lapult, és csak oldalt mert a fülkéből kipillantani. Mily
meglepetés! Zsuzsi, az ő szobalánya! Bizonyosan őt keresi! Mit mondjon
neki? Leleplezze előtte szégyenét?… De ni, Zsuzsi nem igen keresgél,
hanem az álomjárók biztosságával egy ajtónak tart, melyen Feledyné a
Körényi nevét látja aranyos betűkben ragyogni. Ez ajtón halkan kopogtat
a Zsuzsi, az ajtó megnyilik, Körényi egy pár szót suttog a szobalány
fülébe, kifujja a gyertyalángot és behúzza a cziczust az előszobába.
Feledyné keserű érzelmeit e látvány csak fokozta. A mily hangulatban
volt, a Zsuzsi magaviseletében is hűtlenséget látott s úgy találta, hogy
a világ tele van árulással. De aztán a maga bajával eltelve a folyosó
másik ajtaja felé fordítá minden figyelmét. Ott kellett laknia a
színésznőnek, onnan kellett kijönnie a hűtlen férjnek. Vajjon bevárja-e?
Nem jobb-e, csöngetni és egyenesen követelni a férjét?
Mikor éppen ezeken gondolkozott, rémületére újból megnyilt a Körényi
ajtaja s kilépett – uram fia! – Feledy képviselő úr, ingujjban,
harisnyában, félkezében égő gyertya, a másikban egy csomó kulcs.
Szakasztott olyan volt, mint a betörő, csak hogy feltünő jó kedvben:
mert hunczfutosan mosolygott, mikor az ajtó mögötte bezárult és oly
tekintettel nézett vissza, mintha azt mondaná: «Nagy kópé!» Ez a mosoly
onnan eredt, hogy a képviselő, midőn az orvos kikisérte, észrevette
volt, hogy a ruhásszekrény mellett valami nő-alak bujdokol. Hanem a
mosolyt hamar elűzte a saját helyzete által okozott gond. Fog-e majd
egyik a sok kulcs közül? És ha nem fog, mi lesz? Ez volt az ő
létkérdése. Így ment le az első emelet felé, észre nem vevé kővé meredt
feleségét.
– Ha egyik se fog, mi lesz? – e nehéz gondolattal közeledett a képviselő
ajtaja felé, figyelmesen nézve a kezében levő kulcsok repertoriumát. De
ki írja le bámulatát, mikor látja, hogy nincs szüksége kulcsra, mert
lakása nyitva áll? Mi történhetett? Mindegy. Bemegy és maga után szépen
beteszi az ajtót.
Az asszony ez alatt elgondolta volt, hogy először is bizonyos, hogy
férje nem volt az énekesnőnél; másodszor, hogy talán a szobalánynyal
volt légyottja az orvosnál; harmadszor, hogy ez képtelenség, s hogy ha
ezért jött volna fel, akkor nem megy le mindjárt, midőn a komorna
érkezik; negyedszer, hogy ha most férje leérkezik és őt nem találja
ágyában, hogy mi baj lehet ebből és mily megszégyenülés! Ez argumentatió
révén Feledyné visszatér az első emeletre, majdnem egyidőben férjével,
azt remélve, hogy míg ura egészen levetkezik, addig ő észrevétlenül
visszatalál ágyába, melyet nem kellett volna elhagynia. Igen jó
okoskodás, de végeredményében, mint sok még bölcsebb következtetés,
nagyon módosult egy véletlenség által, melyet nem lehetett előre tudni:
e véletlenség az volt, hogy Feledy betette maga után az ajtót… Ott állt
az asszony, kizárva az ő saját hajlékából. Mit csináljon? Csengessen?
Azt is megteszi, ha más mód nem lesz; de a míg van reménye, férje tudta
nélkül osonni vissza ágyába, addig nem hagyja magát. Eszébe jut, hogy
Zsuzsi ott fenn van a doktornál; az bizonyosan vitt magával kulcsot.
Visszasiet a harmadik emeletre – azaz sietne, ha nem kellene tapogatózni
– el lévén tökélve, hogy csenget a doktornál, azon ürügy alatt, hogy
visszaköveteli – szobalányát.
Feledy e közben levetkezett, folyton azon töprenkedve, hogy miért
találta nyitva az ajtót, mikor az imént a rázásnak sem akart engedni?
Azután óvatosan benyitott a hálószobába, szörnyen félve, hogy ébren
találja élete párját és mélyen gondolkozva, hogy mikép igazolja egy
órakor történt érkezését? De a gondolkozás hiába történt: a hitvesi ágy
üres volt. A képviselő nem hitt szemeinek. Megtapogatva az ágyat,
hangosan kiáltotta a felesége nevét – mindhiába. Ekkor eszébe jutott az
orvos előszobájában elbujtatott nőalak; eszébe a doktor feltünő
ólálkodása az ő folyosóján. Irtóztató gyanú ébredt föl lelkében,
ösztönszerű fellobbanással fogta az ágya felett függő revolvert s bal
kezében a gyertyát tartva, mint a fáklyát lobogtató fúria rontott fel az
orvoshoz.
Fölérve a harmadik emeletre, gyanúja dús táplálékot talált. Ott érte
nejét sokat mondó pongyolában, a mint az ajtóban értekezett a doktorral.
Körényi ugyanis a csöngetésre megjelenvén, telhető elfogulatlansággal
kérdezte volt, hogy beteg-e valaki s mikor a nő azzal a kérdéssel
felelt, hogy nem látta-e a doktor úr az ő szobalányát, azzal a
lovagiassággal, mely a galanteria honában a szobacziczust is megilleti,
határozottan ki kezdte tagadni Zsuzsit a világból. Ekkor merült fel a
fegyveres férj bosszúálló alakja. A doktor és az asszony rémülten néztek
Feledy vérben forgó szemébe; ő pedig a rémületet vallomásnak nézve, szó
nélkül a doktor fejének szegezte a revolvert. Egy sikoltás és a lövés
eldördült – a levegőbe, mert az asszony meglökte volt férje karját és
így elsüttette vele a fegyvert. A durranásra sikítva rohant elő Zsuzsi
is, a házban megnyilt minden ajtó, a házmester cseh szitkok között
futott fel a lépcsőkön. «Tűz! Gyilkosság! Fogjátok el!» hangzott
mindenfelől és a zavar oly teljes volt, hogy senki sem tudta, hányadán
van, legkevésbbé a négy főszereplő… Végre a doktor feltalálja magát és
három bűntársát behúzva szállására, bezárkózik velük.
Mindhárman egy kis félóra mulva könnyebbülten, de kölcsönös
szégyenkezéssel hagyják ott a doktor lakását. Belátták, hogy nagyobb baj
nem történt, és hogy mindenikük bűnös egy bizonyos mértékben,
legbűnösebb persze Zsuzsi, a ki menten megkapta a fölmondást – az ő
szívdobogása miatt. A szomszédoknak is ez szolgált felvilágosításul,
hogy t. i. a szobalánynak alvajáró rohama volt, s hogy Feledyék betörést
sejtve, őt üldözték pisztolylyal. De a szomszéd nép igen skeptikus faj
és folyton házasságtörést, botrányt, válást emlegetett. Csak nagysokára
hallgattak el e kellemetlen pletykák. Mindennek pedig nem volt más oka,
mint az istenverte Sæckerhets-Tændstickor, az a semmire kellő svéd
gyufa…»
A szivarnak vége volt, a doktor elhallgatott. Mindnyájan nevettek; csak
egy «furfangos író»-féle akadt a társaságban, a ki fejét vakarva mondá:
– A história igen csinos, de csak nem kivánod, hogy elhigyjük? – De
bizony kivánom, – felelé a doktor, – még pedig egy igen döntő okból. – S
mi az? – Hogy engem nem hívnak Körényinek, de azért mégis magam vagyok
az a doktor, kiről a mese szól, és Zsuzsi volt első patiensem. – Mi a
manót? Patiensed-e vagy kedvesed, vagy mindkettő? – Csak egyik a kettő
közül. Találjátok ki, hogy melyik?
EGY VEGYES HÁZASSÁG
I.
A főrendek elvetették a törvényt, de az egyes kivételt meg nem
gátolhatták. Maguk csinálták azt a vegyes házasságot, a melyről ez a
történet szól. Elmondom minden túlzás és czélzatosság nélkül, úgy a hogy
történt, illetőleg úgy, a hogy nekem elmondották.
A vegyes házasság miatti nagy csata előestéjén történt. Az a lázító
törvény, mely szerint zsidó és keresztény összekelhettek volna, az alsó
törvényhozók részéről már el volt fogadva s minden istenfélő lélek a
felső táblába helyezte reménységét. Csak ez menthette meg az országot a
förtelemtől, csak ez dönthette meg azt a szerencsétlen törvényt –
melyről persze mindenki úgy beszélt, mintha _megparancsolná_ a
keresztény és zsidó közti házasságot, pedig – csak _megengedte_. A
pártok küzdelme erős volt s mind a két rész a legszokatlanabb
eszközökhöz nyúlt, hogy a győzelmet a szent ügynek biztosítsa; – még
imádkoztak is.
X… megyevárosában ez időtájt amaz alacsony, czopfos és nobilis
palotácskák egyikében, melyeket a főnemesek hajdan a vidéki központokban
emelni szoktak, két hölgy ült együtt a legkomolyabb és egyszersmind
legérdekesebb beszélgetésben. Az egyik _még_ igen szép, a másik _már_
gyönyörű volt: amaz özvegy Putnoky grófnő, emez Kerényi Vilma bárónő, a
főispán egyetlen leánya. A két hölgy élénken beszélget. De nem
toiletteről ám, vagy szerelemről, vagy lóversenyről, – hanem isteni
félelemről, politikáról és vegyes házasságról.
Putnoky grófnő igen kegyes és ájtatos hölgy. Mozgalmas multja és csöndes
jelene, melyben a mise és gyónás nagy szerepet játszik, klastromi életre
látszanak őt utalni. De ő úgymond, még egy időre kénytelen lemondani e
végső boldogságról, mert úgy érzi, hogy a jó ügynek még világi téren is
tehet szolgálatot. Vilma bárónő ellenben csak most nőtt ki a
kolostorból. A Sacré-Coeur folyamait ez évben végezte el s e mintaszerű
intézetből kitünő nevelésen és angyali tisztaságú sziven kívül még két
dolgot hozott magával: őszinte iszonyt a világ rosszaságától és igazi,
lelkes vallásosságot.
Vilma bárónő nagy szomorúságban van, mert leverő dolog az, mit anyai
barátnőjével közölnie kell. A főispán papa, ki állásánál fogva a
kormányt tartozik pártolni, nem akar leánya kéréseinek engedni. El van
határozva, hogy a vegyes házasság kérdésében szavazni fog, még pedig a
kormány javaslata mellett. Hiába kérlelte Vilma, hiába vesztegette
könnyeit, meg okait, melyek részben a Putnoky grófnő fegyvertárából, de
nagy részt a leány őszinte, hivő lelkéből voltak merítve; a méltóságos
papának csak az volt a válasza: – Kedves lányom, nem értesz te ezekhez;
a mi pedig a meggyőződést illeti, tisztelem a tiedet, te pedig
respectáld az enyimet. Különben sem kivánom tőled, hogy zsidó férjet
válassz magadnak.
Ez a válasz, sértő végpointejével, teljesen elnémította Vilmát s nem
volt mit tenni, mint ide sietni és a grófnő résztvevő keblébe önteni
bánatát.
A grófnő nem szörnyűködött oly nagyon, mint Vilma várta volna. Vállat
vont, rezignáltan összekulcsolta finom, halvány kezeit és azt mondá: –
Szomorú dolog, édes lányom, de, őszintén szólva, atyádtól nem is vártam
különbet. Anyja fia, a mint te, hála Istennek, a _te_ anyád lánya vagy.
– Mit ért ezalatt Szerafin néni? – kérdi a bárónő nyugtalanul. – Édes
atyám anyja kevesebb volt az enyémnél?
Putnoky Szerafin grófnő csodálkozva nézett kis húgára. – Szegény lelke,
– gondolá – hát semmit sem tud! Meg kellene őt kimélni e fájdalomtól, de
– az ügy nem engedi!
Szerafin grófnő tehát az ügy nevében megeresztette közlékenysége
zsilipjeit s Vilma most először értesült arról, hogy ő «nem tiszta
magyar vér» ivadéka. Nagyapja, az öreg Kerényi, miután az ősi vagyonnak
a legúribb módon nyakára hágott s több rendbeli gavalléros kihágások
által nagyúri házasságra is elvesztette a qualifikácziót, nem látott más
menekvést, mint gazdag parthie útján jutni új vagyonhoz és tekintélyhez.
Felesége pedig, Vilma nagymamája, a ki az oltár elé már mint jó
katholika keresztény menyasszony lépett, s kinek máskülönben a legkisebb
folt sem szennyezé be emlékét, születésénél fogva, hogy is mondják – izé
– no hát – zsidó volt.
– Ne beszéljünk már erről – vigasztalá a grófnő az elhalványodott
bárónőt – vagy is inkább szóljunk róla azzal az eltökélt szándékkal,
hogy vallásos buzgalmunknak új ösztönt nyerjünk és családotok ezen
foltját keresztényi cselekedetek által jóvá tegyük. Gondold meg, mi
történhetett volna! Ha őseink elfogadtak volna egy olyan törvényt, mint
a milyent ma a kormány keresztül akar vinni, akkor nagyanyád még ki sem
keresztelkedett volna, (hisz a pénz az övé volt s a föltételeket ő
szabhatta), te pedig ma – zsidóleány volnál.
Vilmát a hideg rázta. Vére forrongott, de nem ám a különös ősanya
védelmére, kinek vére az ő ereiben is tovább folyt, hanem inkább lázadva
az összevegyítés gondolata ellen. Kész lett volna ereit felvágni, ha
bizonyos lehetett volna abban, hogy ez által vére minden «idegen»
elemtől szabadúl. – Szörnyű! Szörnyű! – suttogá borzongva. A grófnő
közbeszólott:
– Hallgass meg, galambom. Kell valamit tenned, és szerencsére módodban
is van olyat tenni, – a mi apád és nagyapád hibáját jóvá teheti. Apád
tudtával nem eshetik a dolog, de mégis úgy, hogy atyai és tisztviselői
tekintélye ellen nem vétesz… Csak ezt a levelet kell aláirnod; én majd
elküldöm.
A grófnő iróasztalához ment és a következő levelet mutatta meg Vilmának,
a ki növekedő ámulattal olvasta:
«Kedves rokon!
Ne csudálja és ne értse félre lépésemet; fiatal leány létemre nem írnám
ezt a levelet, ha komoly indító okaim nem volnának. Nem köznapi dologról
van itt szó, hanem szent ügyről, az isteni vallás nagyobb dicsőségéről,
és azon felül, ha szabad ez ügyet világi érdekkel összekeverni, a
Kerényi név becsületéről is. Tudom, kedves gróf, hogy ön
tiszteletreméltó okokból e büszke névről egyelőre letett és csak Rényi
Árpádnak hivatja magát. De nekem, rokonának, a ki egy jó barátnőm utján
annyi jót hallottam ön felől, tán szabad önt Kerényi grófnak szólítanom,
s szabad önt kérnem, – hogy emlékezzék meg ez egyszer nevéről és
eredetéről. Siessen ide, szálljon meg az «Erzsébet» fogadóban és mutassa
be magát – (de se mint Rényi Árpád, se mint Kerényi gróf, mert atyámnak
nem szabad a dolgot megtudnia) – barátnőmnél, Putnoky Szerafin
grófnőnél. A többit tőle fogja megtudni. Én előre örvendek az
alkalomnak, hogy tudós és érdekes cousinommal megismerkedhessem. A ki
megkülönböztetett tisztelettel és rokoni szeretettel ismeretlenül is
maradtam
igaz híve…
(_Utóirat_. Megbocsátja, hogy e levélhez Fischer és társa ottani czéghez
szóló utalványt melléklek, kinél Putnoky grófnőnek heverő tőkéi vannak.
Barátnőmnek nagy szivességet tenne, ha ezt az összeget ott fölvéve azon
jó ügy szolgálatára használná fel, melynek érdekében ez utat megteszi.)
Czím:
Nagyságos Rényi Árpád jogakadémiai tanár úrnak ***-on.»
Vilmát erősen meglepte e levél tartalma. Tudta, hogy létezik családjának
elszegényedett grófi ága, de erről a mester-unokabátyjáról most hallott
először. Szerafin elmondta neki, hogy az utolsó gróf, ki a Kerényi nevet
viselte, nagy botrányokat csinált és végül mint lovas kapitány nem
egészen tiszta adósságok miatt főbe lőtte magát. Felesége, ki uráért a
két ágbeli rokonságnál és a főnemesség szélesebb köreiben sokat koldult,
ez által végre megunatván magát az úri világgal, kénytelen volt fiával
és beteges kis leányával Bécsbe költözködni, a hol a fiatal Árpád gróf
leczkékkel kereste a maga és hozzátartozói kenyerét s befejezte egyetemi
tanulmányait. Idővel letett nevéről és eltünt – de neve, a Kerényi Árpád
név ott maradt a főrendiház lajstromában, bár a királyi meghivót évekig
nem lehetett hozzá eljuttatni. Már most a pártvezénylet, összekeresvén
mindazokat, a kiket a jó ügy melletti harczra felhívhat, Bécsben
fölkereste Kerényi gróf nyomait s így fölfedezte, hogy igen szerény
viszonyok közt, mint Rényi Árpád tanárkodik egy vidéki jogakadémiánál.
Elhatároztatott, hogy a párt költségén szavazni hivják a vegyes
házassági törvény ellen. Csak hogy félő, hogy az ellenpárt is számot
tart a fiatal grófra s hogy a főispán a jó ügy ellen toborzza
szavazatát. A főispán kettős tekintélylyel hathat, mint rokon az
elszegényedett családtagra, mint magas állású tisztviselő a nyilvános
tanárra. Ezt a befolyást csak a Vilma által irandó levél birja
ellensúlyozni. Vilma is Kerényi vér és hozzá igen kedves, ragyogó
teremtés; ha ő, a titok regényes fátyola alatt az elszegényedett gróffal
találkozik, a siker majdnem bizonyos. Ha a grófi tanárt sikerül rávenni,
hogy ez egyszer főrendi székét elfoglalja és a törvényjavaslat ellen
szavazzon, akkor a főispán szavazata úgyszólván meg lesz semmisítve, s a
legrosszabb esetben nem fogják legalább azt mondhatni, hogy a Kerényi
család által szenvedi az ország a vegyes házasságból eredő
szerencsétlenséget és gyalázatot.
Vilma ábrándos, hivő és lelkesen vallásos leány volt. Intette ugyan
valami sugallat, hogy tán nem illik ily módon kezdeni levelezést egy
ismeretlen fiatal emberrel. Úgy érezte, hogy nem díszes dolog, egy eddig
ignorált rokonságra oly alkalomra hivatkozni, mikor ő szorult a rokonra
s nem az ő reá. Másrészt az sem tetszett neki, hogy némi érdeklődő
kiváncsiságot fedezett föl magában a grófi méltóságból kivetkezett
tanító iránt. De mindezen skrupulusait mint az önzés kifolyásait végre
is mellőzendőnek itélte és késznek nyilatkozott, hogy aláírja a levelet.
Azonban kikötötte, hogy az utóirat elmaradjon. Illetlennek gondolta a
fiatal embert ily kézzelfogható módon emlékeztetni szegénységére.
Putnoky grófnő megtette ezt az engedményt, azon hallgatag tartalékkal,
hogy utóirat nélkül intézi el a pénzdolgot. Vilmával megiratta a levelet
postscriptum nélkül, de szó nélkül melléje csatolta az ötszáz forintra
szóló utalványt.
A levél elment és három nappal utóbb Putnoky grófnő ***-ból a következő
táviratot kapta:
«Levelet megkaptam. Holnapután alólirott odaérkezik, Erzsébetbe száll és
méltóságodnál azonnal tisztelegni fog, hogy a levéliró kivánságait
meghallgassa. Helley József.»
II.
Szerafin grófnő elégülten mosolygott, midőn két nap mulva az inas
behozta a névjegyet, melyen nyomtatva ez állott: «Helley József»,
irásban pedig: «Rényi Árpád megbizásából». Tetszett neki a gróf
óvatossága, melyet odáig terjesztett, hogy vele szemben is megóvta
incognitóját; ebből bizonyosra vette, hogy a tanár úr a főispán ellen
kész szavazni.
– Isten hozta, kedves gróf, – e szavakkal üdvözlé a belépőt – és kegyes
bizalmassággal nyujtotta feléje fehér kezét, – igazán, Isten hozta.
A fiatal ember mélyen meghajtotta magát, oly mélyen, hogy el sem
fogadhatta a feléje nyujtott kezet. Azután fölegyenesedve egy lépéssel
hátrább állott.
Szerafin grófnő tengerkék, szép szemeivel nagyot bámult s maga is
egygyel _hátrább_ lépett, hogy – _közelebbről_ figyelhesse meg a
jövevényt.
Középnagyságú, jól termett ifjú volt; öltözékében és modorában kissé
vidékies elegantiával, de igen határozott kifejezéssel mind vonásaiban,
mind tekintetében. Vonásai szabályosak és szépek voltak, de e perczben
valami kemény tartózkodás árnyéka lebegett rajtuk. Merész hajlású orra
adta meg az arcznak a külső jelleget, kissé fátyolos tekintetű barna
szeme zárkozott, gondolkozó természetre vallott, de néha pajkosan is
tudott villogni. Alig lehetett harmincz éves.
– Bocsánatot kell kérnem méltóságodtól – mondá rövid szünet mulva, –
hogy túlságosan kegyes üdvözlését el nem fogadhatom. Nem vagyok gróf.
Helley József a nevem.
– Elhiszem, uram, a meddig önnek tetszik magát így nevezni, de azt már
nem igérhetem, hogy mások is ily hivők lesznek állításával szemben. Ha
Kerényi gróf megbizásából jött uraságod, akkor tudni fogja, hogy
voltakép ő maga az, a kit ide vártunk. A személy és az ügy, a ki és a
mely őt ide hivta, ép úgy kizár minden közvetítést, mint a hogy a
fenforgó viszonyok igazi és fölvett nevének használatát kizárják a
hivatlanokkal szemben. A kormánynak nem szabad megtudnia, hogy Kerényi
gróf vagy Rényi Árpád tanár úr e városba érkezett. C’est convenu. De az
sem igen lehetséges, hogy _mi_ mással érintkezzünk, mint a nevezett
„_két_“ úr egyikével. Ennélfogva ejtsük el a szükségtelen titkolózás
fátyolát s beszélgessünk, kedves Helley úr, a mint jó barátok közt
szokás, nyiltan és bizalmasan.
A szép grófnő (nem látszott többnek negyven évesnél) e szavakat igen
nyájas mosolylyal kisérte és vendégének támlás széket mutatott, oly
tekintettel, melytől a jég is elolvadhatott volna.
Helley úr a mosolyt igen tiszteletteljes meghajlással nyugtázta és
leült.
– Rényi barátom, – mondá aztán – mint tanár, előadásai által le van
kötve és nem indulhat útnak, a mikor neki tetszenék. De másrészt
ismeretlen szép rokonától nem tagadhatja meg azt, hogy oly ügyben,
melyet az fontosnak talál, vele ne közlekedjék. Azért engem bizott meg,
hogy nevében szóljak Kerényi bárónővel, hallgassam meg parancsait és
bizonyos esetekben, ha utasításom keretén belül mozognak, nevében
feleljek is ő méltóságának.
Szerafin grófnő szép ajkait harapta. Kissé keménynek találta ezt a
koldusnak képzelt grófcsemetét. Szilárdúl meg volt győződve, hogy a
gróffal magával van dolga, kivált, mert oly határozottan ragaszkodott
ahhoz, hogy egyenesen Vilmával végezzen. – Ugy hiszem, – gondolá –
engedni fog. De, hogy csakis Vilmának akar engedni, azt sejteti velem,
hogy nem fogja olcsón adni a szavazatát. «Tant pis pour elle.»
Fennhangon pedig így folytatá:
– Ön tehát Vilma bárónővel akar beszélni. Jó. Mihelyt névjegyét
behozták, őt természetesen ide kérettem. Minden perczben várom. Minthogy
úgy látom, hogy ön nem hajlandó egyelőre a dolgot velem is tárgyalni,
megbocsát Helley úr, ha félrevonulok és önöket magukra hagyom.
III.
Pár percz mulva Helley úr és Vilma bárónő együtt voltak a grófnő
boudoirjában és sajátságos zavarral néztek egymás szemébe.
Vilma is meg volt győződve, hogy Kerényi gróf maga áll vele szemben. A
grófnő még a külső teremben figyelmeztette volt, hogy óvatosan és okosan
beszéljen rokonával. – Velem szemben igen tartózkodó, majdnem
visszautasító volt, – mondá, – és teljességgel nem akart mint gróf
Kerényi szerepelni. Azt hiszem, ezzel ki akarja emelni, hogy csakis a te
kedvedért jött el. Úgy látszik, megtartotta egész grófi büszkeségét és
megtoldja a proletár gőgjével. De azért légy te csak nyájas és bizalmas.
Majd összehoz benneteket a vér.
Vilma tehát azon eltökéléssel lépett be a boudoirba, hogy igen nyájas
lesz. Hiszen _szegény_ rokonával fog találkozni! De talán épen az
eltökélt szándék volt az, a mi elfogulatlanságából kivetkőztette és a
nyájas szót nem engedte ajkára jönni. Elpirult és zavarba jött. Helley
sietett őt zavarából kisegíteni. Mély bókkal üdvözölte, s szemei nagy
tiszteletet, de meleg szivélyességet is fejeztek ki. Ő szólalt meg
először.
– Parancsait jöttem kérni, bárónő, barátom, Kerényi Árpád gróf számára.
Ő kész minden teljesíthető kivánságának eleget tenni. Bízzék benne
teljesen bárónő – ő csak a grófi czímről mondott le, nem a gentleman
rangjáról. De hogy semmi se legyen közte és méltóságod között, a mi
zavart vagy félreértést okozhatna, engedje meg mindenekelőtt, hogy ezt
az iratot visszatehessem kezeibe.
Vilma csudálkozva nézett a papirra és végtelen zavarára az utalványt
ismerte föl, melyet a grófnő az ő tudtán kívül csatolt a levélhez. A
méltatlankodás megoldotta nyelvét; élénken tiltakozott az ellen, hogy
neki e tapintatlanságban része lenne. Helley ismét segítségére jött.
– Legyen nyugodt, bárónő. Kerényi gróf tudja, hogy manap szokás az
elszegényedett mágnásokat összetoborzani, hogy a vegyes házassági
törvény fölött szavazzanak. De azt is tudja, hogy nem öntől, nem egy
kedves leány tiszta lelkéből eredhet az a gondolat, hogy az ő szavazatát
pénzen vásárolják meg. A bárónő sokkal jobb, – szabad tán mondanom, hogy
sokkal szebb, semhogy a napi politika szennyesével foglalkozhatnék. Édes
atyja, a főispán, a dolog intézője. Jó. Rényi tanár megbizott, mondjam
meg önnek, hogy igenis volt szándéka, grófi czímét néhány napra
visszafoglalni, a főrendiházban megjelenni és a vegyes házasság mellett
szavazni, a mint azt Kerényi báró az ő jelen álláspontján csak
kivánhatja. De Rényi ezt szabad akaratjából, meggyőződése folytán akarta
megtenni, nem egy kormányközeg pressziójára, kit fölöttesének el nem
ismer, sem egy gazdag rokon intézésére, ki rossz és szomorú napjaiban rá
sem hederített.
A fiatal ember arcza e szavaknál kissé kipirult, hangja rezgett. Vilma
még inkább meg volt győződve, mint eddig, hogy Kerényi gróf áll előtte.
– Igaztalanul vádolja atyámat, Ré – hogy nevezzem? – mondá a leány
megakadva.
– Helleynek, Helley Józsefnek, bárónő.
– Valóban, igaztalanul vádolja atyámat – Helley úr. Ha van, a kinek ön,
vagy Rényi barátja jogos szemrehányást tehet, akkor _én_ vagyok az.
Atyám mit sem tud arról a levélről. Ezt abból is láthatja, hogy a mit
öntől – a mit a gróftól kérni akartam, épen _ellenkezője_ annak, a mit
tán édes atyám kivánna tőle. Az én óhajtásom az, hogy rokonom emlékezzék
meg nevéről ez alkalommal és vesse azt a mérlegbe azon iszonyatos
törvény _ellenében_, melyet édes atyám, fájdalom! pártolni tartozik.
Helley József nagyot bámult e szavakra, – erősen odanézett a kis bárónő
szeme közé s mikor észrevette azt a gyermekesen könyörgő tekintetet, és
az öntudatlanul összekulcsolt kis kacsókat, meg nem állhatta, hogy ne
mosolyogjon.